A Fidesz-elnök fő üzenete az volt, hogy neki a sokak által elvárt önkritika helyett annyi csak a dolga a következő években, hogy figyelje, mikor jön a vonat, hogy időben az állomáson legyen egy érvényes jeggyel. Ezzel arra (a nálunk februárban két részben kitárgyalt jelenségre) célzott, hogy a környéken az őket leváltó kormányok rossz gazdaságpolitikája miatt mind Robert Ficónak, mind Janez Janšának, mind Andrej Babišnak is sikerült a visszatérés. Így hát miért ne sikerülne az épp neki?

Miközben tehát Orbán az Önkény™ megszavazásakor az USA-ba utazott, az ellenállást most Románia közepéből hirdette meg ellene egy olyan tusnádfürdői beszédben, amit számos fideszes is gyengének tartott. A fideszesek utána azért közölték, hogy a Hende Csaba helyére hétfőn alkotmánybírónak választott Sonnevend Pál jelölése illegitim, ami csak azért érdekes, mert közben az április 12. után Orbán Viktor által a polgári Magyarország visszahódításának ügyével megbízott Navracsics Tibor arról posztolt, hogy kitűnő jelöltnek tartja Sonnevendet, lábon lőve ezzel pártja narratíváját. Sonnevend volt egyébként az alkotmánybírók 70 évesen való nyugdíjazásának ötletgazdája, így vélhetően nincs ellenére beülni a fideszes bírákkal feltöltött testületbe. A Tisza közben csak a Tusványos fesztivált kerülte el, Erdélyt nem: Tarr Zoltán hétvégén első hivatalos erdélyi látogatásán bocsánatot kért a „felhasznált, átvert, rettegésben tartott” határon túli magyaroktól, mondván az új budapesti kormány nem szavazógépként kihasználni akarja őket, hanem átláthatóan segíteni.

Az uborkaszezon azonban nemcsak Magyarországot kerüli el, de a tágabb értelemben vett környékünk egy részét is. Nyugalom és állandóság csak Bosznia-Hercegovinában van, ahol senkit sem az októberi ottani választás érdekel, a legendás helyi énekes, Edin Dervišhalidović, azaz Dino Merlin augusztus elejei szarajevói koncertjei (hallgass bele) annál inkább. Illetve Horvátországban látványos még az uborkaszezon, ahol jó nyári szokás szerint az a fő téma a sajtóban, hogy mégis mi okozhatja azt a sok dugót az autópályáikon (na mi?), és közlekedési szakértők fejtik ki, hogy ha mindenki tempomattal menne, lehetne haladni, de mivel össze-vissza fékez a sok turista, nem.

Szerbia közvéleménye Ausztrián szórakozik, ahol a vezető jobbos napilap, a Die Presse főszerkesztőből lett CEO-ja, Rainer Nowak a szerb államfővel, Aleksandar Vučić-tyal interjúzott, pontosabban csak mikrofonállványként vett részt a beszélgetésben, ami miatt a politikus a szokott áldozati pózból fejthette meg a világot, kritikusabb kérdések nélkül. A gyakorlat ismerős Németországból, ahol a Springer-konszern CEO-ja, Mathias Döpfner csinált hasonlót Orbán Viktorral, ami miatt a kiadó lapjainak külpolrovatai csak a fejüket fogták. A szerb ellenzékiek azt remélik, arra jó volt Nowak podcastja, hogy nyugaton lássák: mennyi hülyeséget hord össze az államfő, amikor úgy érzi, szabadon beszélhet. A bécsiek azonban előrébb vannak már mentálisan, mint a berliniek, elvégre a Die Presse szerkesztőségi tanácsa elhatárolódott a CEO-juktól.

És ott van Románia is: kormány továbbra sincs és egy előrehozott választáson se tolódnának nagyon el az erőviszonyok a kormányozhatóság irányába. A közvéleményt orosz drónokkal foglalkoztatják, naponta berepül egy Románia légterébe, amit aztán most már rengeteg közpénzből lőnek le, vagy épp katonai repülőkkel figyelnek. (Ez azért érdekes fejlemény, mert drónok eddig is repültek be főleg a Duna-delta környékére, de eddig nem lőtték le őket, mert azok eddig leginkább csak véletlenül csapódtak be Romániában, nem direkt tartottak arrafelé, a NATO-tag románokkal tehát az oroszok most szórakoznak.) Miközben a bukaresti orosz nagykövet hevesen tiltakozik és a román elitet fenyegeti, hogy belesodródhatnak a háborúba, Putyin orosz elnök felmelegítve a korábbi narratívát azt ígéri a lengyel, a román és a magyar népnek, hogy visszakaphatják azon korábbi területeiket, amelyek ma Ukrajna részei.

Ez még nem minden, három uborkaszezonmentes témával készültünk a hírlevélben.

• Szakad a lengyel jobboldal: miért hagyja ott Mateusz Morawiecki exkormányfő Kaczyński pártelnököt? Illés Gergő magyarázza el a PiS belső háborúját.

• A haveri vircsaft, amiről borospincében döntenek: Techet Péter ecseteli, mi az oka annak, hogy Bécsben még a konzervatív gazdasági körök is a vörösökkel vannak, és miért válhat a kormányzó ÖVP a fővárosban teljesen jelentéktelenné.

• Berlin egy terrortámadás árnyékában választ hamarosan. Bukovics Martin iszlamistákról, CDU-s jelöltcseréről, AfD-s erősödésről: miért nem jó hazudozni a politikában, és miért nem akarna erősebb rendőrséget a meleg közösség?

Read more

A változatos horvát tengerpart minimum Európa legszebbje. Erről nem nyitok vitát, legfeljebb a Kotori-öböl, Szardínia, pár dél-albániai és dél-angliai partszakasz versenyezhet vele. Az olasz Adria ezzel szemben maga a dögunalom – hosszú homokos strandok lidókkal tele, amik a napernyő-napágy kombóért nyáron akár 30 eurót is elkérnek, az átlagos, de túlárazott kajájukról nem beszélve. Horvátország viszont a szabadstrandok hazája, ahol a kisebb-nagyobb partszakaszok minimum egyesével külön Instagram-sztorikért kiáltanak. De a legszebb nem is a part maga, hanem annak környezete: változatos tájak, vízbe érő sziklák, mediterrán erdők, romantikus középkori kisvárosok, olajfák, szőlők, a sokféle illóolaj a levegőben és persze a helyi fehérborokban. Az olasz Adrián ilyen tájat mindössze két helyen találni: a közép-olaszországi Marchéban, Ancona alatt kicsivel kicsiben, illetve a csizma sarkantyúján, a már a déli Pugliához tartozó Gargano-félszigeten nagyban.

A mai hírlevélben az utóbbiról lesz szó, a Gargano-félszigeten ugyanis a gyönyörű táj mellé jár az is, amit Horvátországban alig-alig találni: a homokos strand.

Az identitás

Földrajzilag korábban sziget volt, ami az évmilliók alatt hozzácsapódott az olasz csizmához, ezzel magyarázzák az eltérő kőzeteket, a sajátos növény- és állatvilágot, amit sem a horvát partokon gyakoribb bóra nem pusztított (mint pl. a Pag-szigeten), sem a történelem. Épp ellenkezőleg: a Gargano óriási erdőterületei és magas csúcsai kiváló menedéket jelentettek mindenki számára, aki szembeszegült a mindenkori kormánnyal, így itt voltak olyan települések, ahol hónapokkal-évekkel később köszöntött csak be az egységes olasz nemzetállam korszaka. Ma

a Gargano két részre osztható: erdőre és olajfákra, ahol az egyik van, ott a másik nincs. Nem lehet úgy elmenni két falu között, hogy vagy tíz olajost ne keresztezzen az utunk – és érdemes is megállni náluk, a peranzana, leccino és hasonló őshonos helyi fajtákból készülő olajok nemcsak szenzációsan jók, de olcsók is,

12 euróba kerül idén literje, ami a marchei vagy toszkán 18 eurós átlagárhoz képest szuper kedvező, a helyi fajták miatti itteni gyakorta frissebb-savasabb-zöldebb ízről nem beszélve. Az olajfák között hol a dalmát tájból ismerős sziklák, kövek, néha szőlők figyelhetőek meg, gyakran kecske-, birka- és tehéncsordák, akikre olyan agresszív juhászkutyák vigyáznak, amik lazán megkergetik az arrafelé haladó autókat is.

A Gargano hiába található az olasz Délen, sok tekintetben északra, ha úgy tetszik, az Adria természetes központjára, az Osztrák-Magyar Monarchia által meghatározott Fiume-Trieszt-vonalra néz. Egy borboltos kicsit Slavoj Žižek híres ljubljanai videóját megidéző módon és szenvedéllyel a lelkiismeretemre kötötte, hogy ne vegyem egy kalap alá Észak- és Dél-Pugliát, az két külön világ: borban az észak a kulturált, szépen beérett tanninú nero di troiát készíti és issza, míg a dél a már-már bazárian populáris primitivót. A választóvonal nagyjából Bari. Kávé terén látványosabb a határvonal: míg a Gargano-félszigeten szinte csak a trieszti márkák – Illy, Hausbrandt – kaphatóak a kávézókban, már az ottani hegyekről lecsorogva, a szárazföldre kiérve is vagy a sokkal durvábban pörkölt nápolyi vagy az ahhoz hasonló stílusú helyi márkák dominálnak.

A Gargano települései a délolasz átlaghoz képest rendezettebb képet mutatnak, és a vásárlóerő és fogyasztás is látványos szinten pörög – Manfredonia sétálóutcáján 100 euró alatt nem találtam férficipőt, az átlagár 250 euró körül mozgott. Nem a szicíliai-kalábriai utcaképet meghatározó melegítő, nem a harsány színek dominálnak, pláne nem a tigris-, gepárd- és párducminta, hanem az észak- és középolasz vidékeken meghatározó hol praktikus, hol már-már elegáns öltözködés. De Gargano nem drága: az éttermek az olasz átlagárakkal mennek, a pékáruk, a sajtok, a halak, a zöldség-gyümölcs olcsóbbak annál sokkal. Puglia Olaszország éléskamrája, a Gargano lábaitól kezdődő síkságot eleve Tavoliere delle Pugliénak, Puglia asztalának nevezik.

Az itteni identitás történelmileg a daunusokra épül – egy ókori illír törzsre, akik eredetileg a Balkánról hajóztak át, és egészen Itália római fennhatóság alá kerüléséig ők voltak itt a meghatározóak. A legenda szerint Daunus egy görög király volt, aki egy illír sereg élén megalapította Pugliát, majd befogadta a trójai háborút megnyerő Diomédészt, akihez hozzáadta a lányát. Ahogy Kalábriában a görögökből, Toszkánában az etruszkokból, úgy Pugliában belőlük táplálkozik a helyi identitás.

Azért odáig, mint Toszkánában, hogy a rovásírásra feltűnően hasonlító etruszk írással ellátott boroscímkéket nyomjanak, még nem mernek elmerészkedni, de például a Dauni-hegység nyomán van egy Daunia nevű boros apellációjuk, és a népcsoport neve is számtalan helyen felbukkan, nem csak a múzeumokban. A daunusokról sok forrás nem maradt meg – a nyelvüket, a görög ábécét használó meszápot illetően például csak következtetni lehet arra, hogy az rokona lehet az albánnak –, a Gargano-félszigeten viszont rengeteg használati tárgyat és sírkövet találtak tőlük, a szabályos geometriai formák kifinomult használata rögtön feltűnik rajtuk.

A városok

Mint Olaszországban szinte mindenhol, itt is mindegyik városnak középkori városmagja van. A legkülönlegesebb Vico del Gargano, az itteni olajtermelés történelmi központja, aminek három, egymástól építészetileg és életminőségileg is elkülönülő belvárosa van: közös bennük, hogy az egykori „sváb erőd”, a castello svevo körül futnak össze. A vár alatti legközépkoribb negyedben rendes utcák sincsenek, szűk kutya- és galambszaros közök vagy lépcsők szabálytalan, labirintusszerű hálózata visz el egyik pontból a másikba az egyre jobban elszaporodó növényzet, a vizesedő és látványosan kicsi, legfeljebb háromszintes házak és az azok alkotta árkádok között.

A városfal fölé, a sziklába épült kicsit újabb negyedben barlanglakások és azok kiegészítései találhatóak meredek lépcsőkkel, a legújabb, de alsó hangon így is háromszázéves negyedben pedig két-háromszintes, angolosan szűk kőházak váltják egymást, már kezdetleges utcahálózattal összekapcsolva. Az épületek fele lakatlan, építkezést csak egyet, felújítást párat látni – többségük az utolsó lakókat búcsúztatja.

Kiadó apartmanból sincs sok, noha az erőd és annak kicsiny udvara étteremként működik és a falába vájt garázsból egy vadonatúj Maseratival hajtott valaki ki – itt tehát nincs taorminásodás, nincsenek kirakva színes kerámiaköcsögök a lépcsőkre, nem tesznek ki viccesmintás esernyőket az utcák fölé, csak simán egy hajdanvolt gazdag városmag utolsó még életben töltött napjainak lehetünk tanúi.

Nem mondanám, hogy aki egy várost látott a Garganón, látta volna mindet. A már-már görögösen virító fehér házairól ismert Peschici – a név szláv eredetű – belvárosa talán a legturistásabb, mindenben a németek kiszolgálására álltak be, Aperol Spritzet és fixáras ebédmenüt hirdet boldog-boldogtalan a Kínából hozott szuvenírek mellett.

Furcsamód itt nem németnek, hanem portugálnak néztek, bom diával köszöntek, ilyen se volt még. Végigsétálni itt félórás program, a sziklára épített város sokkal szebb lentről, mint bentről: a kikötő mólójáról szenzációs a rálátás, és az ottani büfé sem rossz a pult mögötti falon vagy kétszáz különböző fotón szereplő mikrofonfrizurájú, sárgalencsés szemüvegű korpulens – vagy hogy mondják ezt szépen – testalkatú tulajdonossal, aki a nyolcvanas években ragadva a legszebb italopopot nyomatja a helyen, miközben a teraszról cigizve nézi, hogyan dolgoznak a beosztottjai.

Vieste a félsziget kirakatvárosa, valamennyire központja – egyben a csizmától legtávolabbi helye. Az eredeti belváros egy tenger fölé magasodó sziklára épült, aminek legmagasabb pontjára húzták fel a templomot és a mai napig az olasz hadsereg által használt erődöt. Az itt is szűk és árkádos közökbe rendezett, világos színűre vakolt házakkal teli, ma már inkább csak turistáknak szóló belváros egy jó óra alatt bejárható: van zsidóutca, sok étterem- és kávézóterasz, ezekről hibátlan kilátás, kicsit kijjebb. A belváros szélein már lehet érintkezni a helyiekkel is, Viestében minden partszakaszra lett építve kényelmes sétány, a Gargano-félszigeten egyedüliként itt találni érdemi kisvárosi életet piacokkal, téren focizó gyerekekkel, műfűvel borított, de helyiek tömege által használt játszóterekkel, jó fagyizókkal, kávézókkal.

Read more

Mindenesetre ideje a Gemištnél elkezdenünk rendszeresen lottózni, ugyanis Sulyok Tamás 2024-es köztársasági elnöki jelölése után Polgár Juditét is megjósoltuk: Bakó Bea a Klubrádió Reggeli személy című műsorának vendégeként tippelte ezt be csütörtök reggel, és bár a majd’ egyórás beszélgetés egy részét azóta meghaladta az idő, hiszen Sulyok Tamás aláírta a saját kirúgását és nem kellett ellene megfosztási eljárást indítani, a második fele továbbra is aktuális és hallgatásra/olvasásra, megnézésre ajánljuk. Ebben ugyanis arról van szó, miket érdemes mérlegelni egy új alkotmány előkészítésekor, mit tanulhatunk más országoktól a nép alkotmányozásba való bevonásáról, és mi kell ahhoz, hogy tényleg rendszerváltás legyen.

Rádióhallgatás előtt vagy után pedig ezekről olvashatsz a mai hírlevélben:

• Sulyok Tamás végül csak aláírta a saját kirúgását: Bakó Bea rövid kommentárja.

• Németország-blokk: miért van teljesen rendben, ha AfD-sek az NDK himnuszát éneklik a kampányrendezvényeiken, és miért tiltotta anno be az NDK ezt a dalt? Ki miatt nem érdemes kongatni a vészharangokat azoknak, akik tartanak az AfD-től? És milyen az a modern férfiasságkép, amiről a német Zöldek hetekig vitáztak?

• Szerbiával zárunk. Miért van szorongatott helyzetben Aleksandar Vučić és miért teszik jól az ellene tüntetők, hogy nem közösködnek politikusokkal? Jó olvasást!

Az elnök, aki önmaga paródiája lett

Az utolsó pillanatban Sulyok Tamás végül aláírta azt az alkotmánymódosítást, ami kirúgja őt, és ami szerinte – ahogy ezt az aláírást bejelentő videóban kifejtette – megszünteti a rendszerváltás óta fennálló demokratikus jogállamot Magyarországon.

Vagyis Sulyok az aláírásával egy olyan lépéshez asszisztált, ami szerinte megszünteti a demokráciát.

Ez legalább annyira abszurd, mint az, hogy olyankor Sulyoknak nem merültek fel demokratikus jogállami aggályai, mikor a Fidesz alkotmányt módosított, hogy betilthasson tüntetéseket, amikor megágyaztak az általános megfigyelésnek, vagy amikor Orbán Viktor poloskának nevezte a független bírókat.

Nehéz eldönteni, hogy Sulyok búcsúvideóját paródiaként kell-e értelmezni, vagy szimplán annak illusztrációként, hogy miért volt ő maga tökéletesen alkalmatlan a köztársasági elnöki tisztségre. Mikor olyanokat mond komoly arccal a kamerába, hogy a jogállamiság az önkény megakadályozását jelenti, és milyen szörnyű az, amikor a hatalmi politika kiiktatja a jog által állított korlátokat, nem tudja az ember, hogy sírjon vagy röhögjön, hiszen olyasvalaki panaszolja fel mártíromkodva a „politikai hatalommal való szégyenteljes visszaélést”, aki pontosan ilyesmikhez asszisztált. Nemcsak az elmúlt bő két évben köztársasági elnökként, de azt megelőzően az Alkotmánybíróság elnökeként is. Azt még nehezebb eldönteni, hogy Sulyok vajon komolyan gondolja-e, hogy most, az ő eltávolításával szűnt volna meg a demokratikus jogállam Magyarországon, és nem a Fidesz eddigi, egyre autoriterebbé váló kormányzásával jutottunk volna ennek a szélére.

Ha komolyan így gondolja, érthetetlen, miért írta alá a módosítást, és miért nem mondott le inkább. Hogyan fog így tiszta lelkiismerettel tükörbe nézni mostantól, hogy az aláírása ott díszeleg a magyar demokratikus jogállam megszüntetésén?

Végül pedig arra is volt gondja a leköszönő elnöknek, hogy muníciót adjon az önkényen arcpirító módon szörnyülködő Fidesznek, hiszen leszögezte: az utódja mindenképp illegitim lesz azért, mert őt jogellenesen váltották le.

Orbán Balázs ennek megfelelően már arról szakért a Facebookon, hogy közjogilag hibás lesz ezek után bárkinek az elnökké választása, mert Sulyok eltávolítása is közjogilag hibás volt. Figyelemre méltó ez a szakértői érvelés a közjogból nemrég doktorált Orbán Balázstól, csak sajnos azt kihagyja a képletből, hogy az ő pártjának kormánya tiltotta meg expliciten az Alkotmánybíróságnak, hogy alkotmánymódosításokat érdemben felülvizsgáljon, így pedig nincs, aki kimondja, hogy közjogilag hibás volna parlamenti kétharmaddal a köztársasági elnököt egy alkotmánymódosítás záró rendelkezésében kirúgni és a helyére mást megszavazni. Ettől kezdve pedig Dr. Orbán Balázs PhD véleménye a kérdésben kábé annyira releváns, mint Jóska Pistáé a faluvégi kocsmában. Jogilag legalábbis.

Politikailag persze következhetnek belőle érdekes helyzetek, mert ha a Fidesz tényleg következetesen beleáll abba, hogy Sulyok leváltása és az utódjának megszavazása – akárki lesz is az – közjogilag hibás, akkor ezek után gondolom, az összes, az új köztársasági elnök által aláírt és kihirdetett törvényt sem fogják kötelezőnek elismerni, sőt, ennyi erővel ki is vonulhatnának a parlamentből. Elvégre minek ott bohóckodni, ha a végeredmény közjogilag úgyis hibás lesz, nem?

(Bakó Bea)

Miért nem feltétlenül ciki, ha AfD-sek az NDK himnuszát éneklik kampányrendezvényeiken?

Szász-Anhaltban nagyban folyik a kampány: minden szem az AfD-re és annak rendezvényeire szegeződik, ugyanis – mint arról többször írtunk – jó esélyük van arra, hogy a szeptember 6-i választás után az első AfD-s tartományi kormányfőt Magdeburgban adják majd. Azt hallani, hogy amennyiben a CDU a keletnémet állampárt utódjára, a szocialista Linkére is rá lenne szorulva a többséghez, a CDU-ból a leendő frakció kb. harmada ki akarna válni a választást követően, hogy ők legyenek a királycsinálók, és az AfD-t hatalomba segítve végre ne szélsőbaltól a jobbközépig tartó „bárki, csak ne az AfD” jellegű kormány álljon fel, hanem egy tisztán jobboldali. Egy itteni területi CDU-szervezet már tavaly óta követeli, hogy bontsák el a szélsőjobb elé felhúzott tűzfalat. Okkal: az AfD épp 41%-on áll, a CDU csak 23%-on.

A Bauhaus-épületeiről híres Elba-parti Dessau-Roßlau volt a helyszíne Tino Chrupalla AfD-társelnök és Ulrich Siegmund, a párt listavezetője fórumának múlt héten. A béke volt a téma, minden rendben lement, mire a végén Chrupalla eszébe jutott, hogy „a végén még elénekeljük a német himnuszt, elvégre ezt Szász-Anhaltban mindig megtesszük”. Ezután megkérte arra a velük együtt színpadon lévő humoristát, Uwe Steimlét, hogy „Uwe, elkezdenéd énekelni a német himnuszt, már ha ismered?” Steimle pedig erre rákezdett az NDK himnuszára. Chrupalla erre kicsit furcsán nézett, mondta, hogy nem ezt, hanem a másikat, de mivel a humorista nem hagyta abba, később maga is énekelte a szöveget, még ha nem is végig. Utána végül felcsendült a mai német himnusz is. A jelenetet az AfD igyekezett törölni mindenhonnan, de miután nem sikerült nekik, az élénken foglalkoztatja a német sajtót: mi is történik itt?

Read more

Magyar Péter többször is „magyar Cosa Nostráról“ beszélt. Az orbáni maffia elleni harcban pedig megjegyezte, hogy talán Magyarországnak nem kell akkora áldozatokat vállalnia, mint Olaszországnak – utalva evvel vélhetőleg Giovanni Falcone és Paolo Borsellino palermói ügyészek 1992-es meggyilkolására.

De jó példa Olaszország a maffia elleni harcban? A hírlevélben ennek járunk utána.

Az olasz maffia nem maga az állam

Az olasz párhuzamok sok tekintetben megállhatnak Magyarország kapcsán, mert a politika és gazdaság összefonódása miatt időközönként ott is összeomlik az egész pártrendszer. Mindazonáltal a maffiával való párhuzam annyiban problematikus, hogy a délolasz maffia nem maga az állam – mint ami a NER volt –, hanem egy mellékállam, amely a hivatalos államot befedni, befolyásolni, megszorongatni akarja.

A maffia a hivatalos állammal összefonódhat, de lényegileg nem azonos vele – a rendőrség vagy ügyészség egyes részei még a legsötétebb években is igyekeztek fellépni a maffiával szemben.

Éppen ebben különbözik az orbáni maffiától, amely államként uralhatta az erőforrásokat, a jogalkotást és az erőszakszervezeteket – és éppen ezért, ellentétben az olasz maffiával, formálisan nem is kellett mindig illegálisnak lennie. Az orbáni maffia maga szabta a legalitás kereteit – az olasz maffia azokon kívül, esetleg azt manipulálva létezik. De maga az állam egésze még Dél-Olaszországban se lett olyan módon egyenlő a maffiával, mint Magyarországon Orbán alatt – felmerül ezért a kérdés, hogy nem inkább a feudalizmus lenne-e a megfelelőbb leírás a NER-re.

Az olasz helyzet azért is más, mert a maffia önálló tényező maradt a politika mellett (felett, alatt, között) – a maffia célja természetesen a politika behálózása volt, de nem politikusok váltak maffiózókká, hanem a maffiózok kerestek maguknak politikai védelmet, esetleg egyes vállalkozók – mint Silvio Berlusconi – a gazdasági hatalmuk biztosítása miatt léptek be a politikába. A gazdaság keresett menedéket, védelmet a politikában – esetleg teljességgel foglyul is ejtve azt.

Magyarországon azonban a NER legtöbb szereplője nem a gazdasági életből érkezett, hanem a politikai hatalom révén szerzett gazdaságit. A politika uralta le a gazdaságot maffiaként. Az olasz helyzet sokkal inkább hasonlatos a szlovákhoz – nem véletlen, hogy az olasz maffia Szlovákiában jelent meg inkább –: a fél-alvilág keres kapcsolatot a politikával, hálózza azt be. Nem Ficónak van maffiája – hanem a maffiának Ficója.

De térjünk vissza a maffiás hasonlatokra!

Ezeknek nem történelmi, hanem szimbolikus jelentőségük lenne. Mégis érdemes megnézni az olasz korrupció, maffia elleni küzdelem egyik következményét – például a politikai rendszer zajos összeomlását és csendes átmentését.

Read more

Harmincöt éve Dubrovnikot lőtték, ma belőle élnek, és mindenki ott akar lakást venni, mi az?

Van egy 30 ezer lakosú kisváros Bosznia-Hercegovinában, ahol az utóbbi években rejtélyes módon úgy elkezdtek megdrágulni az ingatlanok, hogy az ottani négyzetméterárak megelőzték már az egész ország leglátványosabban fejlődő városa, Banja Luka árszintjét. Ez a kisváros ráadásul a semmi közepén fekszik, egy nagy fennsíkon. Nincs repülőtere, a vasúti hálózatba sincs bekötve, közúton csak szerpentineken kanyarogva lehet megközelíteni: négy órányi autózásra található a fővárostól, Szarajevótól, a boszniai szerbek központjától, Banja Lukától még többre. Hogy miért drágult meg mégis ennyire? Mert a Kotori-öböl bejáratánál fekvő Herceg Novi viszont kevesebb, mint egy óra, míg Dubrovnik fél óra alatt megjárható – és közben maga a kisváros is szép, a fekvéséről nem beszélve.

Trebinjéről van szó – ez az egyik kedvenc városom a nagyrészt oszmán kori belváros, a mellette folyó Trebišnjica, a körülötte lévő, a várost három oldalról körülvevő magas karszthegység és persze az itteni gasztronómia miatt. Ez Bosznia-Hercegovina legdélebbi városa, hangulatra és klímára olyan, mintha már a tengerparton lennénk. A város fölötti 1228 méteres Leotar nevű hegy kimagaslik, messziről látni a Dubrovnik felé tartó kompokról is. Ha van titkos tipp, az ez, noha nem titkos semennyire sem, a titkos tipp mint kategória eleve hülyeség, arról van csak szó, hogy valami a tájékozatlan többség ingerküszöbét nem éri el. De ez nem baj, sőt – minél tovább így marad, annál jobb nekünk. Akár Dél-Dalmáciából, akár Montenegróból autózok haza, itt mindig megállok: ha lehet és időm is van, egy éjszakára, ha sietni kell, egy belvárosi kávéra-sétára, utána egy adag nyárson sült birkára meg néha borvásárlásra.

Termelői piac és reggeli a platánok alatt

Trebinje platánok árnyékában meghúzódó, tökéletesen mediterrán hangulatú, a Kotori-öböl városaira hajazó főtere a város központja – itt érdemes kezdeni a város felfedezését, komótosan egy kávé mellett a sok bár egyikének teraszán. Reggelenként piaccá alakul át a tér, az nem korlátozódik csak a vásárcsarnok területére: odabent a hűtőpultokból a jellegzetes itteni, birkagyomorban érlelt sajtokat és a njegušira hajazó érlelt sonkákat kínálják, kint pedig a rengetegféle gyógynövényeké, zöldségé, gyümölcsé, házi ajváré a terep. Még hétfő reggel is van vagy tíz árus, hétvégén a számuk megsokszorozódik, az árképzés pedig nagyon baráti, pláne, ha megemlítjük, honnan jöttünk: a Magyarország szóra többen elkezdenek mosolyogva dodikozni-orbánozni. A covid alatt az oltásokat fitymálták le az árusok, mondván azokban méreg van, bezzeg az ő gyógynövényeikben, egyikük ki is kevert egy mixet, és ráírta, hogy „ez hat, nem a Fajzer”. Hiába, a szerbek tájékozottságában mindig lehet bízni.

Aki teheti – mert tud egy kicsit többet költeni, vagy épp van szabad szoba –, annak érdemes a négycsillagos főtéri Platani hotelbe szállást foglalnia: jó a konyha, tágasak a szobák és a reggeli kávét is a főtéri platánok alatt lehet inni, közvetlenül a térre néző erkélyünk alatt, amiről már előre szondázhatjuk a piaci kínálatot. A főtérről indul egy sétány a városi park felé. Itt egyrészt elterül egy kávézóterasz vagy kétszáz asztallal – meccsnézéshez kiváló, óriási kivetítőik vannak és Nektar sört csapolnak –, másrészt innen lehet belépni az oszmán korban eredetileg erődként kiépített 18. századi, keleti és mediterrán hatásokkal tűzdelt, ma is fallal körbevett történelmi belvárosba is. Volt körülötte anno vizesárok, de járványügyi okokból vagy száz éve felszámolták.

A trebinjei városkapuk fala annyira vastag, hogy több bolt is helyet kapott bennük, az itteni újságosok az összes belgrádi lapot tartják, míg szarajevóit alig találni, legfeljebb az ottani értelmiség Népszabadságát, az Oslobođenjét, de néznének is furán, ha azt kérnél. Aki most nyáron utazik Trebinjébe, jókor teszi: a belvárosi köztereket már egységesítették, szép új kőburkolatot kaptak az utcák, terek és egyre több helyi vállalkozó nyit boltot, kávézót, csevapozót a szőlővel benőtt kőházakban, valamelyik téren vagy a folyóparton. A klasszik óratorony mellett két, a boszniai háborúban lerombolt, de a kétezres évek elején újjáépített mecsetet is meg lehet nézni ingyen, és Mostar mellett itt is található egy Hercegovina Múzeum: a monarchiabeli klasszicista épületben, az egykori kaszárnyában a hercegovinai szerbek is el akarják mondani a saját verziójukat a környékről, hogy ne csak a horvátokét halld. Érdemes átsétálni a folyó túlpartjára valamelyik hídon és onnan fotózni a belvárost: a folyóba nyúló kőházak és mögöttük a magas kopár hegyek egyszerűen festőiek.

Rétegek és potenciál

Noha lakott volt már a római korban és a boszniai, majd szerb királyok alatt is, Trebinje mai arcát három korszak alakította ki: az oszmán, a Habsburg- és a jugoszláv. Trebinjét a törökök azért építették így ki egy addigi középkori vár helyén, mert 1687-ben elvesztették Herceg Novit és ezáltal a Kotori-öböl városai velencei kézbe kerültek, vagyis fenyegetést jelentettek rájuk nézve – de nemcsak a mai belváros épült akkor, hanem a tőle északra lévő Krš nevű mahala, azaz lakónegyed is, ami hangulatában leginkább a podgoricai Stara Varošt idézi. Ez volt az első mahala a városfalon kívül: szűk, meredek, macskaköves sikátorok, kőből épült vastag falú házak, ahol Herceg Noviból idemenekült muszlim vallású kereskedők éltek – akik azzal keresték a pénzüket, hogy Ragusával, a mai Dubrovnikkal kereskedtek. A negyed egyelőre kiaknázatlan kincse Trebinjének: noha közvetlenül a belváros mellett található, rohad le, a legtöbb többszázéves kőház lakatlan, gyomok nőnek belőlük – a boszniai háborúban az addig itt élt muszlimok többsége külföldre menekült –, holott ha megmentenék és okosan felújítanák, tkp. második belvárosként funkcionálhatna.

Tervek, ötletek vannak már erre, de sajnos az ingatlanboom nem a múlt örökségeit menti meg, hanem a település határait tolja ki lakótelepszerű egyenházakkal. Mégis: aki szeret hozzám hasonlóan elmerengeni azon a puszta romokon, hogy ez vajon milyen lehetett itt és milyen lehetne még, az imádni fogja ezt a városrészt. Kicsit kijjebb sétálva a belvárosból török kori kőhidat is találni: a csak gyalog vagy bringával járható Arslanagić-híd a 16. századból származik, ezt a hatvanas években kőről kőre lebontották, majd átépítették a mai helyére, különben ellepte volna a víz.

Az Oszmán Birodalom után az Osztrák-Magyar Monarchia jött Trebinjébe. Először csak konzulátust nyitottak – épp Krš városrész szélén –, majd 1878-tól már új urakként, megszállókként érkeztek: a történelmi belváros melletti negyedeket, parkokat, az akkor Kaiserstrassénak nevezett főutcát és tereket ők építették ki az akkori európai sztenderdek szerint. A legfontosabb fejlesztésük a Szarajevóba vezető vasútvonal megépítése, ami a város fejlődése számára kulcsfontosságú volt – az 1976-os felszámolásáig ezen szállították az itteni borokat, dohányt és gyümölcsöt.

A muszlimok azonban a monarchia elől elmenekültek, negyedüket, a Kršt az akkori osztrák térképek „Zigeuner-Vorstadt”, azaz cigányelővárosként említik, a korabeli képeslapok is cigánygettóról számolnak be. A helyükre a városba a környékről szerbek költöztek be, a gazdagabbak az újonnan létesített utcákon a Dalmáciát eszünkbe juttató neoreneszánsz házakat húztak fel maguknak. A Krš városrész tetejére a monarchia alatt erődöt húztak fel, túl jó állapotban nincs már. Trebinje mai jelképét, a platánokat is ekkoriban kezdték el ültetni a történelmi belváros köré az új városrészbe.

Mit adtak a rómaiak?

Read more

Az elmúlt hetekben egyre élénkebb vita zajlik a magyar közéletben a választási rendszer átalakításáról. Ahhoz, hogy érdemben válaszolni tudjunk erre a kérdésre, először azt kell tisztáznunk, mit várunk el valójában egy választási rendszertől.

A Fidesz választási rendszerének több fájó pontja is van.

Arról sok szó esett, hogy nem érvényesül benne a „minden ember szavazata egyenértékű” alapelv, hiszen Tolna megyében 55-56 ezer szavazásra jogosult állampolgárral rendelkező választókerületek vannak, miközben Budapesten 75-76 ezresek. Mivel kevesebb ember szavazatával kap valaki mandátumot előbbiből, sokkal többet ér egy tolnai szavazó szavazata egy fővárosinál.

Ennél is sokkal súlyosabb probléma a mai magyar választási rendszerrel, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a választók túlnyomó többségének igényeit.

A szavazók nagyjából 95 százaléka ugyanis az ország elsőszámú vezetőjére, azaz a miniszterelnökre akar szavazni, de miután ezt közvetlenül nem tudja megtenni, jobb híján leszavaz arra az egyéni képviselőjelöltre és arra a pártlistára, amelyről a bejutott képviselők majd azt a jelöltet szavazzák meg a parlamentben, akit ő akar.

Ez a rendszer pedig egyben az egyéni képviselőséget is kiüresíti, hiszen nem azt várjuk el elsősorban a területi képviselőnktől – ami valójában a dolga lenne –, hogy a választókerület lakosságát képviselje, hanem hogy szavazza meg a miniszterelnököt. Emiatt pártkatonává válik mindenki a parlamentben, a Fideszt és a Tiszát meg önbecsapás a nevükön nevezni, hiszen ezek valójában már Orbán- és Magyar-pártok.

Meggyőződésem szerint, ha megadjuk az embereknek azt a lehetőséget, hogy közvetlenül válasszák meg a miniszterelnököt, akkor az egyéni képviselőség is visszanyeri méltó helyét a magyar politika színpadán. Ehhez pedig nem is kell olyan nagyon messzire mennünk, a magyar politikai hagyományoktól idegen választási rendszert kitalálnunk, csak országos szintre kell emelni azt a rendszert, amit az önkormányzati választásokon a 10 ezer főnél nagyobb településeken alkalmazunk.

Miután Izraelben egy ideig próbálkoztak a közvetlen miniszterelnök-választás és a teljesen arányos választási rendszer összekeverésével, így arról már van tapasztalatunk, hogy ez miért nem jó megoldás. Amikor csak pártlistáról jutnak be képviselők a parlamentbe, akkor sok párt lesz: ez jó olyan szempontból, hogy állandó kompromisszumkényszer van a politikusokon, senki nem szerez magában többséget, ezért mindig több párt koalíciója alakít kormányt. Ám egy közvetlenül választott miniszterelnök számára ebben a rendszerben annyira megbénították a koalíciós tárgyalásokat, hogy végül vissza kellett állni a korábbi modellre, amikor a parlamenti frakciók tárgyalásainak eredményeként választanak meg kormányfőt (és persze vele a minisztereket is).

Emellett azt is érdemes elkerülni, hogy a magyar politikától teljesen idegen rendszert vezessünk be, hiszen fontos, hogy lehetőleg minden választópolgár értse a választások menetét. (A preferenciális szavazás rendszerét vagy a nyílt listás voksolásokat szerintem emiatt nem érdemes erőltetni.)

Vissza a tervhez!

A választások alkalmával továbbra is két szavazólapot kapnánk. Az egyiken a miniszterelnök-jelöltre szavazhatnánk, a másikon az egyéni képviselőjelöltre. Annyiban érdemes lenne eltérni az önkormányzati választásokon ma is működő megoldástól, hogy vissza kellene vezetni a kétfordulós voksolást.

Azaz ha egy jelölt sem kapja meg a választás első fordulóján a szavazatok több mint felét, akkor a két legtöbb szavazatot kapó jelölt egy második fordulóban is megmérkőzik. (2010-ig az országgyűlési választásokon a három legtöbb szavazatot kapó jelölt jutott tovább, ám ez csak a pártok háttéralkui miatt volt fontos, hogy vissza tudják egymás javára léptetni a jelöltjeiket – nem volt túl demokratikus gyakorlat.)

Rein Taagepera észt politológus nevéhez fűződik az ún. köbgyök-szabály: egy parlament optimális mérete az adott ország lakosságának köbgyökével egyenlő. Ez a 9,5 milliós Magyarország esetén 211 fős Országgyűlést jelentene.

Az önkormányzatokban jelenleg nagyjából 70-30 az egyéni és a kompenzációs listáról bejutott képviselők aránya. Egy 20 ezer fős településen tíz egyéni képviselő mellett négy kompenzációs listáról bejutott tagja van az önkormányzatnak (ezen felül van még egy szavazati joga a polgármesternek, amennyiben ő nem kapott képviselőként is mandátumot).

A 211 fős Országgyűlésben – fenntartva a „megszokott” arányokat – 148 egyéni képviselő lenne, valamint 63 kompenzációs listáról bejutott honatya/honanya. Kompenzációs listáról csak az kaphatna mandátumot, aki indult egyéni jelöltként. (Ha miniszterelnök nem nyerne képviselői helyet, akkor ő automatikusan egy kompenzációs mandátumot kapna, így már csak 62 helyet osztanának innen ki – a mandátumok száma páratlan kell legyen, hogy teljes létszám esetén ne lehessen szavazategyenlőség.) Amennyiben a határon túli magyaroknak (pontosabban a magyarországi lakcímmel nem rendelkező állampolgárainknak) is fenntartjuk a választójogot, ők kaphatnának egy saját választókerületet a 148-ból, és akkor csak 147 belföldi egyéni képviselő kapna mandátumot.

A mai 106 egyéni választókerületnél a 148-as szám jóval emberközelibb lenne, a bő 70 ezer választó helyett csak bő 50 ezer jutna egy átlagos képviselőre. Ez – meggyőződésem szerint – segítené, hogy közvetlenebb lehessen a kapcsolat az egyéni képviselőnkkel, valamint a választásokon sokkal inkább azért szavaznánk egy jelöltre, mert őt személyében alkalmasnak tartjuk, nem pedig a miniszterelnök-jelöltünk megszavazóját látnánk csak benne.

A kormánnyal szembeni ellenőrző szerepe ebben a rendszerben is megmaradna a parlamentnek (már ha most úgy vesszük, hogy ez megvan). A minisztereket a kormányfő jelölné, ezután pedig az Országgyűlés többségének csomagban kéne megszavazni kormányt. Így elkerülhető, hogy egy-egy miniszter elhúzódó megválasztása miatt ne tudjon felállni az új kormány, de a miniszterelnöknek parlamenti többséget kell szerezni a kormányalakításhoz.

Felmerülhet még az a kérdés is, hogy mi van akkor, ha más párt miniszterelnök-jelöltje nyer, mint amelyik párt a parlamenti többséget adja (ahogy ez előfordul önkormányzatokban is). Ez esetben valószínűleg egy nagykoalíciós kényszer áll elő: a kormányfő kénytelen a parlamenti többség számára több fontos miniszteri bársonyszéket felajánlani. Miután mindkét fél legitimitása közvetlenül a választóktól ered, így az együttműködési kényszer is erősebb lehet, mint egy olyan kabinetnél, amit teljes egészében az Országgyűlés választ meg.

Ez az együttműködési kényszer talán jót is tenne a magyar politikai kultúrának.

(Érdemes azt is megemlíteni, hogy a magyar önkormányzatokban a polgármester és az önkormányzati többség szembekerülése esetén szinte borítékolható a polgármester győzelme, hiszen az emberek többsége az első számú vezetővel szokott azonosulni, nem a „törvényhozási masszával”.)

A fent leírt rendszerben a kétharmad megszerzése igen nehéz lenne, ahhoz az április 12-ei Tisza-taroláshoz hasonló nagy győzelmet kéne aratnia egy formációnak, viszont jellemzően stabil kormányok alakulnának, nem lenne nagyon szétaprózódott az Országgyűlés összetétele. Ugyanakkor az 5 százalékos bejutási küszöb továbbra is megmaradna, így amelyik párt jelöltjei összességében megugorják ezt a lécet, egy minimum háromfős frakcióra számíthatnának.

A közvetlenül választott miniszterelnök miatt ez az új rendszer igazodna a 21. századi realitásokhoz, az egyre inkább karizmatikus vezetőkre épülő politikai valósághoz. No meg így értelmet nyerne a kétciklusos miniszterelnöki limit, hiszen olyasmi a világban csak közvetlenül választott vezetők esetén szokás.

Ha beszállnál a vitába vagy csak simán van egy ötleted (akár rögtön kéziratod) véleménycikkre neked is, keress minket a gemisthu@protonmail.com címen!

Read more

A téma az Európai Parlamentben nem annyira a geopolitika volt, hanem például

• a digitális euró közelgő bevezetése, amivel az EU pénzügyi szuverenitását szeretné növelni az Európai Központi Bank, hogy ne legyenek az európaiak kiszolgáltatva két amerikai bankkártyacégnek, és ne menjen el egy csomó európai pénz az ő tranzakciós járulékaikra. Sok aggály van még azt illetően, hogy programozhatóvá válik-e ez a digitális pénz, potenciálisan utat nyitva a totális kontroll lehetőségének egy az eddiginél szabadságellenesebb jövőbeli politikusi garnitúra alatt, de jelen állás szerint ezzel együtt uniós jogszabályba foglalnák azt is, hogy kötelezővé tennék a készpénzes fizetés lehetőségét.

• Sokan felháborodtak azon, hogy miközben mindenki már a vakációra készült, Roberta Metsola EP-elnök egy techmilliárdosokkal való találkozókkal tarkított kaliforniai út után gyorsan becsempészte az Európai Parlament napirendjére, hogy ismét lehetővé (vagyis nem kötelezővé) teszik a techcégeknek, hogy az európai felhasználók chatüzeneteiben turkáljanak állítólagos pedofil tartalmak után kutatva. Miután az Európai Parlament az elmúlt időszakban többször is leszavazta ezt, a tagállami kormányok nyomására és az Európai Néppártot vezető Manfred Weber lobbizásának köszönhetően végül fordult a kocka: azaz addig szavaztak, amíg végül megfelelő lett az eredmény. Konkrétan ez azt jelenti, hogy visszaállítják az idén áprilisig alkalmazott (akkor az Európai Parlament ellenkezése miatt nem meghosszabbított) gyakorlatot, a techcégek 2028 áprilisáig kapnak feloldozást etéren az adatvédelmi szabályok alól. A néppárti padsorokból jöttek is az üdvrialgások, miszerint végre megvédi a gyerekeket az Európai Parlament, míg a kritikusok szerint a gyerekeket védeni akaróktól kéne megvédeni az EU-t.

Ezek mellett persze sok másról is szó volt, például tagállamok belpolitikájáról, de leginkább csak a folyosókon. A mai hírlevélben ezekről lesz szó. Bukovics Martin az RMDSZ-es Vincze Loránttal beszélgetett a romániai kormányválságról, Bukarestről, a Tisza Párthoz fűződő viszonyról, a Fidesz mögötti kiállásukról, a román-moldáv egységről és a titkosszolgálatok befolyásáról. Techet Péter pedig ha már Strasbourgból jelentkezünk, arról ír, milyen hatással lesz a francia viszonyokra az, hogy a szélsőjobboldali Marine Le Pen mégis elindulhat az elnökválasztáson, és hogy miért jelenthető ki már most, hogy Le Pen Macron méltó utóda lehet majd. Jó olvasást!

Nem gondolom, hogy kényszer alatt cselekedtünk volna

A romániai kormányválságnak továbbra sincs feloldása, közben pedig az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ nem csupán királycsináló szerepbe került, de Kelemen Hunor RMDSZ-elnökre Románia bölcseként, stabilizáló faktorként tekint a román közélet nagyrésze. Mindez olyankor történik, amikor Budapestről számos kritika éri a kolozsvári pártközpontot, amiért a Tisza Párt ellenében politizálva április 12-ig végig a Fidesz mellett álltak. A Gemišten az RMDSZ nézőpontjával keveset foglalkoztunk, most pótoljuk a hiányt: Vincze Loránt EP-képviselővel beszélgettünk.

Magyarországon lényegében megszűntek a napilapok: se Népszava, se Magyar Nemzet, de a megyei napilapok nagyrésze sem jelenik meg augusztustól. Átélt már egy hasonlót, ön volt ugyanis az egyedüli romániai országos közéleti napilap, a Bukarestből szerkesztett Új Magyar Szó főszerkesztője. Mik a lapbezárás tanulságai, mi az oka ön szerint a printsajtó halálának?

Szomorú a jelenség: arról van szó, hogy teljesen visszaszorul a hagyományos média. 2009-ben költöztem Bukarestből Brüsszelbe, akkor az Új Magyar Szó még megjelent, kicsivel később viszont már nem – a gazdasági válság minden egyes hulláma lekaszál néhány hagyományos médiaterméket. Nemcsak a napilap, de a hagyományos rádió is visszaszorulóban van, az emberek legfeljebb az autóban hallgatják már csak. Tizenhat évig dolgoztam rádiós újságíróként, a Kossuth rádióban nekem mikrofonengedélyem volt, a Határok nélkül című műsort szerkesztettem. És ott van a tévé is: a streamingszolgáltatásokat választja a többség. Azon kapom magam én is, hogy noha korábban még rendszeresen néztem az esti híradókat, ma már megvagyok nélkülük is, mivel az online médiából jövő hírértesítések a tájékoztatási igényemet kielégítik.

Jelentősen csökken a polgárok tájékoztatásának színvonala, ha a hagyományos média helyét átveszi a közösségi média a maga nem ellenőrzött posztjaival. Kifejezetten

káros, ahogy ez a közvéleményre hat, ahogy megváltoztatja a politikus és a választópolgár kapcsolatát, eltolja a politikust egy influenszeri szerep felé, ahol a politikai véleménynek frappánsnak, kétbitesnek, igen-nem típusúnak kell lennie – miközben a hatalomgyakorlás természete az, hogy vannak benne árnyalatok.

Viszont muszáj mégis odamennünk, mert máshol nincs lehetőségünk elérni az embereket – ebből a szempontból is hatalmas kár, ami a hagyományos médiával történik. Most úgy nézhetek ki, mint egy idős ember, aki azon kesereg, hogy „bezzeg a mi időnkben”, de az a helyzet, hogy ez a fejezet megszűnőben van.

Az Új Magyar Szót Bukarestből szerkesztették. Bukaresttől valamiért nemcsak a magyarországi, de sok erdélyi magyar is idegenkedik, mondván nemcsak messze van és egy másik világot képvisel, de mellé még csúnya, koszos, kaotikus is. Ön azonban megbarátkozott vele, sőt, azt mondta, hogy szereti. Milyen város ön szerint Bukarest, mi tetszett meg benne?

A városkép szempontjából Bukarest egy rendkívül eklektikus város. Nagyon jó minőségű a kulturális élete, a színházak, a koncertek, viszont riasztók a tömbházrengetegek. Jól éreztem magam, kilenc évig éltünk ott a családommal.

Az emberek nagyon közvetlenek, valamiért az erdélyiekre úgy tekintenek, mint egy magasabb kasztból származókra. Sztereotípiák alapján lehet, hogy negatív véleményük van a magyarokról, de élőben nem igazán találkoznak magyarokkal – a Bukarestben élők pedig elvesznek a tömegben. Ezért amikor a bukarestiek megismernek egy magyart, nagyon sokáig kell nekik magyarázni – és ezt egy idő után fel is adtam –, hogy én nem magyarországi, hanem romániai magyar vagyok, van román állampolgárságom. Nekik egy magyar az automatikusan Magyarországról jön, aki expatként él a fővárosban. A Bukarestben élő erdélyi magyar értelmiség több rétegből tevődik össze, egyre kevesebben, de vannak, akik még a kommunizmus idején kerültek oda, és a médiában, kutatóintézetekben, felsőoktatásban dolgoztak. Aztán jöttek a kilencvenes években azok, akik a meglévő magyar intézményekben helyezkedtek el. És mindvégig volt egy olyan réteg, akik magyarországi üzletemberek, akik a magyarországi vállalatok itteni cégeit vezették.

Van néhány hely, ahol a bukaresti magyarok összegyűlnek: a két református templom, a Barátok temploma, a Petőfi-ház. A magyar nagykövetség az előző rendszerben fontos szerepet töltött be: miután becsempésztek könyveket Magyarországról, értelmiségi fórumként működhetett, ahol lehetett híreket hallani, és egy picit nyíltabban beszélni. Volt szerencsém megismerni ezt a környezetet – a Bukarestben hosszabb ideje élő magyarokkal készített rádiós portrébeszélgetéseim írott változatai meg is jelentek a Magyar Bukarest című kötetben. Szép élmények. De valóban:

sokan mennek úgy Bukarestbe, hogy élhetetlen volna a város, valamiért Erdélyben ez a kép él róla. Bukarest a rossz, a helyi sajátosságokat figyelembe nem vevő, a helyi valósokat felülírni képes központosított állam központja. Tény: amíg Bukarestben dől el, hogy egy szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi iskolában indulhat-e magyar osztály, addig nem beszélhetünk szubszidiaritásról.

De ha ezen túlteszi magát az ember, akkor Bukarest élhető város. De aki odamegy dolgozni, legtöbbször úgy teszi, hogy addig van csak ott, amíg muszáj, utána – legkésőbb nyugdíjaskorukra – visszavonulnak Erdélybe. Teljesen érthető: a rendkívül forró nyarú Bukarest helyett jobb a hűvösebb Erdély.

Bukarestből Brüsszelbe került – itt először a kisebbségvédelmi javaslatokat összefoglaló Minority Safepack sikerre vétele volt a célja. Ez azonban nem sikerült, noha az aláírások összegyűltek, a kezdeményezésből nem lett jogszabály. Ilyenkor egy politikus számot vet és távozik – ön miért maradt?

Európai parlamenti képviselői tanácsadóként kerültem 2009-ben Brüsszelbe. Az RMDSZ-nek szüksége volt egy kapcsolattartóra az Európai Néppárt és a kisebbségek ernyőszervezete, a FUEN felé. Ebből a szerepből lettem kisebbségi szakértő, és építettük fel később önálló projektként a Minority Safepack kezdeményezést. Hosszú a története: először perelni kellett az Európai Bizottságot, hogy egyáltalán bejegyezzék, majd váratlanul azt mondták, hogy bejegyzik, és végül lett egy évünk összegyűjteni rá az aláírásokat. Ez nagyon nehezen indult be, három hónappal a finis előtt 400 ezer szignó, ha volt. Úgy voltam vele, hogy

a Minority Safepack a magyar kisebbségvédelemben egy szemléletváltás kezdetét jelenti: ez évtizedekig előtte úgy nézett ki, hogy bemutattunk sérelmeket, nyílt leveleket írtunk, dörgedelmes sajtótájékoztatókat tartottunk, megpróbálva így támogatókat szerezni, akik segítségével talán lehet változtatni a törvényeken. Bebizonyosodott, hogy ez zsákutca, tévhit, hogy ezzel lehet eredményeket elérni

– az RMDSZ-szel ezért tudatosan EU-s keretben kezdtünk el gondolkodni, mert nemcsak a magyaroknak vannak sérelmeik, de a frízeknek és a görögországi törököknek is. Elvégre az EU-ban 50 millió olyan ember lakik, aki őshonos nemzeti kisebbséghez tartozik vagy beszéli annak nyelvét. A Minority Safepack a közösen problémának észlelt pontokra próbált megoldást kínálni – de nyilván az uniós keretben mondjuk autonómiát nem lehet kérni.

A kezdeményezésünk a magyar nemzetpolitika szempontjából is igényelt egy váltást: a magyar kormánynak ahhoz, hogy ezt elfogadja és támogassa, le kellett csavarnia a régi sérelempolitizálási stílust. A mai napig is érezni jótékony hatását ennek, már nem mondják azt európai szinten, hogy a magyarok folyamatosan cirkuszolnak, hanem cserébe egy markáns jelenlétet észlelnek, amely a fősodor témái közé be akarja illeszteni a kisebbségvédelmet is. Hogy milyen sikerrel, azt a kérdése megválaszolta. Valóban, dönteni kellett, hogy a kudarc miatt az ember visszavonuljon vagy akár a kardjába dőljön, én viszont eredménynek tartom, hogy mind az Európai Bizottság, mind az Európai Bíróság foglalkozott a kérdéssel. Utóbbi kimondta, hogy az EU-nak van lehetősége jogszabályokat elfogadnia a nyelvi és kulturális sokszínűség támogatására – elismerve, hogy ez továbbra is tagállami kompetencia. Na de ennek mentén azért egymillió dolgot csinálhatna az Európai Bizottság – pláne mivel az Európai Parlamentben megvan az ügy támogatottsága, 75% szavazott anno a Minority Safepack mellett, és azóta is mindig megvan kisebbségi kérdésekben a döntés.

Persze nem örökre, az EP-választásokon általában a parlament fele kicserélődik, a pedagógia, a kollégák érzékenyítése azonban fontos. Ehhez egy kisebbségi frakcióközi munkacsoport, ún. intergroup az eszközünk, amit én elnöklök a téma melegen tartása érdekében. A Minority Safepacknek jogilag ugyan vége van, de a brand elég erős, sokan hivatkoznak rá továbbra is.

A markáns magyar jelenlét ebben a munkacsoportban is tettenérhető, és számos tiszás politikus is helyet foglal ott. Milyen a kapcsolat a tiszás MEP-ekkel?

A kezdetektől fogva szinte valamennyi tiszás EP-képviselő tagja az intergroupnak, aktívan részt vesznek az üléseken. Ez a kérdés nemzeti ügy. Volt ugyan ülés, ami elcsúszott belpolitikai vitába, de azt akkor leállítottam, mert nem itt van a helye. Nekünk is komoly vitáink vannak a Zöldekkel vagy a szocialistákkal, de mivel egyik frakció sem elég erős önmagában ahhoz, hogy képviselje ezt az ügyet, együtt kell velük működnünk. Már csak azért is, mert nekik elég nagy erőfeszítést jelent a saját frakciójukon belül napirenden tartani a kisebbségi kérdéseket.

2024-ben még erkölcsi okokból nem támogatták, hogy a tiszásokat felvegyék az Európai Néppárt frakciójának tagjai közé. Megbánták ezt azóta?

Ez egy adott politikai helyzetben meghozott döntés volt.

Ki döntött így, hogy nemmel szavaznak anno a Tiszára, ön vagy Winkler Gyula, a másik RMDSZ-es EP-képviselő? Vagy a kolozsvári pártközpont?

Read more

Mi is az alkotmányos viták ütőerén tartjuk a kezünket: podcastunkban a tizenhetedik alaptörvény-módosítás mellett az új alkotmány előkészítését is kitárgyaljuk.

Emellett jelentkezik a szokásos közép-európai híradónk: van benne békülékenyen kavaró Sebastian Kurz, egymást szokás szerint hátbaszúró román politikusok, felháborodott szlovén autósok és szerb meg boszniai káosz. Jó olvasást, hallgatást!

Mit várhatunk Magyar Péterék alkotmányozásától?

Oké-e kirúgni Sulyok Tamást egy tollvonással? Elég-e csak négy alkotmánybírót nyugdíjba küldeni, és miért már megint a nyugdíjba küldéssel jönnek? Tényleg tisztít-e majd a tisztítótűz? Mitől jó egy alkotmány, és kiket és hogyan kellene bevonni a megírásába, hogy az mindenkié legyen? Miért népvakítás a képviselői cikluskorlát, és hogyan kellene inkább korlátoznia magát a kétharmados Tisza-kormánynak? A Gemišt és a Partizán közös podcastjának friss epizódjában alkotmányjogászok, Bakó Bea és Mészáros Gábor, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa beszélik ki az aktuális alkotmányügyeket. Itt tudjátok meghallgatni, a piros gombra katttintva:

Jó szokásunk szerint kigyűjtöttünk pár fontosabb témát, ha csak azok érdekelnének.

2:45 Mi a jó a 17. alaptörvény-módosításban? (Itt elemeztük ki nemrég.)

4:00 Miért csúnya dolog egy tollvonással, záró rendelkezésben kirúgni Sulyokot?

14:19 Miért nem gond egy tollvonással, záró rendelkezésben kirúgni Sulyokot, de akkor mi kellene következzen mindebből például az alkotmánybírókra nézvést?

20:15 Mi fér bele egy rendszerváltásba attól függően, hogy demokráciának tekintjük-e az Orbán-rendszert?

30:00 Mennyiben aszerint lesznek végül az intézkedések megítélve, hogy kiket és hogyan ültetnek majd a kirúgottak helyére? Jelenthetne-e bármilyen garanciát egy független szakértői testület?

34:00 Mire elég, ha kirúgják a vezetőket? Mi van és mi legyen a „független intézmények” beosztott hivatalnokaival, akik az elmúlt években politikai elvárások mentén dolgoztak? Ezen hivatalnokok átáramlása az új kormány minisztériumaiba.

38:00 Átmeneti időre, az új alkotmányig szól a 17. módosítás: nem fog-e átmenetileg, vagy tartósan belekényelmesedni a Magyar-kormány az inkompetens intézményekbe?

41:00 Hogyan lehetne jól megvalósítani a társadalmi részvételt egy új alkotmány kidolgozásakor?

45:15 Mi a gond a képviselői mandátumkorláttal? (Erről itt már írtunk.)

52:10 Hogyan kellene a kormányzati hatalmat korlátozni egy új alkotmányban? Mi legyen a kétharmados döntésekkel? Minősített többség a parlamenten kívül?

59:45 Hogyan lehetne független az Alkotmánybíróság?

1:07:30 Miért és mennyiben kell hallgatni az olyan NGO-kra alkotmányos ügyekben, mint a TASZ, az Amnesty International, a Helsinki Bizottság?

1:12:30 Nem tartjuk be a 100 napos türelmi időt: pontozzuk a Tisza-kormányt, hogy mennyire hiteles és meggyőző az alkotmányosság iránti elköteleződésük.

Az egyes epizódok a Partizán különböző podcastos felületein (YouTube, Spotify, Apple, Google) érhetőek el a többi partizános podcasttal együtt.

Read more

Hogy ennek mi lehet az oka, azt már hétfőn megpróbáltuk körbejárni, a teljes képhez azonban hozzátartozik az is, hogy megkérdezzünk egy olyan embert, aki mindezt végignézte. Interjúalanyunk, Szombathy Pál a nyugati jó gyakorlatokat a legjobban átültető szerkesztő a magyar printsajtóban: a „liberálisként, középre” hozzáállással a kétezres években a Magyar Hírlapot gyökeresen átalakította, létrehozva ezzel az egyedüli – mind szerkesztési koncepciójában, mind tördelésében – modern itthoni napilapot. Annyira sokszínű és kíváncsi nyomtatott napilap azóta se volt olvasható magyar nyelven, ráadásul az akkori mezőnyben egyedüliként nem lefelé, hanem felfelé ment a példányszáma. A szerkesztőség túlélte a lap 2004-es bezárását, a nulláról építettek fel egy új lapot, majd visszavették a Magyar Hírlap nevet, ám így sem bírták anyagilag, a tőlük a lapot megvevő Széles Gábor pedig 2006-ban kirúgta a neki túl liberális Szombathyt, aki később pár lapszám erejéig a lap haláltusája során a 168 Órából is hasonlóan érdekes, hovatovább szép hetilapot csinált. Az Index körüli megosztó 2020-as szerepvállalása miatt partvonalra szorult – de mint az rendre lenni szokott a környékünkön, érdekeset és újat ott hallani, nem a mainstreamben.

A mai hírlevél nemcsak sajtótörténet, hanem kísérlet annak megértésére is, hogy miért olyan a magyar média, amilyen, és mit hozhat az, hogy a Tisza Párt április 12-én nemcsak a NER-t, de annak propagandáját is elsöpörte. Jó olvasást, itt mindig van mit.

A rendszerváltás óta újságíró vagy, voltál főszerkesztője a Magyar Hírlapnak, az Indexnek, a 168 Órának, dolgoztál a közszolgálati televízióban – mit rontott el a magyar sajtó, hogy abba az állapotba került, amiben most van?

Egy egyenes irányú vonalat érzékeltem a rendszerváltástól kezdve. A rendszerváltás kegyelmi pillanat volt, olvasóként is izgalmas volt figyelni például a Magyar Hírlap átalakulását, ahogy egy nagy, Times-formátumú lap lett előle. Ugyanakkor ez volt az az időpont, amikor nagyjából el is lett rontva minden – és nem biztos, hogy mi tehetünk róla.

Mi lett elrontva?

Részint az, hogy a rendszerváltás előtti állampárti sajtó a vezetőivel, meghatározó véleményvezéreivel, szerkesztőivel, erős embereivel, kapcsolatvilágával megőrizte a pozícióit a lapok privatizálását követően is. A magyar sajtó nagyrésze külföldi, jellemzően német konszernek tulajdonába került. Mindenki azt hitte, hogy elérkezett végre az újságírás aranykora azzal, hogy itthon is megjelent az a nyugatról importált több évszázados hagyomány, hogy a kiadók és szerkesztőségeik között nincs átjárás politikailag, azaz tiszteletben tartják a szerkesztőségek önállóságát. Ez sikeresen működött az első években, külső megjelenésükben, struktúrájukban, felfogásukban – a szó jó értelemében – modernizálták is a lapokat.

Hogyan nézett ki ez belülről?

Rengeteg hozzám hasonló fiatal érkezett akkor a sajtóba, mivel a rohangálós, sokat melózós feladatokat az idősebbek már nem akartak elvállalni. Hamar előre lehetett jutni, ha ügyes voltál, ha szerettél dolgozni, ha értelmesen csináltad – aztán idővel ezek a struktúrák bemerevedtek.1992-93-ban kezdtem a Magyar Hírlapnál, akkor az ember azt gondolta, van egy piaci verseny az újságok között – de gyorsan támadtak bennem kétségek afelől, hogy ezt a versenyt a különféle kapcsolatrendszerek és barátságok nem tudják-e felülírni.

Csak nem az informalitás szokásos közép-európai hatalma?

Fura felismerés volt huszonéves korom elején, hogy bizonyos örök emberi dolgok hajlamosak torzítani a versenyt, és nem fogjuk úgy gyepálni a konkurenciát, mint hittem. Mi rendesen versengtünk a Népszabadsággal azért, hogy ki szerez meg jobb parlamenti információkat, kinek az értesülését mondja be vezető hírként a rádió, tehát ezáltal ki ad el több napilapot. Előfordult, hogy szereztem egy jó infót, bevittem a szerkesztőségbe, elmondtam az ügyeletes szerkesztőnek, majd kinevettek utána az öregek, hogy te hülye vagy, az a szerkesztő ezt az információt este meg fogja beszélni a népszabadságos haverjával kártyázás közben. Az ember egy idő után rájött arra, hogy mikor milyen információt kinek mondjon el úgy, hogy az ne jusson el a Népszabadsághoz – az informális hírcsere oda-vissza működött.

A Magyar Hírlap volt talán a legkiegyensúlyozottabb napilap, mégis a Népszabadság fogyott jobban. Mi volt ennek az oka?

A Népszabadság volt a magyar napilappiac OTP-je: a lap iszonyatos előnnyel, magas példányszámmal és egy jól működő struktúra átmentésével érkezett a rendszerváltáshoz. Majd ezt nem rontotta el: Eötvös Pál egy komoly, kiadói vénával is bíró főszerkesztő volt, aki vaskézzel, ügyesen tartott össze frakciókat egy, ha tördelésileg nem is, de tartalomban innovatív, a szerzőket tekintve sokszínű első évtizedben. A példányszámokat aztán elmorzsolták persze ők is, de volt honnan, nagyságrendekkel feljebbről indultak. Igazi néplapként kemény dió volt számunkra a Népszabadság: őszintén, a kilencvenes években egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor reális lett volna, hogy a nagyságát, a monopóliumát, a megszokás hatalmát piaci alapon meg lehetett volna törni. Talán

ha úgy alakul nálunk is a rendszerváltás, mint a lengyeleknél, ahol a semmiből előretört egy ellenzéki napilap, a Gazeta Wyborcza: de Magyarországot etéren is a fékezett habzás, a nyugisabb privatizáció és a haveri átalakulás jellemezte.

A kétezres években esetleg lehetett volna erre esély, de úgy hozta az élet, hogy a Magyar Hírlap és a Népszabadság ugyanahhoz a kiadóhoz, a svájci Ringier-hez került. Az az egy-másfél év, amikor én náluk főszerkesztő voltam, azzal telt, hogy mi voltunk a kiadó kisebbik lapja, a fiatalos, az innovatív, ami jól néz ki, amibe sok érdekes ember ír – vagyis velünk irritálták házon belül a Népszabadságot, hogy csipkedjék magukat ők is. Csakhogy jött a Gazdasági Versenyhivatal döntése arról, hogy ez a két lap nem lehet egy tulajdonban: a számok alapján nem volt kérdés, hogy melyiket engedje el a kiadó. Már a visszavonulás jegyében úgy döntöttek, nem eladják a Magyar Hírlapot, hanem bezárják annak érdekében, hogy az előfizetői átmenjenek a Népszabadsághoz, hogy ott lassuljon a példányszám-csökkenés és nyerjenek ezzel maguknak némi időt. Aztán a Népszabadság történetének csak a vége felé jöttek ott a fiatalok – akkor már nem volt kérdés, tartható-e a lap a lejtőn.

Ha már Népszabadság, amit ugye a politika záratott be 2016-ban: a Magyar Hírlapnál nem volt politikai befolyás?

1994-2000 között a közszolgálati televíziónál dolgoztam, majd onnan visszatérve a Magyar Hírlaphoz már érzékeltem, hogy piac meg külföldi tulajdonosok ide vagy oda, tudnak azért politikai kapcsolatok érvényesülni. Nyilván nem arról volt szó, hogy mi legyen aznap a címlapon, de voltak finom megjegyzések, hogy egy cikk ne ártson annyira az SZDSZ-nek, vagy hogy egy témát annyira ne erőltessünk, meg sikerült kiutálni politikailag nem kompatibilis embereket is. De még a köztévében erre rímelve olyat is tapasztaltam, amikor egy nyugatról, a szabad médiából jött nagynevű hírigazgató kijelenti, hogy a szélsőjobboldal nem szerepelhet a műsorokban, hiába szavazták be az emberek a parlamentbe, mert mi ordas eszmék terjesztésében nem veszünk részt. Nem beszélve arról, hogy a Postabank-botrányt, a VIP-hitelek történetét is akkor éltük épp meg, tehát mindenki tudta, hogy van itt egy médiavezetői kör, amely a verseny ellenére, vagy azon felül együttműködik. Bizonyos illúziók elég hamar elvesztek az emberben – de ez akkor még korántsem a közvetlen politikai befolyás, a tartalomba való beleszólás kézivezérléses kora volt.

A nálunk megjelenő külföldi vállalatok – és ez nem csak a médiában volt így – elsősorban piacot vettek. Lehetett hasítani az elején, a hirdetések csak úgy dőltek a printmédiába és rengeteg előfizetőt is megörököltek a lapok. Ezek a sajtóvállalatok különösen nagy energiát itt, a periférián nem fordítottak arra, hogy modernizáljanak. Egy idő után aztán elkezdett dolgozni mindenkiben, hogy mi lesz holnapután, mi lesz öt év múlva: a kiadók még mindig szedték ki a pénzt a lapokból, még mindig volt növekedés, igaz, volt, hogy már csak leépítéssel. Egy idő után takarékoskodni is el kellett kezdeni, a kiadási oldal kis kozmetikázásával még akkor is jó számokat lehetett hozni – emiatt merevedtek be a struktúrák.

Mindebben partner volt a már régóta helyzetben levő, pozícióját megőrizni tudó médiaelit, amely egyszerűen belekényelmesedett abba, hogy jól vette a rendszerváltást és monopolizált helyzetbe került. Ugye ők

a Szakma, nagy SZ-szel, és abból indultak ki, hogy minden jó, márpedig ami jó volt tegnap, az jó lesz holnap is – a következő tíz évet ezzel a rutinnal nyomták le, csakhogy közben megjelent az online sajtó, amivel a rendszerváltás nagy médiabeli figurái nemcsak nem tudtak mit kezdeni, de nem is igazán foglalkoztak vele.

Mi volt ennek az oka?

Az online sajtó szerintem számukra egy jópofa, érdekes dolognak tűnt, mint valami különös és egzotikus rovat: „tegyük oda azt a balféket meg azt a bácsit, akit amúgy kirúgtunk volna, csinálják ők az online-t, és tessék, már van nálunk is ilyen, kipipálva”.

Nem vettek tudomást arról, hogy az online sajtóba konkrétan kimenekült egy csomó nonkonformista fiatal, akiknek vagy nem annyira tetszett a Népszabadság, már mást akartak, esetleg nem szerettek korán kelni, sem a többi régi munkahelyi szabályt. Szabados nyelvezettel, úgymond a Magyar Narancs-féle vonalat követve, partizán módjára – és ezt akár nagy P-vel is érthetném, mert a Partizánról is sokan azt hitték az elején, hogy hülyegyerekek csinálják lelkesedésből – indult el az online sajtó. Az online teret elfoglalni mindenhol az tudta, akinek megvolt a késztetése, eszközrendszere és technológiai tapasztalata ahhoz, hogy átvigye elektronikus területre azt, amit printben csináltak – Európa legtöbb részén ezt logikusan elsősorban a lapkiadó cégek oldották meg, itthon viszont mintha nem ismerték volna fel benne a potenciált.

Egy kvázi sikeres történet van, és az is egy hetilapnál, a HVG-nél zajlott le. Azért csak kvázi, mert közben a HVG mégiscsak lecsúszott a rendszerváltás nagy értelmiségi referenciahetilapjából egy unalmas, önmagát túlélt karikatúrává – de közben ott ma már hosszú idők munkájával inkább a hvg.hu a fő termék, a lényeg, nem a fogyatkozó példányszámú hetilap. Volt amúgy velük egy tanulságos kalandom: a 2010-es évek közepén egy külföldi tulajdonú fejvadász cég megtalált, hogy főszerkesztőként vezényeljem le HVG print és online szerkesztőségének integrációját. Épp nyári szünetre ment a tévéműsorom, időm volt éppen, így kidolgoztam egy koncepciót arra, hogy hogyan lehetne rávenni a korábbi szerkesztőségi tulajdon miatt a privatizáció során egy csomó pénzhez jutó újságírókat arra, hogy csipkedjék magukat és változtassanak: beleforgattam volna mindenkit az online-ba.

Azt mondtam a tulajdonosnak, hogy a HVG úgy néz ki, mint egy magyar kórház, a halványzöld színeitől elmegy a kedvem az élettől is – ő erre azt mondta, hogy nagyon krakéler a stílusom, de semmi gond, tárgyaljuk meg ezt a koncepciót a vének tanácsával. Mondom: micsoda, hogy kikkel? Hát a régi HVG-sekkel, a nagy nevekkel. Vagyis menjek oda a koncepciómmal, ami arról szól, hogy ők innen valószínűleg előbb-utóbb kikerülhetnek versenyre fogva, és várjam azt, hogy ennek tapsoljanak? Erre azt mondtam, inkább hagyjuk. Nem is lett belőle semmi – lett egy négytagú szerkesztőbizottság, meg egyre több fiatal a hvg.hu-n, akik az Index világát próbálták utánozni. De mégis: mára a HVG online branddé is vált, míg se magyarhirlap.hu, se nepszabadsag.hu, se erős magyarnemzet.hu nincs.

De miért nincs?

Nézzünk rá a most megszűnő Magyar Nemzetre és Népszavára: nagy különbséget nem látunk a húsz-harminc évvel ezelőtti lapokhoz képest. Még csak arról sincs szó, hogy rossz lóra tettek és azon haladtak volna – felültek a rendszerváltáskori szekérre, és elvoltak rajta. Most meg csodálkoznak, hogy megszűnnek: döbbenetes, de egyben

szimptomatikus, hogy ugyanazok az emberek állnak egyes lapok élén, mint 35 éve, úgy, hogy a világ ezidő alatt a technológiai forradalom miatt óriásit változott.

Akik erre tudtak volna reagálni, addigra már mind az online sajtóban voltak – ők viszont a kiadói működést nem ismerték. Bázisdemokratikus módon működtettek szerkesztőségeket, mondván ők egy nagy közösség, nincsenek szabályok, jövök, amikor jövök, bármilyen hosszú lehet egy cikk – így azért nehezebb a piaci alapú, üzemszerű működés. Ők voltak a Mayflower: a telepesek megérkeztek a szűz területre, és felépítették a maguk világát. Ők már egy másik generáció, a maguk generációs tulajdonságaival, de most már ez a generáció se fiatal, ráadásul a maga kreatív időszakán túl különböző gyakorlati problémákkal találja magát szembe.

Érzékelem az Indexre való kacsintgatást, arról lesz még szó később. Mi okozta a printsajtó vesztét?

A lelassulás, a rutin, a nagyobb innovációk megúszni akarása. Kiadói oldalról sem ösztönöztek, nekik ez egy perifériáról érkező bevételi szám volt. Be is zárták vagy eladták a lapokat, ha az a szám már nem volt kellően nagy – biztosan voltak jó dealek a kivonuláskor. Jogos felvetés volt már akkor is, hogy ha Nyugat-Európában nem áll külföldi tulajdonban a közéleti sajtó, akkor itthon miért: de mégis ki csinált volna 40 év kommunizmus után sikeres kiadókat befektetőként?

Azt, hogy hogyan kell bankot meg kereskedelmi cégeket sikerre vinni, megtanulták az új vállalkozók, a média azonban valahogy jobbára kimaradt vagy a szürke zónában végezte a politikával összefogva, senki nem akarta beletenni a saját pénzét, legfeljebb úgy tekintett rá, hogy befolyást és reprezentációt vásárol vele magának. Egy kivétel azért itt is akad: a finn Sanomától a Centrál Médiacsoportot 2014-ben megvásárló Varga Zoltán alaposan beleásta magát a lapkiadás világába, ő egy jó példa a kockázati tőkebefektetőből lett szakmai kiadóvállalat-működtetőre.

Tehát az internet ölte meg a napilapokat, nem a politika?

A napilapokat a világon mindenhol kiszorítja, nehéz helyzetbe hozza, majd megöli a technológiai forradalom. A politikát okolni a printsajtó nálunk látható, Európa-szerte kiemelkedő kudarcáért, látványos haláltusájáért olcsó volna. Nem az történt, hogy a politika megfojtotta volna az innovációs küzdelmet, hanem az, hogy a politika számára is kényelmes volt, ha nem történt innováció: nekik se kellett lekövetniük a nagyobb változásokat, mindenhol megvoltak az embereik, a struktúráik, tudták, hogy hova kell fordulni. Pár megszállott idealista bolond ideig-óráig próbálkozott néha ezzel-azzal, de alapvetően mindenki számára a megszokás és a rutin volt a kényelmes.

Amikor 2006-ban még a Magyar Hírlapot főszerkesztetted, mennyire követtétek, illetve mennyire tekintettétek konkurenciának az Indexet?

Követtük, de nem tekintettük konkurenciának. A 2003-2006 közötti időszakban szenvedélyesen próbáltunk modernizálni, azon gondolkodva, hogy a napilapnak mi a funkciója a 21. században, vagyis hogyan tudna megmaradni.

Milyen a jó napilap?

Már előtte is azt gondoltam, hogy véget kell vetni annak a rutinnak, amit a Népszava és a Magyar Nemzet is képviselt, miszerint belapátolják a lapba a tegnap történteket.

Tegnapi hírt másnapra kinyomtatni papírpazarlás. Minek?

A napilapnak már rég hetilapként kellene működnie: olyan hosszabb olvasnivalókat kínálni, amikre a nagy hírportáloknak nem feltétlenül van ideje. A Magyar Hírlapnál mi versenyt futottunk először az idővel, majd megpróbáltunk túlélni: miután a Ringier bezárta a lapot, életben kellett maradnunk, a szerkesztőség együtt maradt, majd szerkesztőségi tulajdonban újrakezdett nulláról egy lapot, idővel visszavásárolva a Magyar Hírlap nevet is. Sokáig ezt nem is bírtuk, vevőt kellett keresnünk. Anyagi és befektetői szempontból Széles Gábor adta a leginkább értékelhető ajánlatot – erre én akkor azt mondtam, hogy a liberális üzletemberek tetszettek volna úgy gondolni, hogy szükség van egy ilyen újságra. Nem azért, hogy a politikai befolyásukat növeljék, hanem egy elvontabb cél érdekében, nem a holnaputáni hasznot remélve tőle.

Mennyire kellett ahhoz naivnak lenni, hogy az egy majdani miniszteri poszt reményében a Fideszhez dörgölőző Széles Gáborhoz kerüljön az újság?

Read more

Röviden érintettem már a témát a tisztítótűzről szóló gyorselemzésemben, de érdemes a képviselői mandátumkorlátot bővebben is kitárgyalni abból a szemszögből, hogy milyen hatásai lehetnek a magyar demokrácia minőségére.

Kik dolgoznak a demokráciáért?

Tavaly május elsején, amikor még legfeljebb csak reménykedni lehetett a NER idei leváltásában, arról írtam, hogy miért fontos az átlagpolgároknak is a demokráciáért dolgozni – azon túl is, hogy négyévente behúzzák valahova az ikszet.

Azért jutott ez most eszembe, mert a képviselői mandátumkorlát a modern képviseleti demokrácia egyik alapvetését érinti. Ahogy azt Benjamin Constant megfogalmazta 1819-ben, az antik demokráciákban az emberek szabadsága abban állt, hogy közvetlenül vitatták meg és döntöttek a közös ügyeikről az agórán, ezzel szemben a modern képviseleti demokrácia úgy biztosít szabadságot a polgároknak, hogy a politikával való foglalkozás terhét a választáson lepasszolhatják a képviselőknek, nekik így marad idejük és energiájuk a szabadságukat a személyes életükben megvalósítani.

A tapasztalat mindenesetre azt mutatja, hogy ez nem ilyen egyszerű és fekete-fehér, és a valódi szabadságunk fenntartása érdekében érdemes a demokráciáért magunknak is dolgoznunk, azon túl, hogy ezt a melót négyévente a képviselőinkre delegáljuk – nemcsak azért, mert a hatalmukkal visszaélhetnek, kvázi uralkodni kezdhetnek fölöttünk, hanem azért is, mert kiderülhet, hogy egyes fontos kérdésekben mégsem a mi érdekünket, álláspontunkat képviselik. Ezért is fontos

a képviselőket számonkérni (és nem a kegyükért közbenjárni) a fogadóóráikon, vállalni a véleménybuborékokon túli valódi vitákat, támogatni a független sajtót, és élni a közvetlen demokrácia lehetőségeivel – emlékeztetendő a képviselőket, hogy nem a leuralásunkra, hanem a szolgálatunkra választottuk meg őket.

A mandátumkorlátozás egy ettől nagyon eltérő mögöttes állampolgárképet feltételez. Olyan állampolgárét, aki képtelen kiállni magáért, és akit – saját tudatosságának, aktivitásának hiányában – csak úgy lehet „megmenteni” az uralkodói attitűdöket felvevő politikusoktól, hogy felülről, törvényben előírjuk, hogy maximum három ciklusig lehet valaki képviselő.

Persze el kell ismerni, hogy a mai Magyarországon a valóság sajnos közelebb áll ez utóbbi állampolgárképhez, mint az általam felvázolt ideálishoz (még azzal együtt is, hogy a 2026-os választás és a megelőző kampány egy ritka sikersztorija volt az állampolgári részvételnek). Azonban, ha a cél tényleg egy valódi rendszerváltás és egy valódi polgári Magyarország, akkor a reformokat nem az „ezeknek ez is jó lesz” mentalitás jegyében kellene kigondolni, hanem olyan szabályokat kialakítani, amelyek ösztönzik az embereket a demokratikus viták követésére, a közéletben való részvételre, az érdekeik érvényesítésére és a képviselőik számonkérésére. Ez volna az, ami hatékonyan letörhetné a képviselőkben esetleg felbuzgó uralkodási vágyat.

Az, hogy egy adott képviselőt maximum háromszor választhatnak meg a parlamentbe, egy eléggé leegyszerűsített, a polgári felelősségvállalással köszönőviszonyban sem lévő, pont hogy inkább paternalisztikus üzenetet közvetít:

te ne gondolkodj azon, hogy meddig tartod alkalmasnak a képviselődet, majd mi megmondjuk, mikor kezdenek uralkodni rajtad (egységesen három ciklus után, ugye), és majd mi, a párt(ok) megmondjuk, kiket jelölünk a helyükre, az lesz a tuti.

Kik uralkodnak és kik szolgálnak?

A tizenkétéves képviselői cikluskorlát ötletét ráadásul az a Tisza Párt dobja be, amelynek amennyire tudni lehet, a mai napig – noha 141 fős, kétharmadosnál is nagyobb parlamenti többséggel kormányoz – mindössze 29 tagja van. Ráadásul a párt részvételiségért felelős politikusát, Radnai Márkot ez nem zavarja, ezért nem is tervezik, hogy a részvételiség jegyében kinyissák a párttagság lehetőségét. Vagyis

huszonkilenc embernek van garantált esélye (közvetve vagy közvetlenül) beleszólni, hogy kik lesznek a képviselőjelöltek, ki hányadik helyen legyen a listán.

Oké, az idei választás előtt volt nyilvános tiszás jelöltállítás és elvileg bárki számára elérhető „előszavazás”, de egyrészt nincs garancia rá, hogy máskor is lesz, másrészt egy ilyen opcionális lehetőség nem helyettesíti a párton belüli működő demokráciát.

Persze, visszakérdezhettek erre, hogy miért, a Fideszben jobb a párton belüli demokrácia helyzete, attól még, hogy sok tagja van a pártnak?

A válasz, hogy nem láttam bele, de nincsenek illúzióim: nyilván a nagyobb létszámú tagság sem teljes garancia semmire, de mégis, a nagyobb számú és heterogénebb párttagság nagyobb esélyt ad annak, hogy egy párt maga is demokratikusan működjön – ami pedig elengedhetetlen lenne, hiszen a pártok mégiscsak egy ország demokratikus vezetése érdekében versengenek.

Felvetődik tehát a kérdés, hogy egy 29 fős párttagsággal és 141 fős frakcióval bíró pártnál, mint a Tisza, milyen hatalmi játszmákat nyit ki a képviselői mandátumok három ciklusban való korlátozása. Elég csak Forsthoffer Ágnes házelnök/Tisza-alelnök és Magyar Péter miniszterelnök/Tisza-elnök hétfői parlamenti csörtéjére utalni a szómegvonás miatt. Jó volt látni, hogy van tiszás, aki nyilvánosan is hajlandó konfliktust vállalni Magyar Péterrel (még ha ilyen apró-cseprő dologban is), de rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon a Tisza-frakción belül hányan lépnének valaha meg hasonlót, pláne olyanok, akiknek párttisztségük, de még tagságuk sincs – azaz az újraindulási lehetőségükre a háromciklusos korláton belül sincs meggyőző ráhatásuk.

Adott tehát egy – már csak a rendkívül szűk párttagsága miatt is – befelé kevéssé demokratikusan működő párt masszív kétharmados parlamenti felhatalmazással, jórészt nem párttag képviselőkkel – akiket aztán majd 12 (de lehet, hogy már 8 vagy 4) év után lecserél. Mire beágyazódnának, felépítenék magukat a választók felé, hogy befelé, akár a kormánnyal szemben is (legalább lehetőségszinten) legitim kritikát gyakorolhassanak, addigra mehetnek vissza a civil életbe, és jöhetnek a helyükre új képviselők, akik hálásak lehetnek a pozícióért és a lehetőségért.

Ez nem tűnik túl kecsegtetőnek, még úgy sem, hogy rengeteg egyelőre a bizonytalanság. Remélhetőleg a Tisza nem épít ki több cikluson át tartó kétharmados egyeduralmat, hanem arra használja a felhatalmazást és a bejelentett alkotmányozást, hogy a valódi plurális demokrácia feltételeit megteremtse. A plurális demokrácia azonban a választási lehetőségek növeléséről, nem csökkentéséről szól.

Pont a választási lehetőségek növelésétől leszünk erős állampolgárok

Magyar Péter, úgy tűnik, a cikluskorlátozást látja az elsőszámú eszköznek a hatalomkoncentráció ellen, legalábbis kifelé ezt kommunikálja:

a miniszterelnök és a képviselők is tegyenek úgy, mint a római Cincinnatus, és a munka elvégeztével vonuljanak vissza a földjeikre.

A baki csak az, hogy Cincinnatus önként vonult vissza, akit meg törvénnyel kényszerítenek erre, az lehet, hogy hamar elgondolkozik valamiféle trükközésen. Az, hogy a cikluskorlátozás működhet-e hatalomkorlátozási eszközként, sok mindentől függ: a tágabb alkotmányos környezet (amit most fognak majd újraírni), a részletszabályok, a pártbeli demokrácia és a politikai kultúra is szerepet játszik benne.

A demokrácia plurális alapokra helyezéséhez egy sor másra lenne szükség:

• Arányosítani a választási rendszert és varázstalanítani a kétharmadot: így a kompromisszum hétköznapi része lehetne a demokratikus döntéshozatalnak, amivel – bár biztos lennének kezdeti nehézségek – sokat fejlődhetne a politikai kultúra.

• Ahol mégis fontos a minősített többség, ne csak a parlamenti arányokban gondolkodjunk: legyen érdemi egyetértési joga az érintetteknek (választójogi törvény esetén a választóknak, decentralizáció kérdésében az önkormányzatoknak, stb…)

• Valós részvételiség: bár sok ígéret elhangzott a részvételiségről, eddig nem sokat láttuk belőle. Egyelőre a dolog annyiban merült ki, hogy öt napunk volt véleményezni egy alkotmánymódosítást. Ennél több kell, és nemcsak a véleményezés és előkészítés terén. Például újra élővé kellene tenni a népszavazás intézményét, csökkentve a tiltott népszavazási tárgyak számát és az érvényességi küszöböt (vagy akár bevezetni, hogy részvételi aránytól függően számít véleménynyilvánítónak vagy kötelező erejűnek egy népszavazás).

• Egyébként a választási rendszerben a mandátumkorlátnál enyhébb eszközzel is lehetne ösztönözni az egészségesnek gondolt politikai rotálódást: például listás szavazásnál bevezetni a preferenciális szavazást, azaz, hogy a választó akár a lista végéről is karikázhat jelölteket, és bizonyos százalék elérése esetén a jelölt a lista elejére kerül. Ezzel a lehetőséggel – cseh és szlovák tapasztalatok alapján – általában a választók kis része él csak, így lehet alapértelmezett módszer az, hogy a túl veteránnak gondolt jelölteket a lista végére rakják, de megvan a lehetőség, hogy ha mégis olyan jól végzik a munkájukat, a választók előreszavazzák őket.

Az viszont biztos, hogy önmagában a cikluskorlátozás édeskevés, sőt, több kockázatot rejt, mint potenciált, így csak erre helyezni a hangsúlyt pusztán parasztvakítás.

A hét kérdése: mit gondolsz a javaslatról?

Az érvek ismertek pro és kontra, szavazz, hogy melyik oldalé meggyőzőbbek!

Read more

Igen, te, aki talán épp az Adrián jachtozol épp és azon gondolkodsz, hogy 4-8-12-16 kellemes esztendő után hogyan tudnál feltűnésmentesen kibújni azalól, hogy négy éven keresztül a nevedre vegyél és eltarts valamilyen újságot úgy, hogy pontosan tudod, hogy ez egy baromi hálátlan szerep, és hacsak nem csinálsz direkt egy béna és unalmas lapot belőle, több ellenséged lesz a végén miatta, mint barátod. Itt a megoldás: legyél a Medicink, és akkor erre hivatkozva mondhatod a Navracsicséknak, hogy most már hagyhatnak a hülyeségeikkel. Cserébe a mai hírlevélben

• két példán keresztül megnézzük, kijöhet-e egyáltalán a kómából a fideszes média,

• számba vesszük, milyen szeriőz print napilapokat lehet még olvasni a Kárpát-medencében magyarul, mert választék azért van, még ha nem is ideális;

• és vitatkozunk arról, hogy érdemes-e siratni a magyar napilapokat.

Illetve hogy lásd, mennyire megéri minket támogatni, valamikor a következő hetekben adunk egy tippet, hogy ezekben a közbeszerzésmentes időkben milyen költséghatékony, de menő programokat csinálj magadnak, miután lehorgonyoztad a hajót a dubrovniki kikötőben. De most csak médiáról lesz szó. Jó olvasást, van mit.

Még mielőtt kezdenénk, két hétvégi hír

• Grazot, a második legnépesebb osztrák várost továbbra is a kommunisták irányíthatják, feltehetően az eddigi szocdem és zöld partnereikkel, mivel az erőviszonyok nem változtak a közgyűlésben. A kommunista recept bevált: 7 százalékpontot erősödött is az országosan parlamenten kívüli és a mai napig leninista KPÖ, majd’ 36%-ot szerezve. Grazban azonban a siker titka nem Lenin, hanem Elke Kahr polgármester népközeli, szociális, szolgáltató politikája, amire még polgári körzetekben is nagy arányban szavaztak. Háttér itt.

• Aleksandar Vučić szerb elnök hétvégén bejelentette a kormánypárti tábora belgrádi tömegrendezvényén, hogy hamarosan bejelenti majd, hogy lemond. Sok izgalom ebben nincs, ezt ő évek óta lebegteti. A kérdés az, hogy ha a politikus, akinek második ciklusa 2027 májusában eleve lejárna, tényleg lemond, akkor azt hogyan teszi, magával sodorja-e a kormányt vagy sem: gyorselemzés itt.

Gemišt-vita: rossz-e, hogy nem lesz már országos közéleti napilap Magyarországon?

Ismét itt a Gemišt-vita, azaz amikor akár be is ülhetnénk egy stúdióba a 147. közéleti aktuális podcastot-kibeszélőműsort legyártani, de minek, inkább leírjuk, mit gondolunk.

Bukovics Martin: Bizonyos értelemben rossz, hogy nem lesz több közéleti napilap, de szerintem legkésőbb 2016, a Népszabadság felszámolása vagy 2018, az akkori Magyar Nemzet újra Fidesz-kézbe adása az az időpont, amikor ez megtörtént. Én úgy nőttem fel, hogy két napilapot is járattunk: a német nyelvű Pester Lloydot és mellé a Népszabadságot, ezért nem volt kérdés, hogy amikor Magyarországon élek, járatom azt, ami olvasható. Van ennek egy nosztalgikus állandóságérzése: főleg ezt siratom.

Techet Péter: Igen, Magyarország lehet Koszovó mellett az egyetlen európai ország, ahol nem lesz nyomtatott szeriőz napilap. Ez azért sokat megmutat persze az ország politikai történelméről, a politika és a média alárendeltségéről, ahogyan a politika – legyen az az MSZP a Népszabadság esetében vagy a Fidesz a Magyar Nemzetnél – falhoz vágja az egészet, ha éppen nincs rá igény. De nagyobb gond, hogy láthatóan egy 12 milliós nyelvi közegben – kb. ennyien beszélnek magyarul – sincs igény arra, hogy a sarki trafikban megvegyenek egy napilapot vagy a kávéházban leemeljék azt.

A Magyarországhoz közel hasonló lakosságszámú Ausztriában négy országos szeriőz politikai napilap van: a konzervatív Kurier napi eladott példányszáma majdnem 100 ezer (ebből 14 ezer az e-paper), a liberális-konzervatív Die Presséé 65 ezer (ennek majdnem fele e-paper), a liberális Salzburger Nachrichtené 58 ezer (16 ezer e-paperrel) és a balliberális Der Standardé 56 ezer (24 ezer e-paperrel). Emellett vannak jól szerkesztett regionális napilapok (például a grazi Kleine Zeitung vagy az innsbrucki Tiroler Tageszeitung), 100 ezer feletti eladott példányban összesen. És akkor a félmilliós (!) eladottságú Kronen Zeitungot nem is számolom, mert az inkább bulvár, meg eleve egy sajátos osztrák jelenség, hogy majdnem mindenki olvassa. De a többi napilap is bármely kávéházban, de akár a pékségekben is ki van rakva, és olvassák őket. (Persze van annak jelentősége, hogy hol van Standard, és hol Presse meg Kurier – utóbbi helyek nemcsak politikailag, de gasztronómiailag is igényesebbek.)

Igen, a tulajdonosi szerkezetek ott is sokszor politikai háttérről tanúskodnak (az ÖVP-közeli Raiffeisenbanké a Kurier, a katolikus egyházé a Die Presse), de azért a politikai elfogultság sehol sem olyan brutális, mint mondjuk a Fidesz-lapokban volt. A Kurier inkább ÖVP-közeli, de ez nem azt jelenti, hogy propagandaszemetet közölnek le, hanem az egyes témákat kicsit ÖVP-barátabb módon elemzik, kommentálják és a kultúrrovatban esetleg több az opera, mint a posztmodern vergődés. (A Die Presse esetében a katolikus egyház gyakorlatilag kultúrmissziót teljesít, hogy a legrégebbi osztrák napilap és ezzel az FAZ-hez vagy az NZZ-hez hasonló konzervatív-szabadelvű hangvétel megmaradjon, a katolikus befolyás nem érezhető.) És akkor ehhez jön hozzá, hogy a nagyobb trafikokban kapni a dél-tiroli Dolomiten napilapot is. Hasonlítsuk össze ezen számokat a magyarokéval – és kérdezzük meg,

hol van az a híres magyar kultúrnemzet és polgárság, amely legalább az osztrák számok felében olvasna, eltartana napilapokat és esetleg az is érdekelné, hogy az egyetlen magyar nyelvű szeriőz országos printnapilap, a pozsonyi Új Szó mit ír!?

Bukovics Martin: Tovább mennék a kultúrnemzetezésben, forgatva a késeket a magyar nemzettestben: noha Bécsben kapsz dél-tiroli napilapot, Budapesten nem kapsz sem Új Szót, de vajdasági Magyar Szót és a megmaradt erdélyi napilapokat sem, mint amilyen a hat erdélyi megyében terjesztett kolozsvári Szabadság. Ezeket amúgy lassan az UNESCO világörökség részévé kellene tenni: egy kihaló faj utolsó példányai.

Techet Péter: Igen, a határon túli magyarok iránt annyira érdeklődött a magyar jobboldali is, hogy soha – még a sajtó fénykorában sem – lehetett mondjuk Új Szót, Magyar Szót vagy Krónikát kapni Budapesten, de szerintem Győrött se volt Új Szó vagy Debrecenben Krónika. Miközben egyébként élnek is határon túli magyarok Magyarországon – de láthatóan ott se volt erre igény. Bécsben se azért kapni Dolomitent, mert feltétlenül egy bozeni napilapot akarnak olvasni, hanem mert ha van mondjuk ötszáz Bécsben meg ezer Innsbruckban élő dél-tiroli, akit érdekelnek a hazai hírek, akkor megéri. De a határon túli nyomtatott sajtó – tisztelet a szlovákiai kivételnek – leharcoltabb a magyarországinál is. A több mint egymillió magyar lakta Erdélyben a magyar napilapok nem fogytak/fogynak annyi példányszámban se, mint a német nyelvűek a 300 ezres németség körében Dél-Tirolban.

Bukovics Martin: A kolozsvári Krónikában – amit szívesen járattam volna Budapestre, de nem lehetett – még a maga fideszes elfogultságaival és a kb. 12 oldalas terjedelmével együtt is volt potenciál, lehetett volna belőle egy összerdélyi napilap, de sok tudatosság nem volt a Demeter Szilárd-féle médiákban. De máshol se.

Sőt, a magyarországi piacot illetően a szlovákiai lapokban sincs. Ahogy az Új Szót nem lehet se kapni, se előfizetni a pozsonyi nyomdától egy köpésre lévő Mosonmagyaróváron, míg a Záhony melletti Királyhelmecen igen, úgy nem akart a Denník N-féle Napunk magyarországi piaci szereplővé válni. Pedig kiadójuk szlovákiai napilapkoncepciója tényleg jó és kortárs: egészoldalas provokatív címlapgrafika, hosszú cikkek, sok vélemény, kizárólag saját anyagok. Valószínűleg felmérték a piacot – keringtek arról pletykák pár éve, hogy az Új Szó ráindítana valamit az elfideszesített Kisalföldre, még főszerkesztőt is igazoltak annak legsikeresebb időszakából – és azt láthatták, hogy nem igazán lenne olvasó. Kár. Ezért mondom, hogy

Read more

• Grazban kezdünk. Stájerország fővárosában jártam pár napja, és meglepett, hogy a szó szerint kommunista városvezetésről milyen pozitívan beszélnek nemcsak a jobbközép, de a szélsőjobboldal képviselői is helyben. Mi történik ott? És mire van esély a hétvégi grazi polgármester-választáson, hogyan folytathatja Elke Kahr?

• Németországban folytatjuk. Még mindig az a nagy kérdés, amit mindenki csak kerülget, mert megoldást senki nem szállít rá, hogy mi legyen az AfD-vel. Erre szélsőbalról a CDU-t is elkezdték fasisztázni, rögtön az új szocialista pártelnök. Lehet, hogy épp a balosok miatt bontják le a tűzfalat és áll össze a CDU és az AfD?

• Átnézünk a Balkánra, Bosznia-Hercegovina ugyanis az EU és az USA csataterévé változott. Donald Trumpnak és üzleti hátországának nem érdeke, hogy az EU-n kívüli országok bemenjenek az EU-ba, rontaná a bizniszeiket. Ezért nem tudnak már egy hónapja nemzetközi főképviselőt választani Szarajevóban: itt a háttér.

• Végül Bukarestből búcsúzunk. Másfél hónapja tart a kormányválság, a média az államelnök, Nicușor Dan és a hatóságok pártokat megbontani akaró titkosszolgálati ihletésű machinációitól és azok leleplezéseitől hangos, közben az AUR igyekszik magát melonizálni, azaz mérsékeltnek mutatni, meglepő sikerrel.

Az osztrák nagyváros, ahol a jobboldaliaknak sincs már különösebb baja a kommunistákkal

Graz a hétvégén polgármestert választ – ez önmagában nem lenne egy nagy esemény a Gemišten, csakhogy a tét itt az, hogy Elke Kahr, Közép-Európa egyetlen kommunista városvezetője tud-e újrázni. Hogy mi? Kommunista városvezető a szomszédban?!

Bizony: Ausztria egyik legrégebbi pártja, az 1918-ban alapított Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) az országos és a bécsi politikában ugyan nem ér el nagy sikereket, azonban helyi szinteken, nagyobb vidéki városokban egyre több pozíciót szerez magának az ideológiát a háttérbe szorító, helyi lakossági igényekre koncentráló politikájával. Ennek modelljét a párt Grazban dolgozta ki és innen próbálja exportálni Salzburgba, Innsbruckba: mivel a stájer fővárosban nincs bejutási küszöb a városi közgyűlés választásánál, a párt már a hetvenes években jelen volt ott. A sztálinizmus népszerűsítése, erőszakos puccskísérletek – a kezdeti években még a magyar Tanácsköztársaság is támogatta őket ebben – helyett szociális témák felkarolásával csináltak magukat nevet, és azzal, hogy segítenek: akár anyagilag is.

A KPÖ nevében lévő kommunista szó itt inkább egyfajta történelmi folklórelem – Elke Kahr polgármester két éve épp a Partizánnak magyarázta el, hogy ők marxisták, de erről nem beszélnek, hanem ezt napról napra bizonyítják. A gyakorlatban a „K” betű a Grazban a KPÖ két helyi legendájának, a grazi városi közgyűlésben a nyolcvanas évek óta tag, a lakhatási ügyek tematizálásával, olcsó szociális bérlakások kialakításával és fizetése több mint felének elosztogatásával a párt mai sikereit megalapozó Ernest Kaltenegger és a 2021 óta a várost vezető Elke Kahr vezetéknevének rövidítését jelöli.

Grazban egy önkormányzati képviselő most bruttó 11 ezer euró körül keres havonta – ebből politikusaik 2200 eurót tartanak csak meg, a többit befizetik a pártkasszába, amit aztán havonta elosztogatnak a rászorulók között. Az elmúlt húsz év alatt komoly, egymillió eurót bőven meghaladó összegről van szó: ebből lakbért fizetnek, mosógépet vesznek, olvasószemüveget vesznek, ami segít az őket felkeresőkön. Ha meg nem pénzt kérnek, akkor segítenek hivatali űrlapokat kitölteni vagy állásra pályázni. A matek nem valami bonyolult: ennyi idő alatt kb. húszezer emberrel alsó hangon találkozik egy aktív politikus. A KPÖ 2021-ben 34 ezer szavazattal nyert.

Read more

1. Új alkotmány lesz majd, átmeneti ez a módosítás

Magyar ígérete szerint szeptemberben széles társadalmi részvétel mellett kezdenek majd bele az új alkotmány előkészítésébe, amit aztán népszavazásra is bocsátanak. Annyit árult el, hogy tervei szerint az új alkotmány minimalista lesz, azaz felesleges részletszabályokat, és remélhetőleg indokolatlan megosztó ideologizálást sem fog tartalmazni. Ez a terv mindenképp üdvözlendő, a jelenlegi Alaptörvénnyel az egyik legnagyobb baj ugyanis pont az, hogy rengeteg, sokszor ellentmondó részletszabállyal bővült. Szerintem jó út lett volna az Alaptörvény agyonmódosítás előtti, eredeti verziójából kiindulni teljes újraalkotmányozás helyett, de tény, hogy politikailag jobban eladható a rendszerváltás-szlogennel kampányoló Magyarnak egy új alkotmány projektje. Ebből következően a jelenlegi alkotmánymódosítás átmeneti jellegűnek tekinthető. Jórészt olyan szabályokat is foglal az alaptörvénymódosító tervezet magába, amik ideálisabb intézményi működést irányoznak elő – ez páréves távlatban is fontos prioritás. De van azért egy fontos kivétel.

2. A cikluskorlátozás az új trend

A miniszterelnöki ciklus nyolc évben maximalizálása után jön az országgyűlési képviselők mandátumának 12 évben való korlátozása. Egész pontosan a választójognál vezetnek be egy választhatósági korlátot: nem indulhat a parlamenti választáson, aki már összesen 12 évig volt képviselő. Ez ugye legközelebb 2030-ban merülne majd fel, de valamiért mégis fontos volt módosításként beleírni a jelenlegi alkotmányba, ami helyett épp újat készülnek írni.

Magyar indoklása a beszédben a személyes motivációkra koncentrált, nevezetesen, hogy ne szokjanak bele a politikusok a hatalomba. A javaslat hivatalos indokolása ennél egy fokkal konstruktívabb hangot üt meg, mondván, hogy ha jobban rotálódnak a képviselők, akkor a törvényhozásban szélesebb körben jelenhetnek meg „új társadalmi tapasztalatok és szemléletmódok”. Ilyesmit mondjuk a döntéshozatal társadalmiasításával és hatékonyabb részvételi technikákkal is el lehetne érni, de nyilván az ádáz politikusok személyes ambícióira célozni a választók szemében sokkal imponálóbb. Valószínűbb, hogy

a tényleges cél egyfajta politikai alku ajánlása a valamennyire Orbán-kritikus fideszeseknek: nincs már mit remélned Orbántól, inkább gyere, mesélj a Vagyonvisszaszerzési Hivatalnak. Vagy valamelyik médiának, erjesztve a Fideszt.

3. Kevesebb, de még mindig túl sok a sarkalatos törvény

Kivesznek a sarkalatos törvények köréből egy csomó olyan területet, ahol indokolatlan a kétharmados követelmény. Ezek között vannak szimbolikusak (a magyar zászló és címer használatának szabályai), szervezetiek (Magyar Nemzeti Bank, Állami Számvevőszék, adatvédelmi hatóság, parlamenti bizottságok struktúrája, működése) és praktikusak (termőföldre, nyugdíjakra, nemzeti vagyonnal való gazdálkodásra vonatkozó rendelkezések). Összességében azonban még így is rengeteg, bőven húsznál több jogterület maradt, amit továbbra is feleslegesen sarkalatos törvénnyel fognak szabályozni, holott a minősített többséget elég lenne meghagyni néhány kulcskérdésnek, mint a választási rendszer, az Alkotmánybíróság, az önkormányzatok.

Ennek fényében meglepődve olvastam az indokolásban, hogy most már csak kizárólag azok a tárgykörök maradnának sarkalatosak, amelyek az alkotmányos demokrácia stabilitásához elengedhetetlenül szükségesek. Hiszen egy egyedül kétharmaddal kormányzó párt esetén bizonyára nem pont ugyanannyira lesz stabil egy törvény, ha sima többséggel, vagy kétharmaddal fogadják el! A sarkalatos törvényeket ideálisan a választási rendszerrel egyidejűleg kellene megreformálni: arányosítani a választási rendszert, hogy sima többséghez is kompromisszum kelljen (korábban írtam erről bővebben). Mivel ez komplex kérdés, egy alkotmányozás előtti átmeneti helyzetben érthető, ha nem feltétlenül akarják meglépni. Mindenesetre azt sugallni, hogy az alkotmányos stabilitást veszélyeztetné, ha a maradék huszonsok sarkalatos területen a tiszás többség sima többséggel és nem kétharmaddal döntene, eléggé visszatetsző.

4. Kirúgások: Sulyok viszi el a balhét, sokan elevickélhetnek

A „tisztítótüzet” bejelentő felvezetéshez képest igencsak visszafogottra sikerült az abszolút filmszínház „Orbán-bábokra” vonatkozó része.

Read more

• Amíg izgatottan várjuk a részleteket, érdemes azon is elgondolkodni, hogy mi van azokkal, akik az alsóbb szinteken működtették a politikai elvárásokhoz igazodó rendszert akár a bíróságokon, akár az Alkotmánybíróságon. Bakó Bea a témát a brnói Masaryk Egyetemen kutató szakértővel, Vincze Attilával beszélgetett erről.

• Ideje lenne arra is fogadni, hogy Sulyok Tamás marad-e tovább a hivatalában, vagy Bosznia-Hercegovina a foci vébén. Bukovics Martin Szarajevóból szurkolta végig a helyiekkel a Svájc elleni, gyászos 4-1-re végződő múlt heti meccset.

• Továbbra sem tudjuk, miért nem ment el Magyar Péter június elején a montenegrói Tivatban tartott informális EU-csúcsra. Próbálkozásaink során a Fideszt idéző sajtóelhárítási gyakorlatokba ütköztünk. Jó olvasást, van mit!

Aki ezen az Alkotmánybíróságon éveken át képes volt ezt a munkát csinálni, az vagy szakmailag vagy erkölcsileg alkalmatlan

Egy héttel ezelőtt még úgy tűnt, hogy Sulyok Tamás szolgáltatja a legjobb poént a leváltása körüli szappanoperában, hiszen a korábban az általa vezetett Alkotmánybírósághoz fordult, hogy ezt megakadályozza. Az alkotmánybíróknak azonban sikerült Sulyokot überelniük. Miközben eddig sportot űztek abból, hogy pofátlan és nevetséges indokokkal utasítsanak vissza beadványokat érdemi vizsgálat nélkül, most, amikor nyilvánvalóan az érdemi döntés megtagadásának, kapásból visszautasításnak lett volna helye, még arra sem voltak képesek, hogy ezt meglépjék – helyette inkább érintettségre hivatkozva jegelték az ügyet egyszer, s mindenkorra. Ez az eddigi halogatási és nemdöntési gyakorlat abszurd megkoronázása.

Mindeközben már jogászszakmai petíciózás is indult Sulyok Tamás köztársasági elnök és a többi Fidesz-kinevezett tisztségviselő leváltásáért. Pontos részleteket a dolog mikéntjéről azonban nemcsak a petíciózó alkotmányjogászok, de egyelőre a kormány sem osztott meg. Addig is azonban érdemes a közhivatalok élén beígért személycseréknek egy fontos vetületével foglalkozni, amiről eddig a kormánytól és a jogászoktól sem igazán lehetett hallani. Várhatunk-e csodát attól, ha el lesznek távolítva a függetlennek szánt intézmények Fidesz-hű vezetői, miközben az eddig a kezük alá dolgozó és a politikai igazodáshoz hozzászokott beosztottak a helyükön maradnak? A bíróságok és az Alkotmánybíróság kontextusában beszélgettünk erről Vincze Attilával, a brnói/brünni Masaryk Egyetem jogi karának adjunktusával, az egyetemen működő Bírói Tanulmányok Intézetének szenior kutatójával.

A New York Times-nak nyilatkoztál nemrég egy cikkhez, aminek az volt a fő állítása, hogy az autoriter jellegű rezsimeket nem kizárólagosan annak vezetői tartják fenn, hanem a demokrácia a HR-szinten bukik meg azzal, hogy a középszerű hivatalnokok és funkcionáriusok úgy próbálják kompenzálni azt, hogy nem ők a legélesebb kések a fiókban, hogy immorális dolgokat is bevállalnak a hatalom szolgálatában, és így jutnak előre. Magyarországra vonatkoztatva ez hogyan néz ki?

Azért keresett meg a cikkhez a New York Times, mert nemrég végeztünk a magyar bírók és bírósági dolgozók körében egy interjúkon alapuló empirikus kutatást arról, hogy milyen módszerekkel nyomasztják őket – és több hasonló projektünk is folyamatban van. A magyar bírók közt van nagyjából 5-10 százalék, akik tudatosan, karrierszempontok alapján, megfelelési szándékkal vállalnak be dolgokat, pontosan azért, mert nincs meg bennük a tehetség, hogy egyébként előrejussanak, mert egyszerűen nem oda valók: nem alkalmasak tárgyalni, nem tudnak rendesen beszélni, ilyesmik. Egyes törvényszéki elnököknél és a Kúriára bepasszírozott bíróknál látjuk ezt. De van egy másik 5-10 százalék, a social justice warriorok, akik beleállnak elvi alapon a dolgokba: mint Matusik Tamás, az Országos Bírósági Tanács korábbi elnöke, Laczó Adrienn, aki az igazságszolgáltatás állapota miatt mondott le a bírói tisztségről, vagy a bíróságokkal kapcsolatos ismeretterjesztéssel foglalkozó Res Iudicata Egyesület elnöksége. A maradék nagyjából 80 százalék viszont nagyon jól igazodik.

Ők azok, akik nem buzgólkodnak, hogy a kedvében járjanak a hatalomnak vagy a vezetőknek, de nem is szólalnak fel, ha gáz van, hanem csak úsznak az árral?

Igen. És megszavazzák újra a bírósági elnököket, akikre egyébként panaszkodnak egymást közt, mikor kávéznak – de azért csak megszavazzák, nehogy gond legyen. Ahhoz ugyanis, hogy valaki egy bíróság elnöke legyen, az kell, hogy legalább az ott dolgozó bírók fele támogassa őt.

Ha még a bírók, a jogvégzett elit körében is csak egy szűk réteg hajlandó kiállni magáért, felvetődik a kérdés, hogy hogyan várhatjuk el ezt széles körben az átlagemberektől, hogyan lesz itt polgári Magyarország?

Ó, tudják ám ők, hogyan kell lobbizni! Ott van például a MABIE, a Magyar Bírói Egyesület, akiket nagyon szeretek, de ők is

megtanulták, hogy a legjobb nekik az, ha az őket érintő ügyekben bemennek lobbizni az Igazságügyi Minisztériumba. Azt valamiért senki nem szereti Magyarországon, ha te elvi alapokon beleállsz dolgokba. Azt szeretik, ha alkalmazkodsz, lobbizol, kávézgatsz, teázgatsz.

Ez azért érdekes, mert amikor az EU a bírósági rendszert érintő reformokat követelt meg, akkor olyasmiket kértek, hogy legyen több beleszólása a dolgokba az Országos Bírói Tanácsnak (OBT), legyen véleményezési joga a jogalkotásnál, ilyesmik. De gyakorlatilag eszerint, még ha sikerül is kiharcolni, hogy legyenek ilyen hivatalos csatornák, mint a véleményezési jogkör, nem ezt illik elsősorban használni, hanem az informális csatornákat?

Nagyon sok múlik a bírókon mint embereken. Például az első, 2012-ben felállt Országos Bírói Tanács (OBT) tagjai jórészt úgy gondolták, hogy az új hivatalban betöltött tagságuk tökéletes lehetőség arra, hogy felépítsék a saját karrierjüket. 2018-ban az OBT rendesen beleállt a Handó Tündével, az Országos Bírósági Hivatal elnökével való konfliktusba, és ott azért emberileg sokan nagyon komoly áldozatokat hoztak: volt, akit megdolgozott a kormánypropaganda, volt, aki inkább külföldre ment, sokan lemondtak, és volt, aki azóta sem jutott előre a karrierjében.

Várható-e, hogy ez a mentalitás változik majd most a kormányváltás után? Kiket kellene lecserélni, vagy mit kellene csinálni, hogy ez változzon?

Ez nem egy történelmileg elrendelt dolog, sok mindent szabályozással is lehetne javítani; például a transzparencia növelésével, ha a diszkrecionális, azaz szabad mérlegelési körbe tartozó személyi, szervezeti jellegű döntéseket meg kell indokolni, vagy ezeket felül lehetne vizsgáltatni.

Csak nem írhatja oda indokolásként egy bírósági vezető, hogy azért őt nevezem ki, vagy adok neki prémiumot, mert együtt szoktunk kávézni és jól elcsevegtünk…

Pontosan. Több átláthatóság és számonkérhető döntések kellenek. Ugyanis a MABIE is sokszor úgy járt, hogy számonkértek döntéseket, és azzal pattintották le őket, hogy ez diszkrecionális döntés, ezért semmi közük hozzá.

Mondanál pár példát, hogy mikről szoktak így dönteni a bírósági vezetők?

A bírók jutalmazásáról, a prémiumokról például. Ha megszüntetnék a jutalmazást, akkor megszűnne az a lehetőség, hogy korrumpálják a bírákat, hiszen ezzel azt is üzenik, hogy „tudod te, és emlékezzél, hogy kitől kapod a pénzt”. Mivel a bíróságok elnökeit az ott dolgozó bírók többsége választja, sokszor néhány hangadónak számító bíróra elég ilyen módon hatást gyakorolni. De ha egy bíró mondjuk átvállal feladatokat, mint például szóvivő, akkor ne pénzt kapjon, hanem csökkentsék valamennyivel az ügyterhét, és kész. És persze oldják meg, hogy a bírói fizetések automatikusan nőjenek (legalábbis az inflációval és szolgálati idővel arányosan), akkor nem lenne szükség a torz jutalmazási rendszerre, ami arra ösztökél egyeseket, hogy bármit megtegyenek, könyököljenek.

Kik, milyen bírósági vezetők felelősek ezekért a korrumpáló gyakorlatokért?

A törvényszéki elnökök, az ítélőtáblai elnökök. Nyilván nem mindenki, de ők vannak helyzetben. Meg persze a Kúria. A vidéki járásbíróságok alig tárgyalnak valamit, tehát ott nincs nagyon mit korrumpálni.

Mert ott tyúkperek vannak, illetve mert úgyis másodfokon, a törvényszéken lesznek jogerősek az ítéletek?

Így van. De szeretném leszögezni:

nem azt mondom, hogy feltétlenül ki kell ezeket a bírósági vezetőket rúgni. Szavazzanak róluk a bírók! Ha szerintük belefért, amit ezek a bírósági vezetők csináltak, válasszák meg őket újra, ha meg nem, akkor ne. Ez lenne a tiszta lap.

Fontos, hogy szét kell választani a bírói státuszt a tisztségektől. Nem arról beszélek, hogy a bírói státuszukról mondjanak le, hanem az elnöki tisztségekről. A bírói státuszt csak néhány extrém esetben kellene megvonni, mint például Varga Zs. András Kúria-elnök esetén, aki csak azért kerülhetett be a bírósági rendszerbe, mert a kormány mókolt a szabályokkal. A vezetői megbízás más dolog. Senkinek ne legyen félnivalója, hanem egyszerűen szervezzenek egy új választást az összes törvényszéki elnöki és ítélőtáblai elnöki pozícióra, amin nyugodtan indulhassanak el az eddigi elnökök, és a bírók majd eldöntik, hogy jók-e az aktuális vezetőik, vagy sem. Én nem látok más megoldást, ez összeegyeztethető lenne a bírói függetlenséggel, és nem lenne diszkriminatív. De már ezt megelőzően kell egy strukturális változás. Ezt a bírósági elnökválasztást nem lehet úgy lebonyolítani, hogy nem szüntetjük meg az említett jutalmazási lehetőségeket. Ezeket első lépésben ki kell iktatni, és hagyni a rendszert egy darabig ezek nélkül működni. Aztán mondjuk egy évre rá lehet már egy tiszta elnökválasztást tartani, mert akkor a jelenlegi bírósági elnököknek nem lesz lehetőségük arra, hogy mindenféle jutalmakkal előre meggyúrják a hangadó bírókat.

Mekkora volt a Fidesz-kormányok alatt valójában a politikai nyomás a bíróságokon? Ez mennyiben a vezetőkön múlt, és mennyiben az igazodó beosztott bírókon?

Read more

Ukrajnáról hallani máshol eleget. A mai hírlevélben Moldováról lesz szó, amely szeretné elérni, hogy szabadulva Ukrajna ölelésétől gyorsabban haladjon az EU felé.

• Barabás T. Jánossal, a térség szakértőjével, korábbi diplomatával arról beszélünk, mi miatt érdeke az EU-nak és Romániának Moldova EU-tagsága és hogyan halad eközben a nagy román nemzeti projekt, Románia és Moldova egyesítése. Elmondása szerint meglepően jól, szóval érdemes figyelni: mutatjuk, hogy mire.

• Vendégszerzőnk, a Világnaplót jegyző Tóth Máté Bence pedig Tiraszpolból, a szakadár moldovai Transznisztriából jelentkezik, ahol beszélt Orbán Viktort tisztelő orosz katonákkal és elégedett helyi fiatalokkal is. Visszatérnének-e Moldovához? Min múlik ez: Moszkván vagy a helyi oligarchákon? Jó olvasást, van mit most is.

Harasó, mellé egy kedves mosoly

Győzelem napja, szombat reggel 8 óra.

Tiraszpol egyik fő utcáján, az Október 25-e utcán sétálok, hogy időben odaérjek a zászlófelvonáshoz. Mivel ezen az úton fog végighaladni a katonai felvonulás, az utca teljesen kiürült, járókelőt is alig látni. Éppen ezért kissé szürreális, filmbe illő, ahogyan az üres utat betöltik a köztéri hangszórókból harsogó szovjet-orosz katonai dallamok. Elkezdem filmezni a kis kamerámmal a szovjet csendéletet, amikor egy civil ruhás férfi lép oda hozzám, oroszul köszön, és a papírjaimat kéri.

Miközben ellenőrzi – és közben a telefonján is matat –, megjelenik még négy-öt civil ruhás férfi. Zajlik a konzultáció a kollégák között. A gyenge „pánszláv” nyelvtudásommal annyit tudok elmondani, hogy magyar turista vagyok, többet nem. Végül az egyikük perfekt angollal, illedelmesen elkezd kikérdezni. Ahogy az útlevelemet nézegetik, a háttérben az egyik, főnöknek kinéző nagyobb úr az útlevelet meglátva felkiált: „Áh, Vengrija, Orbán, Putyin, druzsba!”

Egy ilyen pillanatban – miközben Magyarországon épp az említett kormányfő töltötte az utolsó óráit a hatalomban – pont ez volt a segítségemre. Jeleztem a főnök úrnak, hogy mutatok valamit, és opportunista módon elővettem a 2021-es foci-Eb-n Orbánnal készült szelfimet. Láttam, hogy a szeme elkerekedik; hátrált egyet, „no problem, no problem”, majd intett a kollégának, hogy azonnal adja vissza az útlevelem.

Mivel a reggeli kávé elmaradt, megkérdeztem az angolul beszélő állambiztonsági úriembertől, hogy milyen kávézó van nyitva. Erre hirtelen odaugrott a főnök úr a „kofe?” kérdéssel, amire buzgón bólogattam: „da, da, ja hacsu kofe.” Mutatta az irányt, és előre tessékelt az Október 25-e úton. Még nem tudtam, merre megyünk, csak annyit tudtam neki oroszul mondani: „Tiraszpol, ocseny harasó”, vagyis Tiraszpol nagyon jó. A főnök úr erre széttárta a karját, és büszkén, nagy mosollyal csak ennyit mondott: „Eta Szovjetszkij Szojuz!” Vagyis: ez a Szovjetunió.

Mindez 2026-ban, a Dnyeszter-menti Köztársaságban, vagy ahogy a legtöbben ismerik, Transznisztriában. Abban a szakadár köztársaságban, amelyet a nemzetközi közösség Moldova részeként ismer el, de ahol a szovjet nosztalgia az idősebb generáció lelkében és a köztéri szimbólumokban tovább él.

Lenin-szobor, a legújabb iPhone és egy hallgatag város

Az utca egyik oldalán egy Lenin-szobor és a sarló-kalapácsos transznisztriai zászló, a másik oldalán egy helyi elektronikai üzlet büszkén kifeszített Samsung Vision AI és iPhone 17 Pro hirdetése. Keleti nosztalgia, nyugati vágyak. A benyomásom szerint ez leginkább a generációs különbségeket tükrözi: az idősebbek a szovjet életérzésre, az orosz ölelő karra vágynak, a fiatalabbak a modern eszközökre és az európai életre.

Tiraszpolnak igazi posztszovjet kisvárosi hangulata van. A két főutcán – a Karl Liebknecht és a már említett Október 25-e utcán – megtalálható szinte minden, ami a városi élethez kell: középületek, szupermarketek, bankok, kávézók és néhány étterem. 120 ezres városról lévén szó, túlzott pezsgést nem találni, kivéve, ha olyan össznépi ünnep idején érkezünk, mint a Győzelem napja vagy a szeptember 2-ai Köztársaság napja. Az utcakép vegyes, és többnyire látszik rajta a nagy generációs olló. Vagy a még gimnazista fiatalok lézengenek délutánonként a kávézókban, ugyanúgy a telefonjukon TikTokot pörgetve és e-cigit szívva, akárcsak itthon, vagy a nyugdíjasok húzzák a banyatankjaikat és ücsörögnek a köztéri padokon, nem kevés cigarettát elszívva. Hogy leginkább gimnazistákat látni az utcán, az nem véletlen:

a fiatal felnőttek többsége, aki teheti, már inkább Moldovában vagy máshol próbál szerencsét. Transznisztriában ugyanis nem sok perspektíva van.

Az Október 25-e utca mellett betértem egy igazi újhullámos, egészségtudatos étterembe, amelynek avokádó-lazac-edamame tálas étlapja még Budapesten is népszerű lenne. A magyar árakhoz szokva felüdülés volt 2400 forintból megebédelni. A húszas évei elején járó kiszolgáló lány nem beszélt angolul, így csak fordító alkalmazással tudtunk kommunikálni, de kedvesen szolgált ki. Próbáltam pár mondatban szóba elegyedni vele, hogy turista vagyok, milyen jó hely ez a Tiraszpol, és kérdeztem a Dnyeszter-menti életről is, de egy kedves mosollyal és egy harasóval le is tudta, így nem erőltettem tovább.

Ez általános tapasztalat volt. Kevés helyivel tudtam beszélgetni, és akikkel váltottam pár szót, ők sem nyíltak meg arról, milyen az élet a Dnyeszter-menti Köztársaságban. Nem tudom, hogy ennek a helyi politikai környezet vagy csak az én balszerencsém az oka. De könnyen lehet, hogy mindkettő. Transznisztriában ugyanis egyes hírek szerint a politikai vezetők és a hatóságok bírálata is szélsőséges cselekménynek, illetve „közszereplő nyilvános becsületsértésének” minősülhet. Ilyen indokkal 2020-ban egy helyi aktivistát is őrizetbe vettek, aki békés tüntetést szervezett a hatóságok által akkor bevezetett korlátozások ellen.

Egyetlen tiraszpoli fiatallal sikerült mégis hosszabban szót váltanom, épp a Győzelem napi felvonulás alatt. A huszonéves férfi, aki Alexként mutatkozott be, két másik fiatal turistával beszélgetett, így bátorkodtam csatlakozni hozzájuk.

Read more

• EU-s pénzek. A múlt héten benyújtott a kormány egy hatalmas törvénycsomagot, amely a pénzek kioldását szolgálja. Van benne sok minden: a sajtó által részben már kitárgyalt vagyonnyilatkozatok és kekvák mellett javuló átláthatósági szabályok, sőt a NER-es magántőkealapok sorsa is kirajzolódik. De végigveszem azt is, hogy mi nincs benne a javaslatban, és hogy miket mérlegelhet majd az Európai Bizottság, mikor a konkrét pénzfeloldásra kerül majd a sor.

• Sulyok Tamás kirúgása. Két hete lejárt a lemondásra adott határidő, de a köztársasági elnök nem mondott le, és eddig kirúgva sem lett. Láthatóan aggódik azonban emiatt, mert olyasmire vetemedett, amire eddigi államfői regnálása során egyszer sem: az Alkotmánybírósághoz fordult alkotmányossági aggályok miatt! Elmagyarázom, mivel érvel Sulyok, és miért visszatetsző ez. Jó olvasást!

Így olvasztanák ki Magyar Péterék
az EU-s pénzeket

Gigahosszú salátatörvényt nyújtott be a múlt héten Magyar Péter kormánya az EU-s pénzek hazahozatala érdekében. A Magyar Péter és Ursula von der Leyen közötti, nem sokkal korábbi politikai megállapodás értelmében – ha minden jól megy –

16,4 milliárd eurót (ebből 12,9 milliárd a vissza nem térítendő támogatás) oldhat fel az Európai Bizottság a törvények elfogadása után. És ez még mindig nem az összes pénz, amit jogállamisági aggályokra hivatkozva befagyasztottak.

Mielőtt belemerülnénk, tudni kell, hogy a befagyasztás 2022 végén három különböző jogalapon történt: a több mint harmincmilliárdból 6,3 milliárd euró kohéziós támogatást az Európai Bizottság javaslatára a tagállamok kormányait tömörítő Európai Unió Tanácsa fagyasztott be az EU-s pénzeket érintő korrupció miatt a hivatalos jogállamisági mechanizmus alapján. A többit (a covid-helyreállítási alapból, illetve a kohéziós források fennmaradó részét) azonban az Európai Bizottság egyoldalúan függesztette fel, a korrupció mellett tágabb jogállamisági problémákra – főleg a bírói függetlenség sérelmére – hivatkozva, illetve alapjogi indoklással, például a „pedofiltörvény”, a menedékkérelmek eljárási szabályai vagy az egyetemeket fenntartó úgynevezett közérdekű vagyonkezelő alapítványok (kekvák) miatt.

A most benyújtott csomag főleg a korrupcióra és az átláthatóságra fókuszál – nem véletlenül, ezek ugyanis a jogállamisági mechanizmuson kívül, a covid-helyreállítási alap és a kohéziós alap pénzei esetében is részei az Európai Bizottság feltételrendszerének. Az Orbán-kormány már korábban hozott látszatintézkedéseket a területen, amikkel persze nem tudták elkerülni a pénzek befagyasztását, hiszen például az elvileg az EU-s pénzek jogszerű felhasználása fölött őrködő Integritás Hatóságot is csak igen korlátozott hatáskörökkel hozták létre. A mostani javaslatban sok helyen egyértelműen látszik, hogy az EU-s intézmények által hiányolt konkrét részletkérdéseket orvosolna az új kormány, de emellett számos szisztematikusabb változtatást is bevezetnek. Nézzük a részleteket.

Mi van a csomagban?

Vagyonnyilatkozatok. A strómanok országából – ahol már minden, kicsit is értelmes lopni vágyó politikusnak rég van annyi fantáziája, hogy ne a közvetlen családtagjaira írassa a rejtegetni kívánt vagyontárgyait – évek óta derűs értetlenséggel figyelem, hogy a vagyonnyilatkozatok valamiért az EU-s korrupcióellenes elképzelések középpontjában állnak. Szerintem eléggé túldimenzionált elképzelés, hogy a vagyonnyilatkozatokkal érdemben vissza lehetne szorítani a korrupciót – ezt a nálam a kérdésben szakavatottabb, közgazdász és könyvelő végzettségű Forsthoffer Ágnes is hasonlóan gondolja. A házelnök a múlt héten megírta a Facebookon, hogy

a jelen szabályok szerint megkövetelt vagyonnyilatkozati adattartalom teljességgel alkalmatlan bárki vagyoni helyzetének a megállapítására. A kormány úgy tűnik, nem osztja ezt az észrevételt, ugyanis a pár nappal később benyújtott javaslatcsomag szerint a vagyonnyilatkozatok tartalma érdemben nem változik.

Mindenesetre a javaslat megteszi, amit az Európai Bizottság kért.

Read more

De nemcsak írunk, hanem beszélgetünk is róluk.

Bosznia-Hercegovina fociválogatottja óriási meglepetésre jutott ki a világbajnokságra, és azt mondják, tudnak majd meglepetéseket okozni ott is: a tegnap esti 1:1-et Kanada ellen a helyi sajtó győzelemmel felérő döntetlenként emlegeti. De meglepetés lehet sokaknak az is, hogy az ott élő szerbek nagyrésze nem szurkol a csapatnak.

Miért van ez így? Mi kell ahhoz, hogy ez megváltozzon? Hogyan rakódnak rá a focira is az identitások, a háborús sérelmek, nacionalista narratívák? Az új podcastrészben Böcskei Balázs korábbi játékvezetővel, politikai elemzővel és Rontó Martin Balkán-szakértővel beszéltük ki a foci, a rárakódó identitások és a kapitalizmus viszonyát.

Ahhoz, hogy elinduljon, kattints a fenti YouTube-os play gombra. Ezekről beszélünk:

01:55 Minden a boszniai válogatottról: miért lehetnek ők a titkos favorit a vb-n?

05:20 Identitásharcok Bosznia-Hercegovinában: mennyire lehet nemzeti az a válogatott, ahol az országot három nemzet alkotja?

08:45 Mi történne Bukovics Martinnal, ha a kék-sárga boszniai focimezben menne be a szerbek közé egy banja lukai kocsmában?

09:55 Lébényi fradisták vs. Mester utcai fradisták: szurkolói szociálpszichológia

14:35 Zrinski Mostar, FK Borac, FK Sarajevo: ahol a fociklubok a különböző nacionalizmusok megélésének terepei, és a szponzorok is erre jönnek

20:15 Kik Bosznia-Hercegovina belgái? Mikor szurkolna egy szerb Boszniának?

24:30 A diaszpóra problémái: milyen hatással van a migráció a nyugati válogatottakra? Azaz lehet-e integrációs projekt egy fociválogatott?

36:30 Ugyanez Boszniában: a válogatott a megoldás, vagy a megosztottság tünete?

44:00 Nemzetépítés és foci: amit a NER csinált a Kárpát-medencében, azt csinálja kicsiben Horvátország és Szerbia Bosznia-Hercegovinában

48:05 A St. Pauli sztorija: így lett balos identitáspolitikai brand a hamburgi klubból

53:40 Ki a kelet ura? Ki a nyugat ura? Történelmi derbik

01:02:30 Milyen meccsekre menjenek ki mindenképp a podcastot végighallgatók?

A nem feltétlenül tökéletes hangminőségért elnézést kérünk: mivel különböző országokban vettük fel az anyagot online, nem tudtuk használni a Partizán podcaststúdióját, de a hangmérnökeik igyekeznek kihozni ebből is a legjobbat. Az egyes epizódok a Partizán különböző podcastos felületein (YouTube, Spotify, Apple, Google) érhetőek el a többi partizános podcasttal együtt. A visszajelzéseiteknek örülünk és előre is köszönjük őket.

• Van egy ország tőlünk délre, ami egyrészt óriási meglepetésre kijutott az idei vb-re, ami miatt számos nagyvárosban focimezben mászkál boldog-boldogtalan, másrészt helyben senki nem lepődik meg azon, ha az ország fele nem szurkol a válogatottnak, hiszen miért is tenné. Riport a foci mentén is megosztott Bosznia-Hercegovinából arról, hogy elhozhatja-e a válogatott sikere a vágyott egységet.

• Öt közép-európai válogatottnak szurkolhatunk idén: Bosznia-Hercegovina mellett Horvátország, Csehország, Németország és Ausztria is kijutott. Ki milyen focit játszik, melyik csapat mennyire erős? Kele János válaszolt a kérdéseimre.

• Én Bosznia-Hercegovinának szurkolok. Tuzlában a válogatott tiszteletére limitált kiadású sört főztek, ezt megkóstoltam, hogy nektek ne kelljen, valamint mutatok pár friss és helyi szurkolói dalt a kocsi playlistjébe, meccsnézés elé. Jó olvasást!

Összehozhatja-e a foci Bosznia-Hercegovina népeit?

Szarajevó, május legvége, egy szerencsére még nem túl meleg vasárnap délután. Rengeteg a turista, a Baščaršija, azaz a belvárosi bazár évről évre kevésbé tud ellenállni a tömegturizmus ostromának. A még a közép-európai építészet jellemezte Ferhadiján állok, a beszédes nevű Hotel Europe melletti mecset előtt, és azt nézem, vajon melyik ATM működik egyáltalán, hogy készpénzhez jussak. Egyszer csak előbukkan a tömegből pár rendőr, hogy félreállítson és utat csináljon többszáz focimezbe öltözött fiatalnak, akik aztán hangos „država Bosna”, azaz Bosznia-Hercegovinát mint államot éltető skandálásban törtek ki. A focimezesek itt-ott megálltak, pózoltak a kamerának, zászlókat lengettek – mint a helyszínt biztosító rendőrtől megtudtam, klipet forgatnak.

Amit láttam, nem egy egyszeri klipforgatás volt, hanem idén tavasz óta egy átlagos szarajevói hétköznap: Bosznia-Hercegovina ugyanis Olaszországot legyőzve kijutott az idei labdarúgó-világbajnokságra, ott azóta mindennapos, hogy a felnőttek és gyerekek válogatott mezben flangáljanak. Mint Irvin Pekmez, Szarajevóban élő oknyomozó újságíró meséli a Gemištnek: „A válogatott sikerei a nemzeti büszkeség és az összetartozás kifejeződésévé váltak. Egyre többen viselik a mezüket, népszerűek lettek a szurkolói dalok, a média látványosan többet foglalkozik a csapattal. Még azok is érdeklődni kezdtek a foci iránt, akik korábban nem voltak sportkedvelők.” A Coca-Cola is a játékosokkal reklámozza magát a szarajevói telefonfülkékre és villamosmegállókban elhelyezett hirdetéseken, míg az itt is otthoni tévé- és internetszolgáltatást kínáló Telekom a meccsek időpontját hirdeti óriásplakátokon.

A boszniai kék-sárga színeket és a válogatott iránti rajongást azonban azokban az országrészeken látni csak, ahol a bosnyákok alkotják a lakosság többségét.

A hercegovinai horvát vidéken Neumtól Stolacon át Mostarig végigautózva semmit nem látni ebből. A horvátok Horvátországnak alap, hogy szurkolnak, de azért a hazai válogatottat sem vetik meg, pláne mivel több, futballkarrierjét a horvát csapatnak számító Zrinski Mostarban kezdő játékos is szerepel benne. Lelkesedni nem lelkesednek érte, a többség eleve inkább Zágráb felé orientálódik, de mégis, lényegében két csapatuk is van a vb-n. Alapesetben a bosnyákok is rendre Horvátországnak szurkolnak – mivel a sajátjaik nem szoktak kijutni nemzetközi tornákra. Jajcéban az önkormányzat idén úgy készül, hogy a városi szervezésű szabadtéri meccsnézésen mindkét csapat meccseit adják, mondván a horvátok és bosnyákok testvérek, örülnek egymás sikereinek – és a jugó öntudatból fakadóan Montenegró nagyobbik részén is ennek a két csapatnak szurkolnak majd. Damir Kapidžić, a Szarajevói Egyetem politológiaprofesszora (korábbi interjúnk itt olvasható vele) a Gemištnek elmondta, a bosnyák- és horvátlakta területeken országszerte óriási és látványos meccsnéző bulikra számít, már csak azért is, mert a diaszpóra jellemzően a vb időtartama alatt, június-júliusban szokott nagyszámban hazalátogatni.

A Bosznia-Hercegovinát alkotó harmadik népcsoport, a szerb nehezebb dió: Damir Kapidžić szerint érdemes lesz figyelni, hogy mennyire követik majd egyáltalán a szerbek lakta területeken a válogatott meccseit, és hogy lesznek-e, akik ehhez felveszik mondjuk a mezüket. A közkeletű – még az olyan komoly fórumokon, mint a Redditen is olvasható – vélemény az, hogy a boszniai szerbek legfeljebb akkor hajlandóak a válogatottnak szurkolni, ha az Albánia, Koszovó vagy a kettőt együtt megjelenítő, rengeteg honosított játékossal felálló Svájc ellen játszik – ez a klasszikus „az ellenségem ellensége a barátom” logika. Mint Irvin Pekmez meséli, ennek oka a boszniai háború ma is élő sebeiben keresendő, valamint abban, hogy a szurkolók körében egyre gyakrabban megjelenő történelmi bosnyák szimbólumok – mint a liliomos zászló – is ellenszenvet váltanak ki a szerbekben. Gyakran van botrány a – jellemzően diaszpórabeli – bosnyák ultrák viselkedéséből, főleg, ha Szerbia az ellenfél, melynek himnuszát nemcsak kifütyülik, de durvábbnál durvább beszólásokkal tarkítják.

Logikát a liliom mint jelkép megítélése terén nehéz keresni: mind a bosnyákok, mind a szerbek magukénak tudják az 1377-91 között uralkodó I. Tvrtkót, Bosznia első királyát. A liliom az ő királyi háza, a Kotromanić-dinasztia jelképe volt – és nagyjából úgy néz ki, mint az Anjouké, onnan inspirálódhattak. Miután I. Tvrtko anyai ágon a középkori Szerbiát uraló Nemanjić-dinasztia leszármazottja volt, a szerbek benne szerb királyt látnak. Magát az okleveleiben többek közt „a szerbek királyának” nevezte és igényt tartott a szerb trónra is. A bosnyákok azzal érvelnek, hogy a középkorban nem volt semmiféle kialakult nemzeti hovatartozás: azzal, hogy I. Tvrtko állama nem Szerbia, hanem a mai Bosznia területét foglalta magában és magát boszniai bánnak, majd királynak nevezte, lényegében megalapozta Bosznia politikai önállóságát.

Ehhez nyúltak vissza a Jugoszlávia szétesésekor önálló Bosznia-Hercegovinát akaró, azt a Belgráddal együtt maradni akaró, az akkor alapított Republika Srpskával szemben a boszniai háború során sikerrel – és végül jelentős horvát támogatással – megvédő boszniaiak. Az ország zászlaja a történelmi folytonosságot vagy inkább megalapozottságot jelképezve 1992-98 között I. Tvrtko jelképeit tartalmazta: kék pajzson egy ezüst sáv, rajta hat aranyliliommal. A király mindenesetre lehetne akár nemzetegyesítő személyiség is, elvégre mind Szarajevóban, mind Banja Lukában van szobra – de nem, utóbbi helyen épp azért emelték pár éve egy mecset elé a szobrát, hogy ne csak Szarajevóban legyen neki, azaz nehogy ellopják tőlük a bosnyákok az örökségüket. Mindenesetre elég bonyolult elmagyarázniuk, hogy

ha egy király a szerbek szerint az övék, akkor a címeréből miért is nem kérnek?

A Banja Lukában, a boszniai szerbek központjában élő politológus, Tanja Topić szerint az, hogy a szerbek ne szurkolnának a válogatottnak, csak a sztereotipikus felszín. Mint a Gemištnek meséli, az emberek belefáradtak a folyamatos válságokba, traumákba és rossz hírekbe. Szerinte a kisebbik entitásban, a Republika Srpskában élők egy része is szurkolt annak, hogy a válogatott kijusson a labdarúgó-világbajnokságra: sokan örültek a sikernek, még ha ezt a meccs utáni hangos és látványos szarajevói utcafesztivállal ellentétben inkább csak az otthonaik csendjében ünnepelték.

Mint mondja, a szélesebb boszniai szerb közvéleményben is sokan szimpatizálnak a csapattal, köztük olyanok is, akik politikai nyomástól vagy a környezetük reakciójától tartva nem merik ezt nyilvánosan kifejezni: „A csapat reményt ébresztett az emberekben, megmutatta, hogy Bosznia-Hercegovinából nemcsak korrupcióról és politikai feszültségekről szóló hírek érkezhetnek, hanem olyan történetek is, amelyekre büszkék lehetnek, és amelyek pozitív képet mutatnak az országról.”

Boszniai szerbként persze nem könnyű szurkolni Bosznia-Hercegovinának – nagyrészt a politikai elit és az általuk gerjesztett közhangulat miatt, meséli Tanja Topić. „Éveken át azt hangoztatták, hogy Bosznia-Hercegovina egy idegen ország, amiben csak átmenetileg élünk. Sokak számára bonyolult rálépni arra az útra, hogy a sajátjuknak tekintsék az országot, így annak csapatát is.” Felidézi a Dodik-rendszer egyik legradikálisabb boszniai szerb ellenzőjének esetét is, aki noha szurkol Bosznia-Hercegovina válogatottjának, ezt nem mondhatja ki nyilvánosan, mert az egyet jelentene politikai pályája végével. A nacionalizmussal átitatott boszniai szerb közegben mindenkit, aki magát Bosznia-Hercegovina, nem pedig a Republika Srpska polgárának mondja, hazaárulóként kezelnek. Az illető politikus ezért annyit mond csak, hogy most is Szerbiának szurkol – noha az ki se jutott a világbajnokságra.

Felmerül a kérdés, hogy lehet-e a focinak, a válogatott jó szereplésének Bosznia-Hercegovinában valamiféle nemzetegyesítő szerepe – mint ahogy Magyarországon is érezhetően jobb lett a hangulat akkor, amikor a foci Európa-bajnokságon jól szerepelt a csapat. A Szarajevói Egyetemen oktató Damir Kapidžić a válogatott kijutását egyelőre egyszeri sikerként könyveli el, de ha a csapat konstans jól játszana és valamilyen csoda folytán eljutna mondjuk a negyeddöntőkig, akkor lehet esély valamiféle közös egységre, de ennek esélyét igencsak haloványnak látja.

Az újságíró Irvin Pekmez válasza rövid és tömör: nem. Jobban kifejtve felidézi, hogy egyes történészek szerint Jugoszlávia felbomlása tulajdonképpen a futballstadionokban kezdődött, elvégre a nacionalista jelképek ott erősödtek fel, majd torkollottak tömegverekedésbe 1990-ben a Dinamo Zagreb és a mindenkori belgrádi rezsim csapatának számító Crvena Zvezda meccsén. Mint az újságíró meséli, Bosznia-Hercegovinában a klubmérkőzések sokszor ma is teret adnak a legszélsőségesebb nacionalista és gyűlöletkeltő megnyilvánulásoknak, és nem látni megoldást arra, hogyan lehetne változtatni például azon, hogy egyes szurkolói csoportok a szemükben hősként feltűnő háborús bűnösöket éltetnek – így már maga a kérdés is, hogy hogyan válhatna a klubfutball egy egészségesebb társadalmi kultúra építőelemévé, illúzió, egy szép álom legfeljebb. Olyannyira nyilvánvaló, mint most a világbajnokság előtt, sosem volt ez még, mondja pesszimistán Irvin Pekmez.

Pedig maga a csapat lehetne a bizonyíték arra, hogy ez nem lehetetlen. A bosznia-hercegovinai labdarúgó-szövetség elnöke, a 37 éves üzletember, Vico Zeljković nem csupán Milorad Dodik unokaöccse, de korábban még az ő nagyszerb nacionalista retorikájának képviselője is volt. Amikor 2016-ban a legnacionalistább szerb szurkolótáborral rendelkező banja lukai FK Borac klub körül tevékenykedett, még úgy nyilatkozott, hogy ők aztán nem akarnak bosznia-hercegovinai bajnokok lenni, az ugyanis nem az ő országuk. Miután az országban minden poszt sorsa nemzetiségi kvóták alapján dől el, 2021-ben szerb elnököt kellett választani a futballszövetség élére. Az egyedüliként pályázó Dodik-unokaöcs akkor azt ígérte, mindenki elnökeként dolgozik majd – ezt akkor a kinevezésében nepotizmust látó többség nem hitte el neki, de Tanja Topić szerint egy ideje tényleg ezt csinálja. A demonstratívan minden szerb sportsikernek hangosan ünneplő Milorad Dodik és környezete nem gratulált Bosznia-Hercegovina válogatottjának a vb-re való kijutáshoz, inkább kritizálja azt, mondván milyen kevés szerb játszik benne. Vico Zeljković ezekre úgy reagált: sok játékos meghívást kapott a válogatott keretbe, az, hogy közülük többen nem is reagáltak erre, az az ő problémájuk. Azt is kijelentette, hogy szomorú dolog a játékosok „vérsejtjeit számolgatni”, és etnikai csoportok szerint besorolni őket.

Read more

• Bukovics Martin nem tartja Vágó Gábor száznapos türelmi idejét az új kormányt illetően: megírta, miért hiba, hogy Magyar Péter Budapesten maradt hétvégén.

• Koszovó választott, hét év alatt ötödszörre. Techet Péter írt Albin Kurti felemelkedése és felszínen maradása történetéről: avagy a magabiztos baloldali szuverenista, aki a nyugatnak nem hálálkodni akar, ehelyett azt követeli, hogy csak simán hagyják Koszovót rendes független országként működni.

• És persze itt van a közép-európai híradónk is. Benne a romániai kormányválság folytatása, friss bukaresti pletykák, az új szlovén kormány Izrael-ügyi 180 fokos fordulata és első intézkedései, az aktuálisan legjobbnak értékelt környékbeli olaszrizlingek, keletnémet kínlódások. Jó olvasást, itt mindig van mit.

Az új miniszterelnök első nagy hibája

Merészet húzott a montenegrói állami protokoll: a céges tombolák és nyugdíjasfarsangok világából ismert celofános ajándékkosarat adott mindenkinek, aki részt vett a hétvégén a Kotori-öbölbeli Tivatban tartott EU-Nyugat-Balkán-csúcstalálkozón. Merészet, de ügyeset: Friedrich Merz német kancellár arcára óriási öröm ült ki, amikor végigpásztázta a szemével a helyi vörösbort, gránátalmaszörpöt, olívaolajat, njeguši sonkát, érlelt sajtot és mézet tartalmazó összeállítást.

Informális csúcsot rendeztek: nem döntöttek formálisan semmiről, még közös nyilatkozatot sem írtak alá, viszont jelen volt Ukrajnán kívül minden Magyarországgal szomszédos ország vezetője, a német kancellár, a francia elnök, a cseh kormányfő, a lengyel miniszterelnök, az új bolgár elnök, az uniós intézmények vezetői. Az olasz Giorgia Meloni mellett egy kormányfő hiányzása volt látványos: Magyar Péteré.

Az EU-ban a Trump-pártisága miatt elszigetelődő olasz kormányfő a Domani napilap információi szerint azért nem ment, mert az EU-s partnereire dühös volna Bosznia-Hercegovina miatt: Merzék nem akarják az ország élére gyámnak, vagyis nemzetközi főképviselőnek azt az olasz diplomatát, akit Trumpék is leokéztak. (Ennek hátteréről itt írtunk.) Azt, hogy Magyar Péter miért nem ment, nem tudni – nemhogy a miénkre, de az AP hírügynökség kérdésére sem válaszoltak. (Már persze ha egyáltalán működik már/még a kormány honlapján lévő mailcím, mert a kormányszóvivők elérhetősége például furcsa módon nem publikus, úgy kell erről más újságírókat kérdeznem, akik furcsa módon nem kormányzati, hanem tiszás mailcímeket emlegetnek: ilyen még a Dodik-féle Republika Srpskában sincs.) Mindössze Jakov Milatović montenegrói elnök tett közzé egy posztot arról pár napja, hogy telefonált Magyarral és újfent gratulált neki. Így legfeljebb találgathatunk. Későn szóltak Magyaréknak? Elkallódott valahol az infó? Nem volt már szállás Tivatban? Zavarta az ottani luxizás, a sok orosz és ukrán jacht? Azt hitte, hogy a gejl Amaro Montenegro keserűlikőr tényleg montenegrói?

Magyarország respektje Montenegróban meglepően nagy – nagyrészt épp azon Osztrák-Magyar Monarchia ottani jelenléte miatt, amire a magyar miniszterelnök aranykorként tekint. A helyi nyelven ugyanis „austrougarski” a neve az „osztrák-magyarnak”, így ott minden, ami osztrák volt, ezáltal magyarrá is vált. Az Orbán-kormány az OTP és a 4iG jelenléte mellett jelentős befolyást épített ki Magyarországnak a Balkánon azzal, hogy minden EU-tagjelölt országnak EU-integrációs szakértőket ajánlott fel, hogy ők az ottani kormány aktuális igényeinek és szükségleteinek megfelelően segítsenek abban, amiben épp kell.

Az egyik ilyen szakértő, a pont Montenegróban nagyköveti rangban szolgáló Törő Csaba meg is szólalt az ország EU-csatlakozásáról szóló helyszíni riportomban: az a munkája, hogy a magyar csatlakozás knowhow-ját a helyiek rendelkezésére bocsássa, ha pedig felmerülne valamilyen kérdés, az illetékes magyar hivatalok gyors megoldást szállítsanak. Mindezt magyar közpénzből fizetve – vagyis Magyarország pénzt áldoz arra, hogy a Balkán gyorsabban csatlakozzon. Ezek a diplomaták nem a fideszes agitpropot terjesztették, hanem akadt, hogy beültek egy montenegrói vagy albániai minisztériumba és az ottaniakkal együtt írták meg és dolgozták ki akár késő estig azokat a dokumentumokat, amikre aztán az EU később odaítélt a helyi kormányoknak különböző fejlesztési pénzeket. Montenegróban ezt a segítséget nagyra értékelik:

ilyen segítséget az EU-ban egyedül csak Magyarország ad, senki más nem.

Mégis, Közép-Európából egyedül a magyar miniszterelnök hiányzott Tivatból. Még Aleksandar Vučić, a montenegrói függetlenséget nemrég a podgoricai Borba napilapban elátkozó, revolverlapjaiban rendre Montenegrót ócsárló szerb elnök is elment, hogy „a montenegróiak arcába mondja az igazságot” – igaz, a verőlegényeit szállító Air Serbia-gépet a repülőtérről visszafordították a montenegróiak, nehogy valamilyen balhét okozzanak. (Noha Montenegró május 21-én ünnepelte a születésnapját, a mai, azaz Montenegró nélkül maradt Szerbia június 5-én kiáltotta ki a függetlenségét: a tivati június 4-6. közötti EU-csúcs időpontjának kellős közepére eső dátum kiváló apropó lett volna a házigazdát kínos helyzetbe hozó provokációra.)

Magyar Péterék üzenete nagyon nem szerencsés: a múlt héten Szerbiába látogató tiszás házelnök, Forsthoffer Ágnes a Vučićot és a Fideszt is 120%-osan kiszolgáló VMSZ-t dicsérte pont úgy, mint eddig a fideszes politikusok tették, előtte pedig a horvát népet havi szinten usztasázó, a szerbiai nihilista egypártrendszer ellen tüntető egyetemistákat polgárháborút előkészítő terroristáknak, egyszerre fasisztának és kommunistának nevező Ana Brnabić házelnök mellett vigyorgott kedélyesen.

Read more

A mai hírlevél Berlinbe és a tengerpartra tekint. Megnézzük, miért nincs Magyar Péter vendéglátója, Friedrich Merz és a német jobboldal abban az irigyelt helyzetben (kényelmes parlamenti és társadalmi többség maga mögött), amiben Magyarországon a Tisza Párt és milyen kiutakat látnak abból a szorongatott helyzetből, amikbe a szélsőjobboldali AfD – és nagyrészt a saját politikájuk – kényszerítette őket. A tengerparton pedig csak kicsit nézünk el Montenegróba: megmutatom Josip Broz Tito Hatvanpusztáját és a Hormuzi-szoros blokádjának dalmát verzióját a nyárra szokás szerint visszatérő, kéthetente jelentkező Adria-blokkunkban. Jó olvasást, van mit.

AfD? Bitte, nicht

Magyar Péter hételeji berlini látogatása nem hozta lázba a német sajtót. Sőt. A másnap reggeli hírlevelekben senkinél, még a Politico mindig részletes Berlin Playbookjában sem volt téma az, hogy előző nap Friedrich Merz kancellárnál járt az új magyar miniszterelnök – ahol meg mégis, ott a már ismert Ukrajna-ügyi pozíciója volt a téma. Orbán szexi, Magyar csóri? Vagy az van, hogy az EU-s pénzek hazahozataláért cserébe az elvárt intézkedések teljesítését árgus szemekkel figyelő, a budapesti kormány fölé augusztus végéig informális brüsszeli gyámként odarakott bizottsági kabinetfőnök, Björn Seibert miatt eleve nem is tekintenek Magyarra önálló aktorként?

Vagy annyira kínos volt, ahogy a magyar nagykövetség és a kancellária közötti sétája során az Unter den Lindenen minősítgette az általa kultúraidegen módon kártyával kifizetett turista-currywurstot, hogy mennyire kicsi lett, miközben az autentikus utcai kaja ott eleve a Bulette – közben pedig a gazdag északnémet Hamburgot próbálta a legendásan szegény és kaotikus Berlinhez hasonlítani? Nem hiszem. A legvalószínűbb válasz az, hogy a német belpolitika sokkal jobban izgat most mindenkit, mint az az ember, aki pont azt és pont úgy hozta, ahogyan azt mindenki elvárta tőle. Még a Frankfurter Allgemeine Zeitung is azzal adta el másnap a Magyar Péterrel készült interjúját, hogy ő a szélsőségesek elé emelt kordonok hatástalanságáról beszélt.

Örök AfD-hétfő

Márpedig német belpolitikáról egy ideje egyszerűen kínszenvedés írni. Már vagy tíz éve az a fő témája, hogy csak AfD ne legyen. Ne legyenek szalonképesek, ne legyenek a politikusaik a tévében, ne legyünk kíváncsiak arra, hogy mit akarnak, ne lehessen velük beszélgetni, velük együtt szavazni, ne lehessen velük együtt kormányozni. Egy ideje meg már arról, hogy egyáltalán ne is lehessenek – azaz balról konkrétan betiltanák a pártot. (Vannak, akik már annak európai pártcsaládját is.) Amely nagyrészt épp ebből a protesthangulatból él, mert az AfD-t ellehetetleníteni kívánó balos-zöld politikai és médiaelit azt nem veszi észre, hogy a tűzfalazásával-kordonjával épp maga tereli a tömegeket a párt irányába. Egy idő után ugyanis az ember kíváncsi lesz arra, hogy mi az, amit annyira nem akarják, hogy lássanak. Az AfD elleni harc egyszerűen unalmas: ugyanazt kerülgetik, mindig sikertelenül, mindig egy fokkal erőszakosabban, és egyre kínosabban. És hát tényleg kínos, amit a magára már nem is németként, hanem egyenesen „európaiként” hivatkozó német politika művel: még a nyelvtanilag nagyrészt ugyanazon német nyelven beszélő Svájc – ahol mindenki bent van a kormányban, aki bekerült a parlamentbe – vagy Ausztria – ahol a szélsőjobb választási eredménye a kormányon levése után rendre feleződik – példáiból sem tanulnak.

Emlékszem a 2013-as német szövetségi választás kampányára: főiskolás éveim alatt akkor Wiesbadenben, az egyik leggazdagabb német városban, Hessen tartományi székhelyén éltem. Sajnos nem a belvárosban az ottani, 18. században épült, magas belmagasságú menő lakásokban, mert belvárosi WG-kbe, lakóközösségekbe nem vettek fel, így a villanegyed szélén egy társasházban volt a szobám egy bajor és egy északnémet fiúé mellett. Az északnémet foglalkozása tanár volt, és a fő beszédtémája egyre inkább az lett a választások felé közeledve, hogy egyszerűen nem bír a bevándorlók gyerekeivel, az osztályok fele migrációs hátterű, és ő nem is a legrosszabb iskolában tanít. Kire szavaz, kérdeztem, a válasza pedig egyértelmű volt: az AfD-re. Néztem nagyot: arról a pártról sok jót nem hallani. Elolvastam pár interjút velük, és tetszettek a plakátjaik is – miután összefirkáltak közülük párat, pártlogós színezőket tettek ki, mondván „tessék, gyakoroljatok” –, végül először és utoljára leszavaztam én is a frissen alakult pártra, elkezdve azon gyakorlatomat, miszerint mivel minden új párt színesíti a német parlamentet, kicsiket kell ikszelni. 4,7%-ot kaptak, nem jutottak be a parlamentbe végül. Furcsa érzés, hogy a magyar sajtóban ezzel én lehetek az egyedüli AfD-szavazó, a hangos jobbosok erről csak álmodoznak.

Mindez még a 2015-ös migrációs válság és az AfD berobbanása előtt volt. Az akkori AfD porosz professzorok CDU és Európai Központi Bank elleni lázadása volt, mintha a Professzorok Batthyány Köre felvett volna egy tiktokost és egy stylistot. Nem volt szélsőjobboldali egy kicsit sem, sőt – a balos elitnek azonban nagy szüksége volt egy ígéretes szélsőjobboldali pártra, hogy legyen mivel riogatni, így az AfD kapóra jött, azt beállították egy olyan sarokba, ahol maga a párt nem feltétlenül szeretett volna lenni. Az AfD-sek elképzelése az volt, hogy olyanok lesznek, mint a CSU Bajorországban: konzervatív öregurak aperolspritzezve, öltönyben mondanak néha nagyokat, vigyázva arra, hogy szalonképesek maradjanak, de jobbközéptől jobbszélig mindenki érezze, hogy ők fogalmazzák meg a kényelmetlen igazságokat a legkeményebben.

A párt életrehívóit azonban elsodorta az általuk mobilizált tömeg – volt igény protestpártra, de nem az euró meg a görögök, hanem a komplett német politikai elit ellen, és nem öltönyös-aperolspritzezősre, hanem olyanra, ami verekedést provokál ki minden házibuliban. A migráció témáját csak 2015-ben pörgette fel a párt – miután a portugálok, az olaszok és a törökök azért viszonylag jól beilleszkedtek, addig azt tényleg csak a neonácik nyomták Németországban. És ahogy ez a düh ezután éveken keresztül nem tudott becsatornázódni az érdemi döntéshozatalba, hogy idővel lenyugodva esetleg konstruktív energiákat eredményezhessen, úgy vált az AfD-s tábor egyre frusztráltabbá, a pártvezetés pedig egyre radikálisabbá. Arról, hogy ez a folyamat hogyan nézett ki, 2019-ben már írtam, ez tart azóta is: az AfD-ből nemcsak a pártalapító távozott, de a migráció témáját felkaroló, őt kirúgó politikus is. Ma a párt

az alaphangot megadó identitárius-szoftneonáci tábor és a népszerűség hullámain szörfölni próbáló opportunista-pragmatikus hatalomtechnikusok gyülekezőhelye.

Az AfD azért tudott megalakulni, mert Angela Merkel alatt a CDU jobboldalról középre ment el. Erőssé azért tudott válni, mert Merkel számos területen (migráció, atomerőművek) a zöld-balos tábornak tett látványos gesztusokat. És azért maradt erős az AfD ezután is, mert Merkel távozását követően ez a zöld-balos tábor kormányra került Olaf Scholz kabinetjében: a maguk irányvonalát a legidegesítőbb woke szólamokon alapuló identitáspolitizálásra építő Zöldek márpedig nem voltak érdekeltek abban, hogy az AfD támogatottsága csökkenjen, mert úgy veszélyként lehet rájuk mutogatni. Márpedig ha veszélyként ott vannak, mindig rá lesz kényszerítve arra a legnagyobb párt, a CDU, hogy valamelyik balos pártot bevonja maga mellé a kormányzásba. Ezért vannak CDU-Zöldek- vagy CDU-SPD-kormányok a tartományokban és így lett CDU-SPD szövetségi szinten Friedrich Merz alatt – tisztán jobboldali kormánya egyedül Bajorországnak van, ahol a CDU helyi testvérpártja, a CSU a jobbközép-kisgazda Freie Wählerrel együtt vezeti a tartományt.

Az AfD megszelídítéséhez a kézenfekvő megoldás az lenne, ha a CDU/CSU tudomásul venné a realitásokat és egy-két tartományban leállna vele kormányozni, mint azt teszi Ausztriában az ÖVP az FPÖ-vel, növelve ezzel a jobbközép mozgásterét – lehetőleg olyan felállásban, hogy a CDU az erősebb partner, nem pedig az AfD. Ezt azonban nem teszik, sőt, kongresszusi határozatuk van az AfD-vel való együttműködés kizárásáról, ezért az, hogy az AfD-t idáig radikalizálták, nagyban az ő felelősségük. Meg azé a médiaelité, amely rendre az AfD-vel hiszterizálja a közbeszédet a CDU mozgásterének szűkítésével a baloldali pártok kormányzati szerepvállalásának kizsarolása (és így az ő NGO-jaik, munkahelyeik finanszírozása, zsűrihelyeik megtartása) érdekében. (Erre Magyar Péter is utal a FAZ-nak adott interjújában.)

Ulf Poschardt, a német média egyik legmegosztóbb (tehát legérdekesebb), újabban kemény jobboldali-liberális kultúrharcba kezdő publicistája két új találó, sokaknak fájó szakkifejezést is megalkotott ezen jelenségek leírására. A Shitbürgertum – a „szarpolgárság” – volna az a poszt-68-as zöld-balos miliő, amely uralma alá hajtotta volna az intézményeket, az akadémiai világot, az egyházakat és a politikát, hogy a maga progresszív-woke lemezét hallja vissza mindenhonnan. A Bückbürgertum – azaz a „hajlongó polgárság” – pedig azon konzervatívokból, liberálisokból áll, akik ezen progresszív, szabadságellenes elképzeléseknek meghunyászkodva, konformistán befekszenek. Poschardt szerint utóbbiak rosszabbak az előzőknél, addig azonban ő se megy el, hogy az AfD-t a megoldás részeként tálalja, vagy egyáltalán akként elképzelje.

Három friss ötlet az AfD ellen

Márpedig a teljes német jobboldal azon gondolkodik épp, hogy mit tehetne a szélsőjobboldal előtörése ellen – azaz hogyan tudja azt megakadályozni úgy, hogy az AfD elé emelt tűzfalat se bontja le. Bár lehet, elkéstek már ezzel, mert az AfD országosan már 6 százalékponttal előzi a CDU/CSU-t, a szász-anhalti és mecklenburg-előpomerániai tartományi választásoktól pedig a németek több mint kétharmada már AfD-s tartományi kormányfőket vár, előre beárazva ezeket. Arról nem beszélve, hogy egy friss kutatás szerint a németek relatív többsége, 47% nem tartja helyesnek, hogy kizárják az AfD-vel való együttműködést: ha azt nézzük, hogy két éve 35% mondta ezt, elég jelentős változást látunk. Sok német tehát vagy hozzászokott, esetleg hozzáradikalizálódott az AfD-hez, de az is lehet, hogy csak simán unják a sajtó és a politikai osztály naponta előadott tűzfalas mantráit. Hogy az AfD mennyire megosztó, mutatja, hogy 47% igenis helyesnek tartja a karantént. Nagy válaszok és elképzelések továbbra sincsenek az AfD ellen a jobboldalon, az alábbi három ötlet kering épp.

Read more