Többnapos brainstormingban vettem részt a múlt héten a németországi Heidelbergben, a Max Planck Intézet összehasonlító közjogra és nemzetközi jogra szakosodott kutatóintézetének szimpóziumán. (A Max Planck Intézet egy független német kutatóintézet-hálózat, ami a tudomány minden területén elsősorban az alapkutatásra fókuszál. Nem kormányzati, de szerepét tekintve leginkább az MTA-hoz hasonlítható.) A téma a NER utáni rendszerváltás lehetőségei és nehézségei voltak, és a magyar hozzászólókon kívül részt vettek például olyan lengyel jogászok, akiknek van némi know-how-ja az ügyben, hiszen közelről követték, vagy akár alakították a kétciklusnyi PiS-es kormányzás után 2023 végén elkezdődött, és eléggé felemásra sikerült jogállami helyreállítást. A nyilvánosságban is viszonylag ismert nagyágyúk Adam Bodnar korábbi lengyel igazságügyi miniszter (akit a jogállami helyreállítás lassúságára hivatkozva rúgott ki Donald Tusk a kormányából), illetve Laura Kövesi, az Európai Ügyészség (EPPO) leköszönő román vezetője voltak, de felszólalt például Jakab András is, akit magyar létére osztrák színekben választottak bírónak a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróságba. (A teljes programot itt lehet megnézni.)

Részletes, riportjellegű beszámolót nem várhattok tőlem, az előadások és a vita ugyanis Chatham House-szabály alatt zajlottak: ez azt jelenti, hogy ha akar, mindenki beszámolhat a nyilvánosságnak arról, amit ő mondott, de a többiek mondandójáról csak általánosabban lehet nyilvánosan írni. A diszkréció oka nem az, hogy a szervezők mondjuk a leendő magyar kormány vagy bárki más elől el akarnák titkolni a sok okosságot, hanem hogy az elhangzottakat egy teljes blogposzt-sorozatban fogjuk publikálni angolul a Verfassungsblog nevű jogi szakblogon május folyamán.

Addig is viszont a Gemišt olvasói abszolút Chatham House-kompatibilisen értesülhetnek a legfőbb pontokról, a saját előadásom – a sarkalatos törvények – kapcsán kicsit részletesebben is. Előbb viszont jöjjön néhány égetőbb kérdés, amiket Magyar Péter kormányának mielőbb, ideálisan néhány hónapon belül rendezni kell: alkotmányozás, elfideszesített Alkotmánybíróság, oligarchák, Európai Ügyészség.

Új alkotmányt írni öntökönszúrás, módosítás bőven elég

Csaknem teljes egyetértés volt abban, hogy bár politikailag az április 12-i eredmény valóban különleges, és a kétharmados tiszás többség soha nem látott legitimációval bír, egy teljesen új alkotmányt írni nemcsak indokolatlan lenne, de számos politikai kockázatot is rejtene. Például tovább erősítené a politikai polarizációt. Azok után, hogy 2012-ben a Fidesz írt egy egypárti alkotmányt, amit a társadalom ellenzéki fele nem érzett magáénak, nem érdemes ezt a hibát ellenkező előjellel újra elkövetni.

Vagyis a jó megoldás egy átfogó módosítás lenne, de persze jó kérdés, hogy mi lenne itt a koncepció. Ha eltávolítanák a tizenöt módosítást az Alaptörvényből és helyreállítanák a 2012-es kezdeti állapotot, akkor gyakorlatilag, tartalmilag majdhogynem az 1989-es alkotmány maradna meg, csak más struktúrában.

A 2011-es alkotmányozást övező felháborodás ellenére ugyanis az Alaptörvény kezdeti formájában valójában nagyon hasonlított a megelőző alkotmányhoz, csak a struktúra változott meg és leöntötték némi konzervatív-nemzeti mázzal. Azonban egy igazi plurális demokrácia megalapozásához ez nem lenne elég, néhány korábbról megmaradt intézményi berögződést is meg kellene változtatni (mint például a sarkalatos törvények rendszerét, erre lentebb visszatérek). És persze nagyon valószínű, hogy lennének olyan alkotmánymódosítások is, amiket a konkrét politikai helyzet motivál: például az a cél, hogy kulcsfontosságú intézményeket visszavegyenek a fideszes kinevezettek irányítása alól. Mivel törvényeket semmisíthet meg, a legfontosabb ezek közül az Alkotmánybíróság, aminek a sorsa kapcsán már sokkal inkább ellentmondó vélemények hangzottak el az előadásokon és a vitában.

Ki kell-e rúgni az alkotmánybírókat?

Nem jogászok számára talán nem teljesen egyértelmű, hogy miért merül fel a kérdés, de az alkotmányjogászok közt nagyjából konszenzus van abban, hogy a magyar Alkotmánybíróság évek óta nem látja el a feladatát, és nem képez ellensúlyt a parlamenti többséggel szemben. Olyannyira nem veszik komolyan a magyar AB-t már a szakmában, hogy egy korábbi konferencián gyakorlatilag körberöhögték az egyik közép-európai (tehát nem magyar) kollégát, aki érdemben elemezgetni próbálta az AB valamelyik friss döntését, mondván: minek foglalkozik azzal, az AB nem egy önálló, független tényező. A politikailag érzékeny ügyekben az elfideszesített AB az utóbbi években változatos módszereket vetett be a konfliktuskerülésre: például addig halogatták a döntést, mire az ügy lényegtelenné vált, vagy nagyon nyilvánvalóan alkotmányellenes ügyekben is a törvény megsemmisítése helyett alkotmányos követelményt állapítottak meg (azaz megmondták a bíróságoknak, hogyan értelmezzék, alkalmazzák a szabályt alkotmánykonform módon).

És persze sokszor meglépték azt is, hogy simán leokéztak ordítóan alkotmányellenes jogalkotást. Még AB-elnök korában maga Sulyok Tamás dicsekedett el vele egy konferencián, hogy nem is annyira feladatuk nekik a parlamentet ellensúlyozni, hanem inkább a bíróságok kontrolljára és az alkotmányjogi panaszra helyezték át a fókuszt.

Az Alkotmánybírósággal kapcsolatosan radikális és visszafogott megoldási ötletek is felmerültek, nagyjából háromfelé lehet kategorizálni a forgatókönyveket. Az alábbiak közül kétharmad birtokában bármelyiket jogszerűvé tudja tenni a kétharmados Tisza-többség egy alkotmánymódosítással, csak ez persze pont olyan kétes módszer lenne, mint amikor a Fidesz módosítgatta az alkotmányt, ha érdeke úgy kívánta. (A sors iróniája, hogy épp a fideszes kétharmad írta az Alaptörvénybe, hogy az Alkotmánybíróság érdemben nem vizsgálhatja felül az alkotmánymódosításokat, azaz tényleg minden kontrollt kivett az alkotmánymódosítások fölül.)

Viszont az alkotmánybírók lecserélése során Alaptörvényen kívül az EU-jognak és az Európai Emberi Jogi Egyezménynek is meg kellene felelni, amelyek komolyan veszik a bírói függetlenség garanciáit – ehhez tartozik az elmozdíthatatlanság is. A problémát árnyalja persze, hogy egy alkotmánybíró nem feltétlenül ugyanolyan elbírálás alá esik ebből a szempontból, mint egy rendes bíró bármelyik polgári-, közigazgatási- vagy büntetőbíróságon, hiszen az alkotmánybíráskodás maga valamennyire politikai műfaj, ahol az alkotmánybírók – főleg a normakontroll révén – a parlamenti többség ellensúlyaként viselkednek. Ideális esetben. És itt jön be az első radikális szcenárió.

Read more

Pedig a Fidesz még mindig itt van, hát még a szavazói.

Április 28-án, jövő kedden ül össze a párt választmánya, hogy átbeszélje, hogyan tovább. A Gemišt szeretne ehhez hozzájárulni: erős ellenzékre ugyanis a Magyar Péter által is vágyott fékek és ellensúlyok rendszerében szükség van, szervezeti háttérrel pedig ehhez a Mi Hazánkon kívül a leváltott állampárt rendelkezik. Regionális példák alapján vázoltunk fel öt forgatókönyvet, hogy merre fordulhat, miket tehet a kétharmados vereséget követően egy közelgő visszatérés érdekében Orbán Viktor pártja. Eltolják-e maguktól Orbánt érdemei elismerése mellett, vagy kirakja a kritikusokat és utoljára megpróbálja? Elsorvadó nosztalgiaklub, konstruktív, a Tiszát akár kisegítő ellenzékiek vagy főnixmadárként visszatérő radikálisok lesznek?

Az öt forgatókönyvet, a párhuzamokat az egyes országokhoz értő, de a magyar belpolitikát is követő szakértőkkel is validáltattuk, majd a Fidesz belső működésére rálátó forrásainkkal vizsgáltattuk meg, hogy azok mennyire reálisak, melyikből lehet valami, és melyikből nem, pontosabban mire mennyi az esély és az min múlik. Érdemes lesz tehát figyelni, hogy a jövő keddi választmányi ülés után melyik szcenárió kezd körvonalazódni, merrefelé halad majd a legnagyobb ellenzéki párt.

1. Az elsorvadó nosztalgiaklub: beletörődni a vereségbe

Vladimír Mečiart, Szlovákia 1993-98 közötti miniszterelnökét Orbán előképeként szokás emlegetni, miután egy illiberális maffiaállamot épített ki Szlovákiában, before it was cool. Rendszert ugyan nem épített, de a korrupciós ügyek, az ellenzék titkosszolgálati lehallgatása és a kisebbségellenes hangulatkeltés mellé még az államfő fiát is elraboltatta. 1998-ban a teljes szlovák ellenzék összefogása tudta csak leváltani, az is csak úgy, hogy Mečiar a választást ugyan megnyerte, csak épp vele kormányozni kész koalíciós partnerek híján parlamenti többsége nem volt már. (Erről bővebben itt írtunk.) Mečiar akkor felismerte, hogy tündöklésének vége, és neki már a B-oldal következik: a szlovák köztévén egy dallal, majd kamerába integetéssel búcsúzott a miniszterelnöki poszttól. Ezt követően pedig folytatta pártja élén azt, amit addig, csak épp ellenzékben: a HZDS-nél sem érdemi megújulás, sem új pártnév nem volt, csak kevéske kozmetikázás és retorikai enyhülés, az is csak azért, hogy koalícióképesek legyenek és ne múzeumi tárgyként tekintsenek rá a többiek.

Az 1998-as vereség után a párt egyre inkább nosztalgiaklubként működött, vonzereje csökkent, választásról választásra rosszabbul szerepelt, olyannyira, hogy a cél a végén már a túlélés volt. 2006-ban kis koalíciós partner még lehetett Robert Fico mellett, de miután a hatalomból való részesülésért cserébe lényegében teljesen kiüresítették az ideológiai pozícióikat, 2010-ben kiesett a párt a szlovák parlamentből, 2014-ben meg is szűnt. A lejtmenet fő oka, hogy az addigi gazdasági hátország a későbbi jó üzletek reményében korán átpártolt a frissebb, dinamikusabb, szociáldemokrata politikában utazó, nagyobb potenciállal bíró Robert Ficóhoz és Smer nevű pártjához.

Orbánéknak a 2026-os fideszes szavazószámnál kevesebbel 2014-ben kétharmaduk lett. A következő választásokon a részvétel vélhetően alacsonyabb lesz: a párt erős bástyáinak, önkormányzati pozícióinak megőrzéséhez – hacsak nem tűz ki a Tisza egy négyigenes népszavazást, elsöpörve vele nemcsak az államfőt, de az önkormányzatok mostani vezetését is, óriási csapást mérve a NER maradékára – egy ennél alacsonyabb szavazószám is elég, ha meg nem, akkor beletörődve az új, Tisza-dominálta korszakba, a 2010-26 közötti ellenzékhez hasonlóan a mostani szavazók felével-harmadával is tudnak frakciót alakítani, kifizetőhelyeket fenntartani, bejutni az Európai Parlamentbe.

A törzsbázist jelentő választókat – van forrásunk, aki reálisan csak 1,2 millió magszavazóról beszél – még akár el is riaszthatja, ha a Fidesz fordul egy nagyot és már nem azt mondja, mint eddig – közben pedig a gazdasági hátországgal koordinálva lehet segíteni egy valóban új, Orbántól és a kormányon lévők ügyeitől tehermentesített, ideológiailag korszerűsített, velük valamilyen szövetségben lévő mozgalom felépítését, mondván egy a tábor, de most két zászló is van.

Azaz a Fidesz vagy koordináltan kettéválik, ahol a fiatalok azt és úgy csinálják, amit akarnak, az idősek meg maradnak Orbánnal gondozni a kertjeiket, elvégre nekik ez az életük, enélkül nem lenne annak értelme. Vagy a Tisza-féle rendszerváltás annyira erőteljesen megroppantja a Fideszt, hogy maguktól lépnek le máshová a fiatalok, Vitézy Dávid mintájára megvalósítva végre a saját elképzeléseiket.

Mi szól emellett? A Medián friss kutatása, miszerint a Tisza 66%-on, a Fidesz már csak 25%-on áll, azaz a választás óta 14 százalékponttal kevesebb ember mondja magát fideszesnek. Ha az lesz, amit a Méltányoság Politikaelemző Központ írt még tavaly, miszerint Magyar sikere Silvio Berlusconi olasz politikai palettát teljesen átrendező 1994-es győzelméhez lehet hasonló, azaz a Tiszán kívüli világ eltűnése reális forgatókönyv, akkor gyorsan kivitelezhető politikai innováció és fantázia hiányában a párt egybentartása lehet az egyetlen túlélési cél – a kérdés csak az, hogy hogyan.

Ha a Fidesz-listán parlamentbe idén bejutott, de Orbán által onnan kiszelektálandó „öregek” fellázadnak Orbán újító szándékai ellen és nem mondanak le önként a mandátumaikról az országos lista hátsó helyein szereplő frissek és fiatalok javára, mondván olyan nincs, hogy egy ennyire benézett kampány után a fő felelős főnök maradna, ők viszont tűnjenek el – ráadásul úgy, hogy parlamenti mandátum híján már mentelmi jog se járna nekik. (Persze, azt a Tisza-többség kétharmaddal bármikor felfüggesztheti.) Azoknak, akik már egy jó évtizede parlamenti képviselők,

ellenzékből is pont megfelel még a nyugdíjig vagy a végső választói ítéletig hátralévő időszakban az, hogy rutinból nyomják, azaz a parlamentbe járjanak továbbra is dolgozni, hogy státuszukat megőrizve képviselőuramozzák és nagyemberezzék őket, egészségügyi VIP-ellátást és diplomataútlevelet kapjanak, a begyakorolt szövegeket ismételgessék és ne legyenek kockázatos változtatások

– pláne, hogy most már kormányzati felelősség sem nyomja a vállukat. Mečiarék három cikluson át még el tudtak lenni a parlamentben a bukás után – ennyi képviselői fizetésből jut még egy nyaralóra, lakásra és a nagyobbik fiú is megkaphatja a vágyott Alfa Romeóját, ha megszerzi végre a diplomát a nyugati egyetemén.

Read more

Sulyok Tamáson kívül hét állami vezetőt nevezett meg Magyar Péter, akit elküldene politikai nyugdíjba: többek közt Nagy Gábor Bálint legfőbb ügyészt, Varga Zs. András Kúria-elnököt és Windisch Lászlót, az Állami Számvevőszék elnökét – utóbbi azért pikáns, mert ő volt feleségének, Varga Juditnak a jelenlegi párja. Csak Varga Mihályt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét hagyná a helyén. A hét vezető alól – ugyanolyan jogot kifacsaró módon, mint a megbukott állampárt tette – a kétharmados parlamenti többségével élve ki lehet húzni az intézményeket. A Fidesz átnevezte a Legfelsőbb Bíróságot Kúriára, majd kinevezett az élére valaki mást Baka András addigi helyére, ezt megteheti Magyar Péter is: évek múltán aztán majd kártérítést kell fizetnie az államnak a strasbougi eljárások után az így eltávolítottaknak (már ha egyáltalán perelnek), de akkor az már senkit sem fog érdekelni. Az Európai Bizottság pedig könnyen szemet hunyhat a gyakorlat fölött, és nem emelne emiatt gátat az EU-s pénzek előtt.

A köztársasági elnök legitimációja és legitimitása ennél bonyolultabb ördöglakat: neki mégicsak a nemzet egységét kellene megtestesítenie. A cikkben a köztársasági elnök lecserélésének forgatókönyveit vesszük végig az alacsony valószínűségű kimenetelektől egészen addig, hogy hogyan végezheti ki Magyar a NER még álló bástyáit is a köztársasági elnöki végvár bevételével párhuzamosan. Igen:

Sulyok eltávolításának apropóján egy új négyigenes népszavazással őszre nemcsak Budapest, de a legkisebb falu vezetését is átveheti a Tisza Párt.

(Azt már egy podcastban kiveséztük még a választás előtt, hogy az új kormány hivatalba lépése előtti átmeneti időszakban milyen jogi trükkök lehetnek Orbánék eszköztárában: ám mivel a választás éjszakáján a bukott állampárt vezetője elismerte a vereséget és bejelentette, hogy ellenzékbe vonul, nem kell ezektől a trükköktől tartani.)

Nézzük is, mi minden várhat ránk május eleje, a parlament alakuló ülése után!

Read more

Érdekes lesz, pláne színes, helyenként meghökkentő, sokkoló és leginkább tömény, mint maga a környékünk: börtönt emlegetve ujjongó macedón ellenzék, Ukrajna és az orosz energiahordozók miatt szkeptikus lengyelek, Orbánnak köszönetet mondó német liberálisok, egymást Orbán miatt lebosnyákozó boszniai szerbek, Magyar Péterben a Habsburg Monarchia feltámasztóját és a világ legvonzóbb kormányfőjét látó horvátok, a cseh szélsőjobbot Magyarhoz képest kozmopolita bolseviknak látó szlovákiai értelmiségi, Moldovát féltő románok, Bulgáriában már a következő orbáni Magyarországot látó osztrákok. Jó olvasást, van mit, mint mindig.

Chronik Mitteleuropa, választási különkiadás

Kik hogyan reagáltak Közép-Európában és a Balkánon Magyar Péter kétharmadjára?

Németországban a kereszténydemokrata kancellár, Friedrich Merz és a külügyminiszter, Johann Wadephul már a választás éjjelén gratulált Magyar Péternek, „erős, biztonságos, de főképp egyesült Európát” remélve. A szocdem pénzügyminiszter és pártelnök, Lars Klingbeil szerint ez „súlyos vereség Putyin és mindazok számára, aki szét akarják verni az európai demokráciákat”. Manfred Weber, az Európai Néppárt bajor elnöke szerint Magyar megmutatta, hogyan kell legyőzni a szélsőjobbot. A CDU ezért a német belpolitikára is átkeretezte az eredményt: szerintük Orbánnak a „testvérpártjuktól” elszenvedett veresége egyben a szélsőjobboldali AfD veresége is – és már csak azért sem szabad az AfD-re szavazni, mert a budapesti ünneplést látva egyértelmű, mennyire örültek a magyarok, hogy megszabadultak a 16 éven keresztül „AfD-s politikát megvalósító” Orbántól. A németek ezt másképp látják: egy friss kutatás alapján az AfD már 4 százalékponttal vezet az elmúlt négy év legrosszabb, 23%-os támogatottságát magáéak tudó CDU/CSU előtt – mindezt úgy, hogy a CDU-szavazók többsége is elégedetlen Merz teljesítményével.

Az AfD gratulált Orbánnak és a Tiszának is, a párton és a holdudvaron belül Orbán feltétel nélküli Trump-pártiságát és túlzott külpolitikai ambícióit, az otthoni politikára és gazdaságra való odanemfigyelést jelölik meg a vereség fő okaként.

Martin Sonneborn, az egyre komolyabb és egyre inkább EU-szkeptikus viccpárt, a Die Partei elnöke és EP-képviselője szomorú: szerinte „az állítólag jobboldali” Orbán – akivel ő hol egyetértett, hol nem – bukásával már csak Pedro Sanchez, a szocialista spanyol kormányfő jelent botot az EU-t centralizálni igyekvő brüsszeli küllők között.

A német sajtó megosztott, egyik fele hurráoptimista, a másik szkeptikus – a választás előtt több lap is ironizált azon, hogy esetleg az ellenzék győzhetne –, abban azonban mindenki egyetért, hogy Magyarország mégiscsak demokrácia. A zöld-balos buborék közepesen unalmas és mindig kiszámítható tartalmú lapjai – Süddeutsche Zeitung, Der Spiegel, Die Zeit, közmédia – a szokásos bullshitet nyomatják az EU győzelméről, Trump, Putyin és az AfD vereségéről. Ami érdekes, hogy a képeiken rendre rosszul öltözött emberek ünnepelnek – azaz a budapesti divat vagy igénytelenné vált, vagy a „kelet-európai” magyarokról ilyen sztereotípiákat kell kiszolgálni. A Spiegel szerint a sikeres Magyar-recept öt tényezőből áll: kerülte a kultúrharcot; ráolvasta Orbánra a korrupciót és az állam működésképtelenségét; végigjárta az egész országot, főleg a falvakat; kiemelte az EU előnyeit; bízott Brüsszel Orbánra nehezedő nyomásában. A választás éjjelén Orbánt „meglepően jó vesztesként” jellemző woke-balos Die Tageszeitung megjegyzi: Magyar győzelme után az egy szélsőjobbos 2023-as megveréséért 8 évnyi börtönre ítélt antifa Maja T.-nek nagyobb reménye lehet arra, hogy büntetését Németországban töltse le, jobb körülmények között, mert Orbán Anitánál vélhetően nyitottabb fülekre találhat majd az érte lobbizó német külügy.

A nemrég indult keletnémet napilap, a Ostdeutsche Allgemeine szerint semmiféle nagy változásra nem kell számítani: „nem a liberális demokrácia győzte le az autokráciát, hanem egy konzervatív egy korrupt konzervatívot”,

az Orbán nélküli orbánizmus korszaka következik, ami „jobb lesz, mint ami eddig volt”, de „jóval kevesebb annál, mint amit Brüsszel bebeszél magának”.

Az AfD-közeli Junge Freiheit hetilap ezt hasonlóan látja: szerintük „Orbán politikája valójában nem bukott meg”, hanem épp modernizálódik, ami nagy esély minden jobboldali számára. A jobbos Tichy’s Einblick hetilapban az MCC médiaiskoláját vezető Boris Kálnoky elemezte „belülről a bukást”: mint írta, Orbán már a 2023-as kötcsei pikniknen megjósolta, hogy nagy politikai árat kell fizessenek azért, hogy csökkenő reálbérek mellett kell kormányozniuk, de hozzátette azt is, hogy „az egyetlen szerencsénk az, hogy olyan az ellenzékünk, amilyen”. A 2024-es Kötcse a Magyar Péter megjelenését hozó kegyelmi botrány miatt jóval feszültebb volt, írja. Kálnoky szerint noha Varga Judit vagy Novák Katalin kereste anno Orbánt a kegyelmi kérvény aláírása előtt, hogy mondjon másodvéleményt, de ő napokig nem volt elérhető – a pikniken ezért Schmidt Mária a szőnyeg szélére is állította Orbánt, hogy ilyen mégis hogyan történhetett. Orbán kampánya Kálnoky szerint túl merev volt, majd amikor Orbánék 2025 nyarán leszerződtettek „egy sikeres brit kampánytanácsadót”, jött a feketeleves: az illető gyorsan elvégzett kutatásai szerint ugyanis téves volt az az alapfeltételezés, amire a Fidesz a kampányát építette, hogy az emberek félnének a változástól, ezért azt javasolta, hogy Orbán a változás embereként lépjen fel, új és friss arcokkal. Ekkor került mellé látványosan a kampányban Lázár János és Szijjártó Péter, mellettük azonban csak még öregebbnek tűnt Orbán, így a Fidesz támogatottsága egyre olvadt. Kálnoky írt a „Tisza titkos terveiről” is: újdonságként annyit említ, hogy a Magyar Márton-féle Kontroll.hu csapata veheti át az MTVA-t.

A legmeglepőbb vélemény a konzervatív-liberális Die Welten jelent meg a kiadó, Ulf Poschardt tollából: a Magyar Péter iránti nyugat-európai ujjongás őt a diktatúrák kötelező tapsolására emlékezteti, egyben köszönetet mondott Orbán Viktornak, amiért éveken keresztül gáncsolta a technokrata EU-t a német autóipar számára káros Green Deal, illetve a migráció terén. Poschardt szerint Orbán a magyar Anakin Skywalker vagy Bruce Wayne: liberálisnak indult, de karaktere egyre félelmetesebbé vált, mígnem annyira bezárkózott a sötétségbe, hogy a végén azzá a karikatúrává változott, aminek az ellenfelei a kezdetek óta megfestették. A feladat szerinte EU-szerte és Németországban az, hogy a demokráciák még véletlenül se hasonlítsanak erre a karikatúrára – és ebben ő most több teendőt lát odahaza, mint Magyarországon. A lap egyébként arra buzdítja olvasóit, hogy ezt a hét részvényt vegyék, ha keresni akarnak Orbán bukásán: OTP, MOL, Richter Gedeon, Magyar Telekom, 4iG, Waberers International, ALTEO Energy Services. Politikai rizikót egyedül a 4iG-nél látnak, a többi szerintük profitál majd Magyar EU-pártibb politikájából.

Ausztriában politizál a Fidesz egyik legszorosabb szövetségese, az FPÖ: közösen alapították meg 2024-ben a Patrióták Európáért-frakciót. Herbert Kickl pártelnök nem túl boldog az eredmény miatt. Orbán dicséretébe menekül, mondván a határkerítés, a béketeremtés vágya, a központosító EU elleni küzdelem és az LMBTQ-kultusz elleni harc mind az ő történelmi érdeme. Kickl szerint mindenkiben be kell kapcsolnia a vészcsengőnek a mostani brüsszeli ujjongás láttán – beavatkoztak ugyanis a magyar választásba, ezért az orbáni örökséget úgy érzi, nekik kell továbbvinniük. Christian Stocker néppárti kancellár gyorsan gratulált Magyar Péternek, pártja pedig támadni is kezdte az FPÖ-t, mondván az eredmény „hangos vereséget” jelent az FPÖ számára is, mert ők is ugyanúgy az emberek megosztásában utaznának, mint Orbán és Trump. A szocdem SPÖ szintén FPÖ-bashingre használja az eredményt: az Orbánt példaképnek látó párttal egyszerűen képtelenség együttdolgozni, a demokráciát ugyanis leépíteni, nem erősíteni akarják. A NEOS-os külügyminiszter furcsát posztolt az EU-párti bullshitet elővéve: „Üdv újra itt, kedves szomszédok!” – írja, miközben nem történt semmiféle változás, eddig is ott volt Magyarország, ahol, eddig is azok lakták, akik.

A nyugati szomszéd hagyományosan erősen figyel a térségre, és ezt látni most is: a magyarországi választás tanulságairól ott talán már most több véleménycikk jelent meg, mint itthon. A Der Standardban Filip Milačić politikatudós arról ír, hogy a Tisza-győzelem tanulsága az, hogy a demokrata és liberális pártoknak erőteljesebben hozzá kell nyúlniuk a nemzeti jelképekhez, sokak számára azok biztonságot, fogódzót jelentenek, a populistákat ugyanis az utóbbi időben mindenhol – Lulának Brazíliában, Tusknak Lengyelországban, Rob Jettennek Hollandiában és végül Magyarnak nálunk – így, egy inkluzív patriotizmussal sikerült legyőzni. A Kurier napilap szerint viszont Magyar ugyanúgy egy ellenségképekkel operáló jobbos populista, mint az elődje, csak épp nála nem a woke brüssszeliek, hanem Orbán Viktor ez az ellenség – épp ezért „Magyar útja nem az, ami Európa liberális pártjaiban reményt kellene keltsen, épp ellenkezőleg”. Robert Misik író a ZackZackon vitázik ezzel: Magyarországon

egyszerűen adottság, hogy kevés a nagyváros és sok a falu, balos-liberális politikának többsége ott nehezen lesz, így nem csoda, hogy az inkább konzervatív társadalom egy mérsékelt konzervatív pártra szavaz a baloldali pártok helyett.

A Kurier a győzelem mögött öt okot lát: az első a félrekezelt gazdaság, aminek köszönhetően sokaknak olcsóbb már Ausztriában bevásárolni, mint Magyarországon; a második Orbán látványos kifáradása és hogy a magyarok egyszerűen ráuntak; a harmadik a Fidesz erkölcsi alapállását számos ponton aláásó-megkérdőjelező botrányok; a negyedik a lelepleződött, az országot az EU-ból kifelé toló oroszpártiság; az ötödik pedig egy erős alternatíva megléte. Mint Caroline Ferstl írja: Orbánék ugyan le akartak számolni a kritikus médiával, az soha ilyen erős nem volt, mint a kampányban, így a kormányfő által a magyarokban külső erők ellen ébreszteni kívánt ellenállóképesség végül őt magát sodorta el. Othmar Karas, korábbi néppárti EP-képviselő, a Fidesz onnan való kizárásának egyik szorgalmazója szerint

arról szól az eredmény, hogy az EU-nak nem lehet hátat fordítani úgy, hogy az emberek cserébe elszegényedést, rossz infrastruktúrát, oktatást és egészségügyet kapnak, mert úgy a problémájuk nem az EU lesz, hanem bajaik tényleges okozója

– szerinte onnantól, hogy a Fidesz 2021-ben kilépett a Néppártból, tudni lehetett, hogy nekik annyi. Megszólalt Paul Lendvai is, az általánosságokat tartalmazó cikkében azt reméli, hogy Budapest után hamarosan Pozsonyba és Belgrádba is megérkezik a változás szele. A Standardban Thomas Mayer kevésbé optimista: sok munkára lesz szükség ahhoz, hogy a gazdaságilag leszakadt, az Ausztriával megegyező mérete ellenére csak az osztrák gazdasági teljesítmény felét hozó, diplomáciailag elszigetelt Magyarországot visszahozzák. A leendő kormányfő herkulesi erőfeszítéseket kell hozzon, és nemcsak azért, mert az idénre tervezett költségvetési hiánynak Orbánék már márciusra elérték a 80%-át, hanem azért is, mert úgy kell a szabad társadalmat, az alapjogokat és a toleranciát helyreállítania, hogy a Tisza alatt a szélsőjobboldal lesz az ellenzék – azaz Magyarország továbbra is a kivétel lesz az EU-ban, mintsem szabály.

És az EU sem kell nélkülözze az orbáni karaktert. A Standardnál már sejtik, mi lesz a következő Magyarország: Bulgária, ahol most vasárnap tartják a választást és amin nagy eséllyel az eddigi államfő, a legalább orbáni mértékben oroszpártiként elkönyvelt, a szocialista nosztalgiára építő Ruman Radev pártja nyer majd.

Lengyelországba vezet majd Magyar Péter első miniszterelnöki külföldi útja azzal a céllal, hogy lökést adjon a hagyományos (ezzel Németország térségbeli befolyását gyengíteni akaró) lengyel-magyar barátságnak. A lengyel kormánypárti sajtó Magyarban egyfajta lengyel Donald Tuskot lát – ami téves, mert Tusk a korábbi kormányzása és az oroszokhoz való akkori közelsége, megosztó karaktere miatt inkább egy Gyurcsány Ferenchez hasonló szereplő. De a lengyel kormánypárti sajtó nem ilyennek látja Tuskot: egy EU-párti, de a nemzeti érdeket harcosan képviselő decens államférfit lát benne, aki még a választás éjjelén felhívta Magyart, hogy közölje vele, még nála is boldogabb, hogy legyőzte Orbánt. A legszórakoztatóbb kritika Magyar felé a legnagyobb ellenzéki pártot, a PiS-t vezető Jarosław Kaczyńskitól, Orbán Viktor szoros szövetségesétől érkezett, aki elhitt egy kamuhírt és arra hivatkozva közölte: olyan embernek ő nem gratulál, aki mikrohullámú sütőbe betesz, majd elfogyaszt egy kutyát. Miután mindenki körberöhögte őt, a PiS megüzente: a pártelnök ezt benézte, de az exfelesége lehallgatása is bőven okot ad arra, hogy Magyar ne lehessen közéleti szereplő. A balliberális Polityka hetilap szerint

Kaczyński okkal lehet dühös, nemrég ugyanis arról beszélt, hogy Orbán ismételt győzelme, a PiS közelgő 2027-es visszatérése a hatalomba és a lepenisták francia elnökválasztási győzelme hamarosan egy egészen új EU-t hozhat létre.

Mint a lap írja, külön ciki a magát odahaza a fő oroszellenes pártként brandelő PiS számára, hogy Orbánékról a kampányban titkosszolgálati lehallgatások nyilvánosságra hozatalával kiderült, sokkal szorosabb volt a kapcsolatuk Oroszországgal, mint az nyilvánosan tudható volt – ez ugyanis erősíti Tusk narratíváját, aki azzal vádolja az ellenzékét, hogy ők volnának Putyin emberei. Arról nem beszélve, hogy azon PiS-es és PiS-közeli politikusok, akiknek Orbán menekültstátuszt adott, most ismét csomagolhatnak – és vélhetően az USA-ba távoznak majd, elvégre Karol Nawrocki államfő jó viszonyt épített ki Donald Trump amerikai elnökkel és környezetével.

A jobbos Do Rzeczy hetilap nem lát nagy különbséget egy Orbán-Magyar-csere külpolitikai vonatkozásait illetően: mint a főszerkesztő, Paweł Lisicki írja, a „ruszkik haza” skandálás Orbánnak és Szijjártónak szól, nem Putyinnak, elvégre Ukrajna EU-tagságát a Tisza sem támogatja és az orosz energiahordozók mellett is kitartanak. Izgalmas a Dziennik/Gazeta Prawna c. gazdasági napilap véleménye is: ők lopás és oligarchák nélküli orbánizmust várnak Magyartól, de arra számítanak, hogy az EU-vezetés közben a pénzekért cserébe minél többet le akarna velük nyeletni a maga balliberális agendájából. A lap úgy tudja, a Tiszán belül is többen kételkednek, hogy tudnak-e majd jól kormányozni, mondván az más műfaj, mint választást nyerni.

Szlovákiában a jobboldali ellenzék ünnepelt. A neoliberális SaS párt putyinozva-korruptozva, a kereszténydemokrata KDH a jószomszédi viszonyt, a legnagyobb ellenzéki erő, a Progresszív Szlovákia pedig „felszabadulást” emlegetve, hozzátéve, most Robert Fico következik. Fico pártja, a Smer visszaszúrt: Magyar Pétert szuverenista, nacionalista, konzervatív politikusnak tartják, „aki pontosan tudja, hány biológiai nem létezik”, ezért szerintük „Magyarországon a fiatal Orbán nyert, nem pedig a fiatal Šimečka”, aki ugye a szlovákiai ellenzéki párt elnöke. A Szlovákiából Fico megválasztása miatt Prágába költözött publicista, Soltész Árpád ennél még radikálisabban tovább ment: szerinte Tomio Okamura, a cseh alsóház szélsőjobboldali elnöke egy kozmopolita bolsevik Magyar Péter nacionalizmusához képest.

Az orbánihoz képest pozitívabb tiszás Ukrajna-politikát azzal magyarázza, hogy a magyarok számára tökmindegy, hogy az ukránokkal vagy az oroszokkal vannak-e, elvégre ha két tetszőleges szláv nép öli egymást, ők minden pofonnak örülnek, és mindezt chipset bontva, sört ciccentve, lábat az asztalra helyezve nézik.

Read more

Magyar Péter április 12-én egy csapással három legyet ütött: megbuktatta a NER-t, eltakarította az MSZMP összes maradékát és az óellenzéki roncsderbit. Bárhogy is alakul a jövő, ezért egy mellszobor járni fog neki a magyar történeti panteonban. A legfontosabb teljesítmény ezek közül természetesen az első: hiába bukott meg ugyanis a NER választáson, ettől ez még nem volt demokrácia.

Abból, hogy egy állampárt választáson bukik meg, még nem következik, hogy az adott rendszer demokrácia volna

Két történeti példa jól illusztrálja, hogy az államhatalom választáson való megbukása nem a demokrácia bizonyítéka.

Chilében Augosto Pinochet diktatúrájának 1988-ban megroppant a népszerűsége, és kénytelen volt kiírni egy egyenlő, de nem fair módon megtartott népszavazást arról, hogy Pinochet folytathassa-e. Pinochet biztos volt a sima győzelemben, de veszített, és a rendszere hamarosan össze is omlott. 1989-ben pedig a lengyel kommunista párt volt kénytelen abba belemenni, hogy a Szejm kisebbségét nem fair, és nem is teljesen egyenlő módon válasszák meg. Mind a kommunisták, mind az őket kihívó Szolidaritás legnagyobb meglepetésére az utóbbi 100%-os győzelmet aratott, és hiába volt a Szejm többsége továbbra is kommunista kézben, napjaik meg voltak számlálva.

Nyilvánvalóan nem fér kétség ahhoz, hogy Pinochet és a lengyel kommunisták gyilkos diktatúrája nem volt demokrácia – az egyenlő, de nem fair választás tehát önmagában semmiképpen sem bizonyítéka egy rendszer demokratikus voltának. Márpedig a magyarországi választások ugyan egyenlőek, de nem fairek, tehát

fals az az állítás, hogy a NER választáson való megbukása bizonyítaná, hogy a NER demokratikus rendszer lett volna. A NER-t sokkal inkább egy olyan autokráciának írhatjuk le, amely felszámolta a legtöbb, de nem az összes jogállami-demokratikus intézményt, egyeseket azonban megtartott, bár jelentősen legyengített.

A választások (továbbá pl. a bírósági rendszer) ez utóbbi kategóriába tartoznak: választásokat a NER-ben rendszeresen tartottak, ezen a regnáló hatalom meg is bukhatott (jellemzően önkormányzati szinten történt ilyen), egy fontos elemük, az egyenlőség, továbbra is megfelelt a demokratikus-jogállami normáknak, egy másik fontos elemük, a fairség, azonban nem.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a NER olyan elnyomást alkalmazott volna, mint Chile vagy egy kommunista állam. Chile és Lengyelország esetében a választásokat egy-egy hanyatló diktatúra volt kénytelen kiírni, Magyarországon pedig egy terebélyesedő autokrácia volt kénytelen megtartani, azaz pont ellenkező irányból érkezett meg a két típusú rendszer kb. ugyanoda, a nem fair választások megtartásához. A lényeg azonban az, hogy ha egy rendszerben a választások nem fairek, az állam és a kormánypárt pedig mélyen összefonódik, akkor demokráciáról már nem beszélhetünk.

A Fideszt természetesen nem szabad leírni, de

A Fidesz bukásának analógiájaként adja magát az MSZ(M)P, amely sokkal mélyebbre került 1990-ben, hogy aztán négy évvel később bivalyerősen térjen vissza. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a mai Fidesz komoly bajba került, mert három belső strukturális gond nyomja, és egy komoly külső veszély leselkedik rá.

A strukturális gondok a párt szavazóinak és kádereinek életkorával, ill. messianisztikus gondolkodásmódjával függenek össze. Egyrészt a Fidesz szavazóbázisa öreg: nemrégi kutatások azzal számolnak, hogy változatlan pártpreferenciák mellett a Fidesz négy év alatt 300 ezer szavazónyi hátrányt fog elszenvedni. Ehhez járul, hogy a Fidesz a hatalmi gépezet és a közmédia elvesztésével a kiszolgáltatott csoportokat nehezebben tudja elérni. Másodszor, ezen veszteségeket csak új szavazói csoportok bevonása mellett lehetne kompenzálni, jelenleg azonban nem látszik, hogy milyen politikai innováció van a Fidesz tarsolyában. Egy olyan párt, amely a kritikus gondolkodást, sőt már magát a kérdezést is ellenséges aktusként állítja be, amely minden kritikára csak a „meghosszabbítjuk Bicskéig” módon reagál,

amelyben nincsenek egymással vitatkozó-rivalizáló platformok, és amelyben a pártvezetés kritikán felül áll, nehezen tud mit kezdeni azzal, ha a saját maga által elhitt és elhitetett üzenet nem esik egybe a valósággal.

A messianisztikus gondolkodás előbb-utóbb mindig visszaüt.

Harmadszor pedig a Fidesz – az MSZMP-vel szemben – nagyon gyenge az utánpótlásban. Az MSZMP elég ügyesen építette fel a következő politikusi generációt: amikor az MSZMP öregjei (Kádár János) kiestek a pixisből 1988-90-ben, helyüket átvette a középgeneráció (Horn Gyula, Medgyessy Péter), majd nem sokkal később az 1980-as évek fiatal kommunistái (Gyurcsány Ferenc).

Ehhez képest megdöbbentő, hogy 16 év teljhatalom alatt a Fidesznek csupán néhány negyvenes politikust sikerült kitermelni (Szijjártó Péter, Gulyás Gergely – ide tartozott valaha Novák Katalin és Varga Judit is, de az ő politikai karrierjüket ugye elvitte a cica), a huszas és harmincas korosztályban pedig még ennyit sem. A kontraszelekciót jól mutatja az utóbbi hónapokban külügyminisztériumi munkatárssá avanzsált Gáspár „Welcome to Secretary Rubio in Budapest” Evelin vagy a Fidelitas (ld. ezt az örökzöldet). Az álmoskönyvek márpedig nem sok jót sejtetnek egy olyan szektajellegű pártnak, amelynek a szavazóbázisa és a káderállománya is öreg.

A Fideszre néző legnagyobb külső veszélyt az elszámoltatásban látom. Az elszámoltatás intézménye eddig Magyarországon inkább nevetség tárgya volt: 1990-ben gyakorlatilag semmi nem történt, 2002-ben egy Keller nevű nímand, 2010-ben pedig egy Budai nevű szintén nímand produkált egy elszámoltatás nevű bohózatot. A két utóbbiban közös volt, hogy a műsorszámot komolyan vehető hivatali apparátus és bárminemű eredmény nélkül adták elő. Ez alapján egyrészt szkepszissel tekinthetünk a Tisza hasonló vállalása elé, az azonban fontos különbség, és egyben

reményre okot adó körülmény, hogy a Tisza választói sokkal érzékenyebbek az elszámoltatásra, mint 2002-ben vagy 2010-ben volt a közvélemény, sőt, elszámoltatnivalóból is sokkal több van.

Ha csak az elszámoltatás tizede vezet eredményre – igen, ez már önmagában erős wishful thinking – és nemcsak anyagi elégtétel történik, hanem közügyektől való eltiltás is, akkor a Fidesz vezetőségét meg lehet roppantani.

Vigyázó szemünket vessük Párizsra, ahol Marine Le Pen minden bizonnyal azért nem fog tudni indulni a következő francia elnökválasztáson, mert egy korrupciós ügyben pénzbüntetésre és a közügyektől való eltiltásra ítélték. A Fidesz annyira központosított és utánpótlás nélküli párt, hogy már néhány vezető emberének kiesése is komolyan mélyítené a válságát. Nehéz elképzelni, hogy a Tisza-kormány ne akarná kihasználni ezt a helyzetet, és olyan alibielszámoltatást műveljen, mint a korábbi kormányok.

Ha a Fideszt sikerült megroppantani, a Tisza még kevésbé lesz érdekelt abban, hogy változtasson a választási rendszeren

A Tisza hatalmát semmilyen intézmény nem tudja érdemben korlátozni vagy fékezni: az istenadta nép gyakorlatilag teljhatalmat adott Magyar Péternek. Ha a Fidesz tartósan lejtmenetbe kerül – igen, ez ismét wishful thinking – akkor óriási lesz a kísértés, hogy a Tisza megtartsa a győzteskompenzációval, gerrymanderinggel (stb.) operáló választási rendszert, és a NER autokratikus karakterét csak csökkentse, de ne szüntesse meg.

Ezt a forgatókönyvet csupán két tényező tudja fékezni. Egyrészt a Tisza képviselői és miniszterei autonóm személyiségek. Egy Orbán Anita, Kapitány István vagy Pósfai Gábor megengedheti magának azt a luxust, hogy ne függjön Magyar Pétertől és általában a politikától. Ez szöges ellentétben áll a Fidesz mamelukjaival, akiknek megélhetése kizárólag az állampárt kegyének köszönhető, Magyar Péter a Tisza képviselőit nem tudja uralni oly módon, mint ahogy Orbán Viktor tette a Fideszben.

A második fék ezzel függ össze: a Tisza képviselői – és vélhetően maga Magyar is – jól tudják, hogy ha nem építik vissza az intézményes fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor négy év múlva súlyos szavazatvesztést kockáztatnak.

Hogy a Tisza képviselői és miniszterei lesznek-e olyan bölcsek, hogy saját hatalmukat korlátozzák, a jövő zenéje – mindenesetre ha igen, akkor – és csak akkor – Magyar Péternek részemről megszavazom a lovasszobrot.

1. Van illiberális demokrácia

Az eredmény sok nagyon okos ember éveken keresztül ápolgatott és továbbfejlesztett tézisét cáfolta meg, miszerint Magyarország többé nem demokrácia. Most kiderült: de, le lehet váltani választáson az Orbán-kormányt, az Orbán-rendszer tehát végeredményben akár tetszik, akár nem, demokrácia volt. Ráadásul egy újabb kétharmaddal lehetett leváltani a másfél évtized óta kétharmaddal regnáló Fidesz-kormányt, amely mindent megtett azért, hogy a pálya felé lejtsen. És mindent megtett azért is, hogy emberek tömegei feltegyék magukban a kérdést: demokrácia-e még Magyarország, átadná-e a Fidesz a hatalmat, ha veszít? A válasz meglepően gyorsan, már este fél tíz előtt, a szavazatok alig több mint felének összeszámolása után kiderült: Orbán Viktor elismerte a vereséget és közölte, hogy ellenzékbe vonulnak.

Trump barátjával ellentétben (’stop the count!’) tehát államférfiként viselkedett. Ez nem olyasmi, amit külön meg kellene köszönni, vagy hálásnak kellene lenni érte egy demokráciában, de ebben az illiberális verzióban azért megkönnyebbülés volt.

Orbánnak és patrióta pártcsaládbeli szövetségeseinek a vereséggel, pláne annak gyors elismerésével lett egy naugyéje: ha Orbánt legyőzték a választáson, akkor mégse lehetett diktatúra Magyarország a NER-ben, tisztességes demokraták ők is tehát. Ez legalább annyira szólt a magyar politikai kultúrának, mint az Orbán-féle Patrióták Európáért-pártcsalád többi tagja komolyanvehetőségének és választási esélyeinek: Orbánból nem lesz az a rokon, akinek kínos viselkedése miatt magyarázkodni kell.

2. Most kell észnél lenni: nem ismétlődhet meg a Fidesz-forgatókönyv

Megint egyedül szerzett kétharmadot, azaz teljhatalmat egy párt. Megint nem a saját érdemei miatt (elvégre ki tud felsorolni akár csak két dolgot, amit a Tisza elért az Európai Parlamentben és a fővárosi közgyűlésben?), hanem mert az előző kormányt jól meg akarták büntetni a választók. De úgy, hogy dühös csordaként még azt a Hadházy Ákost is sikerült közben elgázolniuk, aki nem az utolsó pillanatokban volt bátor, amikor már több közvélemény-kutató is biztosra jelezte a kormányváltást, hanem 2013-ban, amikor egy vidéki kisváros önkormányzati képviselőjeként, azaz egy, a nagypolitika számára jelentéktelen pozícióból leleplezte és feltette a napirendre a trafikmutyit, a későbbi fordulatos hatvanpusztai kalandjairól nem is beszélve.

Nem sétálhatunk megint ugyanabba a csapdába, hogy visszaélnek a kétharmados felhatalmazással: tizenhat év kellett, hogy most talán kikecmeregjünk belőle.

Magyar Péter azt állítja, érzik ők a felelősséget, de ha esetleg úgy alakul, hogy mégsem éreznék, éreztetnünk kell velük. Azok a választástól hátralépett független politikusok, véleményformálók, akik az utóbbi hónapokban mindent latba vetettek egy rendszerváltás reményéért, fontos, hogy hallassák a hangjukat akkor is, amikor az első legapróbb jele látszik annak, hogy a tiszások esetleg a Fideszhez hasonlóan visszaélnének a kétharmados felhatalmazásukkal. Ugyanez igaz a Tisza-szigetekre, akik rengeteg munkát beletettek ebbe az eredménybe, de nem részei, tagjai a pártnak.

Ha mégsem egy demokratikus, polgári Magyarország, hanem egy NER 2.0 felé indulunk, nem pazarolhatunk el még 16 évet: utcára kell vonulni, nyomást gyakorolni a képviselőkre. Polgárként viselkedni és kikényszeríteni a rendszerváltást.

3. Az O1G az, ami működik, de csak ha munka is van mögötte

Az O1G jegyében Magyar Péter sikeresen egybeterelte az összes Orbán ellen szavazni akarót, így ami a széttagolt ellenzéknek (MSZP-Jobbik-DK-LMP) épp a széttagoltságuk miatt 2014-ben és 2018-ban sem sikerült, az a népfrontosított, a potenciális konkurenciát a pályáról vagy leparancsoló vagy simán leseprő Tisza Pártnak most igen. Azaz Magyar is látta: a Fidesz alapjáraton egy jólszervezett kisebbség csak, aminek nagyon előnyös csillagállás (a pénzügyi válsággal megáldott Gyurcsány-Bajnai-kormányok 2010-ben, ill. kezdődő orosz-ukrán háború miatti bizonytalanság, a részben szándékoltan szerencsétlen ellenzéki összefogás és a covid utáni viszonylagos gazdasági felpörgés 2022-ben) kell ahhoz, hogy tényleges többséggé tudjon válni.

Nem hinnénk, hogy van, aki ezt vitatná: Magyar Péter megérdemelten nyert.

2024 óta hihetetlen mennyiségű és minőségű munkát és az arca alapján vagy tízévnyi öregedést ölt bele abba, hogy most ott legyen, ahol: egy botrányos munkát végző igazságügyi miniszter alig ismert férjéből Orbán Viktoréval vetekedő ismertségű leendő miniszterelnök. Mindezt úgy, hogy egyrészt kilépett a kvázi állampártból és zöldmezős beruházásként felhúzott ellene egy új, széleskörben fogyasztható, nacionalista elemekkel is operáló korrupcióellenes populista mozgalmat, amit közben európai szinten is ismertté tett, szomszédos országok vezetőit elnyerve szövetségesnek. Másrészt észlelte, hogy annak, hogy a Fidesz addigra sorozatban négyszer nyert, az az oka, hogy az emberek nem akarnak gyökeresen mást hallani a politikusaiktól. Nem woke identitáspolitizálás kell nekik, hanem Fidesz light.

Míg a 2024 előtti ellenzéki pártok a kampányban egyszer-kétszer ha lementek vidékre, ahol megyeszékhelyek művelődési házaiban fórumoztak, hogy az ATV-beli szerepléseik kulisszatitkairól fecsegjenek, addig Magyar eleve szinte végig a vidéket járta, hol végiggyalogolta a fél országot, hol platós kocsiról szónokolt, a választási kampányhajrában pedig már reggel 7-kor is tartott kampányrendezvényt.

Képzelje el bárki Karácsony Gergelyt, Kunhalmi Ágnest, Gyöngyösi Mártont, Tóth Bertalant, Gelencsér Ferencet (több korábbi ellenzéki pártvezető most hirtelen nem jut eszembe), hogy ugyanezt végigcsinálja két éven keresztül. Ugye nem megy? Márpedig 2024 előtt belőlük állt a kínálat, ők voltak az ellenzék: de Magyar sikerének titka épp az, hogy őket Gyurcsány Ferenccel az élen leküldte a pályáról.

A részletekbe felesleges belemenni, a hogyanokról meg a mikéntekről szól a Partizánon a Vétó, ahol Ruff Bálint már Magyar Péter megjelenése előtt is elmondta, hogy a 2014-es és 2018-as számok alapján, valamint a sokarcú Orbán-ellenesség miatt még a NER-ben is tudhat választást nyerni Orbán Viktor ellenzéke, csak hát ahhoz bele kell tenni az ehhez szükséges politikai és aprómunkát. Magyar ezt tette, és ennek hatása főleg a vidéki, inkább fideszesnek elkönyvelt körzetekben látszik. Nehezített pályán a nulláról kétharmad, mindezt rekordarányú választási részvétel mellett: a Tisza-kampány a maga egyszerűségével tankönyvi anyag lesz.

4. Nem elég pénzt szórni és gyűlölködni

Kemény, de a Fidesz még azon, fixen fideszesnek kikiáltott mohácsi központú választókerületben is veszített (még ha szorosan is), ahol a kormánypárt a mohácsi csata idei, 500. évfordulójára tényleg a világ minden pénzét elköltötte, az elmúlt évtizedekben nem látott volumenben újítva fel a mohácsi belvárost, építve oda Duna-hidat, új emlékhelyet a csatának, kétszer kétsávos gyorsforgalmi utat az M6-osig és a folyó túlpartján kvázi a szerb határig, valamint autópályát Eszékig. A pénz és a cukorka tehát nem elég, és eleve, a hidat, a mohácsiak százéves álmát is sikerült úgy kereteznie Lázár János minisztériumának, hogy arra igazából nem is a mohácsiak miatt, hanem azért van szükség, hogy Szerbiából a balkáni kamionok áthajthassanak rajta a Dunán.

És végre nem volt elég az ellenségképzés és a gyűlöletkampány sem – sem egy megtámadott ország vezetője ellen, sem azon EU ellen, amelynek tagjai vagyunk, és amelynek az esetleg nem tetsző intézkedéseit maga a magyar kormány is befolyásolhatja. Nem lehetett megetetni azzal az embereket, hogy Ursula von der Leyen és Volodimir Zelenszkij, nem pedig a szuverenitását még egy Szuverenitásvédelmi Hivatallal is megtámasztó magyar kormányt vezető Orbán Viktor miatt megy rosszabbul nekik, mint négy éve. A mindent erőből elintézni akaró kormányzás, a rosszkedv é pesszimizmus szítása, a gyűlöletkampány túltolása a diktatúrákat idéző intézkedésekkel (tüntetésbetiltás, újságírófenyegetés, politikai ellenfelek titkosszolgálati kikezdése, stb) kontraproduktívnak bizonyult.

Felemelő látni, hogy valahol azért csak megvan egy határ, ameddig a magyarok 2026-ban már nem mennek bele a kádári alkuba: van az a gyűlölködés és elnyomás, amit nem lehet adókedvezményekkel és pénzosztással megvásárolni.

5. Nem szabad a Fideszt leírni

Read more

A választás előtti utolsó (legalábbis a szokások és terveink szerint utolsó) hírlevélben a pluralizmus jegyében hatan mondjuk el ugyanazt másképp: ki miért szavaz a Tiszára? Apró kikacsintásokkal a Kutyapárt és az egyre érdekesebben politizáló Mi Hazánk felé.

Két lehetőségünk van: önkényuralom, vagy kipróbálunk valami mást

(Bakó Bea)

Elég rosszul öregedett, amit a 2022-es endorsement-cikkemben írtam: röviden, akkor azért nem mentem el szavazni, mert nem győzött meg, hogy az ellenzéki összefogásnak az volt az egyetlen üzenete, hogy mindegy, csak vesszen az Orbán. Úgy voltam vele, hogy egyrészt oké, tényleg nagyon rossz az Orbán, haverokkal tölti fel az állami intézményeket, haverok kapják a közbeszerzéseket, közben pedig a kedvenc ellenségeit személyre szabott törvényekkel szívatja (CEU, NGO-k, Simicska, stb), és emellett még arra is van gondja, hogy szimbolikus identitáspolitikai ügyekkel idegesítse a liberális ellenzéket és az EU-t, mint például az LMBTQ-témájú könyvek lefóliázása „a gyermekek védelme” érdekében, vagy különadókkal kedveskedés az ellenzéki vezetésű önkormányzatoknak. Mégis, összességében ezek az intézkedések nem okoztak olyan szintű súlyos, szisztematikus elnyomást (például a listázott NGO-k tevékenységét nem lehetetlenítették el, és fel sem merült, hogy a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatához hozzányúljanak), ami felülírta volna bennem azt az aggályt, hogy az akkori ellenzék – soraiban például Gyurcsány Ferenccel – esetleg még sokkal rosszabb is lehetne, ha hatalomra kerül. Szóval inkább otthon maradtam.

Miközben én akkor otthon üldögéltem, az ember, akire most, 2026-ban szavazni készülök, elment és leszavazott a Fideszre, és még egy jó ideig egy fideszes/állami (ez ugye a pártállamban ugyanaz) háttérintézménytől kapta a fizetését. Most pedig azt ígéri, hogy elkergeti Orbánt, és bár a 2022-es ellenzékkel szemben próbál érdemi programpontokról is beszélni, azért erősen dominál most is „a mindegy, csak vesszen az Orbán” retorika: most vagy soha, ugye.

A helyzet azonban az, hogy 2022-vel szemben idénre odáig jutottunk, hogy tényleg mindegy, csak vesszen az Orbán. Amint elkezdte a Fidesz-kormány valódi veszélyben érezni az eddig megingathatatlannak hitt teljhatalmát, napról napra mutatja ki a foga fehérjét. Az eddig is pofátlan méreteket öltő nepotizmus és hatalomkoncentráció ártatlan csínytevés volt azokhoz az intézkedésekhez képest, amiket az elmúlt egy évben beígértek vagy meg is csináltak, és amelyekről 2022-ben még azt hittük, hogy ilyeneket legfeljebb Szerbiában, Törökországban vagy Belaruszban játszanak be.

Alább a saját gyűjtésű, nem teljes lista kb. időrendi sorrendben, tavaly tavasz óta:

• Tüntetéseket tiltottak be törvénnyel, arcfelismerő kamerákat bevetve a békés gyülekezés alapjogát gyakorló állampolgárokkal szemben.

• Sajtótermékeket és mindenkit, aki kritikus véleményt fogalmaz meg akár csak minimális részben külföldről (azaz még az EU-ból is) érkező forrásból, pályázatból, befenyítettek az ellehetetlenítési törvényjavaslattal – ettől előbb elálltak, de a kampányban újra beígérték a választás utánra. Itt már nem csak puszta listázásról, de konkrétan bankszámlák befagyasztásáról is szó van.

• A legnagyobb ellenzéki párt aktivistáit, szimpatizánsait illegálisan megszerzett személyes adatok felhasználásával listázták, sőt, fenyegették.

• A hazugságok és a háborús riogatás új szintjét hozták el mindenféle MI-videók terjesztésével.

• Eközben épp ők eszkalálják a rossz szomszédi viszonyt egy háborúban álló országgal, amelynek állami szervekkel elraboltatták a pénzszállító autóit, annyira jogalap nélkül, hogy azt utólag kellett hozzá gyorsan a parlamentben fabrikálni.

• Jogalap már annyira sem kell semmire, mint korábban, hiszen most már kormányrendelettel szüntetik meg az olyan pereket is (az önkormányzatoktól elvont pénzek kapcsán), amiben a kormány vesztésre áll: még végigbohóckodni sem kell a látszat kedvéért a dolgokat a bíróságon. (Ami tényleg lassan a bohóckodás kategóriája, hiszen a csúcsbíróságokat, a Kúriát és az Alkotmánybíróságot rég leuralta a Fidesz.)

• És aztán a kampányhajrára megmutatkozott a fideszes pártállam is teljes valójában: nincsenek érdemi válaszok arra, hogy a titkosszolgálatok miért hagyták, hogy valakik megpróbáljanak beépülni a legerősebb ellenzéki pártba, hogy azt bedöntsék, és miért nem akarják ezt azóta sem kinyomozni.

Belegondolni is rossz, hogy hogyan bővülne ez a lista, és mi jöhet még itt, ha megint a Fidesz nyerne: a polgári Magyarország ideáján már G. Fodor Gábor coming outja óta keserűen röhögünk, de most ténylegesen megérkeztünk a pártállami és/ vagy feudális Magyarország küszöbére. Úgyhogy bármilyen őrülten is hangzott volna néhány évvel ezelőtt, arra fogok szavazni, akinek esélye van ezt eltakarítani, és azon is felülemelkedek, hogy az illető nemrég még fideszes volt. Végül is,

Gyurcsányt már eltakarította – ez Orbánnak tizenöt év kormányzás alatt se ment, pedig anno azért szavaztam rá 2010-ben, először és utoljára.

Értem persze, hogy sokan szkeptikusak azzal, hogy egy exfideszes hogyan csinálna itt mégis polgári Magyarországot meg plurális demokráciát. A helyzet azonban az, hogy ezt elsősorban nekünk, polgároknak kell megteremtenünk: a politika annyit tehet, hogy ehhez ideális feltételeket biztosít. A Fidesz tizenhat év kormányzás alatt ezeket a – posztszocialista érában az ideálistól eleve fényévekre lévő – feltételeket nemhogy nem javította, de porig rombolta. Az egyetlen esélyünk most, ha kipróbálunk valami mást, nehogy végérvényesen visszavezessenek bennünket az önkényuralomba.

Rekviem a kispártokért

(Vágó Gábor)

Világéletemben kispártokra szavaztam. Most nem fogok.

Volna létjogosultsága a kispártok indulásának, sőt, szükség is lenne rájuk. Lehetne sokszínűbb a parlament, az együttműködés felülkerekedhetne a versengésen, sokféle szempont és másféle társadalmi csoportok és képviselve lehetnének. Érdemi, elvi alapú viták folyhatnának, konkrét szakpolitikai elképzeléseket sok oldalról lehetne megrágni. Lehetne politikai tétje egy-egy nyilvános vitának, egy kommentcsörtének.

De nem. Így nem. Nem azért adom fel sokévtizedes kispárti támogató attitűdöm, amiért a „kórus” támadja őket. Szánalmasnak találom azokat az érveket, hogy „ennek most nincs itt az ideje”, meg hogy „csak ugyanolyanokkal lehet legyőzni a NER-t, amilyenek ők is”. Csak röhögni tudok azokon a mémeken, amelyek közpénzéhes gonosznak állítják be kispártokat.

Sokkal nagyobb a baj. Minőségi probléma van a kínálati oldalon.

A régi ellenzéki elit öngyilkos alakulatai belátták, hogy nekik reszeltek, és az évtizedes „tanult tehetetlenségük”, ami a NER-ben lelki védőpajzsként szolgált, most fehér zászlóként lengedezik. El sem indulnak. Pedig pár arc tényleg megérdemelhetné az évtizedes kitartó munkája alapján a folytatást. A vasfüggönyön innen sok helyen kialakult az az attitűd, hogy választásról választásra új üdvöskék jönnek, akik nem tanulnak az előzőek hibáiból. Nem kár értük, értünk.

Sokkal nagyobb baj, hogy a jelenleg talpon maradt kispárti felhozatalnak nincsen érdemleges ajánlata. Nem látom, hogy mit tennének hozzá az együttműködésre épülő politikai kultúra kialakításához. Ugyanúgy a „mi tudjuk a tutit, mindenki más menjen a francba” mentalitást sugározzák, mint a nagy pártok.

Nem látom egyik formációban sem, hogy érdemi ellensúly vagy konstruktív koalíciós partner lenne. Pláne nem, hogy egy kiélezett helyzetben a kisebbségi kormányzással járó kompromisszumok felelősségét vállalni tudnák.

Mondják a magukét, mindenki más hülye, csak ők a helikopterek.

Értékrendemhez a Kutyapárt aktív állampolgári embereszménye állna a legközelebb. Viszont a párt még nem nőtt fel a parlamenti munkához. Ezt nem én állítom, hanem indirektben a párt elnöke, Kovács Gergő, aki a Benyó Ritánál adott interjújában elmondta, hogy ott sem volt a választási indulásról szóló pártbeli döntésen. Ismerve a direkt konfliktusokat kerülő attitűdjét, ez azt jelenti, hogy ő nem akarna indulni, de nem tudott a többségi akarattal szembemenni. Ő ismeri a saját pártját, ha szerinte sem érettek a feladatra, ki vagyok én, hogy azt erőltessem? Pedig szegény listavezetőjük, Nagy Dávid küzd, mint disznó a jégen, és beszél olyan orbitális baromságokat, hogy a magyar gazdaság problémáját a borsodi füves üvegházak oldanák meg. Kár értük, többre érdemes az a közösség, most viszont tömegekkel utáltatták meg magukat. Így csak egyszer lesz Budán kutyavásár.

Ha az elosztási kérdésekről szólna csak a választás, akkor a DK-ra kéne szavaznom. Nagyon szimpatikus az is, hogy egy rátermett nő van a listájuk élén. Sőt, hetekig azzal is kacérkodtam, hogy taktikai okokból megkapják a listás voksom. Erősen félre kellett tennem azokat a sérelmeimet, amit évekig kaptam a DK-s kommentkommandótól aktív politikusként. Sőt, álltam a sarat az összes barátommal szemben is, akik kiröhögtek és őrültnek néztek, amikor felfedtem DK-ra szavazási szándékomat. Elég ironikus volt azt látni, hogy legtöbben azokkal az érvekkel támadják a DK-t, amely érveket az összefogáshívő DK-sok hoztak fel anno a különutas LMP ellen. Necces volt a külhoni szavazók ellen hergelő kampányuk is, de nálam a „Két x az fix” DK-s online mozgalom tette be az ajtót: egyéniben is kérik a szavazóikat, hogy a jelöltjeikre szavazzanak, nem csak listán. Milyen együttműködést várhatok így tőlük? Most meg kell enniük, amit főztek évekig az összefogás mantrázásával.

Végülis a Mi Hazánk programjának a felével még egyet is értenék. Ha befognám az orrom és az ujjaimat keresztbetenném a hátam mögött, még szavazhatnék is rájuk. Át is cikázott a fejemben a gondolat. Aztán megnéztem két Toroczkai-fórumot és három interjút végig. Arra a releváns kérdésre csak mismásolni tudott, hogy a Fidesz vagy a Tisza mellé állna-e, ha ő lenne a királycsináló. Pedig nem bonyolult a kérdés, és Lengyelországban is jót tett a Harmadik Útnak, amikor kijelentették, hogy a kormányváltás mellé állnak. Akkor dobta le az agyam végleg a gépszíjat, amikor előhozta Toroczkai minden áldott alkalommal, hogy egy kisebbségi kormány koalíciós tárgyalásain a legfőbb követelése az volna, hogy legyen egy Rubik-kocka alakú felhőkarcoló a Margitszigeten. Másra sincsen szüksége a kivéreztetett költségvetésnek, mint egy pénztemető korrupciós góc megalomán beruházásra. Nekem is vannak őrült ötleteim (legyen nyári szieszta meg villamos Kecskeméten), de eszembe se jutna ezekhez kötni az ország kormányzóképességét…

Senki nem fogja visszaadni az életünkből elrabolt tizenhat plusz négy évet

(Kömlődi Ferenc)

Sokáig nem szavaztam. Úgy álltam hozzá, hogy csak akkor fogok, ha megjelenik egy, a világképemnek megfelelő anarchista-libertariánus vagy viccpárt, vagy ha autokrácia-/diktatúraveszély van. 2014-re változott a helyzet, azóta fennáll a veszély, és 2018-tól viccpártra is lehet voksolni.

Az 1990 utáni magyar politikatörténetet három esemény formálta azzá, amivé a rendszer 2026-ra, évtizedekkel a kommunista diktatúra után ismét kiteljesedett: pártállammá. Az SZDSZ 1994-es összeborulása az MSZP-vel volt az első, 2006 ősze és Gyurcsány Ferenc a későbbi fideszes alkotmányozó többségeket megelőlegező hatalomban maradása a második, és a 2010-es Fidesz-kétharmad a harmadik.

Minden választás előtt elhangzik, most igaz is, hogy sorsdöntő lesz: Európai Unió, Nyugat és demokrácia vagy Szovjet-Oroszország csatlósállama, Kelet és diktatúrába átmenő autokrácia. Egyszer távoztam már diktatúrából (1985 és 1997 között Franciaországban éltem), ha fiatalabb és bátrabb lennék, legkésőbb 2018-ban megint megtettem volna (persze Kolumbia örök opció).

A mostani autokrácia más, mint a kommunizmus, huszonegyedik századi és posztmodern. A kései kádárizmus viszont nem telepedett rá annyira a társadalomra, nem mérgezte-manipulálta olyan mértékben a lelkeket, nem tette annyira szervilissé a népet, nem használta ki olyan aljasul a legkiszolgáltatottabb rétegeket, mint a kiforrott NER (lásd a dermesztő A szavazat árát).

De kire szavazzunk vasárnap? Ajánlásaimat három csoportra osztom: a hozzám racionálisan és érzelmileg közel álló pártokra (Tisza, MKKP), arra, amelyikre csak akkor szavaznék, ha a hatalommal senki más nem állna szemben (DK) és akikre soha (Fidesz-KDNP, Mi Hazánk). Szarba nem lépünk, Fidesz-KDNP-re nem szavazunk, de előbb lépjünk a szarba, minthogy a Fidesz-KDNP-re szavazzunk.

A Tisza az egyetlen valós lehetőség az országot a putyinizálódásból a liberális demokráciába, a jogállamba visszavezető kormányváltásra. Magyar Péter tehetséges politikus, munkabírása elképesztő, minden aljas betámadás lepattan róla, kiváló érzékkel vág elébe lejáratásoknak, átkeretezi azokat, jól jön ki belőlük. A csapata (Bódis Kriszta, Kapitány István, Orbán Anita, Kármán András, Hegedűs Zsolt) meggyőzött, szakértői és nem politikai kormányzást várok tőlük. Markánsan Nyugat-barátok, letörik a korrupciót, hazahozzák az EU-s pénzeket, csatlakozunk az Európai Ügyészséghez, nyolc évben limitálják a mindenkori miniszterelnök hivatali idejét, véget vetnek a túlhatalomtól mentálisan és morálisan is megfáradt Orbán Viktor által régóta szított gyűlölködésnek, megosztásnak, háborús hisztériának. Hegyvidéki lakosként egyéniben Magyar Péterre fogom behúzni az ikszet.

Hegyvidéki lakosként viszont látom azt is, hogy igaz, csak szűk másfél éve polgármester, de a kerület megváltozott – a hétfői lejáratóvideóban agyongyalázott – Kovács Gergő alatt; ég és föld, ha összehasonlítjuk az ingatlanmutyikkal terhes Pokorni-érával. Személyesen és érzelmileg is kötődöm a Kutyákhoz, Gergő, Suzi, Dávid és a többiek is nagyon jó arcok, egy ideális világban az MKKP tagja lenne a kormánykoalíciónak. A drogliberalizáció több évtizedes hirdetőjeként megsüvegelem őket, az LMBTQ+ jogok kiterjesztését, a társadalom legrászorultabb rétegeinek felkarolását szintén, ráadásul Suzi ugyanúgy szimpatizál a transzhumanizmussal, mint én. Azzal az eszmeáramlattal, amit Kövér László a kommunizmushoz, sátánimádókhoz és luciferiánusokhoz hasonló veszélynek tart. Lehet, összekeveri a transzgenderrel.

A mai Magyarország viszont minden, csak nem ideális világ, a Kutyák sajnos egyetlen független közvélemény-kutatás alapján sem kerülnek be a parlamentbe, de az állami támogatás visszanemfizetését garantáló egy százalékot az összesben elérik.

Mind a Tisza, mind az MKKP vállalható listás voks, a kettő között habozók döntsenek úgy, ahogy jónak látják. Ugyanakkor méltatlan és igazságtalan a vissza nem lépés miatt az ellenzéki oldalról a Kutyákra zúdult gyűlöletcunami és a finisre időzítve, az egyoldalúra – csak az egyik oldal szólalt meg benne – sikeredett videó.

A DK eltűnése jót fog tenni a magyar közéletnek. Egyes gondolataikkal egyetértek, bár az Európai Egyesült Államok mellett bőven előttük elköteleződtem, azt viszont furcsállom, hogy a nyugdíjak Fidesz-KDNP által 2011-ben kivezetett svájci indexálásának visszaállításáról csak ők beszélnek. Abszurdum, hogy a nyugdíjasok a kormánypártok legmasszívabb szavazórétege, holott velük szúrtak ki legjobban. De hiába egy-egy szimpatikus gondolat, a DK ugyanolyan múmiacsapat, rendezvényeik ugyanúgy naftalinszagúak, mint egy random Thürmer-majális a kilencvenes években.

A Mi Hazánk eszmevilága pont az enyém ellentéte, és a kormánypártokról mindent elmond, hogy hozzájuk képest a széljobb Toroczkai is jobbközép.

Oldalakon és órákon keresztül sorolhatnám, miért ne szavazzunk a Fidesz-KDNP-re, miért kell a mindinkább Szauronhoz és Mordorhoz hasonlóan működő NER felszámolásához, a szívmelengető Út a börtönbe programhoz a Tisza-kétharmad. Néhány tény: a külügyér Szovjetunió hőse/Lavrov-díja és lehallgatott telefonbeszélgetései, EU-ellenesség, Trump-barátság, Lázár cigányozása, Szőlő utca, Göd, a valóság alternatív valósággá (értsd hazugsággá) relativizálása, a titkosszolgálatok magyar emberek, politikai riválisok elleni felhasználása, repülőrajt helyett földbe állt gazdaság, szándékosan lerohasztott, öntudatos és művelt polgárok helyett alattvalókat kitermelő oktatás, szétvert egészségügy és vasutak, Hatvanpuszta, poloskázás, korrupció stb. stb. stb.

A hatalomvágy a legalantasabb emberi ösztönök egyike. A korlátlan hatalom hosszútávú gyakorlása veszélyesen és végérvényesen torzítja, emberi méltóságától megfosztja a személyiséget, organikus fejlődési pályájáról téríti le az országot. Rajtunk múlik, hogy változtassunk, hogy a háborús hős Volodimir Zelenszkij nevessen a végén. Akihez Magyar Péternek persze az égadta világon semmi köze, a szuverenitásunkat Orbán barátai fenyegetik, nem „Brüsszel” és Ukrajna.

Most az egyszer felemelem a seggem

(Szabó Zoltán)

Botcsinálta alkalmi szövegközlőként a megboldogult Azonnalin comingoutoltattak először politikai témakörben. Normális esetben ugyanis borról, gasztróról és esetlegesen ezek társadalmi vonatkozásairól szoktam értekezni. 2019-ben az EP-választás előtt az alábbit írtam: „Hajlandóságot csak akkor érzek arra, hogy ne csupán húslevesevéssel töltsem azt a május végi vasárnapot, ha úgy vélném, bármi megbontaná vagy veszélyeztetné a megszerzett vagy ölünkbe hullott szabadságot és alapjogokat. A már említett viszonylagos jólétet és békét, a mi Európánkat.”

Nagyjából most érett meg a helyzet arra, hogy a saját kitételemet, a hajlandósági záradékomat érvényesítsem: és nem, nem a szomszédban zajló háború vagy a világpolitikai események apropóján, nem tekintek én olyan messzire, annál sokkal önzőbb és gyakorlatiasabb indokaim vannak. Elmesélem a saját nézőpontomat.

Előtte azért ismételten leszögezném, amit a korábbi azonnalis írásban is jeleztem: szánalmasnak tartom, hogy minden apróságot ideológiai síkra terelnek, totálisan hidegen hagy és teljes mértékben hihetetlennek, hiteltelennek tartom a pártok deklarált politikai krédóját, az úgynevezett értékrendjüket vagy éppen az állítólagos háttérben húzódó patrióta-globalista nagy, végső összecsapást, a titánok harcát, egy büdös szót se hiszek el az egészből. A pénz, a nagytőke, a hatalom harcol a még több pénzért és hatalomért – amit pedig mi ebből látunk, az csupán egy gyengén megkomponált színdarab díszletei, ruhatára és kellékei.

Sokkal jobban érdekel ennél, mi az, ami rám nézvést változott az elmúlt időszakban. 2010-ben még javában szőlészkedtem-borászkodtam, telis-tele voltam optimizmussal, tenniakarással és hittel arra nézvést, hova juthat el a szakma, milyen társadalmi szerepkör betöltésére vagyunk hivatottak, milyen formában tudunk hozzáadni a nagy közöshöz, formálni rajta. Ennek a lendületnek, tűznek mára a kialudt, kihűlt hamvai maradtak csupán. Sose vetett fel a pénz, viszont a létbizonytalanság számomra az elmúlt három-öt év hozadéka. Nyilván személyes, illetve súlyos geopolitikai okok is sodortak idáig, ellenben van, amit nehéz különválasztani az állami szerepvállalástól, bárhogy igyekeznék nem paternalista módon felfelé mutogatni, felelősséget hárítani.

Ami fixen tudható, hogy a 16 éve regnáló miniszterelnök a 2010-es választások előtt még ígéretet tett, hogy minden lehetséges eszközzel támogatja a borászok – akkortájt fogant – 12 pontját. Utánanéztem, megengedő hozzáállással 4, szigorúbban tekintve 2 pont teljesült azóta ezek közül, azok se feltétlenül úgy, ahogyan azt az aláírók valóban megálmodhatták. Számunkra tehát ez a 0 kilométerkő, holott a borászokról az járja, hogy a párt kegyeltjei vagyunk, szűgyig tocsogunk az állami támogatásokban. Nos, néhány ilyen kegyelt valóban létezik, ami csupán piaci torzulást idéz elő, azt leszámítva látványosan pusztul a szőlő és drasztikusan csökken a megtermelt és elfogyasztott bor mennyisége. Az egészségtudatosak, alkoholellenesek mindezt akár pozitív jelenségként is konstatálhatják, nekik csupán annyit érdemes tudni: ha nincs szőlő, nincs szőlőmunkás se, még egy apropó, ami nem tartja meg a vidéken élőket.

2023-ban, az itthoni hiperinfláció hozadékaként zártam be végérvényesen a pinceajtót, nem éreztem többé fenntarthatónak az egészet. Akkortájt a parlamentben arról ment a diskurzus kormány és ellenzék között, hogy egy- vagy kétszámjegyű-e az infláció mértéke. A borágazatban a három volt a helyes szám. Duplájára emelkedett ugyanis egy év alatt a borospalack, a csavarzár, a címke ára, míg a boré amióta csak az eszemet tudom, alaposan lemaradva kullogott az infláció mértéke mögött.

„Söralátét méretű fecnin is el lehet majd készíteni az adóbevallást” – egy újabb rosszul öregedő mondat a fentebb említett embertől, nekem, nekünk legalábbis biztosan. Az adminisztrációs terhek sokszorosára nőttek, agyonnyomják a bortermelőt, vendéglátóst. Olyasmit is mondott még a főni, hogy machetével fogja irtani a bürokrácia indáit, azóta azok meg is fojtottak sokunkat. Ahogyan a szülővárosom, Pécs kapcsán is megannyi, soha be nem tartott ígéretet tarthatok számon.

Egy szó, mint száz, a kiemeltnek hazudott borászati szektort valójában mostohaként kezelték. Vajon milyen lenne, ha még fújnának is ránk?

Mindezeket érzékeltetendő, immár gazdasági migráns mivoltamban az ingázás monotonitását azzal űztem el egy alkalommal, hogy megszámoltam hány vendéglátóegység van Pécs és az osztrák határ között. 49 műintézményből 26 végérvényesen bezárt, pedig Szigetvár, Nagykanizsa, Zalaegerszeg városokon keresztül is vezet az utam. Baranya, Somogy, Zala és Vas megye útbaeső falvai egy-két kivételtől eltekintve töküresek, alig lézeng valaki a tereken, az állítólagosan vidékpárti kormány regnálása alatt kivéreztünk. A kkv-szektornak már hosszú évek óta nem is udvarol a hatalom, ebben a kampányban jutottunk néhány ködös ígéret szintjén ismét az eszükbe (komoly lehet az elkeseredés). Aki még talpon, behúzta a kéziféket, a túlélés az egyetlen reális cél, ebből következően pénzmozgás alig van. Az állítólagosan mezőgazdaságra termett ország alig termel már meg valamit, hitvány külföldi dömpingáruval foltozzuk a táguló lyukakat, legalább a testnek is jut a méreganyagból.

Egyetlen logikus érvet nem tudnék mondani pécsi szőlő- és bortermelőként, hajdanvolt kisvállalkozóként, milyen szempont alapján lenne érdemes ez a társaság az újrázásra. Az ország megosztása, a társadalmi kútmérgezés, a végnélküli nívótlan ostobaság, a folyamatos paráztatás, az, hogy egy mai random Orbán-beszéd Torgyán József legrosszabb pillanatait idézi, mindez engem nem kavar fel különösebben, betudom hatalomtechnikának, elfogadtam ilyennek a politika természetét. Én tényleg azt nézem, amit csinál, nem azt, amit mond – hogy ismét a klasszikust idézzem.

Továbbá, félreértés ne essék, a kihívó politikai oldaltól se várok semmit. Ha csak kicsivel inkább békén hagynának, annyival bőven beérném. Totál lutri, nyilván még ennél a szarrakásnál is lehet rosszabb, nincsenek illúzióim, ellenben a morzsa, a csont, a kegyelemkenyér elvesztésével való riogatás nem üti meg az ingerküszöbömet. Sőt,

ha impotensebbek, kitettebbek, mint ez a garnitúra, az is csak ajándék: minél kevesebb az állami beavatkozás, a „segítség”, annyival előrébb vagyunk.

Az élni és élni hagyni elve a Balkánon is inkább érvényesül: a nemszolgáltatásért cserébe túlzott állampolgári elvárások sincsenek. A miénk ennél rosszabb konstrukció.

Hogy kire szavazol, hogyan taktikázol, ilyeneket nem szeretnék megmondani senkinek, annyit viszont bizonyosan kijelenthetek, hogy 16 évnyi de facto teljhatalom után ez a slepp az én szemszögemből nézvést egy fikarcnyi bizalmat nem érdemel. Test és lélek közönséges immunreakciója, hogy a vasárnapi húsleves mellől ezúttal felemelem a seggemet, és emiatt tényleg csak magukra haragudhatnak.

Köszönöm az orosz titkosszolgák tanácsát!

(Varsányi Bence)

Furcsa úgy endorsementet írni, hogy a fenntartásokkal kezdjük, most mégis ez jön.

A kifejezett disclaimereket hagyjuk, mert azzal, hogy nem igazán kedvelem Magyar Pétert, egyáltalán nem vagyok különleges helyzetben, szerintem a változást akarók többsége hasonlóan érez. A Magyar személyét mélyen érintő kérdésektől szintén eltekintenék, mert egyrészt a képernyőn keresztül csak spekulációk lehetnek, másrészt pedig nem tartom helyénvalónak szakképesítés nélkül nyilatkozni senki pszichéjéről a köz előtt – bár ezt a profilozást néhány elismert klinikai szakpszichológus, például Dr. Schiffer András rutinszerűen végzi a nyilvánosságban immár két éve.

Továbbra is él viszont, amit már az EP-választás előtt is hangsúlyoztam, hogy Magyar kampánya számomra sokkal hitelesebb lenne, ha nem akkor lépett volna a hadak útjára, amikor már kihúzták alóla a pozícióit, hanem ő maga állt volna fel a jól fizető NER-es vezetői székekből.

Ami a támogatóit ért vádakat illeti, nem gondolom, hogy a rendszeresen hangoztatott „ezek ugyanazok” helytálló lenne. Igen, van egy népfront jellege a Tiszának, de mind a március tizenötödikei felvonuláson, mind Magyar országjárásán szemmel látható volt a különbség az elmúlt tíz év megmozdulásaihoz képest. Ez nyilván lehet optikai csalódás is, viszont a közvélemény-kutatási számok is azt látszanak igazolni, hogy egyáltalán nem csak arról van szó, hogy a Tisza ledarálta az óellenzéket, majd túszul ejtette a belpesti liberális értelmiséget, és rajtuk kívül senki nem áll a párt mögött.

Szervezeti szinten ellenben sajnos igaza lehet a NER ÖTödik hadoszlopának abban, hogy régi arcok is legyeskednek a Tisza körül. Hogy csak egyet említsek közülük, a korábban a Jobbik alkalmazásában álló Kiss Zoltán Imre az elsüllyedt pártból egyenesen Magyar Péter kampányába katapultált, majd amikor ezt a kormánypárti média lehozta, a Tisza kicsit hátrébb is tolta a reflektorfényből.

Nyilvánvalóan Magyar Péteréknek is kellemetlen, hogy miután ejtették Gyurcsány Ferencet és csatolmányait, majd sikerült friss, eddig jórészt ismeretlen jelölteket állítaniuk, néhány hivatásos politikai kalandor mégis náluk próbál érvényesülni. Tudom, nincs az országban túlkínálat a jó politikai szakemberekből, közösségszervezőkből, de azért mégis óva intenék mindenkit azoktól, akik korábban már más pártoknál is bejelentkeztek jól fizető pozíciókért.

Fenntartásaimat enyhítendő, megnéztem a Tavaszi szél című filmet is, de csak még több fenntartásom lett. Én ugyan nem láttam sem Az akarat diadalát, sem más kiemelkedő alkotást a műfajban, de azért a film készítőinek állítása, mely szerint „nem propaganda”, viszonylag nehezen védhető, tekintve hogy minden egyes, Magyarral kritikus mozzanat után jön egy cutscene, ahol a pártelnök a hátsó ülésről az autó mellett futkározó őzikéket és nyuszikákat csodálja. Valamire azonban mégiscsak jó volt a nempropagandafilm: végre világossá vált, hogy a Telex miért ásta elő a tanszékek mélyéről, és futtatja fél éve folyamatosan Szabó Andrea politológust.

Egyvalamiben viszont meglepően kevés fenntartásom maradt: Magyar Péter jó eséllyel jobb munkát végezne az ország élén, mint Orbán Viktor. Ez az állítás sajnos nem Magyar Péter képességeit dicséri, hanem csak annyit tesz, hogy szinte nem tudok olyan területet említeni, ahol ne bukott volna ki legkésőbb az elmúlt két évben, hogy a mérce olyan borzasztóan alacsonyra lett téve, hogy azt bárki képes lenne megugrani.

És ha már bárki, akkor miért nem inkább a kutyákra szavazok? Végülis korábban így tettem, soha nem szavaztam semmilyen összefogócskára. Én lennék a legboldogabb, ha azt mondhatnám, hogy Kovács Gergely februári kellemetlenkedése vagy a pártban uralkodó (és nem véletlen) pánikhangulat, meg az ebből következő politikai és kommunikációs fejetlenség miatt pártoltam el tőlük.

Az ok ennél sokkal prózaibb: Magyar Péter egyszerűen olyan helyről kapott ajánlást, hogy kötelességemnek érzem rá szavazni. Az ajánlólevél tavaly augusztus közepén érkezett az Oroszországi Föderáció Külföldi Hírszerző Szolgálatától (SZVR), akik közleményben tudatták, hogy Magyar Pétert az Európai Bizottság kívánja „hatalomba emelni”, akár 2026 tavaszánál hamarabb is, és ennek érdekében már „jelentős anyagi, adminisztratív, média-, és lobbierőt mozgósítottak”.

Volt olyan tanult szerző, aki ugyan már a megjelenés után próbált maszatolni, hogy a narratívába illő, „rövid kis elemzések” nyilvános közzététele bevett gyakorlata nemcsak az orosz, de a nyugati hírszerző szolgálatoknak is, business as usual ugyebár, ám az előző bekezdésben kiemelt állítások felett áldásosan átsiklott. Mert mit is jelent az, hogy Orbán kihívóját szerintük külföldről, külföldi tőkével, külföldi erőforrásokkal akarják hatalomba emelni? A magyar választópolgárok feje felett hozott döntést, az ő akaratuk semmibevételét jelenti. Az SZVR konkrétan a magyar nép szuverenitását tagadja, sőt, implicite hazaárulóvá nyilvánítja Orbán politikai ellenfelét, Magyar Pétert, ezzel pedig ők maguk sértik meg országunk szuverenitását, ezúttal egy nyilvános közleményben. És ez minden, csak nem megszokott gyakorlat.

Nos, aki nem szeretné, hogy Magyarországon tényleg ez legyen az új business as usual, az az SZVR ajánlása nyomán tudja, hogy kire kell szavazzon vasárnap.

Ami pedig a jelenlegi garnitúrát illeti, a százharminchárom gyáva embert, akik zokszó nélkül hagyják a nemzet szuverenitását külföldről sárba tiporni, csak a remélhetőleg leköszönő miniszterelnök szavait tudom idézni:

rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés.

Vagy Tisza-kétharmad, vagy semmi

(Bukovics Martin)

Izgalmas volt végigvenni februárban a környékbeli nagyobb kormányváltások történetét a Gemišten: a tanulság az, hogy ha gyenge, káoszos kormányzás követi a váltást, az előző garnitúra utána visszajön, hol radikalizálódva, hol mérséklődve. A mai magyar választási rendszer pedig olyan, hogy ha valaki nagyot megy, az nagyot nyer.

Egy szokásos nagyarányú Fidesz-győzelem tiszta sor volna, ismerve a miniszterelnöknek az évértékelőn belengetett elképzeléseit: mindenki eldöntheti április 13-án, hogy szeretne-e pártállamban élni vagy sem, olyan helyen, ahol az állampolgárok elleni konstans hibrid hadviselés a kormánykommunikáció alapja.

Szerencsére a határok 2026-ban nincsenek lezárva, így lehet élni az EU-tagság előnyeivel, el lehet menni – és van is bőven hova még magyar pénztárcával is. De lehet maradni is belső emigrációban, ha a budapesti-szegedi-pécsi-nyugatihatármenti buborék kellően nagyra van fújva, kényelmes és élhető belülről és gondoskodunk arról, hogy minél kevesebbet érintkezzünk a kényelmetlen külvilággal, ami fideszes győzelem esetén egy végtelenül hisztérikussá váló ellenzéki közeget és egy minden eddiginél primitívebben, az erő nyelvén kormányzó Fideszt jelentene (hacsak Orbánék nem vesznek egy 180 fokos fordulatot és kezdenek el a felnőttek nyelvén beszélni azokhoz, akik megszavazták őket azután is, hogy látványosan hülyének lettek nézve).

Egy sima többséges Tisza-győzelem is rossz volna, csak másképp: elkezdődne az állóháború az államot megtisztítani akaró tiszások és az állami intézményekből őket obstruáló fideszesek között, a szurkolói mentalitás állandósulna és a politikával kelne és feküdne sokmindenki. Végül vélhetően hátsószobás dealekben állapodnának meg a dolgokról, addig pedig a Fidesz gondoskodna arról, hogy tömegeket belerántson magával abba a mocsárba, ahol ő mára annyira jól megtanult ellenni. Ennek persze lehetnek pozitív hatásai is az állampolgári ismeretek témakörben – az emberek megtanulnák, melyik fogva ejtett intézmény mire volna való, kinek mire van és mire nincs jogköre, azaz ha jobban bevonódnak, akár maguk is szívesebben részt vennének tüntetések szervezésében, polgári kezdeményezésekben, akár pártmunkában –, de a középosztály Maslow-piramison történő látványos lecsúszása idején nem látom a kritikus gondolkodás és nyilvánosság iránti tömeges igényt (lásd az ellenzéki szavazók kibukását, amikor az általuk támogatott média tiszás botrányokkal foglalkozik), így továbbra is a permanens hisztériát látom jönni. Ez a szcenárió sem kecsegtet sok jóval.

Érdemi változást ezért csak az jelenthet, ha a magyar társadalom kétharmaddal ajándékozza meg aktuális messiását. 2010-ben Babarczy Eszter írt arról, hogy a fideszes kétharmad volna a kívánatos – meg is bánta később –, csakhogy ő akkor egy sokkal plurálisabb rendszert váltott volna le egy teljesen homályosra, bízva a jó királyban. Ettől most nem kell tartanunk: aki azzal riogat, hogy a 2025-ös NER-nél rosszabb lesz a 2011-es és emiatt félelmei vannak, annak javaslok egy kellemes kéthetes utazást Prijedorba, Kragujevacba vagy inkább a soron következő szerbiai önkormányzati választásokra megfigyelőnek, hogy egy kicsit megélhesse az álmait (és hogy végre jókat ehessen-ihasson). Ismerve Magyar Péter vállalásait, az őrá szavazó közönség jogállamiság (mint a mindenki számára ugyanúgy működő Magyarország alapja) iránti reményeit és elvárásait és azt, hogy mik voltak eddig Orbánék prioritásai, érdemi változást csakis az jelenthet, ha meg is adjuk az esélyét ennek.

Vagyis az ellenzéki egyhelyben toporgás, frusztrálódás, szurkolás, mismásolás, egyrésztmásrésztozás és taktikázás helyett hulljanak végre le az álarcok:

derüljön ki, ki kicsoda, mi micsoda és ne veszítsünk éveket dolgok elbábozásával. Hogy derüljön ki, valójában mennyire demokraták Magyar Péterék és milyen Magyarországban gondolkodnak ők, amikor épp nem ígérnek meg mindent mindenkinek: tényleg akarnak-e jogállamot, pluralizmust, kevesebb bürokráciát és maffiaszerű működést vagy sem, vagy ugyanaz a jogászkodó, cinikus, kontrollmániás erőpolitika lesz, csak épp mérsékelten, EU-pártibban előadva, mint a műfaj mesterei, Giorgia Meloni és Andrej Plenković teszik. A közönségigényekhez csatlakozom: legyen elszámoltatás, derüljenek ki a fideszes ügyek, hogy ki mennyiért és miért volt kamuellenzéki, kit hogyan és miért figyeltek és zsaroltak meg, hogyan működött a propaganda, a titkosszolgálatok; a gazdasági hátország és az állam hogyan fonódott össze. Hogy ez a kétharmad a Tiszának egyedül, az MKKP-val vagy a Mi Hazánkkal jön-e össze, azt a közönség ízlésére bízom, de a tisztánlátás és változás kívánalma ebben a választási rendszerben bizony csakis kétharmadot jelenthet, annál kevesebbet nem. Az állami munkahelyeikből taktikusan csak az utolsó pillanatban dobbantó Új Hősök és a friss Medián-kutatások alapján ez egyre inkább reálisnak tűnik: a vasárnapot ünneplő karneváli hangulatból, az új nemzeti egységből talán valami jót is ki lehet hozni.

Azt meg jobb nem tudni, hogy hőseink meg a Tisza-szavazók vajon hol lennének ma, ha Rogán Antal nem erőlteti anno, hogy ne váljon el Varga Judit és Magyar Péter…

Köszönjük a figyelmet. Fideszes és DK-s endorsementeket sajnos nem sikerült beszereznünk, akiktől ilyet reméltünk, vagy elálltak tőle, vagy nem volt rá idejük. Most ez van, majd 2030-ban. Találkozunk a választás után, jó szavazást, jó hétvégét!

Vagy azért nem robbant fel a bomba, amit vasárnap este szintén Rácz András írt: mert Aleksandar Vučić szerb elnök ezt nem hagyta, miután nem akarta magát ennyire erősen elkötelezni a hamis zászlós műveletben bízó oroszok vagy Orbán Viktor mellett, elvégre a hintapolitizálásához fontosak a kiegyensúlyozott EU-s kapcsolatok is, nem beszélve arról, hogy Ukrajna a szerb fegyverexport fontos célországa?

Noha a szerb államfő gyorsan telekürtölte a nyilvánosságot a megtalált holmikról, a szerbek még vasárnap este közzé is tették: ugyan tudják, hogy valakik Ukrajnára akarják fogni az akciót (Orbán Viktor és Szijjártó Péter ugye indirekt módon ezt tették a vasárnap folyamán, mondván ez az ő érdekükben állna), de ők ebben nem partnerek, a robbanószerkezet infóik szerint amerikai és egy katonai kiképzésben részesült férfihoz köthető, aki épp egy nyugatra igyekvő migránscsoporttal közlekedik. Azaz átpolitizálták ők is az esetet, de nem úgy, hogy azt Orbán használni tudja.

Nem csoda, hogy gyorsan lekeverte hétfőn Orbán a sztorit: még gyorsan odament pár katonával a gázvezeték magyarországi szakaszához, elmondta, hogy az mostantól szigorúan lesz őrizve és lehetne a robbantás ukrán érdek, de kivárja a vizsgálat végét, majd ment locsolni. A szerbek infóit és a migránsokat azonban látványosan figyelmen kívül hagyta, elvégre mit is keresnének a migránsok a híres határkerítés túlsó oldalán: csak nem azért vannak ott, mert azon az embercsempészek megoldják az átjutást? Hülye lesz Toroczkaiék kedvenc témáját szóbahozni akkor, amikor már Budaházyékat is aktiválták annak érdekében, hogy elszedjék a Mi Hazánk szavazóit. Akit ez a szál jobban érdekel, a Migration Aidnél izgalmas összefoglalót talál arról, hogyan került egy afgán és egy szír bűnbanda ellenőrzése alá az illegális migráció boszniai és szerbiai menedzselése és hogy nekik milyen közük lehetett az akció végrehajtásához.

Hogy egy ilyen kis bomba Szerbiában már fel se tűnik és különösebben nem is fog már emlékezni senki rá abban az országban, ahol a nagyobb tüntetések előtt ugyancsak bombafenyegetésre hivatkozva hogy-hogynem rendszeresen leáll az országos busz- és vonatközlekedés, arról Németh Ferenc Balkán-szakértő írt a Facebookon. Mint írja: ez a mintázat helyben már évek óta könnyen felismerhető, a célja a figyelemelterelés, politikai ellenfelek lejáratása vagy a politikai-ideológiai szövetségesek megsegítése, és jellemzően egybeesik választásokkal, tömegtüntetésekkel, korrupciós botrányokkal vagy fokozódó nemzetközi nyomással.

De alig kevertük le a bombás sztorit, érkezik is ma Budapestre JD Vance amerikai alelnök. Vajon mit akar: megsegíteni Orbán Viktor kampányát, vagy ellenkezőleg, megismerkedni Magyar Péterrel is (elvégre feltételezhetjük, hogy Orbán Anita be van valamennyire követve a republikánus hátországba)? És ha segíteni jön, az használ-e vajon akkor, amikor pont az amerikaiak iráni akciója miatt a komplett EU komoly energiaválság elé nézhet? És mi lesz így a kampánnyal, hogy Orbánnak az amcsi VIP miatt egy nappal kevesebb marad az országjárásra az utolsó hétre brutális tempóra kapcsoló Magyar Péterhez képest? Egy csomó kérdés, amire még nincs válaszunk.

A mai hírlevél ezért annyira tényalapú lesz, amennyire csak lehet, és annyira eltávolodik a magyarországi kampánytól, amennyire csak tudunk, elvégre arról olvashattok most mindenhol máshol. Közép-Európáról és a Balkánról viszont nem nagyon, mi pedig szeretnénk rögzíteni: csak a magyar közélet bolondult meg a vasárnapi választás miatt, a világ közben halad tovább, de úgy, hogy Dél-Tirolban 27 fokot mértek, Nápolyban pedig elkezdődött a strandszezon. Jó olvasást, van mit.

Ez a hírlevél tehát egy hosszú Chronik Mitteleuropa

Avagy röviden mindarról, ami Közép-Európában és a Balkánon történik.

Újra sorkötelezettség Németországban: mi ez az egész?

Németországban a sajtó április elején felfedezte, hogy a 18-45 év közötti férfiaknak engedélyeztetniük kell a német hadseregnél a három hónapot meghaladó külföldi tartózkodásuk szándékát – ez aztán mindenféle kontextus nélkül megérkezett a magyar médiába is. A szocdemekhez közelálló Frankfurter Rundschauban jelent meg először a hír: ott a kérdés az volt, hogy ez az eddig csak Németország vagy egy másik NATO-tagállam megtámadása esetén érvényes szabályozás hogyhogy állandósult.

A védelmi minisztérium válasza a lap szerint nem épp kielégítő – mindössze annyit tudtak meg, hogy valóban kötelező jelezni mindenkinek minden három hónapon túli tartózkodást a Bundeswehr karrierközpontjánál, és hogy miután ott Magyarországgal ellentétben nem hirdettek semmiféle veszélyhelyzet az orosz-ukrán háború miatt, a hadsereg automatikusan engedélyez minden ilyen kérvényt – azaz a cél az, hogy tudják, kire lehet otthon egyáltalán számítani, és kire nem. Miután nem akarják bürokratikus káoszba taszítani a hadsereget, lesz egy sor kivétel, de ezeket még csak most dolgozzák ki – így azt sem tudni még, lesz-e egyáltalán bárhogy szankcionálva az, aki nem jelentkezik a Bundeswehrnél. Érvényben legutóbb ez a paragrafus a hidegháború idején volt, gyakorlati relevanciája akkor nem volt, így a minisztérium. Az engedély lejárati dátuma rugalmas: addig tart, amíg a katonai szolgálat önkéntes.

A sorkötelezettséget 2011-ben, a második Merkel-kormány alatt szüntették meg a szocdemek hangos ellenkezése mellett, a CDU, a liberális FDP és a zöldek szavazataival, azt a Merz-kormány kicsit 21. századi módon vezeti épp vissza – az orosz-ukrán háborúra és a keleti NATO-tagokat érő orosz fenyegetésre hivatkozva.

Ami történik: a 2008-as születési évtől kezdve végigkérdezik a 18. életévüket betöltő fiatalokat (a férfiaknak kötelező az online kérdőív kitöltése, ha nem töltik ki, az szabálysértésnek számít), hogy részt vennének-e katonai kiképzésben vagy inkább a civil szolgálatot választják, vagy egyiket sem. Ha valaki egyiket sem akarja, az oké, de ha nincs meg a szükséges létszám, akkor lehet, sorsolnak közülük – de hogy hogyan töltik fel a kapacitásokat, arról még csak vitáznak, jogszabály erről nincs. Arról viszont van, hogy 2027 közepétől felmérik a német fiatalok fizikai-egészségügyi állapotát.

A cél az, hogy a most 180 ezer fős Bundeswehrnek mielőbb 260 ezer fős aktív állománya legyen, és a tartalékosállományt is bővítenék. Ők most 50 ezren vannak, a cél az, hogy 2032-re 180-200 ezren legyenek, vagyis reálisan legalább 200 ezer emberre lenne szüksége a Bundeswehrnek. A szocdem Boris Pistorius vezette német védelmi minisztérium hangsúlyozza: az új sorkötelezettség annyira önkéntes, amennyire csak lehet, de egy államnak mégiscsak meg kell tudnia magát védeni, ezért veszélyhelyzet esetére tudniuk kell, ki és hol érhető el, és azon belül ki mire alkalmas, és hogy egyáltalán az-e. Ennek keretét az idén január 1-jén hatályba lépett ún. sorkötelezettség-modernizáló törvény adja, amelynek harmadik paragrafusára lett most figyelmes a sajtó – ezen vitázik a Frankfurter Rundschau cikke óta komplett Németország. Miközben a német jobboldali sajtó a Die Welttel az élen tapsol az új törvénynek, a szocialista Die Linke szerint a jogszabály azt mutatja, mennyire autoriter dolog a sorkötelezettség, a balkonzervatív BSW arcát, Sahra Wagenknechtet mindez „az NDK-ra és a berlini fal korszakára” emlékezteti, és felszólította Pistoriust a távozásra, mert ez annak a bizonyítéka, hogy lopakodva visszaállítják a sorkötelezettséget, hogy „egy nagy háborúra készüljenek fel”.

Mindenesetre nem tűnik első blikkre nehéznek behozni a hadseregbe 2032-ig jó 200 ezer embert: évente vagy 650 ezer ember tölti be a 18. életévét Németországban. A tartalékosok egyesülete optimista: egy friss, a 20-40 év közötti németek körében végzett reprezentatív kutatás szerint a férfiak 54%-a, a nők 23%-a készen állna támadás esetén fegyvert fogni Németország védelmében. Abban a tekintetben viszont, hogy sikerül-e őket kiképezni, pesszimisták. A probléma szerintük az, hogy egyrészt nem volt eléggé reklámozva az önkéntes katonai szolgálat: noha volt eddig évi 15 ezer hely, abból tavaly 10 700-at töltöttek csak be. Másrészt pedig az, hogy nem nagyon látszik elegendő kapacitás jelentősen több ember kiképzésére: idén elvileg már 20 ezer hely áll rendelkezésre az úgymond önkéntesen sorköteles katonák számára, 2031-re 40 ezer kellene legyen, ez legalábbis a Bundeswehr irányszáma. A nagy cél tehát az volna, hogy feltöltsék érdeklődőkkel ezeket a helyeket, és belőlük aztán vagy aktív katonák vagy tartalékosok legyenek. Külön megjegyzendő, hogy mindez jól is fizet: a katonai kiképzés alatt havi nettó 2300 eurót lehet keresni, ami egy iskolapadból frissen kikerült fiatalnak Németországban is vonzó összeg.

Read more

A 2018-as választási vereség után Vona lemondott a pártelnökségről, az akkor a szerb-magyar határkerítés melletti Ásotthalom település polgármestereként dolgozó Toroczkai pedig azonnal bejelentkezett a helyére – a tagság azonban kis különbséggel végül nem őt támogatta, amit az követett, hogy a párton belül magának több mozgásteret és szabadságot követelő Toroczkait és követőit elkezdték kizárni a Jobbikból. Toroczkaiék erre nyár elején a szubkultúrájukban megszokott fehér felsőbbrendűséges-cigányozós-kurucinfós nyelvezetet és neopogány díszleteket használva Ásotthalmon zászlót bontottak, így megalakult a Mi Hazánk.

A komolyanvehetőségi vita arról szólt, hogy meghaladta-e már a magyar társadalom és eleve a politika ezt az árvalányhajas-turulmadaras-tarsolylemezes szélsőjobboldalt, avagy Toroczkai vajon valamiféle kortárs performanszművész vagy ténylegesen politikus. Az egyik frakció azt képviselte, hogy a trianonozó nemzeti rockos arcok bizonyára felnőttek közben és ahogy az emókból is végül SSC-kben dolgozó normie-k lettek, úgy látták be ők is, hogy a mérsékeltebb Jobbikkal lesz többségük, nem a radikális szólamokkal – azaz a Mi Hazánk egy trollkommandó, aminek annyi a dolga csupán, hogy a fideszes felületeken nyilatkozva szétszedje a Jobbikot, vagyis ehhez asszisztálni a média maradéka részéről olyan, mintha ingyen adná a felületet és tematizálási lehetőséget a kormányoldalnak. A másik frakció ennél földhözragadtabb volt, és mindössze annyit állított, hogy mivel meg lett alapítva, ez egy párt, és mivel elvitt parlamenti képviselőket is a Jobbiktól, ezért minden hírértékdefinícióba beleillik az, amit mondanak, tehát ők egy releváns tényező, akár egy Jobbikot tönkretenni akaró, zajkeltésben utazó Fidesz-szatelit vagy egy orosz/szerb trollpárt, akár nem, sőt, derüljön ki, mi ez, ezért minden szakpolitikai kérdésben ki kell kérni a véleményüket.

Az utóbbi nézőpontnak lett igaza. Miközben a Mi Hazánk továbbra is felsorakoztatja a magyar szélsőjobboldal legkeményebb alakjait – gondolok itt Novák Elődre, de érdemes végignézni a képviselőjelölti tablót, a szokásos társaságot látni –, a párt igyekszik akár egészen meglepő pozíciókat is elfoglalni, és miközben a szavazói nagyrésze a kutatások alapján ellenzéki érzelmű, ez a pártra is egyre inkább igaz. Toroczkaiék 2020 óta bizonyos liberális szavazók számára is orrbefogva ugyan, de vállalhatóvá váltak a covid alatti hozzáállásuk miatt – igaz, ez a liberalizmus elég szelektíven viszonyul az alapjogokhoz –, a mostani kampányban pedig egyértelműen a Fidesz-szavazókra startoltak rá, nem véletlenül próbálja elszedni tőlük mind Magyar Péter, mind Lázár János a szavazókat egy Fidesz-Mi Hazánk-koalíció hangoztatásával.

A múlt pénteki pécsi Toroczkai-fórumot már a hét elején elkezdte promózni a párt: jó érzékkel beparkoltak a Bűnvadászok feliratú kisbuszukkal a zsinagóga elé a Kossuth téren, hogy aztán az aktivistáik a Harmadik Út – funfact: ez volt a MIÉP és a Jobbik 2006-os választási összefogásának a neve, ami onnan jöhet, hogy a pártjában hol harmadik, hol második utat látó Toroczkai már 1998-ban is miépes képviselőjelölt volt – című kampányújságjukat kezdjék el szórni a járókelőknek. Ebben a Kurucinfó diszkrét reklámja mellett elfért a „Kósa Nostra” pusztító politikusbűnözős szóvicc és egy egészoldalas cikk arról, hogy Toroczkai László országjárása akkora tömegeket vonz, hogy mindenhol az elérhető legnagyobb termeket kell kibérelnie a pártnak.

Pécsen a Mi Hazánk annak ellenére releváns tényező, hogy a város balos-liberális kulturális dominanciájú: van önkormányzati képviselőjük a közgyűlésben, aki hol a balos városvezetéssel szavaz, hol a Fidesszel, és az EP-választáson is megugrották az 5%-os küszöböt. Szegedi Péter, a Pécsi Tudományegyetemen oktató politológus szerint az oka ennek az, hogy a szélsőjobb a rendszerváltás óta hagyományosan erős a pécsi keleti városrészben, a Meszes nevű környéken: „Ez talán a legelmaradottabb, több szegregátummal, alapból inkább munkás háttérrel, a rendszerváltás és a bányabezárások legnagyobb vesztesei, mindez etnikai konfliktussal leöntve.”

Pécsen a pezsgőházat – a korábbi pécsi Littke-pezsgőüzemet, szemben a székesegyházzal a belváros közepén – bérelték ki, azt, amit pár hete a Fidesz is Gulyás Gergelyt szerepeltetve. Taktikusan előbb érkezem, két Martens-bakancsos kopaszt követve a fél belvároson át, már mikor megláttam őket, nyilvánvaló volt, hogy ugyanoda megyünk. A fideszes és a mihazánkos rendezvényt is végighallgató pécsi telexes tudósító, Gűth Ervin szerint Toroczkaira nemcsak több széket helyeztek ki a szervezők, de sűrűbbre is rakták őket, közelebb egymáshoz, mint a Fidesznél, a beszédek kezdetére pedig vagy ötven embernek állnia kellett, mert nem volt már hely.

80-100 emberrel lehettek többen, mint a pécsi fideszes eseményen,

summázta Gűth Ervin. Alsó hangon ötszáz embert számoltam, akik a trieszti bórát idéző szél ellenére is eljöttek a lakossági fórumra. A rendezvényterem szélén Turulrend Mozgalom és Betyársereg feliratú pulóverekben állnak nagyobb darab emberek, beálltam közéjük, így akaratlanul is elcsíptem, ahogyan arról beszélgetnek, mennyibe kerül most egy zsírleszívás – „alsó hangon hatszázezer, de az egészség az első, gyerekek” – és miért nem érdemes utána egy ideig zsírosat enni – „azért az alaposan megfosat” –, majd azt, hogy mindenféle mihazánkos VIP-ek végigköszöntik őket jó ismerőseikként – „szevasz képviselő úr!”, „ne vicceljél bazmeg, csak jelölt vagyok… jól elküldtek Bivalybasznádra, hogy ott induljak… ezzel tudok segíteni”.

A bajai fórumáról pár perces késéssel megérkező pártelnök, Toroczkai László rögtön a színpadra siet, onnan külön köszönti őket, mármint ezt a turulrendet, a Betyársereget és a korábban általa vezetett Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat.

A közönséget nem a külsőre is láthatóan szélsőjobbos szubkultúrákhoz tartozó arcok dominálják, épp ellenkezőleg, inkább a kelet-európai, nevükben baloldali pártok által a legszebb álmaikban megcélozni akart embereket láttam:

az öltözékek alapján alsó középosztálybeli, sötétebb tónusokba öltözött külvárosi-kisvárosi figurák dominálnak, negyedrészt fiatalok, negyedrészt idősek, a többiek aktív korú dolgozó, azaz a többség 35-60 közötti. A nemi arány kiegyensúlyozottabb az általam várt férfidominanciánál, kétharmad-egyharmad a férfiak javára.

A két pécsi képviselőjelölt – minden itteni választáson ők indulnak, hol a polgármesterségért, hol parlamenti, hol önkormányzati képviselőnek – pár percet kap csak, érdemi mondandója egyiknek sincs: Varga Tamás a helyben minden politikai erő által rendre megígért aquaparkot akarja szintén és szidja felváltva a közpénztolvaj Fideszt és „az új neres” Tiszát is. Sándor Zoltán a vasútvonal visszavezetését ígéri Komlónak, megspékelve azt a bányászat újraindításával. Toroczkai később egyik helyi jelöltje követeléseire sem reagál, Pécsről is csak általánosságban áradozik, mondván ez Magyarország, sőt, a világ „egyik legszebb városa”, ahol a Mecsek ölelésében „önök gyönyörű környezetben élnek”. A kampány tehát országos, a helyi jelölteknek akkor oszt csak lapot, amikor megesketi őket, hogy ugye nem lépnek vissza április 12-ig senki javára – és nem, nem lépnek vissza, hülyék is lennének azon a választáson, ami a komoly szintlépés reményét hozhatja a Mi Hazánknak.

A fórum alapján a Mi Hazánk egyre inkább a gyakori csapongásai és elkalandozásai ellenére is jó szónoknak mondható, a papír nélkül a kedvenc témáiról vélhetően napokon át is beszélni és ötletelni képes Toroczkai László one-man-show-ja, személyes ambícióinak színpada – a politikus állítása szerint már óvodás korában azt mondta, hogy belőle miniszterelnök lesz, márpedig őróla saját megfogalmazása szerint köztudomású, hogy betartja, amit ígért, még ha néha évtizedeket kell is erre várni. A beszédét megpróbálom úgy keretbe foglalni, hogy látni lehesssen, honnan jön és hová tart Toroczkai László – és ő hogyan szeretné magát mindeközben láttatni.

Read more

Aztán másnap jött a „Szavazat ára” című dokumentumfilm a De! Akcióközösségtől, ami elementáris erővel mutatja be, miért tűnik reménytelennek, hogy Magyarország belátható időn belül normálisan működő demokrácia legyen. A film

olyan embereket mutat be (és ők egyáltalán nincsenek kevesen!), akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy azon vonogassák a szemöldöküket, hogy épp titkosszolgálati eszközökkel próbálnak bedönteni egy ellenzéki pártot;

ezeknek az embereknek ugyanis láthatóan olyasmi is a megszokott mindennapi tapasztalatukhoz tartozik, mint hogy az orvos csak akkor írja fel a gyógyszert vagy ad ki egy igazolást, ha a megfelelő helyre szavaz a kedves páciens. A pártállami logika teljesen áthatja a mindennapjaikat, és csak kevesen kérik ki maguknak (közülük páran meg is szólalnak a filmben), hogy ez így nincsen rendben.

A „Szavazat ára” nem a szavazatvásárlás miatt megdöbbentő. Ezeket a sztorikat eddig is mindenki hallotta, sejtette, és sokaknak rögtön ez ugorhatott be, amikor Orbán Viktor – romániai mintára, Iliescuék kedvenc gyakorlatát átvéve – nemrég olyasmiket üzent a fideszes polgármestereknek, hogy „ezt a választást nektek kell megnyernetek”. Az is csak mérsékelten okoz meglepetést, hogy a készpénz és a krumpliszsákok mellé az alkohol és a dizájnerdrogok is felkerültek a szavazatért adott fizetési módok közé.

A megdöbbentő az, hogy a szisztéma sokkal több, mint puszta szavazatvásárlás: a szavazatért való folyamatos zsarolás, ami olyan, végtelenül aljas módszerekig terjed, mint a közszolgáltatások kikapcsolása, sőt, a gyerekek elvételével, gyámhivatallal való fenyegetőzés. Ahogy a filmben alaposan kikockázva megszólaló egyik intézőember megfogalmazta: „Ezt úgy kell kezelni, hogy a mindennapi életükben ott legyen a félelem. Hogy tudják, ki a főnök, hogy az önkormányzat a teljhatalmú úr.”

Az alattvalói attitűdök, a feudális viszonyok visszahozása persze nem újdonság. Maga Lázár János mondta bele ezt a szokásos cinikus vigyorával a régi Index kamerájába még 2015-ben. Persze ő akkor a feudalizmus „pozitív” (inkább annak szánt) oldalát mutatta be: ahogy ő a képviselői fogadóóráján jó földesúrként elintéz ezt-azt a színe elé járuló népeknek, például személyesen a „főorvosúr”-nak odatelefonálva intéz el egy soron kívüli vizsgálati időpontot, ahelyett, hogy kormányon lévő politikusként a várólisták rendszerszintű problémáját orvosolná. De hiszen akkor nem lenne neki személyesen lekötelezett, hálás az alattvaló, akarom mondani, a választópolgár!

A „Szavazat ára” filmben most a feudalizmusnak azt az oldalát látjuk, ami meg sem próbálja valamilyen szinten pozitívnak hazudni magát: amikor a szívességekkel lekötelezés helyett egyértelműen a fenyítés dominál. Mindennek a jelentősége pedig messze túlmutat az alattvalói létbe kényszerített emberek szerencsétlen sorsán. Ahogy

a film kulcsmondataként elhangzik: „Egy hatalomtechnikai eszközről beszélünk. És ezt kellene megérteni. Hogy az ő kontrollálásukkal kontrollálnak téged!”

Hogy hogyan? Közvetlenül nyilván a szavazataik által. A Választási földrajz szerzőjének, Bódi Mátyásnak a becslései szerint 300-400 ezer választót is érinthet a rendszerszintű, kontrollált szavaztatás. Ez tehát adott választókerülettől függően mandátumokat is átfordíthat egyik párttól a másikhoz. De van egy másik aspektus is: ha bizonyos választói rétegek megszokják, hogy a szavazatuk nem a saját szabad döntésük, hanem valami, amivel tartoznak valakinek, beléjük ivódik az alattvalói attitűd.

Nem véletlen, hogy a modern tömegdemokráciák előtt jellemző volt valamilyen műveltségi és/vagy vagyoni cenzushoz kötni a választójogot, abból a megfontolásból, hogy aki valamennyire tájékozott és biztos az anyagi helyzete, azt nem lehet a szavazatáért megvesztegetni vagy megzsarolni.

Természetesen nem azzal érvelek, hogy vissza kellene hozni akár a – Mi Hazánk által amúgy évek óta követelt – műveltségi, akár a vagyoni cenzust, hiszen ezeknek az embereknek a kirekesztése a demokráciából ugyanolyan méltánytalan és antidemokratikus lenne, mint a szavazatukért való mostani befenyítésük.

Ráadásul épp a „Szavazat ára” film mutatja meg, hogy ezen kiszolgáltatott, alacsonyan képzett és szerény jövedelmű rétegben is vannak szép számmal olyanok, akik értik, mire való valójában a szavazat, és tisztában vannak azzal is, hogy a választópolgárok alattvalóvá degradálása nem normális egy demokráciában. Ezek

az emberek, akik nevüket, arcukat vállalva a kamera elé álltak egy ilyen zárt közegben, ahol „az önkormányzat” teljhatalmú úrként viselkedik, és felszólaltak a feudalizmus ellen, a maguk szintjén hasonló bátor kiállást tettek, mint Szabó Bence.

De ne áltassuk magunkat azzal, hogy csak rájuk, a társadalom peremén élőkre tekint alattvalókként a rendszer. Alattvalókként viselkednek a szavaztatást bonyolító intézők és azok a közigazgatási, közintézményi dolgozók is, akik közreműködnek a zsarolások legaljasabbjában, az embereket a gyerekük elvételével való fenyegetésben egy jól időzített gyámhivatali kiszállással vagy egy újszülött gyerek ideiglenes kórházban tartásával. Őket vajon mi motiválja vagy fenyegeti, hogy ilyen aljasságokban részt vegyenek? Érettségizett, sőt, diplomás hivatalnokok úgy gondolnák, hogy az ilyesmi normál ügymenet lehet egy demokráciában? Vagy őket is „fogják”, fenyítik valamivel? Mivel, csak nem az alulfizetett és szükség esetén politikai célra kihasznált állásukkal?

Ráadásul úgy tűnik, hogy az a réteg, akit potenciálisan anyagi vagy másmilyen „ösztönzőkkel” és fenyegetésekkel sakkban lehet tartani, drámaian bővül. Az ELTE szociológusainak nemrég közzétett kutatása szerint négy év alatt 31-ről 43 százalékra nőtt a társadalom alsó rétegének aránya, miközben a felső és a felső középosztály drasztikusan megcsappant, az alsó középosztály nagyjából stagnál.

Vagyis mind több ember számára lesz luxus és first world problem a demokrácia állapota, mert az energiáik nagyrészt a megélhetéssel közvetlenül összefüggő dolgokra mennek. És persze mint arra nemrég a témát kutató Mihael Kovač is rámutatott a Gemištnek adott interjújában: a demokrácia állapota nemcsak anyagi, de edukációs kérdés is – és hát Magyarország ebben sem áll jól. A közoktatásban csak egy-egy évben, minimális óraszámban tartanak állampolgári ismereteket, és el tudom képzelni a tekintélyelvű, frontális kereteket ismerve, hogy az a kevés is mennyiben szólhat a demokrácia és a részvételiség kicsiben való gyakorlásáról.

Mindezek fényében vegyes érzésekkel olvastam a filmet készítő De! Akcióközösség felhívását, miszerint civil őrszemeket toboroznak a választásnapi visszaélések megelőzésére és jelentésére. Mindez valóban nagyon fontos (főleg, hogy a húszezer szavazókörbe egységesen delegálandó civil megfigyelők tervéből mint írtuk, semmi nem lesz), de sajnos a szavazásnapi visszaélések csak a jéghegy csúcsát jelentik.

A rendszerszintű probléma emögött az a feudalisztikus szemlélet, amit a politikai elit egy része sikeresen elültetett a társadalomban (vagy inkább ki sem gyomlált belőle): az, a polgári demokráciával, pláne a sokat hangoztatott népszuverenitás elvével köszönőviszonyban sem lévő narratíva, hogy az állam, az önkormányzat, vagy bárki „teljhatalmú úr”, aki ha ad (amit többnyire az általa tőled elvett adóból ad vissza), akkor kegyet gyakorol, amit meg kell hálálnod, ha pedig a jogaidat érvényesíted vagy másokért felszólalsz, hálátlan és áruló vagy, aki büntetést érdemel. Ha hagyjuk ezt a szemléletet eluralkodni, tényleg mindannyiunkat kontrollálni fognak.

Érdemes-e trükköznie a Fidesznek, ha a Tisza csak szűk többséggel nyer? Mi lehet az aduász a Tisza kezében, ha sima többséggel nem tud hozzányúlni az Alaptörvényhez és a sarkalatos törvényekhez? Techet Péter (aki egyben a bécsi IDM, azaz a Duna-térség és Közép-Európa Intézet tudományos munkatársa is) nemrég publikált tanulmányt a lehetséges szcenáriókról, ezeket beszéli át Bakó Bea EU-jogásszal.

A beszélgetésben az alábbiak kerülnek szóba:

01:32 A felvázolt szcenáriók aszerint alakulnak, hogy a Fidesz vagy a Tisza nyer sima többséggel vagy kétharmaddal, és a vesztes elfogadja-e az eredményt. Mik ezek?

05:06 Mikor a legvalószínűbb, hogy a Fidesz a választási eredményeket megkérdőjelezi, és milyen jogalapon, milyen módszerekkel történhet ez?

13:20 A Fidesz mint jogászpárt. A tág jogi lehetőségek ellenére mi az, ami a hat forgatókönyv közül politikailag is reális, és hol jön el az a pont, hogy egy esetleges fideszes trükközés a túlnyomó többség számára egyértelműen illegitim lenne?

19:38 Tudna-e és hogyan tudna az utolsó pillanatban még alkotmányt módosítani a Fidesz, hogy ellehetetlenítsen egy Tisza Párt vezette kormányt? Milyen esetben nyúlhatna a Tisza „forradalmi” alkotmányozáshoz olyan értelemben, hogy negligálják az Alaptörvényt és a benne lefektetett intézményrendszert?

26:50 Mi lesz, ha nincs egyértelmű többség? Mik a lehetőségei a Mi Hazánknak? Lehet-e kisebbségi kormány?

31:50 Lehetne-e egy őszre kiírt előrehozott választás ütőkártya a Tisza kezében egyszerű többséges győzelem esetén, mondván azon majd kétharmadot szerez?

34:45 Mi lesz, ha a Fidesz nyer és a Tisza nem ismeri azt el?

37:35 Hogyan hatna az EU-ra és a külkapcsolatokra, ha nem tudni, ki a kormányfő, pontosabban ha van, aki az egyik politikust, míg van, aki a másikat ismeri el?

41:37 Előfordulhat-e, hogy Magyar Péter emigráns kormányt kell alakítson?

47:05 Mi történik akkor, ha a parlament valamiért nem tud összeülni 30 napon belül a választás után, ahogy azt az Alaptörvény szerint elvileg kellene?

52:36 Miféle társadalmi ellenállás lehetséges, ha valahogy a Fidesz elszabotálja, hogy teljes létszámmal összeüljön belátható időn belül a parlament?

58:34 Mi szól amellett és az ellen, hogy Orbán Viktor köztársasági elnökké választatja magát, és bevezet egy elnöki rendszert? Ez ugye egy régi pletyka az ellenzéki sajtóban.

1:02:11 Tényleg legálisan bevezetheti a diktatúrát a Fidesz a választást követően?

A nem feltétlenül tökéletes hangminőségért elnézést kérünk: mivel különböző országokban vettük fel az anyagot online, nem tudtuk használni a Partizán podcaststúdióját, de a hangmérnökeik igyekeznek kihozni ebből is a legjobbat. Az egyes epizódok a Partizán különböző podcastos felületein (YouTube, Spotify, Apple, Google) érhetőek el a többi partizános podcasttal együtt.

A visszajelzéseiteknek örülünk és előre is köszönjük őket.

A mai hírlevélben az ilyen ötletelés helyett három nagyobb blokkot olvashattok.

• Bakó Bea és Vágó Gábor a kampány eddigi legdurvább történetéről írnak,

• Techet Péter az elbukott olasz népszavazás hátteréről és következményeiről,

• Bukovics Martin pedig cseh hajléktalanokról, bukaresti sikerekről, bosnyák egységről, trumpistákkal szakító AfD-ről többek között, de nem csak. Jó olvasást!

A Fidesz meghirdette a posztszocializmus végét, majd elhozta utána a pártállamot. A 2010 utáni állambiztonsági iratok is legyenek nyilvánosak!

Az oroszok nem visszajöttek Magyarországra, hanem el se mentek – summázta az elmúlt napok orosz beavatkozásról szóló híreit Panyi Szabolcs, mi meg egymás közt épp azt beszéltük, hogy ez bizony így van, de nemcsak Magyarországon, hanem számos egykori keleti blokkbeli országban (a csehek még sorozatot is forgattak a témában). De a tegnap robbant hírek alapján Magyarországon tényleg sokkal rosszabb a helyzet, mert láthatóan sikerült a magyar állami szerveknek a szovjet módszereket szívvel-lélekkel elsajátítaniuk. A legerősebb ellenzéki pártba beépültek ugyanis valakik, akiknek a célja a párt bedöntése volt az informatikai rendszereken való hozzáférésen keresztül, ezen valakik ellen pedig a magyar titkosszolgálatok leállíttatták a nyomozást. Helyette inkább a párt informatikusai ellen indítottak koholt vádakkal büntetőeljárást, az erről szóló cikk megjelenése után pedig az eljárás furcsaságairól a Direkt36-nak bátran kitálaló rendőrnél is házkutatást tartottak.

Nem kell hozzá élénk fantázia, hogy vajon miért.

Ezek a hírek sokkal durvábbak, mint az orosz dezinformációról és beavatkozási kísérletekről szóló értesülések: az oroszoktól megszoktuk, hogy csinálnak ilyesmiket. És hát nem csak ők, és nem csak itt. Azt azonban még a fékeket és ellensúlyokat tizenhat éve leépítő, tüntetéseket betiltó, a sajtót fenyegető és állami forrásokból szégyentelenül magának kampányoló Fidesztől sem vártuk, hogy az állami szervezetrendszert olyan szinten használja fel a maga javára, hogy a titkosszolgálatok a legerősebb ellenzéki párt ellen törjenek. Naivak voltunk eszerint.

Az persze önmagában elméletileg nem kizárt egy demokráciában, hogy egy pártot megfigyeljenek a szolgálatok, netán oda beépüljenek. Tipikusan a szélsőséges, a demokratikus államrendet potenciálisan veszélyeztető pártokkal szokott ez előfordulni, mint amilyen az AfD Németországban. Viszont zsarolni, pénzt ajánlani, majd hamisan gyermekpornográfiával kapcsolatban gyanúsítani ellenzéki pártot segítőket mindazért, hogy bedöntsék az ellenzéki pártot: ez már pártállami működés. Ráadásul attól a Fidesztől, amely alkotmányba írta, és a parlamenttel külön is deklaratív határozatokban kimondatta, hogy ők végleg leszámoltak a kommunista diktatúrával és annak minden posztszocialista maradványával.

Látjuk, milyen jól sikerült ez a leszámolás. Miközben a pártállami titkosszolgálat A Párt választási ellenfeleit („az állam ellenségeit”, ugye) segítene tönkretenni, a kedves vezető elvtárs tiszteletére feldicsérő könyvet adnak ki a kampányhajrában. Ott még szerencsére nem tartunk, hogy újságírók vagy ellenzékiek esnének ki az ablakon, és szomszédos országokat is egyelőre csak verbálisan támadtunk meg, de ettől eltekintve már nem sok választ el minket a sikeres putyini posztszocializmustól.

Mindeközben persze papíron a Fidesz által írt alkotmányban is szerepel, hogy „senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására”, mi több, „az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”.

A második mondat hangsúlyozásával – azt elsősorban a rendvédelmi szerveknek és az állami adminisztrációnak címezve – erre már Magyar Péter is emlékeztetett a szerda délutáni lajosmizsei fórumán a titkosszolgálati akcióra reagálva.

A hatalom kizárólagos birtoklására törekvésről szóló C) cikkelyt már előszeretettel hivatkozták a feles alkotmányozás hívei a 2022-es választás előtt is: akkor mindezt pusztán a kétharmados kicseszésekre, a független intézmények lezüllesztésére és a haverok kulcspozíciókba való kinevezésére vonatkoztatva, mondván az Alaptörvényt ezek miatt érvénytelenné lehetne nyilvánítani. Ahogy akkor is megírtuk, ezzel devalválták volna ezt a rendelkezést.

Azonban a titkosszolgálatok visszaélésszerű bevetése a politikai ellenfél, a legerősebb ellenzéki párt ellen már kétségtelenül egy más minőség: bár az Alaptörvény érvénytelenségét továbbra sem eredményezi, jogilag megalapozza a társadalmi ellenállást az ilyen törekvésekkel szemben (bár jó kérdés, hogy milyen formában).

És persze felveti azt a kérdést is, hogy vajon miként használta fel a kormány a szolgálatokat az úgynevezett békeidőkben, a magabiztos hatalom 15 évében.

Emiatt elvárhatjuk, hogy az áprilisi kormányváltás után az aktanyilvánosságot ne csak a kommunista időkre, de azutánra nézve is megvalósítsák.

Pont azért lehet sejtelmesen és homályosan impexezni még ma is, mert nem lett teljeskörűen feltárva, hogy miként mentették át hatalmukat a kommunista rendszer szolgálatainak dolgozók az új rendszerbe. Ugyanez releváns kérdés lesz ismét a NER vonatkozásában is. Természetesen nem a teljeskörű aktanyilvánosság a cél a 2010 utáni iratok kapcsán (az olyan fedett tevékenységeket is veszélyeztetne, amelyek valóban az államrend elleni védekezést szolgálják), de annak igenis van relevanciája, hogy megismerjük, pontosan miket is írogattak azok, akik egész nap az újság első oldalát olvasták az autójukban ülve ellenzéki közszereplők erkélyei alatt.

Lássunk tisztán, nehogy egy következő kormány is a normális ügymenet részének tekintse a politikai ellenfelei titkosszolgálatok segítségével történő lejáratását!

(Bakó Bea, Vágó Gábor)

Olaszországban kiálltak a bírák mellett – de valójában senkit sem ők érdekeltek

Múlt vasárnap és hétfőn Olaszországban népszavazást tartottak a Giorgia Meloni vezette jobboldali kormány egyik legfontosabb tervéről, az igazságügyi reformról. A terv végül elbukott, a szavazók 53 százaléka nemet mondott rá. A kérdés konkrétan az olasz alkotmány módosítását érintette:

• a jelenlegi igazságügyi szervezetrendszeren belül jobban elkülönítették volna a bírói és ügyészi karrierutakat (jelenleg ugyanis a kettő között lehet ugrálni);

• új szervezeti hierarchiát alakítottak volna ki külön önigazgatási szervekkel a bírák és ügyészek részére, amelynek tagjait nem demokratikusan a bírák és ügyészek választották volna, hanem közülük sorsolták volna ki (amivel a jobboldal által folyamatosan kifogásolt baloldali túlsúlyt szerették volna az igazságügyi önigazgatásban visszaszorítani, elvégre ma Olaszországban saját „bírópártok“ indulnak a belső választáson, amelyeken rendre a baloldali-progresszív Magistratura Democratica nyer);

• átalakították volna, hogy kik ülhetnek eleve ezen önigazgatási tanácsokban;

• és egy új fegyelmi bíróságot vezettek volna be a bírák és ügyészek belső ügyeinek elbírálására.

Elsőre unalmas jogtechnikai hatáskör- meg szervezeti tologatásnak tűnik az egész kérdéskör – és sokban tényleg az is volt, nem véletlen, hogy az igazi politikai vitában már mindenről szó volt, de legkevésbé magukról a konkrét kérdésekről.

Vita a bírói hatalomról

Az igazságügy kérdése Olaszországban hagyományosan nagyon át van politizálva.

A fasizmus utáni új alkotmányban az volt a cél, hogy az igazságügy teljes autonómiáját, függetlenségét valósítsák meg – ezért az olasz alkotmány a hatalmi ágak szétválasztásának nagyon radikális koncepcióját vallja.

Ez azonban azt is jelenti, hogy az egész igazságügy – a bíróságokkal és ügyészségekkel együtt – egyetlen hatalmi ágat alkot, éppen ezért nincs is élesen a két karrierút elválasztva. A magistraturának nevezett igazságügy tehát a bírákat és ügyészeket jelenti – és aki az egyik ügyben ügyész, az egy másikban bíró is lehet elvileg, bár azért a gyakorlatban ez a fajta ide-oda ugrálás nem jellemző.

Az autonómiát biztosítja az is, hogy a bírák széleskörű önigazgatási jogkörökkel rendelkeznek – a parlamenttől és a végrehajtástól élesen elválasztva. Míg számos más országban az ügyészség sokkal inkább a kormány alá van rendelve (akár maga az igazságügyi miniszter a legfőbb ügyész, mint Lengyelországban), Olaszországban éppen a két tevékenységi kör szoros összekapcsolása garantálná a függetlenséget. Emellett pedig az önigazgatás is sokkal önállóbb, a bírák maguk választhatják annak szerveit és tagjait – mint fent említettük, éppen ezért alakultak ki belső „bírópártok“.

A 1970-es évektől a balos-progresszív Magistratura Democratica „bírópárt“ tett szert jelentőségre;

a balos egyetemek ontották magukból a sokszor aktivista felfogású jogászokat. Az 1990-es évektől tényleg valódi politikaformáló hatalommá vált az igazságügy:

a tiszta kezek (mani pulite) antikorrupciós kampány keretében gyakorlatilag az ügyészségi nyomozásokkal és bírói ítéletekkel bedöntötték az addigi olasz pártrendszert. A nagyhatalmú, a második világháború utáni olasz politikát meghatározó Kereszténydemokrata Pártot (DC) az egész maga alá temette.

A bírák azonban – persze legtöbbször jogosan és legálisan – nem kímélték a jobboldali romokon megjelent Silvio Berlusconit sem, akit maffiakapcsolatokért vagy prostitúciós ügyekért vontak számtalanszor eljárás alá. Berlusconi folyamatosan „kommunista bírákról“ beszélt, akik politikai alapon támadnák őt. A jobboldalhoz közelálló jogtudósok pedig gyártották az elemzéseiket a „túlzott bírói aktivizmusról“ meg az igazságszolgáltatás „depolitizálásának“ szükségességéről – mintha a bírói hatalom, ami nem más mint a törvények jelentésének megadása, nem lenne eleve politika (pedig hát az).

A Meloni-kormány igazságügyi miniszere, Carlo Nordio ki is dolgozott hát egy reformtervet arra, miként lehetne az igazságszolgáltatás autonómiáját kicsit megnyesni. Noha ment a hiszti, hogy a jogállamnak vége lenne Olaszországban, ha átmegy a reform – a konkrét lépések (amint feljebb írtuk) igazából kisebb módosításokat jelentettek volna, ráadásul az ötlet, hogy a bírói és ügyészi karrierutak váljanak el jobban egymástól, eleve nem elvetemült, Görögországon kívül ez a helyzet valamennyi EU-s tagállamban.

Izraellel vagy, vagy a bírákkal?

Noha egyesek komolyan vették a népszavazás kérdését, és arra próbáltak meg válaszolni – az ellenzéki balliberális Carlo Calenda például az igen szavazat mellett állt ki –, a vita igen hamar teljesen más irányt vett.

Read more

• Miközben a kampány egyre inkább titkosszolgálati üzengetésből áll, Orbán Viktor és Magyar Péter pár nap különbséggel Kecskeméten kampányolt. Vágó Gábor mindkét tömegben elvegyült, alulnézetből elmeséli, mit látott és hallott.

• Lesz-e civil kontroll a pártokon a szavazás napján? Spoiler: nem. Bakó Bea a minden szavazókörbe független szavazatszámlálókat küldeni akaró 20k vezetőjét kérdezte arról, miért nem jött ez nekik össze idén, és mit csinálnak ehelyett.

• Patthelyzet Szlovéniában: milyen kormány alakulhat a választás után, és kik a királycsinálók? Bukovics Martin jön a részletekkel. Jó olvasást, van mit.

Orbán Viktor és Magyar Péter Kecskeméten alulnézetből: ahol nyers, harsány erőfitogtatássá vált a kampány

Két-három héttel a választás előtt mindkét nagy párt vezetője elment Kecskemétre, hiszen mindkét helyi körzetben szoros eredmény várható és mozgósítani kellett a híveket. Ott voltam mindkettőn: Magyar Péteren múlt kedden győzelmi hangulat, Orbán Viktoron tegnap este az ellentüntetőkkel való ordibálás dominált.

Megközelítőleg ugyanakkora volt a két tömeg, igaz, Orbán beszédén számos ellentüntető is részt vett. Nemcsak abban különbözött a két esemény, hogy a térben kettéosztott Főtér két különböző felén volt felállítva a színpad: a hangulat is más volt. Magyar Pétert kortárs magyar popzenére, Orbán Viktort népzenére és nemzeti rockra várták a hívei. A tiszás rendezvényen sokan voltak babakocsival bámészkodni, a fideszesre sokan jöttek kormánykritikus táblával balhézni. A tiszás gyűlés egy (túl) korai örömünnep volt, a Fideszé leginkább egy ordibálóversenyre hasonlított. Magyar Péter beszéde alatt hét magyar zászló és két tiszaszigetes lobogó, Orbán Viktor beszéde alatt közel száz trikolor és két cigány zászló is lengedezett.

Az egyiken a remény, a másikon a feszültség volt kézzel tapintható.

Óbégatási versennyé silányult az Orbán-gyűlés

„Jöttök ti is mocskosfideszezni?” – szólt oda egy tizenéves srác egy fiatal csajnak, ahogy gyülekezett a tömeg Orbán Viktort várva Kecskemét főterének szélén. Sejtettem, hogy lesz valamekkora felfordulás, de azt nem, hogy ez fogja az egész estét áthatni. Miután az egyik, „mocskos Fideszt” ordibáló ellentüntetőt pont rám lökte egy magyarzászlós öregúr, jobbnak láttam odébb állni, de pont egy hangosan hajráfideszező feketekabátos társasághoz sikerült keverednem, akik koordináltan járták a tömeget. „Mindenhova oda mentek, ahol felhangzik egy mocskos Fidesz?” – kérdezem. „Szoktunk” – jött a lakonikus válasz a kamerákat feltűnően és kimondottan kerülő harmincas férfitól. „Miskolcról buszoztatták őket, de jöttek Tamásiból is” – súgta oda nekem valaki. Körbe-körbe mentek a téren, és ahol megjelentek az ellentüntetők, ők odamentek, hogy túlharsogják az „árad a Tisza” kiabálást „apad a Tiszával”, és minden „mocskos Fideszre” jött a „hajrá Fidesz” válasz. De nemcsak tőlük, spontán módon többen is védelmükbe vették a kormánypártot a tömegből, amikor egy ellentüntető elkurjantotta magát. „Ide buszoztatják őket és ránk hoznak szégyent” – mondta egy fiatal hölgy a szüleinek, majd elmentek egy nyugodtabb szegletére a térnek. Két idősebb hölgy külön odament a hangosbemondóval a hajráfideszező csapatot instruáló főszurkolóhoz, hogy lecsitítsa a hangzavart, időleges sikerrel.

Az egyik jelenlévő Tisza-szigettagtól megtudtam, hogy náluk központilag letiltották, hogy bármilyen tiszás jelvényt, pólót vagy zászlót viseljenek, ha esetleg Fidesz-rendezvényre mennének ellentüntetni. Cserébe volt pár O1G felirat a tömegben. Az egyik O1G-s táblát tartó hölgyet a Make Europe Great Again feliratú sapkát viselő fideszes influenszer, Lentulai Krisztián szóra is akarta bírni, de hiába.

Amikor a miniszterelnök beszélni kezdett, a tömeg szélén már elviselhetetlen volt az ellentüntetők és az ellenük tüntetők óbégatási versenye. A színpad közelébe kellett ahhoz menni, hogy egyáltalán hangfoszlányokat lehessen elkapni a beszédéből. „Nem lehet hallani semmit” – panaszkodnak mellettem a huszonéves fiatalok. Voltam múlt héten is Magyar Péteren, mondom nekik, ott nem volt ez. „Az jó, hogy mindkettőt meghallgatod. Nekem csak megerősítette a fideszes szimpátiámat ez a balhé. Nyugalom kell, nem az óbégatás, igaza van Lázárnak” – így az egyik huszonéves srác.

Korai öröm Magyar Péteren

„Mennek a fényre, mint a zombik” – szólt oda pikírten az épp a boltot záró kereskedő a kollégájának, amikor az utcán lévők javarésze mind ugyanoda tartott: Magyar Péter beszédére Kecskeméten. Hiába, no mélyen vannak a narancsfáknak a gyökerei a homokban. Egy utcasaroknyira a gyülekezőktől jött szembe egymással két társaság. A hogy vagy-régen láttalak-gyerekekkel minden rendben-jó egészséget tiszteletkör után elbúcsúznak egymástól, majd a tömeg felé igyekvők közül az egyik a párjának nevetgélve hozzáteszi halkan: „Látszik, ki a fideszes: az, aki szembejön a tömeggel.”

Kora tavaszi este ezernél több ember gyűlt össze a nulla kilométerkő környékén kortárs magyar popzenére várakozni: pontosabban várakozni

egy rendszerváltásra, vagy legalább egy új arcra ugyanebben a rendszerben. Várakozni egy megerősítésre, hogy nincsenek egyedül a reményeikkel és vágyaikkal.

Egy csatatérkörzet politikailag hontalan és egyre bizonytalanabb szavazójaként engem a kíváncsiság hajtott ki a térre. Nem a Magyar Péter Show érdekelt, hanem a közönsége és a színpadi produkció mögötti gépezet hatékonysága. A tiszás jelöltek fellépése is izgatta a fantáziám, hiszen egy új politikai elit születik a szemünk előtt, akár szeretjük őket, akár nem. Fellépésükben és karakterükben a „staff” és „all access” nyakbalógókkal járó snájdig Tisza-legények pont azt adják, mint a régi elit még pár éve; hogy működésükben mások lesznek-e, arra még nincs válaszunk.

Read more

A pártokról és a kampány történéseiről a hét elején már írtunk, ezt itt lehet elolvasni:

Noha a fogadóirodáknál egyértelmű jobboldali győzelmet látni, a közvélemény-kutatók szerint a verseny napokkal a választás előtt is nyitott a szlovén balközép kormánykoalíció és a jobboldali ellenzék pártjai között. Nem igazán látni még azt sem, hogy a nemrég kirobbant lehallgatási botrány kinek kedvez, ezért a legjobb az, ha elmélyedünk kicsit alaposabban a szlovén közéletben és a közelmúltban.

Interjúalanyunk Mihael Kovač, ismert szlovén értelmiségi, író, kutató, a ljubljanai egyetem professzora, a provokatív címlapjairól ismert Mladina hetilap korábbi főszerkesztője, aki már a rendszerváltáskor is ott volt az események sűrűjében, méghozzá Janez Janšával együtt, elvégre a későbbi háromszoros miniszterelnök a Mladina külső szerzője volt. Janša legismertebb, egy titkos belgrádi dokumentumot bemutató 1988-as cikkét, ami a szlovén függetlenségi törekvések katonai leverésének terveiről szólt, óriási politikai balhé követte: a belgrádi kormány perbe fogta és börtönbüntetésre ítélte Janšát, a Mladinát kishíján betiltották és Szlovéniában hadiállapot kihirdetését fontolgatták. (Ezt Slobodan Milošević később Koszovóban végül meg is lépte.) A Janša bebörtönzése elleni tüntetés volt az első nagyobb rendszerellenes tüntetés Szlovéniában, a Mladina betiltását csak az egyre inkább a függetlenséget követelők oldalára álló Milan Kučan, a szlovén kommunista párt akkori vezetője tudta végül megakadályozni. Az 1943-ban alapított Mladina (Ifjúság) tehát fogalom, gyakorlatilag a szlovén Ifjúsági Magazin, ami a nyolcvanas években a hazai Magyar Narancshoz hasonlóan a demokratikus ellenzék fő terepe volt, azóta pedig a balos körök kedvenc lapja: rendszeres a kritika a katolikus egyház felé, védik a bevándorlók emberi jogait, kritikusan álltak Szlovénia NATO-tagságához, és főleg Janez Janšához, aki ma már nem is hajlandó interjút adni egykori lapjának.

Mihael Kovač addigra már otthagyta a médiát, akadémiai és könyvkiadói pályafutásra váltott, noha a politika kommentálását soha sem hagyta abba. A Gemištnek adott interjújában többek közt arról mesélt, milyen Janša személyisége, mi miatt és hogyan kerülhet ismét kormányra a szlovén jobboldal, hogy Szlovénia tényleg előrébb tart-e, mint Magyarország, miért hálás annak, hogy náluk arányos a választási rendszer, hogy ki mindenki állhat a mostani lehallgatási botrány mögött, és mi az, ami még megmentheti az európai balos és liberális pártokat. Jó olvasást, van mit!

Kezdjük az interjút az elejéről. A nyolcvanas években ön egy ideig a Mladina hetilap főszerkesztője volt. A rendszerváltás előtti időben Janez Janša szintén szerzője volt a lapnak. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?

Ez már nagyon, nagyon régen volt – akkor ugyanahhoz a körhöz tartoztunk. Amikor Janša a Szlovén Szocialista Ifjúság (a szlovén KISZ – a szerk.) védelmi ügyekért felelős funkcionáriusa volt, én pedig újságíró egy egyetemi rádiónál, interjút készítettem vele, de az egész felvétel tönkrement, mert a titkosrendőrség lehallgatókészüléket helyezett el az íróasztalához, ami megzavarta a felvételt. Akkoriban a jugoszláv hatóságok problémásként kezelték őt, mert kritizálta a jugoszláv védelmi politikát – én pedig nagyban támogattam az álláspontját. Öt évvel később, amikor katonai börtönbe került három társával együtt, tagja voltam a kiszabadításukért küzdő bizottságnak, és minden nap tüntettem a börtön előtt. Hozzá kell tennem: a börtön mindössze öt perc sétára volt a kiadótól, ahol dolgoztam, szóval könnyű volt ott naponta megjelennem. De ha a történelem megismételné magát, ezt újra megtenném, elvégre azért üldözték őt, mert kritizálta a rendszert – márpedig az volt az egyetlen becsületes módja annak, hogy valaki ilyen körülmények között tegyen valamit.

Miután Janša kijött a börtönből, elkezdte megkonstruálni Szlovénia kétosztatú politikai képét. Az egyik oldalon a kommunisták voltak, akik szociáldemokratákká vagy liberálisokká váltak, a másik oldalon pedig ott voltak a becsületes demokraták, akik az ő pártjához tartoztak. Azóta is ragaszkodik ehhez az egyszerű és sematikus világképhez. Holott a szociáldemokrata párton kívül – ami a volt kommunista állampárt utódja – a volt kommunisták legnagyobb koncentrációját az ő pártjában találni ma. Még ironikusabb, hogy ma ő a nagyon kevés még aktív olyan szlovén politikus egyike, aki tagja volt a Szlovén Kommunista Pártnak. Még pártja, a Szlovén Demokrata Párt (SDS) is a kommunista párt felépítését idézi: van egy szeretett vezető a csúcson, aki mindenről dönt, és nincs helye eltérő véleményeknek. Pártmédiájuk szisztematikusan megszégyenít mindenkit, akit Janša akadálynak tekint a hatalomhoz vezető útján – az egyetlen különbség a régi időkhöz képest az, hogy nem bélyegzik ezeket az embereket a nép ellenségeiként vagy osztályellenségekként.

Én Janšához képest egy másik oldalt választottam. A Szlovén Szocialista Ifjúság liberális szárnyának voltam tagja, amely később átalakította magát Liberális Demokrata Párttá, majd sikeresen vezette Szlovéniát a kilencvenes években. Nem fogja elhinni, de a Fidesz egyik kongresszusán is részt vettem szlovén vendégként, ahol Orbán Viktor a legjobb Soros György-féle öltözékében a liberális demokrácia erényeit ecsetelte. Ha valaki azt mondta volna nekem 1989-ben, hogy 40 évvel később Janša és Orbán olyanok lesznek, mint ma, azt hittem volna, hogy az illető hallucinál.

Ha már a nyolcvanas évek: a környék országaiban rendre a rendszerváltásig érdemes visszamenni ahhoz, hogy megértsük, mi miért történik ott ma. Szlovéniában mik voltak azok az események, amik a legnagyobb hatással bírtak arra, hogy ilyen az ország mai közélete – esetleg a Janez Janša és az átmenetet biztos kézzel menedzselő politikus, a független Szlovénia első államfője, egyben a szlovén kommunista párt utolsó elnöke, Milan Kučan közötti konfliktus?

Mielőtt erre válaszolnék, fontosnak tartom jelezni, hogy apám nagyon közel állt Kučanhoz. Része volt a belső körének: az egyik beszédírója és tanácsadója volt a kilencvenes években. Janša és Kučan a szlovén kétosztatúság szimbólumai, csakhogy ennél a szlovén politika már csak történelmi okokból is jóval sokszínűbb. Épp ezért erősen szkeptikus vagyok mindkét politikussal kapcsolatban.

Szlovénia abban különbözött a többi kelet-európai országtól, hogy széttagoltabb ellenzék állt fel az akkori jugoszláv rendszerrel szemben. Volt egy fiatalokból álló csoport, olyanok, mint én, akik erősen nyugatosok voltunk, demokráciapártiak, és némileg radikálisak a liberális demokráciát érintően. Azt gondoltuk, hogy ami igazán számít, az az, hogy Szlovéniát demokratikussá tegyük: ha ezt meg tudjuk tenni Jugoszlávia részeként, akkor úgy, ha az nem lehetséges, akkor független országként.

Másrészt volt egy idősebb értelmiségi csoport, akik szerették magukat disszidensnek nevezni – még ha nem is voltak disszidensek a szó klasszikus kelet-európai értelmében, mint Magyarországon vagy Csehszlovákiában, ahol sok értelmiségit szisztematikusan kizártak a közéletből. Szlovéniában a legtöbbjüknek jó pozíciója – vagy inkább szinekúrája, azaz kevés munkával, de magas fizetéssel járó állása – volt kiadókban és különböző intézetekben. Erősen nemzetiek voltak: ha egy kicsit leegyszerűsítem, először a szlovén függetlenséget akarták, nem törődve annyira a demokráciával, mint mi. Jó példa a két csoport közötti különbségekre a szlovén függetlenségről szóló 1990 végi népszavazás előtti vita: a „nacionalista” csoport azt állította, hogy a győztes többséget úgy kell meghatározni, hogy az az érvényes voksok 50%+1 szavazatát jelentse, mintha nem bíznának a szlovénok többségében.

A liberális demokraták ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy mivel a nemzeti függetlenség egy fontos és hosszú távú döntés, az minden, a választói névjegyzékben szereplő választó 50%+1 szavazatát igényli. Utóbbi nézet győzött, és végül ez a cél még túl is lett szárnyalva, miután az összes választó 88,5%-a támogatta a függetlenséget. Itt érdemes megjegyezni, hogy Katalónia és Skócia velünk ellentétben sajnálatos példái annak, hogy mennyire problémássá válhatnak a dolgok, ha a kulturális és politikai elit egy olyan függetlenségi törekvést erőltet vagy akár ki is hirdeti azt, amelyet nem támogat a lakosság elsöprő többsége.

A harmadik ellenzéki csoportot pedig azok a kommunisták jelentették, akik paradox módon akkoriban a vezetői székeikből nézték végig, ahogyan a lakosság el akar szakadni Belgrádtól. Miért álltak ők a függetlenség ügye mögé?

Elég speciális helyzetben voltak: egyrészt nehezedett rájuk egy nyomás a demokratizálódni vágyó szlovén társadalmon belülről, másrészt

jött egy nyomás Belgrádból is, ahol Slobodan Milošević centralizálni és ismét autokratikussá akarta tenni egész Jugoszláviát. Nagyon meggondolatlan volt: úgy akarta megoldani a koszovói problémát az egész ország centralizálásával, hogy azzal ellenségeskedést teremtett a szlovénokkal és horvátokkal, és a hülye és arrogáns hozzáállása miatt végül mindent elveszített.

Valamikor a nyolcvanas évek végén a szlovén kommunisták rájöttek, hogy több értelme van, ha követik a szlovén ellenzék irányvonalát, mint hogy a belgrádi autokratákhoz igazodjanak. Úgyhogy újradefiniálták magukat demokratákként és szlovén szuverenistákként. A szlovén kommunista párt utolsó elnöke, Milan Kučan briliáns volt nemcsak abban, hogy elegánsan szörfölt ezen a hullámon, hanem abban is, hogy közben olyan benyomást teremtett, hogy valójában ő hozta létre azt.

E három különböző csoport miatt Szlovénia politikai térképe soha nem volt fekete-fehér. Eleve mindannyiunknak volt egy közös, Milošević szimbolizálta ellenségünk. Ez volt talán a fő oka annak, hogy hosszú és heves viták után az a döntés született, hogy az országnak arányos választási rendszere legyen. Apró részletnek tűnhet, de

szerintem az arányos választási rendszer kulcsfontosságú mechanizmus, ami megakadályozza, hogy Szlovénia autokratikussá váljon.

Elvégre egy arányos rendszerben egyetlen párt sem kaphat 60%-nyi mandátumot a szavazatok 40%-ával. Ez az egyik jelentős különbség Szlovénia és Magyarország között, ahol a választási rendszer lehetővé teszi a Fidesznek, hogy a szavazatok 52%-ával a parlament 67%-át uralja. Itt ez egyszerűen nem lehetséges: a szavazatok 52%-ával többé-kevésbé 52%-nyi mandátumot kapsz. Sok kísérlet volt – főleg jobbról, de balról is – a választási rendszer megváltoztatására, mondván erős kormányra van szükségünk, de ennek a támogatói soha nem tudták összegyűjteni az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados szavazatarányt a parlamentben. Ha sikerült volna, lefogadom, hogy Szlovénia most olyan lenne, mint Magyarország. Hogy a szlovén Orbán ki lenne, nem tudom; talán Janša, talán valaki balról.

A másik, általam a mai szlovén belpolitika megértéséhez fontosként azonosított esemény a Depala Vas-ügy volt 1994-ben, ami miatt az akkori védelmi minisztert, az 1991-ben a szlovén hadsereget irányítva a függetlenséget sikeresen kivívó Janez Janšát kirúgták a kormányból illegális fegyverkereskedelemre hivatkozva. Miről szólt ez az ügy?

Ez bonyolult történet, két szorosan összefüggő ügy keveréke. A leggyakoribb narratíva leegyszerűsítve az, hogy a szlovén védelmi minisztérium, amit Janša és a haverjai vezettek, fegyvereket adott el a horvátoknak és bosnyákoknak, és rengeteg pénzt keresett – részben saját zsebre – azzal, hogy megsértette a függetlenségéért küzdő két népre kivetett ENSZ-fegyverembargót. Szerintem a bosnyákoknak és horvátoknak fegyvereket eladni akkortájt igenis helyes dolog volt, még ha az szembe is ment az európai szabályokkal. A srebrenicai katasztrófa épp azért történhetett meg, mert a bosnyákok nem tudták magukat megvédeni, mivel fegyvertelenek voltak.

Ha a horvátok és bosnyákok nem védik meg magukat, a szerbek megnyerhették volna a háborút, és megpróbálhatták volna visszaszerezni Szlovéniát. A horvátoknak és bosnyákoknak fegyvereket eladni tehát szlovén nemzeti érdek volt.

Ha Janša tényleg saját zsebre dolgozott, az rossz, elvégre mások szenvedésén gazdagodott volna – azonban vizsgálatok sorozata sem talált bizonyítékot arra, hogy a pénz magánzsebekbe vándorolt volna.

A fegyverkereskedelem mellett volt egy másik része is az ügynek, amikor a Janša által ellenőrzött katonai hírszerzés letartóztatta az egyik kollégájukat, mert állítólag dokumentumokat szállított a fegyverkereskedelemről Milan Kučan államfőnek, azaz egyben a hadsereg főparancsnokának. Ezek a dokumentumok azonban hamisítványok voltak, és csak azért adták oda ennek a srácnak, hogy aztán leleplezzék őt mint árulót. Mivel az egész történet őrültségnek tűnt, Janšának mennie kellett.

Janša ezután radikalizálódott, és erre az alapra építette fel a mai mártírmítoszát.

Read more

A héten magyar belpolitikával nem foglalkozunk, erre ott az összes többi felület, pláne hogy gyorsan elszégyelltem magunkat azon, amiért a március 15-i budapesti felvonulások legérdekesebb jeleneteként azt azonosítottam, amikor a március 15-i tiszás meneten a MIÉP friss nyugdíjas, Olaszország-rajongó kamionsofőr alelnöke azt magyarázta a partizános interjú közben élő adásban, hogy a MIÉP nem tehet mást, mint hogy Magyar Péterék mellé álljon. Az MDF újraegyesülése annyira bizarr és niche, hogy rögtön feltettem magamnak a kérdést: nem volt esetleg ebből a tripből túl sok?

De, és szerencsére van is hova néznünk, ráadásul úgy, hogy azért egy kellemes kampányhangulat is legyen hozzá: a hazai nagy napig van még hátra négy hét, most vasárnap viszont Szlovénia választ, ahol nagy esélye van arra Janez Janšának, eddigi háromszoros miniszterelnöknek, a szlovén függetlenség 1991-es kivívásában kulcsszerepet játszó jobboldali politikusnak, hogy visszatérjen a hatalomba. A héten ezért mindkét hírlevélben Szlovéniára fókuszálunk: mint amikor a negyven fokos nyárban jól esik túrázni az Alpokban vagy ciderezni Dél-Angliában, olyan a magyarországi kampány hevéből kikukucskálni a délnyugati szomszédunkhoz. Ma kampányáttekintő és képbehozó, csütörtökön kibeszélő. Jó olvasást, van mit!

Ahol nem orosz, hanem izraeli befolyástól rettegnek, magyar párhuzamokat látva

Szlovéniában az arányos választási rendszer miatt minden választás a pluralizmus és az apró nüanszok ünnepe, ahol már abból is botrányt tud csinálni a média, ha a miniszterelnök erélyes hangvételű SMS-eket küld a belügyminiszternek, hogy esetleg dolgozzon jobban, majd a kormányfőt emiatt bepanaszolják és egy szigorú nevű korrupcióellenes hivatal kimondja, hogy ezzel bizony megsértette kormánytagja integritását. (Hol van Robert Golob Orbán Viktortól, aki már egy 2013-as nyílt kormányülésen is sportot űzött abból, hogy szívatta a Simicska Lajos által a kormányba delegált Németh Lászlónét! Hogy azóta ezeken az alkalmakon mi hangzik el, azt nem tudhatjuk meg, mert egy ideje már nem készül róluk jegyzőkönyv.)

A szlovén kampány legnagyobb eseménye sokáig az volt, amikor az egyik párt megvette egy népszerű hamburgeres foodtruck tizenpárezer lájkolót számláló Facebook-oldalát, majd azt átnevezte a párt nevére. A nagy médiabeli felháborodás láttán végül berobbantak egy pártneves foodtruckkal, és a országjárásuk abból áll, hogy a pártelnök napi háromszor más és más főtereken osztogatja a hamburgert.

Azt írtam, hogy sokáig: az elmúlt napokban ugyanis felbukkant egy impresszum és kiadó nélküli angol nyelvű honlap, amin különböző kormányközeli szereplők és lobbisták beszélnek feltűnően gyakran vágott videókon egy őket egy brit cég emberének kiadó, nekik egy jól hangzó megbízást ajánló, eltorzított hangú valakinek Bécsben. Ezeket a beszélgetéseket titokban felvették, a brit cég honlapja pedig a videók publikálásakor eltűnt. A videókat Janša pártmédiája aktívan pörgeti, ugyanis tökéletesen illeszkednek pártja narratívájába: a balos-liberális posztkommunista hálózat a velejéig korrupt, minden csak színjáték, egy brancs az egész. A korábbi igazságügyi miniszter például arról beszél, hogy a GEN-I nevű állami energiacéget informálisan a mai napig az azt részben megalapító Golob kormányfő vezeti (aki 2021-ben innen dobbantott a politikába), holott annak politikamentesen kellene működnie.

Arról is szót ejt, hogy Golobbal üzleti-politikai szövetségben áll a régóta korrupcióval vádolt ljubljanai polgármester, Zoran Janković, és őket segíti a háttérből a szálakat mozgató volt posztkommunista államfő, Milan Kučan is, akikkel a volt igazságügyi miniszter természetesen nagyon jóban van. Egy másik videón egy ismert ügyvéd beszél arról, hogy a polgármester mindent támogat, csak kapja meg a maga 10%-át.

A gond az, hogy az elhangzottakban sok új nincs, csupán az, hogy most nem szlovén oknyomozó újságírók vagy hatóságok vádolják túlzott befolyással, hatáskörtúllépéssel, esetleg korrupcióval az ezekre a szlovén sajtót olvasók által régóta hajlamosként megismert politikusokat, hanem ismert közéleti figurák, akiknek a szájából ez nem vádként, hanem a napi ügymenet részeként hangzik.

Ha ismerős a módszer, az nem véletlen: a szlovén sajtó oknyomozása szerint ugyanaz az izraeli Black Cube nevű, évtizedes tapasztalattal rendelkező titkosszolgák által vitt cég állhat mögöttük, mint akik magyar NGO-k ellen csináltak hasonlót a 2018-as és 2022-es választási kampányokban, csak épp míg Magyarországon nem sikerült közvetlen kapcsolatot találni a Fidesz vagy a kormány és az izraeliek között, Szlovéniában nagyon is. Janez Janša ugyanis az oknyomozók egy (kérdés, mennyire megbízható) titkosszolgálati forrása szerint tavaly decemberben találkozott Ljubljanában az oda Tel-Avivből egy magángéppel érkező Black Cube vezetőivel, Dan Zorella cégalapítóval (akit Romániában felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek, amiért egy hasonló akcióhoz feltörte 2016-ban Laura Kövesi akkori korrupcióellenes főügyész, ma az Európai Ügyészség vezetője mailfiókját) és Giora Eilanddal, az izraeli hadsereg egy korábbi tisztjével, plusz két kollégájukkal, ráadásul a forrás szerint rögtön pártja székházában, ahol ő személyesen a bejáratnál várta őket. A négy izraeli egyike a szlovén szolgálatok szerint februárban egy éjszakát is eltöltött Ljubljanában.

Hogy a találkozón mi hangzott el, nem tudni (érdekes módon Janša pártja, az SDS nem cáfol semmit, hanem a pártmédiában visszatámadnak, és az oknyomozók hitelességét próbálják megkérdőjelezni, mondván a Soros Györgyhöz köthető szervezeteik és lapjaik Golobék és a balos hálózat kitartottjai, akik az utóbbi években csomó közpénzt nyelnek el). A veterán politikus nyilván ismeri az ellenfeleit, így tudja, ki az, aki szereti a befolyását mások előtt nagyobbnak mutatni vagy épp össze-vissza pletykálni a bennfentesség látszatát mutatva, azaz ki az, akit érdemes megkörnyékezni egy ilyen akció sikeréhez. Az akció ugyanazon mintán alapult, mint a magyarországit, a piaci árát kb. 1 millió euróra teszik. A szlovén parlament nemzetbiztonsági bizottságának ellenzéki (NSi-s, róluk lejjebb) vezetője közölte: neki a titkosszolgálatok nem erősítették meg, hogy a Black Cube állna a videók mögött, csak azt, hogy a cég képviselői tényleg Ljubljanában voltak tavaly december 22-én.

A titokban levideózott volt igazságügyi miniszter szerint neki a beszélgetés alatt fura volt, hogy miért kérdezik őt arról, hogy hogyan szokás viszonozni szlovén politikusoknak egy-egy üzletet, és állítja, épp azokat a részeket vágták ki a videókból, amikben azt magyarázza, hogy Szlovénia nem úgy működik, hogy ő csak úgy intéz valamit, mert minden pontosan le van szabályozva. Az érintettek amúgy mind tagadják a vádakat, AI-t és a szlovén demokráciát és szuverenitást veszélyeztető külföldi beavatkozást emlegetnek, hozzátéve, hogy a videókban elhangzottakat amúgy vizsgálják ki alaposan a hatóságok. Janša pártja, az SDS úgy reagált a történtekre, hogy most hallanak a Black Cube nevű cégről először, de a videókban elhangzottak alapján szobrot kellene állítani az izraeli ügynököknek Ljubljanában, és remélik, hogy amennyiben sikerül a választás után létrehozniuk végre független intézményeket, megkezdődhet az országot rabul ejtő bűnözőcsoport felszámolása.

Hogy mekkora hangsúlyváltást jelentett a kampányban a Black Cube-ügy, mutatja, hogy azelőtt a fő téma a bezzeghorvátországozás volt: ami a hazai közéletben Románia, azaz a lesajnált keleti szomszéd, az náluk a több évnyi háborút és a Tuđman-korszakot megszenvedni kénytelen, az EU-ba csak 9 évvel később csatlakozó Horvátország. A szlovén ellenzék a kampányban Ljubljanába látogató Manfred Weberrel, az Európai Néppárt elnökével az élen arról beszél ugyanis, hogy Szlovénia lemaradt, de bezzeg Zágrábban a HDZ tudja, hogyan kell kormányozni, le is előzték őket egy csomó, a cégeket és vállalkozókat érintő mutatóban. A szlovén balosok pedig visszalőhettek, hogy Szlovénia gazdasága hálistennek nem a turizmustól függ, a megélhetési költségek alacsonyabbak, a bérek pedig magasabbak, kiemelve egy sor, munkavállalókat érintő mutatót, ahol a szlovén számok mind szebbek a horvátokénál.

Ki kicsoda, mi micsoda a szlovén politikában?

Még mielőtt belemennénk, jöjjön a lényeg a mai polarizáció gyökeréről röviden, leegyszerűsítve a fogyaszthatóság és érthetőség kedvéért. A történet a szlovéniai rendszerváltással kezdődött, amikor két népszerű figurája volt a szlovén politikának.

Az egyik Janez Janša, a börtönt is megjárt antikommunista politikus, aki új világot álmodott, a másik Milan Kučan, a szlovén kommunista párt elnöke, aki nyugodt, jól menedzselt átmenetet és stabilitást ígért (ő az, aki a Black Cube-ügyben a szálakat a háttérből irányítaná a mai napig). A nép az első szabad választáson, 1990-ben együttműködésre ítélte őket, amikor Kučant Szlovénia első elnökének választották, Janša pedig az új kormányban megkapta a védelmi miniszteri posztot, és 1991-ben sikerrel vezette a szlovén függetlenségi háborút a magára Tito eszmei örököseként tekintő Jugoszláv Néphadsereggel szemben: emiatt kvázi félistenként tekintettek rá.

A nagy törés 1994-ben volt, amikor a szlovén politikában olyan történt, ami a mai napig találgatások, narratívák és összeesküvés-elméletek egyik kedvenc témája: a kormányfő kirakta a kormányból Janšát. Puccskísérlet? Titkosszolgálatok háborúja? Amit tudunk, az az, hogy 1994-ben a Ljubljanától északra lévő Depala vas nevű faluban a Janša alá tartozó hadsereg emberei megvertek egy civil ruhás rendőrt azért, mert a polgári titkosszolgálat emberének tartották, aki beépült a katonai hírszerzésbe, hogy információkat gyűjtsön arról, hogyan látják el illegálisan, az európai fegyverembargó kikerülésével a szerbek ellen az akkor épp a saját függetlenségükért harcoló bosnyák és horvát hadsereget fegyverekkel, nyilván szép összegekért. A történet a hadsereg fölötti civil kontrollról szólt: a katonai vezetők nagyrésze főleg a különleges egységeknél és a hírszerzésnél lojálisabb volt Janšához, mint a főparancsnokukhoz, az államfőhöz, aki attól tartott, hogy a sereg önjáró intézménnyé válik. A kizárólag Janšának engedelmeskedő különleges egységek 1994-ben

éjszakánként egy katonai puccsra hajazó műveletet kezdtek el gyakorolni:

egyes elméletek szerint a Depala vasban megvert rendőr a fegyverbizniszek mellett erről juttathatott el dokumentumokat az államfőnek, hogy csaliként vagy sem, nem tudni (a csali lényege az lett volna, hogy az államfő kamuinfók alapján puccskísérlettel vádolja meg a védelmi minisztert, aki őt ezután megszégyenítve, a valós dokumentumokkal szembesítve, lemondásra kényszerítse). A lényeg, hogy a Depala vasi rendőrverés gyors nyilvánosságra kerülése miatt Janšának távoznia kellett a miniszteri posztról, azaz ha volt is csali, azon gyorsan átláttak. Izgalmas adalék, hogy a távozás estéjén a hozzá hű különleges alakulat vagy száz tagja készenlétbe helyezte magát. Janša erről egy 1999-es interjúban azt mondta: akkora hatalom volt a kezében, hogy megtehette volna, hogy nem fogadja el az eltávolítását, de végül nem tette.

Hogy volt-e puccskísérletre terve Janšának, a mai napig nem tudni, mindenesetre a balos közvéleményben az ragadt rá, hogy igen: azaz hogy egy Franjo Tuđmanba oltott Pinochet tábornokként akarta volna átvenni a hatalmat. Janšáék narratívája szerint viszont a régi kommunista elit trükkje volt az egész Depala vas-ügy, mert így be tudták sározni és azáltal meg tudtak szabadulni legveszélyesebb, a függetlenségi háborúban aratott győzelmével pedig óriási hitelességre szert tevő, az egyetlen kommunistamentes állami intézményt, a hadsereget irányító ellenfelüktől. Ők ezért azóta azt hangoztatják, hogy egy második köztársaságra van szükség, a rendszerváltás rendszerét és a korrupt posztkommunista-technokrata elitet le kell váltani egy újra, a mainál kicsit illiberálisabb, de tisztább, erkölcsösebb és főleg hatékonyabb rendszerre. A Black Cube-féle videók is pont ezt a narratívát hivatottak alátámasztani annak érdekében, hogy végre nagyot billenjen az SDS felé a hangulat: a kampány így nem szakpolitikai elképzelésekről szól, hanem arról, hogy ki és miért készítette a videókat, illetve hogy korrupt-e a kormányoldal, és ha igen, valójában mennyire.

De nézzük a szlovén választék bejutásra érdemes részét: kik is meccselnek a vasárnapi választáson? Uroš Esih ljubljanai (laibachi) belpolitikai újságíró, a Delo napilap munkatársa volt ebben a segítségünkre, nagyrészt vele vettük át a fejleményeket.

A Janez Janša-fanklub: SDS (Szlovén Demokrata Párt)

Read more

A pragmatikus bizniszelő: hogyan kormányoz Babiš?

Három hónapja kormányoz Csehországban Andrej Babiš a szélsőjobboldallal közösen – ez elég idő már arra, hogy vessünk egy gyors pillantást arra, merre indult el a közösen alapított, Patrióták nevű európai pártcsalád miatt Orbán Viktor szövetségeseként emlegetett oligarcha-politikus. Illiberális rendszert akar kiépíteni ő is, vagy pragmatikus menedzserként főleg a saját bizniszei érdeklik még 71 évesen is? Tomáš Cirhan politológus, a brnói/brünni Masaryk Egyetem óraadó tanára (akivel ősszel Babišt és pártjának működését beszéltük alaposan ki) válaszolt a kérdéseinkre.

Mi a legnagyobb hangsúlyeltolódás Andrej Babiš és jobbközép-liberális elődje, Petr Fiala kormányai között?

Fiala leginkább külpolitikára – Ukrajna támogatására, EU-s ügyekre – fókuszált, Babiš a hazai ügyekre. Fiala alatt a költségvetésből sokkal több pénz ment védelmi kiadásokra – az új kormány azonban nem akarja magát tartani a GDP 5%-át kitevő NATO-s költési célhoz, 2%-nál többet erre deklaráltan nem akarnak költeni. Babiš megnyirbálta számos, eleve alulfinanszírozott terület költségvetését, mint a kultúratámogatásét, ehelyett a gazdaságra, a jóléti államra, azaz segélyekre és nyugdíjemelésekre, az agráriumra és az ipari fejlesztésekre, vagyis a saját szavazóira és a saját bizniszeire költ.

Saját bizniszeire? De hát az volt Petr Pavel államfő feltétele, hogy kinevezze őt kormányfőnek tavaly decemberben, hogy megszüntetve az összeférhetetlenségeket, lemondjon az általa tulajdonolt, rengeteg állami és EU-s támogatásban részesülő mezőgazdasági fókuszú holding, az Agrofert tulajdonjogáról – eszerint ez az államfőt győzte csak meg, téged nem?

A konstrukció egyben Babiš végrendelete is: halála esetén a gyerekei lesznek az Agrofert tulajdonosai, addig pedig egy vagyonkezelő irányítja a céget. Ez a konstrukció azonban csak az Agrofertet érinti, több más cégét nem, így ez kicsit trükkös – de Petr Pavel államfő mindössze ennyit kért tőle.

Látni már jeleket arra, hogy a koalíció elmenne egy kicsit illiberálisabb irányba?

Igen. A héten kiszivárgott egy, a külföldről támogatott civil szervezetek, médiaszereplők és tudósok regisztrálási kötelezettségéről szóló törvény tervezete, ami fura, mert az nem az igazságügyi minisztériumból jött, nem ottani hivatalnokok a szerzők, hanem pár, a szélsőjobboldali SPD-frakcióban helyet foglaló parlamenti képviselő, akik a frakciót alkotó négy párt közül a leginkább szélsőjobboldaliként jellemezhető PRO nevű párt tagjai. Ők a járványügyi intézkedések kritikusaiként kezdték, az akkori tüntetésekkel váltak ismertté. Az akkor felépített infrastruktúrájukra a covid kifulladásával aztán ráhúzták az Ukrajna-ellenességet. Az eddigiek alapján leginkább a PRO az, amely próbálja Babišt kicsit elmozdítani illiberálisabb irányba.

llyesmi törvény volt Magyarországon is, de aztán hiába fogadták el, nem történt semmi, számos NGO bojkottálta a törvényt, őket emiatt még csak meg sem büntették, majd később az Európai Bíróság ítélete nyomán kivezették a törvényt – azaz az csak politikai színháznak volt jó. Ez vajon a cél Prágában is?

Abszolút – ezért is írták meg gumiszabályként, felületes nyelvezettel, úgy, hogy még a katolikus egyház vatikáni támogatásait és az egyetemek EU-s projektjeit is bele lehessen érteni. Ennél sokkal fontosabb az, amit a közmédiával terveznek.

Csehországban most németországi mintára minden háztartás befizet egy bizonyos összeget a közmédiát finanszírozandó – Babišék ezt törölnék el, de úgy, hogy nem mondják meg, hogy miből fizetnék utána a közmédiát. A költségvetésből, azzal a céllal, hogy politikai nyomást és elvárásokat helyezhessenek rá?

Látni jeleit, hogy vannak ilyenek: Václav Moravec, a vasárnap esti politikai talkshow-t vezető legismertebb köztévés műsorvezető 21 év után élő adásban mondott fel múlt héten, mondván nem látja már garantálva a műsor szerkesztőinek függetlenségét.

Mi a koalíció ízlésbeli problémája a cseh közmédiával?

A szerkesztők politikailag, ideológiailag nagyrészt a koalíció ellentétjei: liberálisak, EU-pártiak, Ukrajna-pártiak. Az alsóház és az SPD elnöke, Tomio Okamura különösen gyűlöli őket, mert olyan kérdéseket tesznek fel, amikre ők nem akarnak, nem szeretnek válaszolni. Az ANO politikusai rendszeresen szenvedtek a műsorokban.

De nézi is őket valaki?

Hogyne, a köztévé esti híradója a mai napig a híradó, emiatt a többség számára a köztévé egyes adása, a ČT1 az első számú csatorna. Mellette több tévécsatornájuk van, számos rádióadó, regionális stúdiók, saját filmgyártó részleg, filharmonikus zenekar, lemezkiadás: nem egy jelentéktelen intézményről beszélünk. Emiatt a közmédia-finanszírozás megváltoztatását ellenzi az államfő és az ellenzéki többségű szenátus is, így azt a koalíciónak nehéz lesz átvinnie rajtuk, de megpróbálják.

Hogyan próbálják meg?

Az elnök, a szenátus és az ellenzék a vétóival leginkább csak hátráltatni tudja a folyamatot. A parlament alsóházán először átmegy a javaslat, mert ott többsége van a kormánynak, az ellenzéki többségű szenátus azonban blokkolja azt, így visszamegy az alsóházhoz. Ott az eltölt némi időt, majd megszavazzák újra, ekkor viszont már a szenátusnak nem osztanak lapot. Az államfő ezt követően kétszer vétózhat – azaz a legtöbb, amit az ellenérdekelt felek tehetnek, az a taktikai időhúzás.

A cseh szenátusig sokszor el sem jut valami az alsóházból, mert informálisan megüzenik onnan, hogy az ott el lesz kaszálva – azaz politikailag nagyobb árat fizetve, nagy reflektorfényben lehetne csak majd átvinni rajtuk másodjára, jóval később. Ez gyakran lehűti a kedélyeket – azaz mondhatjuk, hogy a szenátus létezése az illiberalizmus csehországi terjedésének egyik fő gátja?

Abszolút, a szenátus, az államfő és az alkotmánybíróság hármasa jelentette fékek és ellensúlyok miatt nincsenek Csehországban szlovákiai viszonyok.

Minden kormány pontosan tudja, hogy négy éve van meghozni azokat a törvényeket, amiket akar, ahogyan az ellenzék is tudja, hogyan taktikázzon hatékonyan időhúzással, obstrukcióval ahhoz, hogy ezeket megakadályozza.

Idén ősszel szenátusi választások lesznek, a 81-ből 27 szenátusi helyről szavaznak: pont ennyi képviselő kellene az ANO-nak, Babiš pártjának ahhoz, hogy ott is többségbe kerüljön. Ez teljesen lehetetlen feladat számukra?

Igen. Az ANO rendre sikertelen azokon a választásokon, ahol a második fordulóban két jelölt mérkőzik meg egymás ellen – és a szenátusi választásokon rendre van második forduló a választókerületekben.

A tél nagy slágere a cseh politikában az volt, hogy Petr Pavel államfő elutasította Filip Turek, a koalíció egyik pártja, az Autóspárt prominense, EP-képviselője, egykori autóversenyző és botrányhős miniszteri kinevezését. Pavelt még az Autóspárt elnöke, Václav Klaus exelnök jobbkeze, Petr Macinka külügyminiszter is próbálta nyomasztani, mire az elnöki hivatal nyilvánosságra hozta az ő SMS-eit, és civilek szimpátiatüntetést szerveztek Pavel mellett. Mit láttunk itt: Babiš kiszervezte a piszkos munkát az államfőnek, hogy ne neki kelljen nemet mondania a koalíciós partnernek, klasszikus win-win szituációt teremtve ezzel?

Read more

A kétharmad, ami a Holdról is látszik

Németország harmadik legnépesebb, 11 millió lakosú, egyben leggazdagabb tartományában, a délnyugati Baden-Württembergben vasárnap választottak. Első ránézésre mind a kiinduló helyzet, mind az eredmény felettébb unalmasnak tűnhetett: a stuttgarti zöld-konzervatív kormány két pártja versengett az első helyért – és végül együttesen erősödtek, a szavazatok közel hatvan százalékát, a parlamenti helyek több mint hetven százalékát szerezték meg. Az eddigi koalíciós kormányban helycsere se történt: a Zöldek kicsit több voksot kaptak, így – hiába a mandátumegyenlőség az erősödő CDU-val – vélhetően ismét az ökopárt adhatja a miniszterelnököt.

A Holdról is látható győzelem kicsit ráközelítve mutat azonban pár érdekességet: néppártosodó zöldek, elhaló liberálisok és az AfD mint az új munkáspárt.

1. A Zöldek megérkeztek néppártként a leggazdagabb tartományban

Baden-Württemberg Bajorországhoz hasonlóan mindig konzervatív fellegvár volt, 2011-ig valamennyi tartományi kormányfőt a kereszténydemokrata CDU adta – annak is inkább jobbosabb, konzervatívabb fele. 2011-ben tört meg a fekete folyamatosság: a fukusimai atomerőmű-katasztrófa miatt annyira megijedtek a németek az atomenergiától, hogy nemcsak Angela Merkel döntötte el az abból való kiszállást – de az akkoriban szavazó baden-württembergiek Windried Kretschmann személyében először választottak egy zöld politikust tartományi miniszterelnöknek. Noha Kretschmann maga fiatalon a szélsőbaloldalon is megfordult, utóbb a Zöldeken belül a jobbosabb szárnyhoz tartozott: erős svábos kiejtéssel beszélő, amolyan nagypapás figurát hozott, aki zöld létére is büszkén használt hatalmas Mercedest – elvégre a tartomány a német autóipar egyik központja. Kretschmann aztán háromszor is nyerni tudott – és alapvetően a CDU-val egy nyugodt kormányt alkotott.

Kretschmann idén már nem akart indulni – a CDU pedig úgy érezte: most jött el az idő a tartomány visszafoglalására. A Zöldek 15 éves sikerét Kretschmann joviális személyének tudták be. A Zöldek azonban Cem Özdemir, egykori szövetségi agrárminiszter személyében az ökopárt talán legjobboldalibb, legmérsékeltebb politikusát indították el – és a politikusnak sikerült végül a bravúr. Boris Palmer, a Zöldektől kirakott tübingeni polgármester tanácsaival és segítségével, óriási hajrával leküzdötte a hátrányát a CDU-val szemben, és pár tizedszázalékponttal beelőzte őket, hatvanvalahány vokssal felülmúlva Kretschmann eddigi legjobb eredményét.

A magát „anatóliai svábnak“ nevező, valóban török származású, de németországi születésű, erős sváb dialektusban beszélő Özdemirnek sikerült a délnyugati tartományban az ökopártot a városi polgárság néppártjaként megőrizni.

Miközben a CDU a vidéki területeken tarolt, a Zöldek 40-50 százalékos eredménnyel szerezték meg vagy tartották meg a tartomány jópolgári nagyvárosait, Stuttgartot, Tübingent, Heidelberget, Freiburgot vagy Konstanzot. Miközben országosan a Zöldek nem nagyon találják a helyüket a Scholz-kormány bukása óta és valahol 10 százalék körül állapodtak meg – egy igencsak konzervatív és jómódú tartományban végleg néppárttá lettek, amelynek immáron a CDU a természetes juniorpartnere.

2. Németország politikai térképe nagyon tarka

Miközben a Zöldek a 11 milliós Baden-Württembergben vélhetően ismét miniszterelnököt adhatnak, a szeptemberben esedékes két kelet-németországi választáson talán még az ötszázalékos parlamenti küszöböt se ugorják meg. És miközben most márciusban a Mainz központú Rajna-vidék-Pfalzban a szociáldemokraták jó eséllyel őrizhetik meg a miniszterelnöki posztot, Baden-Württembergben majdnem elhasaltak az öt százalékon is és csak hajszálhíján jutottak be ismét a stuttgarti parlamentbe. Mindez igen jól mutatja, hogy

Németország politikai térképe regionálisan is egyre töredezettebb: egy párt lehet valahol néppárt, másutt pedig még a parlamentbe se jut be.

Nem csak kelet-nyugat-ellentétről van szó – de a városok és a vidék ellentéte is egyre meghatározóbb. Németországban lassan véget ér – mint számos más európai országban régóta – a mindenütt erős néppártok kora: a CDU kezd visszaesni a nyugatnémet vidék és kisvárosok néppártjává, a Zöldek egyre biztosabban a nagyvárosok vezető pártja, az AfD pedig keleten, de egyes nyugatnémet városokban is (például a baden-württembergi Mannheimban) az első helyre jön fel.

Read more

Az is kérdés, hogy egyáltalán miként lehet elkezdeni lebontani vagy megváltoztatni egy vallási fundamentalista rendszert, amelynek brutalitása ellenére máig sok támogatója van, miközben az amerikai emigrációban a hatalomba készülődő, szekuláris Pahlavi trónörökös is rendkívül megosztó személyiség Iránban.

De kicsit maradunk is Közép-Európában: minderről az Iránból régóta emigrált, jelenleg Prágában kutató Meysam Badamchi politikafilozófust kérdeztem, akinek fő szakterülete a posztiszlamizmus, illetve a liberalizmus és az iszlám kapcsolata. Az interjú egyszerre történelmi alapozó, insight és esélylatolgatás. Jó olvasást!

Mi fog most történni Iránban, miután Ali Hamenei meghalt?

Jelenleg egy olyan helyzetben vagyunk, amit Bruce Ackerman jogtudós nyomán alkotmányos pillanatnak szoktak nevezni. Azaz vagy a jelenlegi rendszeren belül maradunk, vagy teljes felfordulás lesz abban az értelemben, hogy megdöntik a jelenlegi alkotmányt és egy teljesen új projektet kezdenek.

Iránban már legalább két ilyen alkotmányos pillanat is volt korábban. Irán volt az egyik első muszlim ország, amely modern alkotmányt fogadott el, 1906-ban, hogy korlátozza az uralkodó abszolút hatalmát és bevezesse a jogállamiságot egy alkotmányos monarchia keretében. Irán síita többségű ország, a síita identitás nagyon erős. Az Iránt a 18. század végétől 1925-ig uraló Kádzsár-dinasztia idején jelentős befolyásra tett szert a síita papság, pontosabban a magasabban képzett vallástudósokra gyűjtőfogalomként használt ulema. Mindezt azért mondom el, mert most egy új legfelsőbb vezetőt kell választani Iránban, aki a soraik közül kerül majd ki.

A Kádzsárok idején, az ulema nyomására hozzáadtak egy cikkelyt az alkotmányhoz. Ezen 2-es cikk szerint a parlament egyetlen törvénye sem állhat ellentétben a saríával, vagyis az iszlám joggal, az iszlám síita joggyakorlattal. És kodifikálták azt is, hogy a síita iszlám az ország vallása. Ezt nevezik iszlám felsőbbrendűségi záradéknak.

Amikor a sah 1925-ben puccsal átvette a hatalmat, hatályban tartották a Kádzsár-alkotmányt, csak lecserélték a Kádzsár-dinasztia nevét a Pahlavi-dinasztia nevére. A puccsot akkoriban a britek is támogatták, és iráni értelmiségiek is Iránon belül, a modernizáció érdekében. A sah ideje alatt, Reza sah és fia, Mohamed Reza soha nem hagyták, hogy az ulema ténylegesen felülvizsgálja a törvényeket az iszlámnak való megfelelés szempontjából, és megvétózza azokat.

Tehát formálisan meglett volna a hatalma hozzá az ulemának, de nem gyakorolták.

Így van, az ulema valójában nem alkalmazta az alkotmány 2. cikkelyét, az csak dísznek volt. A gyakorlatban nem is tartottak ulema gyűlést, amelyet a sah megkérdezett volna arról, hogy a parlament által elfogadott törvények megfelelnek-e az iszlám jognak. Szóval abban az időben az ország szekulárisabb volt. Ez az egyik oka annak, hogy a síita papság haragudott a Pahlavikra: mert elhanyagolták őket. De nem csak a síita papságot hanyagolták el: nem tartották tiszteletben a király hatalmára vonatkozó korlátokat sem. A királynak alkotmányos királynak kellett volna lennie korlátokkal, mint a briteknél, vagy más európai alkotmányos monarchiákban.

De Mohamed Reza sah és az apja is uralmuk legnagyobb részében abszolutista királyokként uralkodtak. A fiú tíz évig alkotmányos monarchaként uralkodott demokráciával, erős parlamenttel, azonban instabil kormányokkal. De aztán a Mohamed Moszadek miniszterelnök elleni 1953-as puccs után a sah abszolút hatalomra tett szert: ez így volt 1953-tól egészen 1979-ig, a forradalomig. A forradalom után az 1906-1907-es alkotmányt megdöntötték a forradalmi iszlamisták, és egy teljesen új alkotmánnyal váltották fel, amely a síita jog uralmán alapul.

Az 1979-es forradalom után az új alkotmányt egy alkotmányozó gyűlés fogalmazta meg, amelyet 73 taggal hívtak össze. Az alkotmányt később népszavazáson jóváhagyták 1979 decemberében. Abban az időben laikusok is részt vehettek az alkotmányozó gyűlésben, nem csak papok. Mindenesetre a felállt rendszer az iszlamizmus és a republikanizmus keveréke, Iszlám Köztársaságnak nevezték el.

Mi teszi Iránt teokráciává? A legtöbb muszlim ország jogrendje amúgy is a saría jogon alapul. Jelentős különbséget jelent az, hogy a papság formálisan is hatalmat gyakorol?

Az 1979-es forradalom után az ulema bizottságot – amelynek már az előző alkotmány szerint is vizsgálnia kellett volna vallási szempontból a törvényeket – erősebb formában valósították meg: ez lett az Őrök Tanácsa, amely 12 tagból áll. Közülük hat síita jogtudóst a legfelsőbb vezető nevez ki, hat jogász tagot pedig a parlament választ. Ők folyamatosan ellenőrzik a parlament által elfogadott törvényeket.

Idővel az iráni legfelsőbb vezető növelte ennek a tanácsnak a hatalmát, hogy az elnökjelölteket és parlamenti képviselőjelölteket is ellenőrizze. Olyan, mint egy alkotmánybíróság, de egyben egyfajta saría bíróság is, a kettő kombinációja.

A forradalom óta Iránnak eddig csak két legfelsőbb vezetője volt, akik élethosszig tartó pozíciót töltenek be. Az első vezető, Ruholláh Homeini ajatollah egyben a forradalom atyja is volt. Már idős, 77 éves volt a forradalom idején, így csak tíz évig volt hatalmon. 1989-ben halt meg, az iraki-iráni háború végén: akkoriban Irán geopolitikai helyzete nagyon különbözött a maitól. Abban az időben a rezsim megítélése is nagyon más volt: az ajatollah rendszere szinte népszerű volt.

A második vezető, aki éppen múlt szombaton halt meg egy amerikai-izraeli támadás következtében, Ali Hamenei volt: ő 1989-ben lett Irán második legfelsőbb vezetője Homeini halála után. A legfelsőbb vezető megválasztásának mechanizmusát a forradalom után alakították ki: őt az úgynevezett Szakértői Gyűlés választja, amelynek a tagjai kizárólag síita papok lehetnek, ma ennek 88 tagja van.

A síita papság részvétele a közhatalom gyakorlásában valamiféle garanciaként működik, azon a feltevésen alapulva, hogy ők szigorúak a saría értelmezésében?

Talán, de ez összetett dolog. Minden muszlim ország jogrendjében keveredik a saría saríán kívüli elemekkel, hiszen a saría nem szabályoz mindent: nem mondja meg, hogyan kell rakétát építeni vagy uránt dúsítani nukleáris létesítményekhez. Az uralkodó papságnak nincs is problémája a természettudományokkal. De amikor a bölcsészet- és társadalomtudományokról van szó, azokat igyekeznek iszlamizálni: Irán kifinomult ország, még a síita papok is tanultak filozófiát, és büszkék rá. Irán első legfelsőbb vezetője, Homeini is szakértő volt az iszlám filozófiában és miszticizmusban.

Hogyan vált a rezsim egyre elnyomóbbá?

A Forradalmi Gárdát az 1979-es forradalom után alapítottak, hogy „megvédje az iszlám forradalmat”. Az iraki-iráni háború ajándék volt számukra. Nem csak azért, mert igazolta a létezését, fontosságát ennek a hivatalos hadseregen kívül álló milíciának, hanem azért is, mert a gárda parancsnokai tapasztalatot szereztek és a háború után gyorsan felfelé lépkedtek a katonai ranglétrán. Ali Hamenei, az akkori új legfelsőbb vezető még jobban támaszkodott a Forradalmi Gárdára, mint elődje, Homeini.

Közvetlenül azután, hogy Ali Hameneit megválasztották legfelsőbb vezetőnek 1989-ben, elérkezett Irán háború utáni gazdasági újjáépítésének ideje. Ekkor Hásemi Rafszandzsáni volt az elnök. Ő modernizáló szellemiségű volt, liberalizálni akarta a gazdaságot, miután az iraki-iráni háború és a hidegháború is épp véget ért. Ő és Hamenei bevonták a Forradalmi Gárdát a gazdasági projektekbe, hogy újjáépítsék az országot. A Forradalmi Gárda mind több pénzre, befolyásra és hatalomra tett szert, cégeket kezdtek létrehozni utak építésére, kőolaj-kitermelésre, ilyesmik.

Hamenei legfelsőbb vezetőként kevésbé volt karizmatikus, mint Homeini. Nem is volt a legmagasabb rangú papok között, emiatt jobban függött a Forradalmi Gárdától. Óriási bürokráciát épített maga köré a hozzá hűségesekből: megerősítette és a saját ellenőrzése alá vonta, egységesítette és erősen ideológiai alapúvá tette a Forradalmi Gárdát, eltávolította a hadsereg azon veterán parancsnokait is, akik nem voltak abszolút hűségesek hozzá.

1997-ben megválasztották a rendkívül népszerű Mohamed Hatami elnököt. Idővel a Forradalmi Gárda a politikai liberalizáció gátja lett. Hatami ugyanis Rafszandzsáni után folytatni akarta a reformokat: a sajtószabadság, a pártalapítás szabadságának a kiterjesztését, szóval az 1990-es évek vége Irán szabadságának virágzása volt.

Mi a helyzet az iráni nukleáris programmal és az azt követő nemzetközi szankciókkal?

Amikor egyetemista voltam, egyikünk sem hallott semmilyen kormányzati nukleáris projektről, mert az szigorúan titkos volt. De 2003-ban a Népi Mudzsahedek (MEK) nevű baloldali ellenzéki csoport felfedte – talán a Moszaddal együttműködve –, hogy Iránnak vannak nukleáris bázisai és projektjei az urán dúsítására. Ez feltehetőleg már az 1990-es években elkezdődött, Rafszandzsáni elnök idejében.

2003-tól tárgyalások kezdődtek, hogy engedélyezzék a nemzetközi közösségnek, hogy megfigyelje a helyszíneket, aztán 2006 decemberében jöttek az első átfogó nukleáris szankciók Irán ellen, aztán majdnem tíz év után a 2015-ös nukleáris megállapodás az Egyesült Államokkal Obama alatt, amelyből Donald Trump 2018-ban kilépett. A 2025. júniusi tizenkétnapos háború alatt Izrael meggyilkolta a Forradalmi Gárda számos vezető parancsnokát és a nukleáris programon dolgozó tudósokat, majd jöttek az izraeli és amerikai légicsapások a nukleáris program helyszínein.

És most újra háború van, a legfelsőbb vezető Hameneit és sok más vezetőt, a Forradalmi Gárda számos fontos tisztjét megölték a csapások során. Mi következik most? Izrael azt állította, hogy még azt az épületet is bombázta, ahol a Szakértők Tanácsa ülésezik, hogy megválassza az új legfelsőbb vezetőt.

Bombázták az épületet, de senki nem volt odabent. Szerintem online tartják a megbeszéléseket, hiszen tudják, hogy célpontok lehetnek. De azt hiszem, ez a csapás szimbolikus volt.

Izrael azt akarta mondani: „ha nem megfelelő személyt választotok, megölhetjük őt is!” Ez most valami olyasmi, mint a pápaválasztó konklávé a katolikusoknál. A különbség az, hogy itt bombázás közben választanak.

Állítólag hat jelölt van: mind síita pap, mert a többiek ki vannak zárva. Laikusok még a választó bizottság tagjai sem lehetnek. A jelölteknek magas szinten érteniük kell a síita jogtudományhoz. A hat jelölt közül csak kettő reformista. Rengeteg pletyka keringett arról, hogy kik lesznek a jelöltek. Néhányuk, különösen a keményvonalasok közül ketten igen ismertek, róluk rendszeresen beszéltek az elmúlt 10-15 évben, mint lehetséges utódok. Egyikük Hamenei legidősebb fia, Modzstaba Hamenei. A másik pedig Sadeq Larijani, aki Hamenei alatt volt az igazságszolgáltatás vezetője. A testvére jelenleg a Nemzeti Biztonsági Tanács vezetője, ő is befolyásos családból származik.

Kik a reformista jelöltek?

Ha most nem lenne a bombázás és a nyomás Izrael és az Egyesült Államok részéről, akkor valószínűleg a reformistáknak semmi esélyük nem lenne, még a nevük se merülne fel. Egyikük Irán korábbi, 2013 és 2021 közötti elnöke, Hasszán Rohani. Ő az az elnök, aki megkötötte a nukleáris megállapodást, szóval a nyugatiak jól ismerik őt. Jogi PhD-je van az Egyesült Királyságból, meg persze síita papi végzettsége is. A rendszeren belülről jön, de technokratább. Hásemi Rafszandzsáni, a korábbi reformista elnök jobbkeze volt, aki gyanús körülmények között halt meg, miután úszott egy medencében 2017-ben. A családja szerint valahogy megmérgezték.

A második reformista jelölt Hasszán Homeini, aki Homeini ajatollah, az alapító, az első legfelsőbb vezető unokája. Egyértelműen az establishment része, de az apja szintén gyanús körülmények között halt meg az idős Homeini halála után hat évvel, 1995-ben. Hasszán apja, Ahmad Homeini legfelsőbb vezető irodájának titkárságvezetője volt a nyolcvanas években. Bárki, aki találkozni akart Homeinivel, Ahmadon, a fián keresztül tudta őt elérni. Pletykák keringtek arról, hogy Ahmad maga akart volna a legfelsőbb vezető lenni idővel, de apja ezzel nem értett egyet: kijelentette, hogy Irán nem válhat monarchiává, ahol a vezetői szék apáról fiúra száll. Tehát Hameneit választották legfelsőbb vezetővé Homeini halála után. Néhány évvel azután, hogy Hamenei hatalomra került, Ahmad gyanús körülmények között halt meg, állítólag szívrohamban. Csak 49 éves volt. Pletykák keringtek arról, hogy a titkosszolgálatok ölték meg, mert elkezdte kritizálni Hameneit és a rendszert. A kormány soha nem ismerte el ezt, de síremléket építettek neki apjáé mellé, nagy emberként kezelve őt.

Az ő legidősebb fia Hasszán Homeini.

Ironikus módon mind Hasszán Rohaninál, mind Hasszán Homeininél volt egy hozzájuk közel álló személy, aki gyanús körülmények között halt meg. Talán ettől kevésbé keményvonalasak. Jobban megérted az emberek fájdalmát, amikor a saját környezetedben látod, mi mindent képes megtenni egy elnyomó rendszer.

Most tehát négy keményvonalas jelölt és két reformista van. És rengeteg pletyka arról, hogy ki lesz végül a vezető.

És ott van Reza Pahlavi, az utolsó sah száműzetésben élő fia az USA-ban, aki interjúkat ad, véleménycikkeket ír a Washington Postnak, és nyíltan készül a visszatérésre. Mik az esélyei egy ilyen forgatókönyvnek?

Pahlavi visszatérése azt jelentené, hogy megdöntenék a jelenlegi rendszert, kidobnák az alkotmányt, és teljesen új alkotmányt hoznának létre. 1979-ben Homeini pontosan ezt tette. Az iszlamisták és a baloldaliak elutasították a monarchiát és kidobták.

De a kérdés az, hogy Pahlavi van-e olyan karizmatikus, mint Homeini volt akkor. Más időket élünk most. Akkoriban Homeinit sok baloldali, szocialista, iszlám szocialista, vallásos és művelt ember támogatta. Ez a forradalmak korszaka volt világszerte. Még Michel Foucault is támogatta az iráni forradalmat! Diáklázadások voltak. Forradalmi szellem volt világszerte, meg persze szocializmus és hidegháború.

Reza Pahlavit a vallásos emberek nagyon határozottan ellenzik, mert még szekulárisabb, mint az apja. Az apja legalább diplomatikusan fenntartott kapcsolatot a síita papsággal. De Pahlavi jórészt Iránon kívül nevelkedett. A forradalom idején csak 19 éves volt, de már egy-két évvel azelőtt elhagyta Iránt, és az Egyesült Államokba ment pilótakiképzésre. Akkor még úgy volt, hogy ő lesz majd a király az apja után. De aztán nem tért haza a forradalom miatt. Amikor először elkezdett külföldről ellenzékiként politizálni, nem is beszélt túl jól fársziul. Később javította a nyelvtudását, de a nyelv, még az akcentus is mutatja, hogy nem Teheránban nevelkedett.

A forradalom utáni establishment utálja őt. Utálták az apját és nagyapját is a forradalom alatt, és néhányan még náluk is jobban utálják őt. Míg a felmenői mutattak némi tiszteletet a vallás iránt, számára a vallás teljesen közömbös. Oké, az iráni társadalom részben szekularizálódott, de Pahlavi néhány követője egyenesen iszlamofób. Néhányuk a közösségi médiában sértegeti a Koránt, az iszlámot. Persze a szólásszabadság szempontjából ez elfogadható, vagyis annak kellene lennie, de azért idegesíti a vallásos embereket. Sok iráni baloldali egyenesen fasisztának tartja a pahlavistákat, mondván, hogy megint abszolút hatalmat akarnak.

Szóval a többség nem támogatná Pahlavit, mert túlságosan szekuláris?

Jelenleg nagyjából 30 százalékos támogatottsága van Iránban, ami nem kicsi. Pahlavi bázisa főleg olyanokból áll, akiket valahogy kirekesztettek a forradalom után. Néhányuk családtagjai monarchisták voltak, és kidobták őket Iránból a forradalom alatt. Mások az 1980-as években kivégzett emberek családtagjai. Vannak, akik mindig is szekulárisak voltak, és emiatt marginalizálták őket a teokratikus rezsimben. Sok Pahlavi-párti Iránon kívül él, például az USA-ban.

De van egy másik 20 százalékos csoport, a nagyon vallásos síitáké. Ők támogatják a Forradalmi Gárdát, követik az ajatollahokat és a legfelsőbb vezetőt. Részt vesznek vallási fesztiválokon, ceremóniákon és elvégzik az összes síita rituálét. Nagyon elkötelezettek a síita iszlamizmus iránt. Jól szervezettek és felfegyverkeztek: harcoltak az ISIS ellen is Szíriában és Irakban, néhányuk magasan képzett harcos. Van egy vallási ideológiájuk, ami fanatikussá teszi őket, kicsit olyanok, mint a középkorban a keresztes katonák. Nem kis csoport, nem olyan bázis, amelyet figyelmen kívül lehet hagyni.

Mi a helyzet a maradék 50 százalékkal?

Read more

Szolgálati közlemény: köszönöm a sok adományt az Utcajogásznak!

180 ezer forintot sikerült összegyűjtenem nagykövetként a lakhatási szegénységben élőknek ingyenes jogsegélyt biztosító Utcajogász Egyesületnek, ami azért nagy dolog, mert az először kitűzött 150 ezres célt az összeg végül jócskán meg is haladta: nem gondoltam volna, hogy ennyien megmozdulnak az ügyért. Köszönöm, és köszönik ők is. Amit a kampányban vállalásként ígértem, természetesen betartom: igyekszem az április 12-i választásig rendszeresen véleménycikkeket is írni itt a hírlevélben.

Gemišt-podcast: Ercsey Dániel borszakíróval beszélgettünk borról, Közép-Európáról, Balkánról

Csökken Lengyelországban a magyar borok értékesítése az orbáni Oroszország-politika miatt, és ennek hatása látványosan érződik Tokajban és Egerben is. Igaz, hogy a magyar borászok többsége fideszes? Miért nem lehet eladni a tokajit? Miért van válságban a bor a világ legtöbb részén? Miért tűnik úgy Aleksandar Vučić, mint egy kattant bormarketinges? Óriási bajban lévő vörösbor. Elképesztően olcsó és nagyon magas minőségű moldáv borok. Odesszai emlékek. Szarajevói nyárson sült birkák. Kékfrankos és olaszrizling. Szakadékok és évszázados különbségek egy utcányira.

Ercsey Dániel borszakíró, a nálunk is ajánlott Szindbád borversenyre megy c. könyv szerzője volt a podcastunk vendége, akivel borok apropóján beszélgettünk Közép-Európa régióiról, társadalmi, turisztikai, történelmi, üzleti témákat is érintve.

02:05 Mi Közép-Európa ma, hol vannak a határai?

03:55 Mi a különbség a közép-európai és a kelet-európai kilátástalanság között?

08:20 Az olaszrizling és a kékfrankos mint Közép-Európa határjelzői: vérre menő viták arról, hogy cseh, magyar, horvát vagy szerb fajta-e az olaszrizling, miközben olasz

10:45 Kik a borászkodás éllovasai a környéken?

13:10 Utolérni Ausztriát? Utolérni Csehországot! Vagy a lengyeleket?

17:20 Orbán Viktor a borversenyeken: így húzzák fel a szemöldököket, kérdeznek be vagy gratulálnak a külföldiek a magyar miniszterelnök irányvonala miatt

19:25 Miért fideszes vagy mihazánkos a magyar borászok nagyrésze?

21:15 Szerbiai borpiaci boom vs. horvát depresszió és drágulás

22:50 Jól fizet a Vučić, azaz mennyire oké elfogadni az ellene tüntetőket szétverő, hangágyúval lövő szerb rezsim pénzét borok értékeléséért cserébe?

30:50 Milyen szerb titkosszolgálati felügyelet alatt lenni, Vučić székébe beleülni?

37:00 Miért nem beszélnek egymással a háborúról az exjugoszláv borszakértők?

39:55 Mit tudnak a moldáv borok, miért robbannak be hamarosan látványosan, és mit keresnek a lengyelek üzletileg és kulturálisan a moldáv borok körül?

46:10 Hol az üzleti szemlélet a magyar borászatból? És mi a legnagyobb sikerünk?

54:20 Miért toporog egy helyben Tokaj még mindig, a hírneve ellenére is?

57:00 Miért hajaz lassan az afrikai szafarik világára egy tokaji bortúra?

1:00:40 Három hely Kelet/Közép-Európában, ahová muszáj elutaznod

Az egyes epizódok a Partizán különböző podcastos felületein (YouTube, Spotify, Apple, Google) érhetőek el a többi partizános podcasttal együtt.

A visszajelzéseiteknek örülünk és előre is köszönjük őket.

Három jó száraz tokaji bor tavaszra

Péntek este benéztem a pécsi törzshelyemre, a Cornel’s borbárba, ahol épp Furmint Február-kóstolót tartottak. A már tizenpáréves kezdeményezés nemes, eredetileg Kézdy Dániel borkereskedőtől (róla itt olvashattok bővebben) származik, aki a sokáig nem annyira rivaldafényben lévő fajtát azzal próbálta meg felkarolni, hogy a holtszezonnak számító februárt már csak az alliteráció miatt is a promóciójának áldozza. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a budapesti Furmint Február-nagykóstolók a 2000-es évek végén, a 2010-es évek elején a szűkebb értelemben vett magyar borvilág talán legfontosabb eseményének számítottak – ezeken debütált számos bor, megjelent minden blogger és szakíró, itt találkozott egymással mindenki, aki Tokajban számított vagy számítani akart. Nem függetlenül attól, hogy akkoriban vett nagy lendületet Tokaj-Hegyalján a száraz tokaji borok készítése, több ok miatt is.

Read more

• miért teljes röhej, hogy van már száz hungarikum, és mi az, amivel (ha már muszáj hungarikumozni, de bár ne lenne az) fel lehetne tölteni ezeket tartalommal?

• milyen a német sajtóban az Ukrajnának szánt EU-s hitel Orbánék általi blokkolásának visszhangja, és mi az, ami iránt a németek tényleg érdeklődnek?

• mi történik az Európai Unióval azután, hogy a vezetők az USA-nak köszönhetően ráeszméltek, a kontinens akár saját jogán is lehetne valami? Jó olvasást, van mit.

Egy gyors és fontos szolgálati közlemény még az elejére

Az Utcajogász Egyesület februári adománygyűjtő kampányában Martin is nagykövet – ennek kapcsán vállalta, hogy igyekszik minden februári hírlevélben írni egy véleménycikket, ha pedig összegyűlik a kitűzött célösszeg, a választásig folytatja ezt. A keddi Parndorf-anyag sikerén és a rengeteg visszajelzésen felbuzdulva így tesz a mai hírlevélben is, viszont a kampánya állhatna jobban is. Úgyhogy most ti jöttök. Itt tudjátok támogatni: a rászorulók jogsegélyt kapnak, ők pénzt, ti pedig kontentet!

Az Európai Unió felébredt Csipkerózsika-álmából, és ennek Trumpék nem örülnek

Donald Trump felrázta Európát, ezért a világrendszerváltás gyorsított ütemét mára érezhetően felvette az Európai Unió is. Az ütemváltást (valószínűleg politikai okokból szándékoltan) nem vette még észre a magyar kormány. Tavaly nyáron az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen elleni bizalmatlansági szavazás kapcsán még arról írtunk a Gemišten, hogy ha nem csupán retorikailag akar szépelegni az EU a szabad világ vezető hatalma képében, akkor öt területen ki kell lépnie az USA árnyékából, hogy megvalósítsa Emmanuel Macron francia elnök régóta dédelgetett álmát a stratégiai autonómiáról. Tavaly még azért korholtuk az EU-t, mert semmi érdemi dolog nem történt az amerikaiakon való hüledezésen és Trump démonizálásán kívül. Az utóbbi negyedévben azonban összekapták magukat az EU vezetői, és olyan tektonikus mozgások indultak el, amik miatt betöltheti a súlyának megfelelő globális hatalmi szerepet az unió. Az amerikaiak rögtön vissza is vettek a lesajnáló hangvételből: Marco Rubio külügyminiszter ismét szövetségeseket megillető hangnemen szólt az európai vezetőkhöz a müncheni biztonsági konferencián.

Ezt az öt, tavaly nyáron kiemelt területet vizsgáljuk most meg: mi történt azóta a gazdasági húzóágazatok kiépítése, az euró pénzpiaci szerepének erősödése, a politikai vezetés, az európai hadsereg és konzekvens stratégiák terén?

Read more