De nemcsak írunk, hanem beszélgetünk is róluk.

Bosznia-Hercegovina fociválogatottja óriási meglepetésre jutott ki a világbajnokságra, és azt mondják, tudnak majd meglepetéseket okozni ott is: a tegnap esti 1:1-et Kanada ellen a helyi sajtó győzelemmel felérő döntetlenként emlegeti. De meglepetés lehet sokaknak az is, hogy az ott élő szerbek nagyrésze nem szurkol a csapatnak.

Miért van ez így? Mi kell ahhoz, hogy ez megváltozzon? Hogyan rakódnak rá a focira is az identitások, a háborús sérelmek, nacionalista narratívák? Az új podcastrészben Böcskei Balázs korábbi játékvezetővel, politikai elemzővel és Rontó Martin Balkán-szakértővel beszéltük ki a foci, a rárakódó identitások és a kapitalizmus viszonyát.

Ahhoz, hogy elinduljon, kattints a fenti YouTube-os play gombra. Ezekről beszélünk:

01:55 Minden a boszniai válogatottról: miért lehetnek ők a titkos favorit a vb-n?

05:20 Identitásharcok Bosznia-Hercegovinában: mennyire lehet nemzeti az a válogatott, ahol az országot három nemzet alkotja?

08:45 Mi történne Bukovics Martinnal, ha a kék-sárga boszniai focimezben menne be a szerbek közé egy banja lukai kocsmában?

09:55 Lébényi fradisták vs. Mester utcai fradisták: szurkolói szociálpszichológia

14:35 Zrinski Mostar, FK Borac, FK Sarajevo: ahol a fociklubok a különböző nacionalizmusok megélésének terepei, és a szponzorok is erre jönnek

20:15 Kik Bosznia-Hercegovina belgái? Mikor szurkolna egy szerb Boszniának?

24:30 A diaszpóra problémái: milyen hatással van a migráció a nyugati válogatottakra? Azaz lehet-e integrációs projekt egy fociválogatott?

36:30 Ugyanez Boszniában: a válogatott a megoldás, vagy a megosztottság tünete?

44:00 Nemzetépítés és foci: amit a NER csinált a Kárpát-medencében, azt csinálja kicsiben Horvátország és Szerbia Bosznia-Hercegovinában

48:05 A St. Pauli sztorija: így lett balos identitáspolitikai brand a hamburgi klubból

53:40 Ki a kelet ura? Ki a nyugat ura? Történelmi derbik

01:02:30 Milyen meccsekre menjenek ki mindenképp a podcastot végighallgatók?

A nem feltétlenül tökéletes hangminőségért elnézést kérünk: mivel különböző országokban vettük fel az anyagot online, nem tudtuk használni a Partizán podcaststúdióját, de a hangmérnökeik igyekeznek kihozni ebből is a legjobbat. Az egyes epizódok a Partizán különböző podcastos felületein (YouTube, Spotify, Apple, Google) érhetőek el a többi partizános podcasttal együtt. A visszajelzéseiteknek örülünk és előre is köszönjük őket.

• Van egy ország tőlünk délre, ami egyrészt óriási meglepetésre kijutott az idei vb-re, ami miatt számos nagyvárosban focimezben mászkál boldog-boldogtalan, másrészt helyben senki nem lepődik meg azon, ha az ország fele nem szurkol a válogatottnak, hiszen miért is tenné. Riport a foci mentén is megosztott Bosznia-Hercegovinából arról, hogy elhozhatja-e a válogatott sikere a vágyott egységet.

• Öt közép-európai válogatottnak szurkolhatunk idén: Bosznia-Hercegovina mellett Horvátország, Csehország, Németország és Ausztria is kijutott. Ki milyen focit játszik, melyik csapat mennyire erős? Kele János válaszolt a kérdéseimre.

• Én Bosznia-Hercegovinának szurkolok. Tuzlában a válogatott tiszteletére limitált kiadású sört főztek, ezt megkóstoltam, hogy nektek ne kelljen, valamint mutatok pár friss és helyi szurkolói dalt a kocsi playlistjébe, meccsnézés elé. Jó olvasást!

Összehozhatja-e a foci Bosznia-Hercegovina népeit?

Szarajevó, május legvége, egy szerencsére még nem túl meleg vasárnap délután. Rengeteg a turista, a Baščaršija, azaz a belvárosi bazár évről évre kevésbé tud ellenállni a tömegturizmus ostromának. A még a közép-európai építészet jellemezte Ferhadiján állok, a beszédes nevű Hotel Europe melletti mecset előtt, és azt nézem, vajon melyik ATM működik egyáltalán, hogy készpénzhez jussak. Egyszer csak előbukkan a tömegből pár rendőr, hogy félreállítson és utat csináljon többszáz focimezbe öltözött fiatalnak, akik aztán hangos „država Bosna”, azaz Bosznia-Hercegovinát mint államot éltető skandálásban törtek ki. A focimezesek itt-ott megálltak, pózoltak a kamerának, zászlókat lengettek – mint a helyszínt biztosító rendőrtől megtudtam, klipet forgatnak.

Amit láttam, nem egy egyszeri klipforgatás volt, hanem idén tavasz óta egy átlagos szarajevói hétköznap: Bosznia-Hercegovina ugyanis Olaszországot legyőzve kijutott az idei labdarúgó-világbajnokságra, ott azóta mindennapos, hogy a felnőttek és gyerekek válogatott mezben flangáljanak. Mint Irvin Pekmez, Szarajevóban élő oknyomozó újságíró meséli a Gemištnek: „A válogatott sikerei a nemzeti büszkeség és az összetartozás kifejeződésévé váltak. Egyre többen viselik a mezüket, népszerűek lettek a szurkolói dalok, a média látványosan többet foglalkozik a csapattal. Még azok is érdeklődni kezdtek a foci iránt, akik korábban nem voltak sportkedvelők.” A Coca-Cola is a játékosokkal reklámozza magát a szarajevói telefonfülkékre és villamosmegállókban elhelyezett hirdetéseken, míg az itt is otthoni tévé- és internetszolgáltatást kínáló Telekom a meccsek időpontját hirdeti óriásplakátokon.

A boszniai kék-sárga színeket és a válogatott iránti rajongást azonban azokban az országrészeken látni csak, ahol a bosnyákok alkotják a lakosság többségét.

A hercegovinai horvát vidéken Neumtól Stolacon át Mostarig végigautózva semmit nem látni ebből. A horvátok Horvátországnak alap, hogy szurkolnak, de azért a hazai válogatottat sem vetik meg, pláne mivel több, futballkarrierjét a horvát csapatnak számító Zrinski Mostarban kezdő játékos is szerepel benne. Lelkesedni nem lelkesednek érte, a többség eleve inkább Zágráb felé orientálódik, de mégis, lényegében két csapatuk is van a vb-n. Alapesetben a bosnyákok is rendre Horvátországnak szurkolnak – mivel a sajátjaik nem szoktak kijutni nemzetközi tornákra. Jajcéban az önkormányzat idén úgy készül, hogy a városi szervezésű szabadtéri meccsnézésen mindkét csapat meccseit adják, mondván a horvátok és bosnyákok testvérek, örülnek egymás sikereinek – és a jugó öntudatból fakadóan Montenegró nagyobbik részén is ennek a két csapatnak szurkolnak majd. Damir Kapidžić, a Szarajevói Egyetem politológiaprofesszora (korábbi interjúnk itt olvasható vele) a Gemištnek elmondta, a bosnyák- és horvátlakta területeken országszerte óriási és látványos meccsnéző bulikra számít, már csak azért is, mert a diaszpóra jellemzően a vb időtartama alatt, június-júliusban szokott nagyszámban hazalátogatni.

A Bosznia-Hercegovinát alkotó harmadik népcsoport, a szerb nehezebb dió: Damir Kapidžić szerint érdemes lesz figyelni, hogy mennyire követik majd egyáltalán a szerbek lakta területeken a válogatott meccseit, és hogy lesznek-e, akik ehhez felveszik mondjuk a mezüket. A közkeletű – még az olyan komoly fórumokon, mint a Redditen is olvasható – vélemény az, hogy a boszniai szerbek legfeljebb akkor hajlandóak a válogatottnak szurkolni, ha az Albánia, Koszovó vagy a kettőt együtt megjelenítő, rengeteg honosított játékossal felálló Svájc ellen játszik – ez a klasszikus „az ellenségem ellensége a barátom” logika. Mint Irvin Pekmez meséli, ennek oka a boszniai háború ma is élő sebeiben keresendő, valamint abban, hogy a szurkolók körében egyre gyakrabban megjelenő történelmi bosnyák szimbólumok – mint a liliomos zászló – is ellenszenvet váltanak ki a szerbekben. Gyakran van botrány a – jellemzően diaszpórabeli – bosnyák ultrák viselkedéséből, főleg, ha Szerbia az ellenfél, melynek himnuszát nemcsak kifütyülik, de durvábbnál durvább beszólásokkal tarkítják.

Logikát a liliom mint jelkép megítélése terén nehéz keresni: mind a bosnyákok, mind a szerbek magukénak tudják az 1377-91 között uralkodó I. Tvrtkót, Bosznia első királyát. A liliom az ő királyi háza, a Kotromanić-dinasztia jelképe volt – és nagyjából úgy néz ki, mint az Anjouké, onnan inspirálódhattak. Miután I. Tvrtko anyai ágon a középkori Szerbiát uraló Nemanjić-dinasztia leszármazottja volt, a szerbek benne szerb királyt látnak. Magát az okleveleiben többek közt „a szerbek királyának” nevezte és igényt tartott a szerb trónra is. A bosnyákok azzal érvelnek, hogy a középkorban nem volt semmiféle kialakult nemzeti hovatartozás: azzal, hogy I. Tvrtko állama nem Szerbia, hanem a mai Bosznia területét foglalta magában és magát boszniai bánnak, majd királynak nevezte, lényegében megalapozta Bosznia politikai önállóságát.

Ehhez nyúltak vissza a Jugoszlávia szétesésekor önálló Bosznia-Hercegovinát akaró, azt a Belgráddal együtt maradni akaró, az akkor alapított Republika Srpskával szemben a boszniai háború során sikerrel – és végül jelentős horvát támogatással – megvédő boszniaiak. Az ország zászlaja a történelmi folytonosságot vagy inkább megalapozottságot jelképezve 1992-98 között I. Tvrtko jelképeit tartalmazta: kék pajzson egy ezüst sáv, rajta hat aranyliliommal. A király mindenesetre lehetne akár nemzetegyesítő személyiség is, elvégre mind Szarajevóban, mind Banja Lukában van szobra – de nem, utóbbi helyen épp azért emelték pár éve egy mecset elé a szobrát, hogy ne csak Szarajevóban legyen neki, azaz nehogy ellopják tőlük a bosnyákok az örökségüket. Mindenesetre elég bonyolult elmagyarázniuk, hogy

ha egy király a szerbek szerint az övék, akkor a címeréből miért is nem kérnek?

A Banja Lukában, a boszniai szerbek központjában élő politológus, Tanja Topić szerint az, hogy a szerbek ne szurkolnának a válogatottnak, csak a sztereotipikus felszín. Mint a Gemištnek meséli, az emberek belefáradtak a folyamatos válságokba, traumákba és rossz hírekbe. Szerinte a kisebbik entitásban, a Republika Srpskában élők egy része is szurkolt annak, hogy a válogatott kijusson a labdarúgó-világbajnokságra: sokan örültek a sikernek, még ha ezt a meccs utáni hangos és látványos szarajevói utcafesztivállal ellentétben inkább csak az otthonaik csendjében ünnepelték.

Mint mondja, a szélesebb boszniai szerb közvéleményben is sokan szimpatizálnak a csapattal, köztük olyanok is, akik politikai nyomástól vagy a környezetük reakciójától tartva nem merik ezt nyilvánosan kifejezni: „A csapat reményt ébresztett az emberekben, megmutatta, hogy Bosznia-Hercegovinából nemcsak korrupcióról és politikai feszültségekről szóló hírek érkezhetnek, hanem olyan történetek is, amelyekre büszkék lehetnek, és amelyek pozitív képet mutatnak az országról.”

Boszniai szerbként persze nem könnyű szurkolni Bosznia-Hercegovinának – nagyrészt a politikai elit és az általuk gerjesztett közhangulat miatt, meséli Tanja Topić. „Éveken át azt hangoztatták, hogy Bosznia-Hercegovina egy idegen ország, amiben csak átmenetileg élünk. Sokak számára bonyolult rálépni arra az útra, hogy a sajátjuknak tekintsék az országot, így annak csapatát is.” Felidézi a Dodik-rendszer egyik legradikálisabb boszniai szerb ellenzőjének esetét is, aki noha szurkol Bosznia-Hercegovina válogatottjának, ezt nem mondhatja ki nyilvánosan, mert az egyet jelentene politikai pályája végével. A nacionalizmussal átitatott boszniai szerb közegben mindenkit, aki magát Bosznia-Hercegovina, nem pedig a Republika Srpska polgárának mondja, hazaárulóként kezelnek. Az illető politikus ezért annyit mond csak, hogy most is Szerbiának szurkol – noha az ki se jutott a világbajnokságra.

Felmerül a kérdés, hogy lehet-e a focinak, a válogatott jó szereplésének Bosznia-Hercegovinában valamiféle nemzetegyesítő szerepe – mint ahogy Magyarországon is érezhetően jobb lett a hangulat akkor, amikor a foci Európa-bajnokságon jól szerepelt a csapat. A Szarajevói Egyetemen oktató Damir Kapidžić a válogatott kijutását egyelőre egyszeri sikerként könyveli el, de ha a csapat konstans jól játszana és valamilyen csoda folytán eljutna mondjuk a negyeddöntőkig, akkor lehet esély valamiféle közös egységre, de ennek esélyét igencsak haloványnak látja.

Az újságíró Irvin Pekmez válasza rövid és tömör: nem. Jobban kifejtve felidézi, hogy egyes történészek szerint Jugoszlávia felbomlása tulajdonképpen a futballstadionokban kezdődött, elvégre a nacionalista jelképek ott erősödtek fel, majd torkollottak tömegverekedésbe 1990-ben a Dinamo Zagreb és a mindenkori belgrádi rezsim csapatának számító Crvena Zvezda meccsén. Mint az újságíró meséli, Bosznia-Hercegovinában a klubmérkőzések sokszor ma is teret adnak a legszélsőségesebb nacionalista és gyűlöletkeltő megnyilvánulásoknak, és nem látni megoldást arra, hogyan lehetne változtatni például azon, hogy egyes szurkolói csoportok a szemükben hősként feltűnő háborús bűnösöket éltetnek – így már maga a kérdés is, hogy hogyan válhatna a klubfutball egy egészségesebb társadalmi kultúra építőelemévé, illúzió, egy szép álom legfeljebb. Olyannyira nyilvánvaló, mint most a világbajnokság előtt, sosem volt ez még, mondja pesszimistán Irvin Pekmez.

Pedig maga a csapat lehetne a bizonyíték arra, hogy ez nem lehetetlen. A bosznia-hercegovinai labdarúgó-szövetség elnöke, a 37 éves üzletember, Vico Zeljković nem csupán Milorad Dodik unokaöccse, de korábban még az ő nagyszerb nacionalista retorikájának képviselője is volt. Amikor 2016-ban a legnacionalistább szerb szurkolótáborral rendelkező banja lukai FK Borac klub körül tevékenykedett, még úgy nyilatkozott, hogy ők aztán nem akarnak bosznia-hercegovinai bajnokok lenni, az ugyanis nem az ő országuk. Miután az országban minden poszt sorsa nemzetiségi kvóták alapján dől el, 2021-ben szerb elnököt kellett választani a futballszövetség élére. Az egyedüliként pályázó Dodik-unokaöcs akkor azt ígérte, mindenki elnökeként dolgozik majd – ezt akkor a kinevezésében nepotizmust látó többség nem hitte el neki, de Tanja Topić szerint egy ideje tényleg ezt csinálja. A demonstratívan minden szerb sportsikernek hangosan ünneplő Milorad Dodik és környezete nem gratulált Bosznia-Hercegovina válogatottjának a vb-re való kijutáshoz, inkább kritizálja azt, mondván milyen kevés szerb játszik benne. Vico Zeljković ezekre úgy reagált: sok játékos meghívást kapott a válogatott keretbe, az, hogy közülük többen nem is reagáltak erre, az az ő problémájuk. Azt is kijelentette, hogy szomorú dolog a játékosok „vérsejtjeit számolgatni”, és etnikai csoportok szerint besorolni őket.

Read more

• Bukovics Martin nem tartja Vágó Gábor száznapos türelmi idejét az új kormányt illetően: megírta, miért hiba, hogy Magyar Péter Budapesten maradt hétvégén.

• Koszovó választott, hét év alatt ötödszörre. Techet Péter írt Albin Kurti felemelkedése és felszínen maradása történetéről: avagy a magabiztos baloldali szuverenista, aki a nyugatnak nem hálálkodni akar, ehelyett azt követeli, hogy csak simán hagyják Koszovót rendes független országként működni.

• És persze itt van a közép-európai híradónk is. Benne a romániai kormányválság folytatása, friss bukaresti pletykák, az új szlovén kormány Izrael-ügyi 180 fokos fordulata és első intézkedései, az aktuálisan legjobbnak értékelt környékbeli olaszrizlingek, keletnémet kínlódások. Jó olvasást, itt mindig van mit.

Az új miniszterelnök első nagy hibája

Merészet húzott a montenegrói állami protokoll: a céges tombolák és nyugdíjasfarsangok világából ismert celofános ajándékkosarat adott mindenkinek, aki részt vett a hétvégén a Kotori-öbölbeli Tivatban tartott EU-Nyugat-Balkán-csúcstalálkozón. Merészet, de ügyeset: Friedrich Merz német kancellár arcára óriási öröm ült ki, amikor végigpásztázta a szemével a helyi vörösbort, gránátalmaszörpöt, olívaolajat, njeguši sonkát, érlelt sajtot és mézet tartalmazó összeállítást.

Informális csúcsot rendeztek: nem döntöttek formálisan semmiről, még közös nyilatkozatot sem írtak alá, viszont jelen volt Ukrajnán kívül minden Magyarországgal szomszédos ország vezetője, a német kancellár, a francia elnök, a cseh kormányfő, a lengyel miniszterelnök, az új bolgár elnök, az uniós intézmények vezetői. Az olasz Giorgia Meloni mellett egy kormányfő hiányzása volt látványos: Magyar Péteré.

Az EU-ban a Trump-pártisága miatt elszigetelődő olasz kormányfő a Domani napilap információi szerint azért nem ment, mert az EU-s partnereire dühös volna Bosznia-Hercegovina miatt: Merzék nem akarják az ország élére gyámnak, vagyis nemzetközi főképviselőnek azt az olasz diplomatát, akit Trumpék is leokéztak. (Ennek hátteréről itt írtunk.) Azt, hogy Magyar Péter miért nem ment, nem tudni – nemhogy a miénkre, de az AP hírügynökség kérdésére sem válaszoltak. (Már persze ha egyáltalán működik már/még a kormány honlapján lévő mailcím, mert a kormányszóvivők elérhetősége például furcsa módon nem publikus, úgy kell erről más újságírókat kérdeznem, akik furcsa módon nem kormányzati, hanem tiszás mailcímeket emlegetnek: ilyen még a Dodik-féle Republika Srpskában sincs.) Mindössze Jakov Milatović montenegrói elnök tett közzé egy posztot arról pár napja, hogy telefonált Magyarral és újfent gratulált neki. Így legfeljebb találgathatunk. Későn szóltak Magyaréknak? Elkallódott valahol az infó? Nem volt már szállás Tivatban? Zavarta az ottani luxizás, a sok orosz és ukrán jacht? Azt hitte, hogy a gejl Amaro Montenegro keserűlikőr tényleg montenegrói?

Magyarország respektje Montenegróban meglepően nagy – nagyrészt épp azon Osztrák-Magyar Monarchia ottani jelenléte miatt, amire a magyar miniszterelnök aranykorként tekint. A helyi nyelven ugyanis „austrougarski” a neve az „osztrák-magyarnak”, így ott minden, ami osztrák volt, ezáltal magyarrá is vált. Az Orbán-kormány az OTP és a 4iG jelenléte mellett jelentős befolyást épített ki Magyarországnak a Balkánon azzal, hogy minden EU-tagjelölt országnak EU-integrációs szakértőket ajánlott fel, hogy ők az ottani kormány aktuális igényeinek és szükségleteinek megfelelően segítsenek abban, amiben épp kell.

Az egyik ilyen szakértő, a pont Montenegróban nagyköveti rangban szolgáló Törő Csaba meg is szólalt az ország EU-csatlakozásáról szóló helyszíni riportomban: az a munkája, hogy a magyar csatlakozás knowhow-ját a helyiek rendelkezésére bocsássa, ha pedig felmerülne valamilyen kérdés, az illetékes magyar hivatalok gyors megoldást szállítsanak. Mindezt magyar közpénzből fizetve – vagyis Magyarország pénzt áldoz arra, hogy a Balkán gyorsabban csatlakozzon. Ezek a diplomaták nem a fideszes agitpropot terjesztették, hanem akadt, hogy beültek egy montenegrói vagy albániai minisztériumba és az ottaniakkal együtt írták meg és dolgozták ki akár késő estig azokat a dokumentumokat, amikre aztán az EU később odaítélt a helyi kormányoknak különböző fejlesztési pénzeket. Montenegróban ezt a segítséget nagyra értékelik:

ilyen segítséget az EU-ban egyedül csak Magyarország ad, senki más nem.

Mégis, Közép-Európából egyedül a magyar miniszterelnök hiányzott Tivatból. Még Aleksandar Vučić, a montenegrói függetlenséget nemrég a podgoricai Borba napilapban elátkozó, revolverlapjaiban rendre Montenegrót ócsárló szerb elnök is elment, hogy „a montenegróiak arcába mondja az igazságot” – igaz, a verőlegényeit szállító Air Serbia-gépet a repülőtérről visszafordították a montenegróiak, nehogy valamilyen balhét okozzanak. (Noha Montenegró május 21-én ünnepelte a születésnapját, a mai, azaz Montenegró nélkül maradt Szerbia június 5-én kiáltotta ki a függetlenségét: a tivati június 4-6. közötti EU-csúcs időpontjának kellős közepére eső dátum kiváló apropó lett volna a házigazdát kínos helyzetbe hozó provokációra.)

Magyar Péterék üzenete nagyon nem szerencsés: a múlt héten Szerbiába látogató tiszás házelnök, Forsthoffer Ágnes a Vučićot és a Fideszt is 120%-osan kiszolgáló VMSZ-t dicsérte pont úgy, mint eddig a fideszes politikusok tették, előtte pedig a horvát népet havi szinten usztasázó, a szerbiai nihilista egypártrendszer ellen tüntető egyetemistákat polgárháborút előkészítő terroristáknak, egyszerre fasisztának és kommunistának nevező Ana Brnabić házelnök mellett vigyorgott kedélyesen.

Read more

A mai hírlevél Berlinbe és a tengerpartra tekint. Megnézzük, miért nincs Magyar Péter vendéglátója, Friedrich Merz és a német jobboldal abban az irigyelt helyzetben (kényelmes parlamenti és társadalmi többség maga mögött), amiben Magyarországon a Tisza Párt és milyen kiutakat látnak abból a szorongatott helyzetből, amikbe a szélsőjobboldali AfD – és nagyrészt a saját politikájuk – kényszerítette őket. A tengerparton pedig csak kicsit nézünk el Montenegróba: megmutatom Josip Broz Tito Hatvanpusztáját és a Hormuzi-szoros blokádjának dalmát verzióját a nyárra szokás szerint visszatérő, kéthetente jelentkező Adria-blokkunkban. Jó olvasást, van mit.

AfD? Bitte, nicht

Magyar Péter hételeji berlini látogatása nem hozta lázba a német sajtót. Sőt. A másnap reggeli hírlevelekben senkinél, még a Politico mindig részletes Berlin Playbookjában sem volt téma az, hogy előző nap Friedrich Merz kancellárnál járt az új magyar miniszterelnök – ahol meg mégis, ott a már ismert Ukrajna-ügyi pozíciója volt a téma. Orbán szexi, Magyar csóri? Vagy az van, hogy az EU-s pénzek hazahozataláért cserébe az elvárt intézkedések teljesítését árgus szemekkel figyelő, a budapesti kormány fölé augusztus végéig informális brüsszeli gyámként odarakott bizottsági kabinetfőnök, Björn Seibert miatt eleve nem is tekintenek Magyarra önálló aktorként?

Vagy annyira kínos volt, ahogy a magyar nagykövetség és a kancellária közötti sétája során az Unter den Lindenen minősítgette az általa kultúraidegen módon kártyával kifizetett turista-currywurstot, hogy mennyire kicsi lett, miközben az autentikus utcai kaja ott eleve a Bulette – közben pedig a gazdag északnémet Hamburgot próbálta a legendásan szegény és kaotikus Berlinhez hasonlítani? Nem hiszem. A legvalószínűbb válasz az, hogy a német belpolitika sokkal jobban izgat most mindenkit, mint az az ember, aki pont azt és pont úgy hozta, ahogyan azt mindenki elvárta tőle. Még a Frankfurter Allgemeine Zeitung is azzal adta el másnap a Magyar Péterrel készült interjúját, hogy ő a szélsőségesek elé emelt kordonok hatástalanságáról beszélt.

Örök AfD-hétfő

Márpedig német belpolitikáról egy ideje egyszerűen kínszenvedés írni. Már vagy tíz éve az a fő témája, hogy csak AfD ne legyen. Ne legyenek szalonképesek, ne legyenek a politikusaik a tévében, ne legyünk kíváncsiak arra, hogy mit akarnak, ne lehessen velük beszélgetni, velük együtt szavazni, ne lehessen velük együtt kormányozni. Egy ideje meg már arról, hogy egyáltalán ne is lehessenek – azaz balról konkrétan betiltanák a pártot. (Vannak, akik már annak európai pártcsaládját is.) Amely nagyrészt épp ebből a protesthangulatból él, mert az AfD-t ellehetetleníteni kívánó balos-zöld politikai és médiaelit azt nem veszi észre, hogy a tűzfalazásával-kordonjával épp maga tereli a tömegeket a párt irányába. Egy idő után ugyanis az ember kíváncsi lesz arra, hogy mi az, amit annyira nem akarják, hogy lássanak. Az AfD elleni harc egyszerűen unalmas: ugyanazt kerülgetik, mindig sikertelenül, mindig egy fokkal erőszakosabban, és egyre kínosabban. És hát tényleg kínos, amit a magára már nem is németként, hanem egyenesen „európaiként” hivatkozó német politika művel: még a nyelvtanilag nagyrészt ugyanazon német nyelven beszélő Svájc – ahol mindenki bent van a kormányban, aki bekerült a parlamentbe – vagy Ausztria – ahol a szélsőjobb választási eredménye a kormányon levése után rendre feleződik – példáiból sem tanulnak.

Emlékszem a 2013-as német szövetségi választás kampányára: főiskolás éveim alatt akkor Wiesbadenben, az egyik leggazdagabb német városban, Hessen tartományi székhelyén éltem. Sajnos nem a belvárosban az ottani, 18. században épült, magas belmagasságú menő lakásokban, mert belvárosi WG-kbe, lakóközösségekbe nem vettek fel, így a villanegyed szélén egy társasházban volt a szobám egy bajor és egy északnémet fiúé mellett. Az északnémet foglalkozása tanár volt, és a fő beszédtémája egyre inkább az lett a választások felé közeledve, hogy egyszerűen nem bír a bevándorlók gyerekeivel, az osztályok fele migrációs hátterű, és ő nem is a legrosszabb iskolában tanít. Kire szavaz, kérdeztem, a válasza pedig egyértelmű volt: az AfD-re. Néztem nagyot: arról a pártról sok jót nem hallani. Elolvastam pár interjút velük, és tetszettek a plakátjaik is – miután összefirkáltak közülük párat, pártlogós színezőket tettek ki, mondván „tessék, gyakoroljatok” –, végül először és utoljára leszavaztam én is a frissen alakult pártra, elkezdve azon gyakorlatomat, miszerint mivel minden új párt színesíti a német parlamentet, kicsiket kell ikszelni. 4,7%-ot kaptak, nem jutottak be a parlamentbe végül. Furcsa érzés, hogy a magyar sajtóban ezzel én lehetek az egyedüli AfD-szavazó, a hangos jobbosok erről csak álmodoznak.

Mindez még a 2015-ös migrációs válság és az AfD berobbanása előtt volt. Az akkori AfD porosz professzorok CDU és Európai Központi Bank elleni lázadása volt, mintha a Professzorok Batthyány Köre felvett volna egy tiktokost és egy stylistot. Nem volt szélsőjobboldali egy kicsit sem, sőt – a balos elitnek azonban nagy szüksége volt egy ígéretes szélsőjobboldali pártra, hogy legyen mivel riogatni, így az AfD kapóra jött, azt beállították egy olyan sarokba, ahol maga a párt nem feltétlenül szeretett volna lenni. Az AfD-sek elképzelése az volt, hogy olyanok lesznek, mint a CSU Bajorországban: konzervatív öregurak aperolspritzezve, öltönyben mondanak néha nagyokat, vigyázva arra, hogy szalonképesek maradjanak, de jobbközéptől jobbszélig mindenki érezze, hogy ők fogalmazzák meg a kényelmetlen igazságokat a legkeményebben.

A párt életrehívóit azonban elsodorta az általuk mobilizált tömeg – volt igény protestpártra, de nem az euró meg a görögök, hanem a komplett német politikai elit ellen, és nem öltönyös-aperolspritzezősre, hanem olyanra, ami verekedést provokál ki minden házibuliban. A migráció témáját csak 2015-ben pörgette fel a párt – miután a portugálok, az olaszok és a törökök azért viszonylag jól beilleszkedtek, addig azt tényleg csak a neonácik nyomták Németországban. És ahogy ez a düh ezután éveken keresztül nem tudott becsatornázódni az érdemi döntéshozatalba, hogy idővel lenyugodva esetleg konstruktív energiákat eredményezhessen, úgy vált az AfD-s tábor egyre frusztráltabbá, a pártvezetés pedig egyre radikálisabbá. Arról, hogy ez a folyamat hogyan nézett ki, 2019-ben már írtam, ez tart azóta is: az AfD-ből nemcsak a pártalapító távozott, de a migráció témáját felkaroló, őt kirúgó politikus is. Ma a párt

az alaphangot megadó identitárius-szoftneonáci tábor és a népszerűség hullámain szörfölni próbáló opportunista-pragmatikus hatalomtechnikusok gyülekezőhelye.

Az AfD azért tudott megalakulni, mert Angela Merkel alatt a CDU jobboldalról középre ment el. Erőssé azért tudott válni, mert Merkel számos területen (migráció, atomerőművek) a zöld-balos tábornak tett látványos gesztusokat. És azért maradt erős az AfD ezután is, mert Merkel távozását követően ez a zöld-balos tábor kormányra került Olaf Scholz kabinetjében: a maguk irányvonalát a legidegesítőbb woke szólamokon alapuló identitáspolitizálásra építő Zöldek márpedig nem voltak érdekeltek abban, hogy az AfD támogatottsága csökkenjen, mert úgy veszélyként lehet rájuk mutogatni. Márpedig ha veszélyként ott vannak, mindig rá lesz kényszerítve arra a legnagyobb párt, a CDU, hogy valamelyik balos pártot bevonja maga mellé a kormányzásba. Ezért vannak CDU-Zöldek- vagy CDU-SPD-kormányok a tartományokban és így lett CDU-SPD szövetségi szinten Friedrich Merz alatt – tisztán jobboldali kormánya egyedül Bajorországnak van, ahol a CDU helyi testvérpártja, a CSU a jobbközép-kisgazda Freie Wählerrel együtt vezeti a tartományt.

Az AfD megszelídítéséhez a kézenfekvő megoldás az lenne, ha a CDU/CSU tudomásul venné a realitásokat és egy-két tartományban leállna vele kormányozni, mint azt teszi Ausztriában az ÖVP az FPÖ-vel, növelve ezzel a jobbközép mozgásterét – lehetőleg olyan felállásban, hogy a CDU az erősebb partner, nem pedig az AfD. Ezt azonban nem teszik, sőt, kongresszusi határozatuk van az AfD-vel való együttműködés kizárásáról, ezért az, hogy az AfD-t idáig radikalizálták, nagyban az ő felelősségük. Meg azé a médiaelité, amely rendre az AfD-vel hiszterizálja a közbeszédet a CDU mozgásterének szűkítésével a baloldali pártok kormányzati szerepvállalásának kizsarolása (és így az ő NGO-jaik, munkahelyeik finanszírozása, zsűrihelyeik megtartása) érdekében. (Erre Magyar Péter is utal a FAZ-nak adott interjújában.)

Ulf Poschardt, a német média egyik legmegosztóbb (tehát legérdekesebb), újabban kemény jobboldali-liberális kultúrharcba kezdő publicistája két új találó, sokaknak fájó szakkifejezést is megalkotott ezen jelenségek leírására. A Shitbürgertum – a „szarpolgárság” – volna az a poszt-68-as zöld-balos miliő, amely uralma alá hajtotta volna az intézményeket, az akadémiai világot, az egyházakat és a politikát, hogy a maga progresszív-woke lemezét hallja vissza mindenhonnan. A Bückbürgertum – azaz a „hajlongó polgárság” – pedig azon konzervatívokból, liberálisokból áll, akik ezen progresszív, szabadságellenes elképzeléseknek meghunyászkodva, konformistán befekszenek. Poschardt szerint utóbbiak rosszabbak az előzőknél, addig azonban ő se megy el, hogy az AfD-t a megoldás részeként tálalja, vagy egyáltalán akként elképzelje.

Három friss ötlet az AfD ellen

Márpedig a teljes német jobboldal azon gondolkodik épp, hogy mit tehetne a szélsőjobboldal előtörése ellen – azaz hogyan tudja azt megakadályozni úgy, hogy az AfD elé emelt tűzfalat se bontja le. Bár lehet, elkéstek már ezzel, mert az AfD országosan már 6 százalékponttal előzi a CDU/CSU-t, a szász-anhalti és mecklenburg-előpomerániai tartományi választásoktól pedig a németek több mint kétharmada már AfD-s tartományi kormányfőket vár, előre beárazva ezeket. Arról nem beszélve, hogy egy friss kutatás szerint a németek relatív többsége, 47% nem tartja helyesnek, hogy kizárják az AfD-vel való együttműködést: ha azt nézzük, hogy két éve 35% mondta ezt, elég jelentős változást látunk. Sok német tehát vagy hozzászokott, esetleg hozzáradikalizálódott az AfD-hez, de az is lehet, hogy csak simán unják a sajtó és a politikai osztály naponta előadott tűzfalas mantráit. Hogy az AfD mennyire megosztó, mutatja, hogy 47% igenis helyesnek tartja a karantént. Nagy válaszok és elképzelések továbbra sincsenek az AfD ellen a jobboldalon, az alábbi három ötlet kering épp.

Read more

Mi az, hogy alkotmányos válság?

Sulyok Tamás továbbra sem mond le, hétfőn pedig az is kiderült, hogy Magyar Péter alkotmánymódosítással tervezi leváltani az államfőt – és nemcsak őt, hanem a többi közjogi méltóságot is, akik a felszólítására nem mondtak le május 31-ig (legfőbb ügyész, alkotmánybírók, Kúria-elnök, NMHH-elnök, ÁSZ-elnök stb). A konkrét hogyanról újságírói kérdésekre sem árult el többet egyelőre, csak annyit mondott, hogy nagyjából egy hónapon belül fogják ezt lezongorázni. Az biztos, hogy nem az Alaptörvényben jelenleg is szabályozott megfosztási eljárást fogják alkalmazni Sulyokkal szemben – ez nem is érné meg nekik, mert ott az Alkotmánybíróságé a végső szó, ahol jelenleg jórészt szintén fideszes kinevezettek ülnek.

Persze megtehetnék, hogy egy alkotmánymódosítással kiveszik az Alkotmánybíróságot a képletből, de mivel Magyar a hétfő reggeli sajtótájékoztatón azt hangoztatta, hogy nem egyénre szabott megfosztási eljárás, hanem általános hatályú és jogállami alkotmánymódosítás útján rendezik majd a dolgot, valószínűbb, hogy vagy beleírnak egy gyakorlatilag átmeneti jellegű, de általános rendelkezést a Fidesz-kormányok által egyoldalúan kinevezett állami intézményvezetőkről, vagy egyesével, az érintett intézményeknél módosítják több ponton az Alaptörvényt.

Egészen szórakoztató (bár meglepőnek semmiképp sem meglepő), hogy a fideszesek most hirtelen a jogállamiságért aggódnak és alkotmányos válságot emlegetnek. Amikor 2012-ben ők cserélték le fontos intézmények vezetőit (Baka András főbírót, Jóri András adatvédelmi biztost) a kétharmados felhatalmazásukkal – úgy, hogy ezt nem jelentették be a 2010-es választás előtt –, akkor valahogy nem érzékelték az alkotmányos válságot. Most, hogy egy másik párt használja a kétharmados felhatalmazását ilyesmire, egyből válság lett. Pedig

a 2010-es Fidesszel ellentétben a Tisza Párt vezetője már a választási kampányban előállt a listával, hogy mely vezetőktől tervez megválni, tehát a választók ennek tudatában szavaztak rá. De hát a népszuverenitás bizonyára csak addig része az alkotmányosságnak, amíg az ember pártja maga van kormányon teljhatalommal: megérjük még talán azt is, hogy a Fidesz a populizmustól kezd el rettegni!

Az ironizálást félretéve, ha Magyar Péter kormányának tényleg fontos ezen intézmények valódi függetlensége és jogállami működése a jövőre nézve, akkor nem ártana azt sem átgondolni, hogy elég-e ehhez, ha simán a parlament kétharmados többségére bízzuk a megválasztásukat – miután már ötödjére szerzett kétharmadot egyetlen párt egyedül. Ebben a kontextusban nem feltétlenül (csak) a megkövetelt parlamenti többség növelésében érdemes gondolkodni, de a társadalom bevonásában is – pozíciótól függően általánosan, vagy szakmai szervezetek útján. Könnyen lehet, hogy gondolkodnak is ilyesmiben, Magyar Péter legalábbis hétfőn a Sándor-palota előtt belengette, hogy jobban be kellene vonni az embereket a köztársasági elnök megválasztásába, anélkül, hogy expliciten a közvetlen elnökválasztás bevezetését megemlítette volna.

Read more

Chronik Mitteleuropa

Röviden arról, mi minden történik a környékünkön.

Csehország parlamentjében a kormánypárti többség egy határozatban elítélte ugyan, hogy az onnan a második világháborút követően elüldözött szudétanémetek (és leszármazottjaik) az ország területén, Brno/Brünn városában rendezzék éves találkozójukat, ez végül a pünkösdi hétvégén megtörtént. Helyiek meghívására, ráadásul különösebb atrocitások nélkül. Az előzményekről itt írtunk. Míg a cseh ellenzék távolmaradt a parlamenti szavazástól (mondván egy határozat nem bír jogi kötőerővel), az Autóspárt és Andrej Babiš kormányfő ANO-ja a Tomio Okamura házelnök vezette szélsőjobbos SPD-vel az élen – számos kormánytag, mint Babiš vagy Petr Macinka autóspárti külügyminiszter rejtélyes távolmaradásával – megszavazta, hogy „elítélik a náci bűnök mindennemű relativizálását és a csehországi jogi- és tulajdonjogi környezet megkérdőjelezését”, azaz arra kérik a szervezőket, hogy

ne legyen története során először Csehországban tartva az általuk valamiért a nácik örököseinek látott szudétanémetek rendezvénye. Azaz a szlovák kormányoldalhoz hasonlóan a csehek is bedobták a Beneš-dekrétumokok ügyét 2026-ban,

amellyel 1945 után szudétanémetek százezreit fosztották meg a vagyonuktól – igaz, azokat Szlovákiával ellentétben Csehországban ma már nem alkalmazzák földelkobzásra, ott ez holt joganyag. A hangulatkeltés tehát megvolt pünkösd előtt, Brnóban feszült hangulatra lehetett számítani, ám a bajor közmédia tudósítása szerint az eredetileg tervezett 1500 főnél jóval kevesebben vettek részt az ellentüntetéseken – az épp ott járó olvasónk, Németh Ádám Géza Gemištnek küldött fotói-videói alapján legfeljebb párszáz ember lehetett, akik csehül és rossz németséggel írt transzparensekben küldték haza „a náci disznókat” „Germanisztánba”, jelezték, hogy „Csehország nem német élettér”, illetve kértek pénzbeli jóvátételt a II. világháborúért.

A párezer ember részvételével zajló szudétanémet találkozó egy miséből, beszédekből, megemlékezésekből állt. Politikailag a csúcspontja Markus Söder bajor tartományi kormányfő pünkösdvasárnapi beszéde volt: ő azon morva fesztiválszervezőket dicsérte, akik a rendezvényt meghívták a városukba, ami Söder szerint egész Európa számára példaértékű üzenet a megbékélés lehetőségéről és fontosságáról, és mint mondta, Bajorország ezért hamarosan kitüntetésben részesíti őket. A cseh nacionalista kritikákat Söder „részben kívülről irányított” szélsőségek visszhangkamráinak nevezte, a cseh parlament határozatát azonban nem akarta kommentálni. A szudétanémetek politikai vezetője, a CSU-s Bernd Posselt azt hangsúlyozta: ők a szeretet üzenetével érkeztek Brünnbe, nem azért, hogy követelőzzenek, hanem hogy adjanak. Posselt a cseh médián keresztül külön

üzent a rendezvényt elítélő parlamenti határozat ötletgazdájának, a félig japán származású szélsőjobbos cseh párt- és házelnöknek: ő csehebb Okamuránál,

mert Okamura pártja az EU-politikában olyan nacionalista, tehát csehellenes pártokkal fog össze, mint az osztrák FPÖ vagy a német AfD. Az egy Csehszlovákiából deportált családból származó, de már Németországban született Posselt azt is közölte: a szudétanémetek ernyőszervezetéből kirúgta az összes AfD-tagot, és ők 10 évig a rendezvényeikre se járhatnak. Elmondta azt is, hogy az éves szudétanémet találkozókat mostantól felváltva tartják Csehországban és Bajorországban, mert számos csehországi település bejelentkezett nála, hogy nyugodtan menjenek oda is. A német sajtóban a rendezvénynek pozitív a visszhangja: a konzervatív Frankfurter Allgemeinétől a balliberális Süddeutschéig a megbékélés fontosságát emelik ki, a cseh közrádió pedig azon csodálkozott el, hogy az idős, még kisgyerekként elüldözött szudétanémetek hogyhogy nem tudtak csehül, amikor kolbászozva-sörözve megpróbáltak velük Brno belvárosában beszédbe elegyedni. Tudósítójuk elmondása szerint végül ki tudtak alakulni beszélgetések, a tüntetés után közöttük cseh zászlókkal mászkáló, szintén sörre és bajor kolbászra vágyó ellentüntetők pedig kiváló díszletet biztosítottak ehhez, a többség felülemelkedett rajtuk. Erről írt a liberális Respekt hetilap is: a brnói utca valósága nem tükrözte a parlamenti határozat virtuális hisztijét.

Bécsben júniustól elindul a szerbhorvátul elég furán hangzó CEEnema névvel egy kifejezetten közép-európai filmekre fókuszáló mozi. A sztori röviden: a belvárosban, a Duna-csatorna partján lévő, 1910 óta működő Urániát átvette a Let’s CEE nevű csapat, akik korábban egy közép- és kelet-európai tematikájú filmfesztivált rendeztek az osztrák fővárosban. „Friss szelet” ígérnek a programkínálatban, ezalatt azt értik, hogy Albániától Magyarországon át, a Balkántól a Kaukázusig vetítenek aktuális és korábbi alkotásokat, játékfilmeket, rövidfilmeket, dokumentumfilmeket, a régió alatt lényegében minden olyan országot értve, amely a földrajzi Európában az egykori Vasfüggönytől keletre található – leszámítva Oroszországot. Ezek mindig eredeti hanggal, német és angol nyelven feliratozva lesznek láthatóak – a cél az, hogy a jobb környékbeli filmfesztiválok nyitófilmjeit mielőbb műsorra tűzhessék, az első hónapban 34 alkotással rajtolnak. Osztrák vagy nyugat-európai filmeket akkor vetítenek csak, ha azoknak van valamilyen regionális kötődése, kontextusa. A mozi első hetében műsorra tűzik a Magyar Péterről szóló, Tavaszi szél című, nagy sikert aratott propagandafilmet, aminek producerét, Sümeghy Claudiát az új kormányfő a kabinetfőnökének nevezte ki.

Aki ennél tartalmasabb programra vágyik, megnézheti a tavalyi szarajevói filmfesztivál nyitófilmjét, a 2025-ös Paviljon c. bosznia-hercegovinai fekete komédiát (trailer), amiben egy idősotthon lakói lázadnak fel a rendszerrel szemben, túszul ejtve ápolóikat. Vagy épp Radu Jude Kolozsváron játszódó, román-magyar-német nyelvű Kontinental ’25 című filmjét (trailer), ami egy hajléktalan öngyilkosságával kezdődik, vagy a szintén tavalyi albán Burri i shtëpisë c. alkotást (trailer), amely már a Pride-hónap jegyében egy évszázados hagyományról, a férfiéletet választó albán nőkről szól. Minden nap lesz vetítés, azok rendre este hatkor vagy később kezdődnek.

Ausztria fővárosában Közép-Európát nemcsak nézni lehet, az vissza is néz a bécsiekre: múlt pénteken ugyanis nem kisebb személyiség lépett fel a május 15-től június 21-ig tartó, idén a „Republic of Gods” mottóval futó Bécsi Ünnepi Heteken, mint Josip Grbavac. A zágrábi születésű, eredetileg közgazdász végzettségű, hosszú, őszülő barna hajú férfi a Braco (öcsi) művésznévről lehet ismerős – valamint arról, hogy semmi mást nem csinál a színpadon, csak egy halk meditatív zenét követően kimegy oda, majd percekig csendben van, és közben néz. Az 59 évesen is gyermeki ártatlanságot tükröző tekintetének, a hosszú perceken át tartó csendnek és nyugalomnak rengetegen tulajdonítanak gyógyhatást – a spiritualista szcénában számtalan magyar honlap is ecseteli ezt –, mert mint mondják, Braco részéről ez egy spirituális erőátadás, a horvát férfi egy „tudati és energetikai katalizátor”, aki az erre fogékony, „magas tudatosságú emberek” rezgésszintjét képes emelni, állítólag enyhítve, akár meggyógyítva betegségeiket is. Braco honlapja ennyire nagy szavakat nem használ, annyit állít csak, hogy akiket ő néz, azokon szavakba nehezen önthető érzések lesznek ettől úrrá: nyugalom, békesség, önzetlen szeretet, megkönnyebbülés.

Read more

Bezzeg Ausztriában: ott a Tisza-kormány tervével szemben az ellenzéknek kedveznek az erős parlamenti vizsgálóbizottságok

Sebastian Kurz olyan ügyek miatt kellett távozzon a politikából, amik Magyarországon talán még az ellenzéki sajtóban sem értek volna címlapot sem: protekciózás, hazugság, közvélemény-kutatások hamisítása – írta 2021-ben sajnálatosan találó módon Techet Péter a Gemišten, miután Kurz az osztrák kancellári tisztség után az ÖVP éléről is lemondott és bejelentette, hogy visszavonul a politikától. A helyzet azután kezdett egyre vállalhatatlanabbá válni Kurz számára, hogy büntetőeljárás indult ellene amiatt, hogy hazudhatott egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt, amelynek a munkáját Kurz egyik minisztere ráadásul úgy igyekezett hátráltatni, hogy nem adott át neki iratokat. Ezt az alkotmánybíróságnak, majd az államfőnek kellett kikényszerítenie.

Ez a sztori jutott eszembe, amikor az első híreket olvastam arról, hogy Magyar Péter kormánya első intézkedései között megerősítené a parlamenti vizsgálóbizottságokat. És az, hogy vajon Magyarországon is elképzelhető lesz, hogy egy miniszterelnök vagy kormánytag lemondásra kényszerül egy vizsgálóbizottság tevékenysége nyomán?

Aztán elolvastam a címében a parlamenti vizsgálóbizottságok munkájának hatékonyabbá tételét ígérő teljes törvényjavaslatot, és egyből kiderült: ettől aligha kell „tartani”.

Habár Magyar Péter többször azt ígérte: az ő kormánya Orbánéval szemben valóban számonkérhető lesz, ha végül így is lesz, az nem a parlamenti vizsgálóbizottságokon fog múlni.

Ugyan Ausztriához hasonlóan ezután Magyarországon is bűncselekménynek minősül majd, ha valaki hamisan nyilatkozik vagy a valóságot elhallgatja egy parlamenti vizsgálóbizottság előtt, azonban van néhány fontos különbség. Egyrészt a parlamenti vizsgálóbizottságok felállítását bár a képviselők egyötöde (azaz az ellenzék is) kezdeményezheti, annak felállításáról az Országgyűlés többsége határoz. Ezen pedig nem változtat a tiszás javaslat sem.

Ezzel szemben Ausztriában a képviselők negyede, azaz az ellenzék is kikényszerítheti egy vizsgálóbizottság felállítását, tehát a vizsgálóbizottság alapvető funkciója ott a mindenkori kormánytöbbséggel szembeni kontroll. (Jelenleg az egyetlen osztrák parlamenti vizsgálóbizottság éppen a kormányzó ÖVP-nek a legkellemetlenebb: az egykori nagyhatalmú igazságügyminisztériumi bürokrata Christian Pilnacek halálának körülményeit vizsgálják – az ellenzéki FPÖ kezdeményezésére. De a Kurz ügyeit vizsgáló bizottság sem az akkori kormánytöbbség javaslatára jött létre. Azaz Ausztriában a parlamenti vizsgálóbizottság a magyar javaslathoz hasonlóan büntetőjogilag is jól körül van bástyázva – de főleg az ellenzéknek kedvez.)

Ezzel nem azt mondom, hogy ne lenne legitim a megelőző kormány disznóságait parlamenti vizsgálóbizottságok útján kivizsgálni. A Tiszának a rendszerváltás és az elszámoltatás voltak a fő jelszavai a kampányban, de ennek számos jogi korlátja van: mi bizonyítható egy bíróság előtt, mi nem, mi évült el, mi nem, elérhetők-e a magyar állam számára az érintett vagyontárgyak, stb. A vizsgálóbizottságok eljárása és az általuk elfogadott jelentés nyilván azt a célt szolgálja, hogy betömje ezeket a lyukakat, és ahol jogi felelősséget és szankciót nem is tudtak a bíróságok megállapítani, legalább a politikai felelősséget kimondják a parlamentben.

Ez a jogos politikai cél azonban nem oldja fel azt az ellentmondást (legalábbis ellentmondás, ha azt feltételezzük, hogy a jogállamiság helyreállítása valóban célja Magyar Péter kormányának), hogy ha már hozzányúlnak a vizsgálóbizottsági szabályokhoz, szigorítva a megjelenési és nyilatkozattételi kötelezettséget, akkor azokon a rendelkezéseken miért nem módosítanak, amelyek azt garantálják, hogy a vizsgálóbizottságok működése fölött végső soron a parlamenti többség diszponál. Ez egyébként a Fidesznek köszönhető: 2010 óta van így. Előtte ellenzéki, a képviselők ötöde általi kezdeményezésre létre kellett hozni a vizsgálóbizottságot, más kérdés, hogy a szabályok összességében nem garantálták akkor sem az ideális működést.

A Fidesz-érához hasonlóan továbbra is a parlamenti többség dönt majd a vizsgálóbizottság létrehozásáról, hiába kezdeményezheti azt már a képviselők egyötöde, és hiába paritásos maga a bizottság (azaz egyenlő számú kormánypárti és ellenzéki tagja van).

A parlamenti többség döntheti el tehát, hogy milyen ügyekben állhat fel egy olyan vizsgálóbizottság, amely aztán majd súlyos pénzbírságok vagy akár a rendőri elővezetés terhe mellett beidézhet érintett szereplőket nyilatkozattételre, ahol aztán ha nem mondanak igazat, vagy valamit elhallgatnak, bűncselekményt követnek el, és elméletileg akár két év börtönt is kockáztatnak.

És itt jön a következő beszédes pont, és a párhuzam hiánya Ausztriával: az érintettek köre. Sebastian Kurz ellen még hivatalban lévő kancellárként kezdett nyomozni az ügyészség amiatt, hogy hazudhatott a vizsgálóbizottság előtt. Később, a lemondása után elsőfokon el is ítélték néhány hónap felfüggesztett börtönre, de másodfokon végül felmentették.

Na, ilyesmitől nem kell félniük a magyar politikusoknak, legalábbis, ha országgyűlési képviselők. Őket, ha nem jelennek meg a vizsgálóbizottság előtt, ugyan meg lehet bírságolni, de rendőrrel elővezettetni nem, sőt, rájuk az az új Btk-rendelkezés sem vonatkozik, amely büntetni rendeli a vizsgálóbizottság előtti hazudozást. Ezek a kivételek egyaránt vonatkoznak kormánypárti és ellenzéki képviselőkre, és értelemszerűen azon kormánytagokra is, akik egyben országgyűlési képviselők, mint a miniszterelnök és egyébként a miniszterek többsége.

Read more

A címbe írt felfedezésre azt követően jutottam, hogy a világ egyik leghiánypótlóbb eseményén vettem részt: a közép-európai ciderseregszemlén, amit kiváló érzékkel Pécsre szerveztek április második felében. A mai hírlevélben ezért szó lesz a hagyományos európai almaboros vidékekről, stílusbeli különbségekről, a magyar cider kezdeteiről, hibáiról, tizenegy jó közép-európai és balkáni ciderről, valamint egy termelő is beszél a piacon való debütálás dilemmáiról. Jó olvasást, itt mindig van mit!

Read more

Legutóbb a Gemišten a Munkáspárt bénázásáról, a parlamenten kívüli szélsőjobb tematizációs sikereiről és Nigel Farage pártja, a Reform előretöréséről írtunk.

Az azóta eltelt fél évben a Munkáspárt bénázása maradt a régiben. A legerősebb példája ennek Peter Mandelsonhoz, a britek (azóta lemondott) washingtoni nagykövetéhez kötődött, akiről kiderült, hogy a kétezres években munkáspárti miniszterként információkat szivárogtatott ki Jeffrey Epsteinnek és adóügyben is próbált az ő érdekében lobbizni. Később kiderült, hogy Keir Starmer brit miniszterelnök 2025 elején, Mandelson nagyköveti kinevezésekor tudott arról, hogy Mandelsonnak még azután is létező baráti kapcsolata volt Epsteinnel, hogy kiderült, hogy kiskorú lányok futtatásáért ítélték el, majd az is, hogy a londoni külügyminisztériumban tudtak arról, hogy Mandelson megbukott az átvilágításon.

Az ilyen botrányoknak (is) köszönhetően a Reform továbbra is a legerősebb párt a közvélemény-kutatásokban. A népszerűségük és tematizációs erejük azonban valamennyire csökkent az elmúlt hónapokban. Ezt az magyarázza, hogy az elmúlt időszak a Munkáspárton kívüli baloldal szellemi és politikai megújulásáról szólt.

Jönnek fel balról a Zöldek

Tavaly megjelent Ash Sarkar, a brit corbynista újbaloldal egyik fő értelmiségijének, a baloldali Novara Media főmunkatársának új könyve, a Minority Rule, amelyben leírja, hogy a baloldalnak szakítania kell az identitáspolitizálással és Marxhoz visszanyúlva megélhetési, osztályalapú politizálást kell folytatnia.

Nem az úgymond legkisebbekre és legelnyomottabbakra kell optimalizálni a mondanivalót, hanem olyan üzeneteket kell megfogalmazni, amelyek a lehető legtöbb, bármilyen szempontból elnyomott ember közös frusztrációira adnak választ. Magyarul a különféle marginalizált csoportok problémájának legnagyobb közös nevezőjét, vagyis a megélhetést kell tematizálni.

Tekintve a nemzetközi progresszív mozgalmak közelmúltbeli történetét és a tényt, hogy Sarkar maga is a fő élharcosa volt az identitáspolitizálásnak és a kultúrharcnak, jelentős könyvről van szó, ami csak 2025 végén kezdett átszivárogni a közéletbe, ugyanis Sarkaréhoz hasonló megfontolások vezették a balos pártok mozgását az elmúlt időszakban – hogy a hatására vagy sem, azt persze nehéz megmondani.

Először is eldőlt a corbynizmus örökségéért folytatott harc. A maga Jeremy Corbyn által vezetett Your Party csak önmaga paródiája tudott lenni, és inkább a Benny Hill Show-ra, mintsem egy politikai pártra emlékeztetett. A párt belharcaitól már annak megalakulása előtt hangos volt a sajtó, a párt társelnökjelöltje, Zara Sultana bojkottálta is az alakuló rendezvényüket. Ezelőtt Sultana frakcióját azzal vádolták Corbynék, hogy ellopta a párttagok adatait, míg Sultana azzal vágott vissza, hogy ki akarják szorítani a pártból.

Ezzel szemben a Zöld Párt új elnöke, Zack Polanski szeptemberben óriási fölénnyel tudta átvenni a pártot annak elnökválasztásán, és ökopopulista irányba tolta a zöldeket, igen nagy sikerrel. Polanski a klímaváltozásról és a környezetvédelemről egyáltalán nem szól, mondván arról úgyis mindenki tudja, mit gondol a párt. Helyette a rezsiköltségekről, a vagyoni egyenlőtlenségről és egyéb megélhetési kérdésekről beszél. Ezt tudja párosítani egy hangos palesztinpártisággal, ami miatt a muszlim szavazók, illetve a nagyvárosi fiatalok között is nagy népszerűségnek örvend.

Polanski népszerűsége az ügyesen választott témák mellett médiastratégiájának is köszönhető. Egyrészt nyíltan és természetesen beszél, és noha nyilván előkészített válaszai vannak interjúkérdésekre, természetesen és nem robotosan feleli őket meg, amivel már sokkal személyesebbnek, őszintébbnek és közvetlenebbnek tűnik a brit politikai elit egészénél – itt valószínűleg a színészmúltja a segítségére van.

Kicsit Magyar Péterre emlékeztetően a saját maga által gyártott tartalmakat nyomja a social mediás felületein és nem sokszor ad nagyinterjút a médiának, amikor pedig ad, fel is idegesíti magát, ha olyan kérdéseket kap, amik neki nem tetszenek. Februárban a Zöld Párt jelöltje egy időközi választást már megnyert Manchester egyik külvárosában, mire április környékére országosan több kutatóintézet már a Reform után a második helyre, 20% körülre mérte őket.

A függetlenség helyett másról beszélő szeparatisták

De nemcsak Angliában újította meg magát a baloldal és kezdett el megélhetési kérdésekre fókuszálni. Walesben is érezhető a Munkáspárttal szembeni elégedetlenség. Két párt tudott profitálni ott ebből: a Reform és a walesi nacionalista Plaid Cymru. Utóbbi a Senedd – így hívják a walesi parlamentet – 1999-es megalakulása óta tagja a parlamentnek, egyszer a kétezres évek végén még kisebb koalíciós pártként hatalomra is került, de választást nyerni sosem tudott. Eddig.

A Plaid Cymru távlati célja Wales függetlenné válása. Azt azonban ők is tudják, hogy ez csak hosszútávon lehetséges, jelenleg a walesi társadalom mindössze 26%-a támogatja ezt. Így noha nem adták fel a függetlenségi ambícióikat, inkább megélhetési kérdésekkel, az egészségüggyel és az oktatással kampányoltak,

amihez különösen kapóra jött nekik a Munkáspárt kálváriája.

Az ő nacionalizmusuk a skótokéhoz hasonlóan egy alapvetően balközép, EU-párti nacionalizmus, ami a Munkáspárt jobbratolódásával és inkompetens kormányzásával egy üres, betöltetlen politikai térré változott a brit politikában. Mivel a Seneddet annak 1999-es megalakulása óta a Munkáspárt vezeti, így elitellenes kampányt is tudtak ellenük vinni. Ráadásul a walesi választási rendszer megreformálásával – az most már nem egyéni választókerületekből, hanem területi listákból áll – még inkább megnyílt a pártok előtt az út, hogy szimpatizánsaik nyugodtabban tudjanak kedvenc jelöltjükre szavazni, mert nem veszik el a szavazatuk.

A Plaid Cymru eddig elsősorban Északnyugat-Walesben tudott erős lenni. Ez Walesnek az a régiója, ahol a walesi máig élő nyelvként működik. A politikát a többi helyen a Munkáspárt uralta, a konzervatívok nem nagyon tudtak labdába rúgni. Az is látszott viszont, hogy a Reform Anglia mellett Walesben tudott leginkább megerősödni. Volt egy őszi időközi választás tavaly, amin szorosan a Plaid Cymru és a Reform versenyzett a győzelemért (előbbi nyert), előrevetítve a májusi Senedd-választások dinamikáját.

Nigel Farage Reform pártja azért erős itt annak ellenére, hogy eddig az ugyancsak jobboldali toryk előttük nem igazán tudtak labdába rúgni, mert Wales nagy része hasonló karakterű, mint azok a városok, ahol ők Angliában erősek: volt bánya- és iparvárosok, amik megsínylették a deindusztrializációt és nagy a pangás, ahol komoly szociális és munkanélküliségi gondokkal küzdenek.

Ebben a hangulatban tartották tehát az önkormányzati és régiós választásokat május elején: Walesben, a 96 fős Seneddben 43 helyet szerző Plaid Cymru beelőzte a 34-et kapott Reform pártot, így ők adhatják Wales miniszterelnökét, aki a párt elnöke, a volt BBC-s újságíró, Rhun ap Iorwerth lesz. A politikus be is jelentette, hogy kisebbségi és nem koalíciós kormányt szeretne. Az eredmény már a Plaid Cymru győzelme miatt önmagában is történelmi, de azért is, mert a Munkáspárt nemcsak a Senedd közel 30 éves története óta kormányzott helyben (idéntől csak 9 képviselője lesz), de az 1920-as évek óta minden választást megnyert Walesben. Történetük első westminsteri képviselőjét, Keir Hardie-t (akiről a brit kormányfő, Keir Starmer a keresztnevét kapta) is egy walesi bányavidéken szerezték 1900-ban. Ez a sorozat szakadt most meg.

A másik ősi fellegvárában, Skóciában sem jobb a helyzete a Munkáspártnak: a 2024-es országos választásokon ugyan tragikusan szerepelt a Skót Nemzeti Párt, a mostani skót választáson – melyen a szavazók területi listákra és helyi képviselőkre is szavazhatnak – azonban összeszedték magukat, így zsinórban ötödször alakíthatnak kormányt északon. Mivel a 129 parlamenti helyből 58-at szereztek, így ezúttal is koalícióban kell, hogy ezt tegyék, viszont azt a 15 helyet kapó, szintén függetlenségpárti Skót Zöldekkel tehetik meg. A második helyezett 17-17 hellyel a Munkáspárt és a Reform lett. Az SNP pontosan tudja, hogy a függetlenségi törekvéseik sikerre viteléhez jól kell kormányozniuk, hiszen a függetlenség (rendre 50% körüli) támogatottsága a kutatások alapján az SNP-kormánnyal való elégedettséggel egyenes arányban tud kilengeni egyik vagy másik irányba.

Így mind Skóciában, Walesben és Észak-Írországban is függetlenségpárti többség van a regionális parlamentekben, az Egyesült Királyság történetében először.

Ez komolyan hangozhat, de az ország felbomlásától rövidtávon még nem kell tartani.

• A skótok vannak a legközelebb a függetlenségi törekvéseikhez, de mindenképp szükségük lenne egyszerre egy kivételesen erős skót politikai aktorra és a westminsteri kormány további bénázására, hogy ebben az ügyben előrelépést tegyenek. Igaz, a demográfiai trendek eléggé a függetlenségpártiaknak kedveznek: minél fiatalabb valaki, annál inkább elszakadna Nagy-Britanniától.

• A walesieknél még a függetlenségpárti erők is tudják, hogy nincs napirenden a kérdés. Az ő feladatuk most az, hogy kormányon megmutassák: Wales kiválása egyáltalán egy lehetséges opció, amin akár el is lehet kezdeni gondolkodni.

• Észak-Írországgal kapcsolatban viszont már hallgatólagosan elfogadta a brit politikai elit, hogy az Ír-szigeten lévő országrész évtizedeken belül egyesül az Ír Köztársasággal, a kérdés itt csak az, hogy ez hány évtizedet is jelent pontosan.

Felbomlóban az eddigi kétpárti dominancia

Eközben Angliában is visszaszorulóban van a két régi nagy párt, a toryk és a Munkáspárt. Az önkormányzati választáson a Reform nyerte a legtöbb önkormányzati képviselői helyet, egészen pontosan 1452-t. Egyik helyen sem volt korábban képviselője. A Munkáspárt ugyan második lett, kicsivel több mint 1000 képviselői hellyel, ami azt jelenti, hogy csaknem 1500 helyet veszítettek a korábbi eredményeikhez képest. A toryk szintén súlyos veszteségeket könyveltek el, 844 helyen nyertek, ami azt jelenti, hogy 503 képviselői helyet veszítettek. A Liberális Demokraták ismét megelőzték őket, 844 képviselőjük van Anglia-szerte, ami 155-tel jobb eredmény, mint ahonnan indultak. A Zöld Párt nagyot ment, elsősorban Londonban, ők 441-gyel tudták növelni a képviselőik számát, már 587 van nekik.

A Reform elsősorban Északkelet-Angliában tudott tarolni, a régióban, aminek a hátrahagyottságáról a brit politika elmúlt 10 éve szólt, és aminek a problémáit se a brexit, se Boris Johnson konzervativizmusa, se Keir Starmer Munkáspártja sem tudta megoldani. Emellett Nigel Farage pártja London olyan külkerületeiben is nyert, megszerezve az önkormányzatokban a többséget, ahol akár a magyar agglomerációhoz is hasonlíthatóan még mindig az autó az úr. A helyiek emiatt nem nagyon értékelik a tömegközlekedéspárti londoni városvezetést, ráadásul mivel ezek a kerületek csak az 1960-as években csatlakoztak hivatalosan Londonhoz, identitásukban se érzik magukat otthonosan a fővárosban.

A londoni külvárosok és ingaövezetek jobbmódú részein folytatták lassú menetelésüket a Liberális Demokraták. Zsinórban ez volt a nyolcadik olyan önkormányzati választás, ahol javítani tudtak az eredményeiken. Sikerük annak köszönhető, hogy helyi ügyekre hiperfókuszálnak, és ha egyszer valahol nyernek, oda nagyon mélyre be tudják ásni magukat, hogy a környéken tovább terjeszkedjenek.

A Zöldek London belső kerületeiben tudtak nyerni. Több kerületben, mint például a hipszternegyedként ismert Hackney-ben, de a szegényebb Lewishamben is ők adják a többséget. Még több kerületben pedig megtörve a Munkáspárt dominanciáját, ők lettek a legnagyobb párt és koalíciókban vezethetnek önkormányzatokat. Picivel talán több kerületben számíthattak arra, hogy ők adják a teljes többséget, de a választások előtti két hét borzalmasan telt a párt számára. Miután kiderült, hogy több jelöltjük a múltban vállalhatatlan antiszemita kijelentéseket tett (egyikük azt mondta, hogy nincs is antiszemitizmus, csak a zsidók ismerik magukat, ezért tudják, hogy utálni kell magukat; valamint egy másik megosztott egy posztot, amiben az állt, hogy a zsinagógák elleni terrortámadás nem antiszemitizmus, hanem bosszú). Polanski pártelnököt magát is kritika érte, amikor egy londoni zsidónegyedben történt késeléses gyilkosság után a rendőrséget kritizáló posztot osztott meg, hogy az túl erőszakosan lépett fel az elkövetővel szemben.

Ezek az ügyek valamennyire rányomták a bélyegüket a Zöldek teljesítményére, de azért még így is elégedettek lehetnek. Ettől függetlenül a pártnak előbb-utóbb valamit kezdenie kell a helyzettel, mert az antiszemitizmusvádak még súlyosabbak, mint amik anno Jeremy Corbynt érték, és amik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Munkáspárt nem tudott nyerni az ő elnöksége alatt. A Zöld Párt régebbi tagjai állítólag erősen lobbiznak annak érdekében, hogy lépjenek fel belül a radikálisabb újonnan csatlakozókkal szemben. A párt volt elnöke, Caroline Lucas már fel is szólította Polanskit, hogy valamit azonnal intézkedjen.

Manchesterből Londonba: ki jöhet Keir Starmer után?

A Munkáspártot tehát Skóciában és Walesben a balközép nacionalisták, a nagyvárosokban a radikális baloldal, míg Anglia nagy részén a Reform ostromolja nagy sikerrel. Emiatt nem meglepő, hogy Keir Starmert már 90 képviselő szólította fel lemondásra, valamint kabinetje jelentős része is azt mondta neki, hogy jobban tenné, ha lemondana. Starmer egyelőre makacsul ragaszkodik a székéhez. A választások után látványosan jobban beleállt Farage-ba, és a brexitkampány alatt mondott hazugságai miatt kritizálta. Majd azt mondta, ő közelebb viszi Európához Nagy-Britanniát, ezzel utalva arra, hogy nyáron újabb megállapodás születik majd az EU és a britek között.

A tárgyalások elsősorban a mezőgazdasági kereskedelemre, a fiatalok kölcsönös mozgásának megkönnyítésére, illetve energetikai ügyekre fókuszálnak. Brüsszel és London ugyan valószínűleg újra közelebb kerül ezzel egy kicsit egymáshoz, de amíg Starmerék nem hajlandóak feladni a közös piaccal és a vámunióval kapcsolatos „vörös vonalaikat”, túl radikális közeledésre nem lehet számítani.

Sorozatos kudarcai miatt kérdéses, hogy Starmer pozíciója meddig tartható. Utóda legnagyobb eséllyel – és ha a párt tényleg balközépről választ (hiszen a párton belül most már innen éri a legtöbb kritika a miniszterelnököt) – a manchesteri polgármester, Andy Burnham lehet. Azonban ő jelenleg nem képviselő, így egy jelenlegi munkáspárti képviselő Manchester külvárosában gyorsan le is mondott, hogy Burnham el tudjon indulni ott egy időközi választáson. Noha

Burnham nagyon népszerű a városában, nem lefutott a meccs: abban a kerületben nagyon erős a Reform (az önkormányzati választáson például minden ottani választókörben ők nyertek), és Farage-ék mindent bele fognak adni azért, hogy megnyerjék a körzetet, már csak azért is, mert egy Burnham vezette Munkáspárt lényegesen nagyobb kihívás lesz számukra, mint Starmeré.

Ha viszont a polgármester nyerni tud, az jelzés is a pártjának, hogy ő pontosan tudja, hogyan kell felvenni a kesztyűt a Reform ellen.

A manchesteri városvezető a közszolgáltatások állami kézbevételének szószólója, több hatalmat adna a helyi önkormányzatoknak (emiatt egy skót és walesi nacionalizmus ellen sem rossz választás a pártnak), illetve az arányos választási rendszer támogatója. A Munkáspárt élére korábban épp ezek miatt merült fel a neve: mert a nagyvárosi, értelmiségi fiatalokhoz és az idős melósok felé is vannak szabad vegyértékei. Ha Burnhamnek nem sikerül megnyernie a választókerületét, balközépről Angela Rayner indulhat, aki a miniszterelnök-helyettesi pozíciójáról még tavaly nyáron le kellett mondjon egy adóügye miatt, így jelölése kockázatos. A Munkáspártot már egyszer 2010-2015 között vezető Ed Miliband is szóba jöhet itt vészforgatókönyvként.

A balközép jelötjének fő ellenfele Wes Streeting, a múlt héten lemondott egészségügyi miniszter lesz, aki a párt blairista szárnyához tartozik. A munkáspárti jobboldalról pedig a bevándorlásellenes belügyminiszter, Shabana Mahmood is indulhat. Streeting az első, aki hivatalosan bejelentkezett az elnökségért, mégpedig egy ügyes politikai csellel. Azt mondta: az Egyesült Királyságnak újra csatlakoznia kell az Európai Unióhoz, lépéskényszerbe hozva ezzel Burnhamet. Ha a manchesteri polgármester erre úgy reagál, hogy ő nem ennyire ambiciózus EU-ügyben, azzal Streetinghez tolhat pár igencsak EU-pártibb balközép párttagot, akinek eddig eszébe se jutott volna nem Burnhamre szavazni. Ha pedig Burnham azt mondja, egyetért ezzel, akkor nehezebb dolga lesz a manchesteri időközi választáson bejutni a parlamentbe, hiszen az a választókerület, ahol indul, igencsak brexitpárti volt.

A britek tehát továbbra sem találnak megoldást a már lassan több mint egy évtizede tartó politikai válságukra, miközben az eddigi munkáspárti-tory kétpártrendszer felbomlóban van. A frontvonalak a legkésőbb 2029-re kiírandó választásra azonban már egyre inkább látszanak körvonalazódni: úgy tűnik, a Reform és egy karakteresen baloldali (szocdem vagy radikális) ajánlat fog majd versenyezni egymással.

Ha még részletesebben érdekel a brit politika, kövesd az Alsóház podcast adásait!

Köszönjük a figyelmet. A tervek szerint (amiket persze felülírhatja még bármi, pl. a Valóság) a hét második felében is marad valamiféle brit tematika, jelentős csavarral és közép-európai kitekintéssel, gyakorlatilag teljesen politikamentesen. See you soon!

Bosznia után négy közép-európai téma kerül terítékre. Náci szimbolika, leépülő autóipar, a problémákat menedzselni képtelen állam: hogyan nyerheti meg akár abszolút többséget is szerezve a német szélsőjobb most ősszel egy keletnémet tartomány vezetését? Miért ugrott neki a cseh kormánykoalíció 80-90 éves bácsiknak, kijelölve őket aktuális főellenségnek? Miért akarja bevezetni a horvát kormány, hogy a külföldi munkavállalóknak egy év után kötelező legyen letenniük a horvát nyelvvizsgát? És miért érdemes figyelni arra, ahogyan a horvátok elkezdték megépíteni a gyorsforgalmi utat Zágrábtól Pécs felé? Jó olvasást, itt mindig van mit.

Bosznia-Hercegovinában kirúgták a gyarmati kormányzót: ez nem feltétlenül jelent rosszat, de közben meg simán jöhet ennél még rosszabb

Christian Schmidt távozik: a hír egy átlag magyar olvasónak sokat nem mondhat, hiába kezdődik Bosznia-Hercegovina a magyar határtól 70 kilométerre, az USA politikáját a többség sokkal jobban ismeri, talán még követi is. Christian Schmidt egy bajor politikus, aki 2021 óta Bosznia-Hercegovina nemzetközi főképviselője volt – ez egy olyan tisztség, amit a boszniai háborút lezáró 1995-ös daytoni béke hozott létre.

A célja a főképviselőknek a béke és az ország működőképességének biztosítása mellett az, hogy ne legyen már rájuk szükség, azaz az ország lábra tudjon állni, az összes releváns háború utáni vitatott vagy még nem eldöntött kérdés rendeződjön. Ehhez az intézmények működése mellett az ún. 5+2 programot kell megvalósítani. Ebben a jogállami működés és a fiskális stabilitás mellett olyan célok szerepelnek, mint az állami vagyon feletti ellenőrzés kérdése, azaz hogy milyen vagyonelemhez ki hogyan férhet hozzá: jut-e belőle az entitásoknak (Dodik reméli, hogy igen), vagy minden Szarajevóban dől el (a többiek emellett vannak). Ott van a katonai létesítmények kérdése is – ahhoz, hogy az ország NATO-tag lehessen, fontos volna, hogy ezek mind állami tulajdonba kerüljenek. A mindenkori főképviselő ezen célok teljesítése, az ahhoz felé vezető út felgyorsítása érdekében 1998 óta megteheti azt is, hogy a parlamenteken átnyúlva csak úgy hatályba léptet, módosít vagy eltöröl egy törvényt (kivéve persze az ország alkotmányát, ahhoz nem nyúlhat) – az ilyesmikkel eddig Schmidt élt a legritkábban – mindössze 12 alkalommal, míg a 2002-2006 közötti brit Paddy Ashdown 430-szor –, de egyben a legmegosztóbb módon is.

A liberális demokráciát hirdető nyugat legnagyobb dicsőségére a helyi emberük tehát gyarmati helytartóként kell viselkedjen, rendeletekkel kormányozva.

Read more

Május eleje nemcsak közjogilag, hanem mentálisan is választóvonal lett 2026-ban. Az új miniszterelnök egy fesztivál headlinerjeként ünnepeltette az általa táncolni hívott népet a parlament előtt a beiktatását követően. A régi miniszterelnök a nyugdíjas, széljobbos trollok Csurka István által kikövezett útján indult el a teljes eljelentéktelenedés felé Dopemannél az utolsó munkanapján. Annyi nem volt benne, hogy mondjon legalább egy korszakzáró búcsúbeszédet a parlamentben.

Magyar Péter mögé soha nem látott arányú támogatói tömeg állt oda a választásokat követően. Ez Európa-rekord 1990 után. A Fidesznek is mértek 70% körüli számokat 2009-ban, de sokkal alacsonyabb részvételi hajlandóság mellett. A Tisza Párt vezére mégsem türelmet kért, hanem bevonást ígért. Magyar ki is mondta Rómában a New Yorkernek, hogy véget érnek gyorsan a mézeshetek, és erős lemorzsolódásra számít. Kikről hajlandó lemondani, és kikre támaszkodik a jövőben? Ez száz nap alatt kiderül.

Demokráciákban kimondatlan szokás, hogy száz nap türelmet kap az új kormány. Ilyenkor a sajtó inkább elemző, mintsem kritikus, és az ellenzék sem páros lábbal száll bele a kormányba az első három hónapban. A mézeshetek addig tartanak, amíg belerázódnak a folyamatokba, megismerik a szakigazgatás labirintusát és kialakul az a hatalmi mátrix, ahol mindenki tudja a dolgát. Ilyenkor még nem indulnak el a nagy átalakítások, nincsenek radikális reformok, legfeljebb jogi tatarozás és választás utáni pénzszórás van, mint Medgyessy Péter kormányánál 2002-t követően.

Magyar Péter nem kért száz nap türelmet a múlt szombati székfoglaló beszédében. Jelezte, hogy mekkora méretű, temetőnyi csontvázakat hagytak rájuk a fideszesek, hogy milyen országot vesznek át. A nagyobb rendszerek átformálása időt fog igényelni. Megérezte támogatói kritikai attitűdjét – aminek többen hangot is adtak a beiktatási ünnepen a sajtónak nyilatkozva –, ezért inkább be szerette volna vonni a kormányzás felelősségébe az endorfinban és napfényben fürdőző tömeget a Kossuth téren: „Nélkületek nem szeretnénk és nem is fogunk kormányozni.” A sajtónak azt üzente: „Figyeljenek bennünket, kérjenek számon bennünket!”

Sokan meg is tették. Két miniszteri kinevezésről szóló előzetes hír kapcsán is aktivizálódott a régi ellenzéki buborék. Először az oktatásiminiszter-jelöltet cincálták szét, mert vallásos háttere van. Másodszor a sógora igazságügyi miniszternek való kinevezése miatt kapta az ívet Magyar Péter, mondván megmarad a sógor-koma-jóbarát rendszer. Mindkettőben visszavonulót fújt. Nem csupán az eddig közpénzen teleltetett Fidesz-trollok, savanyú szőlőt majszoló DK-s megmondók vagy a Magyar Péter-fixált Hont András voltak aktívak, hanem a magát a kritikai értelmiségnek tekintő, a Tiszára eltartott kisujjal szavazó új zsűri is fellázadt Pankotai Lili vezetésével.

Az valóban örömteli, hogy 16 év után nem az a reakció egy magyar kormány részéről, hogy meghosszabbítja Bicskéig. Magyar Péter Orbán mentalitásával kinevezhette volna a húgát vagy Hide the Pain Haroldot köztársasági elnöknek, az öccsét meg a köztévé élére. De nem tette, mert olvas kommenteket.

Ez már kultúraváltás, jó kiindulópont lenne a rendszerváltáshoz.

Magyar Péter politikai felemelkedésében kulcsmomentum volt, hogy influenszerként viselkedett. Az EP-listájára is influenszert igazolt Kulja doktor személyében, aki kormányzati szerepet eddig nem is kapott. Az elmúlt egy évben egy egész hónapnyi időt töltött Facebook-élőkben Magyar. Ugyanez az influenszerkormányzás köszönt vissza a miniszteri meghallgatásokon is. Ruff Bálint a korány ökleként nem a terveiről beszélt részletesen, hanem a Fideszt ütötte. Az oktatási és az egészségügyi miniszter meghallgatásán is kapták a fideszesek rendesen az ívet. A NER-ellenes kommentszekció pedig lájközönnel honorálta ezt. Megerősítést kaptak a friss kormányzati szereplők, hogy elég csípősen odaszólni a Fidesznek, és mindenki örül.

Magyar Pétert a személyes Facebook-kommentelés hajtotta előre a kampányban. Minőségi trollkodásaival, epés megjegyzéseivel és buzdító mondataival etette az algoritmust és folyamatosan magán tudta tartani a figyelmet. Ez új minőséget hozott a politikai kommunikációban, amit Orbán csak nyögvenyelősen tudott lemásolni.

Kormányfőként azonban már más az optikája az influenszerkományzásnak.

Amikor a Buddha álnévről ismert informatikusról írt tegnap az Átlátszó egy valóban sok kérdést felvető tényfeltáró cikket, akkor kezdett visszanyalni a fagyi. Az Átlátszó az újságírói etikett szerint minden érdekelt felet meg akart szólaltatni, de mind Buddha, mind a Tisza sajtója negligálta őket. Nem válaszoltak a lapnak, csak a legfelsőbb szintről volt kommunikáció, az is másvalaki kommentmezőjében: akkor jelent csak meg a miniszterelnök kommentelni és tagadni a vádakat bizonyítékok nélkül, amikor a Válasz Online főszerkesztője kiposztolta, hogy ez azért nem egy szép sztori.

Tehát hiába van hivatalos Tisza-sajtóosztály, három kormányszóvivő és sajtós stáb, továbbra is Magyar Péter kezeli a kényes ügyeket, személyesen a kommentmezőben. Ami ellenzékben a kampányban szuperfegyver volt, az kormányon már veszélyes lehet. Ez az influenszerpolitika kétélű fegyver, mert a NER alatt a frusztrációját kommentekben levezető tömeg most megérezte az erejét. Azt gondolják, hogy a részvételiség és a kormányzati ügyekbe való bevonás is a Facebookon történik, ahol Magyar az állandó hiperaktivitásával folyamatosan feszegeti Pandora szelencéjét: azok a kommentszakértők, akik mindenhez értenek a focitól kezdve az oktatáson keresztül a Közel-Keleten át a kiberbiztonságig, most kiélik magukat.

Vérszemet is kaptak sokan, hogy vitriolos „nem ezért szavaztunk rátok”, „ezek ugyanazok”, „generációváltás, nem rendszerváltás” posztokkal hatni tudnak a kormányra. Most tizenhat év elnyomás után előbújik mindenki a számára legfontosabb ügyekkel a feministáktól kezdve a Pride-szervezőkön és a borászokon keresztül az állatvédőkig. A két miniszterjelölt visszavonásával a kommentmezők mobbingban (egyes posztok alá tömeges kommentelők szervezésében) jártas megmondói azt érzik, hogy megkapták a liberum vétót, mint a lengyel nemesség a nemesi köztársaság végső évtizedeiben. A NER-ellenzéki influenszerközeg megérezte az erejét. Hogy kik pattannak le, és kiknek a javaslatai mennek át, mint kés a vajon, az hónapokon belül kiderül. Csalódottak biztosan lesznek.

Ha simán adtunk egy biankó csekket korlátlan hatalomra, akkor nem várhatjuk azt, hogy azt azonnal arra váltsuk be, ami számunkra a legkedvesebb. Nem csupán arra adtuk a biankó csekket, hogy eltakarodjon az előző kormány, hanem arra is, hogy egy új működés legyen a magyar társadalomban. Ehhez pedig idő és türelem kell.

A magyar internet rögtönítélő bírósága hajlamos arra, hogy idő előtt hirdessen bűnöst, fessen fel skarlátbetűket, átkozzon ki. Ha a régi reflexek, a mindenszarizmus jön elő, mert nem a számunkra legfontosabb üggyel kezdik meg az országépítést, akkor nem tud az ország túllépni a saját árnyékán. A régi minták ismétlődnek, csak a szereplők változnak, az elmúltnyolcévezésből elmúlttizenhatévezés lesz. A „miért, a Gyurcsány alatt jobb volt” kérdést felváltja a „miért, az Orbán alatt jobb volt”. Pár év alatt az O1G-ből M1G lesz, cseberből vederbe esik ez a nép.

Most azzal tehetünk legtöbbet, ha türelemmel megvárjuk, mi bontakozik ki a jobbközép kormányból. A türelmi idő után nem szabad szó nélkül hagyni a kisiklásokat, a kétes machinációkat, a propaganda átfordítását narancsból kékre, a NER főbűnöseinek futni hagyását, a belpolitikai célú titkosszolgálati működés tovább folytatását, a haveri kapitalizmus továbbterjedését. De ezek még mindig csak a lehetőséghorizonton vannak, nem fixen következnek a mostani kezdőlépésekből.

Én megadom az első száz nap türelmet arra, hogy visszahozzák az EU-s forrásokat. Ha elvégzik ezt a korántsem könnyű feladatot, akkor megérdemel az új kormány még száz napot kritika nélkül. Ha száz nap alatt legalább az előző kormány ballépései miatt zárolt források felszabadulnak, akkor ugyanis mutat ez a kormány annyi kompetenciát, hogy megérdemel még száz nap türelmet. Nem korlátlan rajongás miatt nem szól a kritika, hanem a feladat bonyolultsága kíván türelmet mindenkitől.

Főleg azoktól, akik jobb híján szavaztak a Tiszára: lehetetlen mind a három és félmillió ember álmát egyszerre valóra váltani.

Vitatkoznál? Írnál egy véleménycikket hozzánk te is? Akár teljesen más, de Közép-Európát vagy a Balkánt érintő témában? Írj ide: gemisthu@protonmail.com

Minden, amit a román kormánybuktatásról tudni kell

A román kormányválságot az ember vagy százhúsz cikkben követi végig újságíróként, hogy minden izgalmas fordulatról és rezdülésről beszámoljon, vagy a szappanoperahatás elkerülése érdekében egy nagy magyarázócikkben – mi a NER meglepően gyors összeomlása, a bukaresti politika fordulatok ellenére is produkált kiszámíthatósága és a pártok veszekedését az államfői székből menedzselni próbáló Nicuşor Dan töretlen nyugalma miatt ezúttal az utóbbit választottuk.

Röviden összefoglalva ugyanis az történik, hogy az eddigi koalíció legnagyobb pártja, az Ilie Bolojan jobboldali miniszterelnökkel és az ő kőkemény megszorításaival elégedetlen posztkommunista PSD már a kormány megalakulása óta kifogásolja a reformokat, majd egyre hangosabban kritizálta ezek miatt Bolojant. Ő azonban nem engedett jottányit sem, ezért a szociális arcélét veszélyben érző párt sokadszori figyelmeztetést követően – például arról, hogy esetleg lehetne kormányfőt cserélni – végül tényleg elment a végsőkig és a szélsőjobboldali AUR-ral együtt megbuktatta őt a parlamentben. Majd tanácstalanul állnak, hogy akkor innen hogyan tovább.

Elvileg az eddigi kormánypártoknak – a PSD-nek, a Bolojan-féle PNL-nek, a Dominic Fritz temesvári polgármester vezette technokrata-neoliberális USR-nek és a sajátjainak Orbán Viktor vereségét is magyarázni kénytelen RMDSZ-nek – kellene kormányt alakítaniuk újra. A kormány megbuktatása azonban megkeverte a lapokat: a PNL és az USR le akarja hívni a megszorítások politikai költségeit a jobboldali pártokra tolni akaró PSD blöffjét, amiért az a szélsőjobboldali AUR-ral közösen buktatta meg Bolojant. A két jobboldali párt azt mondja, ők mostantól ellenzékbe mennek és koordinálják a lépéseiket, és a PSD-vel többet nem működnek együtt, most már tényleg – azaz sok szerencsét a PSD-nek az AUR-ral, legyenek boldogak együtt. A PSD miután megbuktatta Bolojant, azt mondja: maradna a kormányban, és várja a PNL-től, hogy elfogadható miniszterelnök-jelöltet állítson, viszont az USR-ből többet nem kérnek, ők ne jöjjenek, de a szélsőséges AUR-ral sem akarnak közösen kormányozni. Az AUR közölte: ők viszont helyet kérnek a kormányban a történteket követően. Két nyertese látszik a helyzetnek: a politikai osztályt sem kímélő reformok iránti rendíthetetlensége miatt Bolojan kormányfő, illetve elitellenes protestpártként az AUR.

Miután mindenki szalámizni próbálja a másikat, öt kiút látszik ebből a helyzetből. Vagy a mostani koalíció restartja egy mindenki számára elfogadható miniszterelnökkel és szakértőibb felfogással (Anca Dragu moldáv jegybankelnököt mondják, de az RMDSZ indirekt módon egy magyar kormányfő ötletét is bedobta), vagy egy PSD-AUR-kormány (arról, hogy ennek milyen előképei vannak, írt már Antal Róbert-István történész) esetleg egy ingatag, a PSD-sek által orrbefogva tolerált, ismét Bolojan vezette PNL-USR-RMDSZ kisebbségi kormány, egy hasonlóan ingatag PSD-RMDSZ-koalíció, amit kis AUR-szakadár, esetleg újonnan létrejövő Bolojan-ellenes PNL-szakadár frakciócskák segítenek ki, vagy kézenfekvő módon az eredetileg 2028-ra tervezett választás előrehozása. Nicuşor Dan államfő a szélsőjobb és a posztkommunisták koalícióját kizárta – mondván „Európa-párti kormány kell”, és már a mostani kabinet is az AUR visszaszorítása érdekében állt össze –, egy előrehozott választás pedig a híresen megbízhatatlan romániai közvélemény-kutatások tükrében megjósolhatatlan, hogy mit hozna, már azon túl, hogy az AUR erősödne. Mindeközben az óra is ketyeg: az Európai Bizottság kb. 10 milliárd eurónyi forrást a reformok teljesítéséhez kötött, augusztus végi határidővel.

A nagyképhez azonban érdemes elolvasni, mit mond Illyés Gergely erdélyi politikai elemző, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet külső munkatársa. Tavaly nyáron vele vettük végig, hogy miért jelenti a nagypolitikába Nagyváradról érkező Ilie Bolojan kormánya Románia utolsó esélyét – most arról beszélgettünk, hogy miért nem reménytelen Bolojan helyzete továbbra sem, hogy mi miatt lehetett ennyire sürgős a PSD-nek megbuktatni a kormányt, hogy hogyan próbál szalonképesnek tűnni a szélsőjobb, és hogy miért lehet végül egy előrehozott választás a kormányválság megoldása.

Pontosan mi volt a baja a PSD-nek Ilie Bolojannal?

Eredetileg a PSD-nek kényelmes volt a helyzet: Bolojan elvégezte volna a piszkos munkát, hogy aztán a pártok közötti megállapodás alapján 2027 májusában egy jobb gazdasági helyzetben, egy évvel a választás előtt átadja nekik a miniszterelnöki széket. Ehhez képest most kierőszakoltak egy kormánybuktatást. Villongások a pártok között heti szinten voltak eddig is, de Bolojan tűrte és elnézte, hogy a PSD úgy viselkedjen, mintha ellenzéki párt lenne, mert a célja a koalíció egybentartása volt.

A PSD azonban egyre tovább feszítette a húrt, és miután a párt megyei vezetőinek 97%-a kimondta, hogy Bolojannal tovább nem lehet folytatni, visszahívták a minisztereiket a kormányból. Ez még nem jelentette automatikusan a kormány bukását, hiszen Bolojan kinevezett ideiglenes tárcavezetőket a PSD-sek helyére, akiknek a személyéről a parlament ezt követően 45 nappal később kellett volna szavazzon – a PSD pedig az ellenzéki retorikája erősítéseként tovább nyomhatta volna, hogy nem ért egyet a személyekkel, Bolojan pedig közben meghozhatta volna a további, nem feltétlenül népszerű megszorító intézkedéseket.

A PSD ehhez képest nagyon gyorsan tető alá hozta a kormány elleni bizalmatlansági szavazást – még annak árán is, hogy azt az AUR-ral közösen nyújtotta be. Az AUR ugyanis közölte: ha a PSD egyedül nyújtja be a bizalmatlansági indítványt, azt ők nem szavazzák meg, csak akkor, ha közösen teszik.

Miért volt ennyire sürgős Bolojan megbuktatása a PSD számára?

Read more

Izgalmas volt nézni, ahogy Magyar Péter frissen megválasztott miniszterelnökként szemtől szembe osztotta ki Sulyok Tamás köztársasági elnököt szombaton a parlament alakuló ülésén, és szólította fel (ismét) lemondásra, felidézve, hogy kétéves hivatali ideje alatt Sulyok egyszer sem aggódott a jogállamért, amikor például Orbán Viktor poloskázott, bírókat és civileket fenyegetett, vagy épp a titkosszolgálatokat küldte a kormány a legnagyobb ellenzéki pártra.

Azért volt különösen szórakoztató az ezt hallgató Sulyok kényszeredett vigyorát nézni, mert ő aztán az utóbbi időben mindent megpróbált. Az az ember, akit nyilvánvalóan azért tett a Fidesz az államfői székbe, mert biztosan nem fog a legelvetemültebb ötleteikre sem nemet mondani, a múlt héten összeszedte a bátorságát, és visszaszólt a hivatalából távozó Orbán Viktornak. Nagy bátorság kellhetett hozzá, az biztos.

Persze semmi nagy dologról nincs szó, csak jogi bikkfanyelvbe öltöztetve megírta neki a nyilvánvalót: Magyarországnak végre kell hajtania az Európai Bíróságnak az úgynevezett „gyermekvédelmi” törvényt elkaszáló döntését. Ez volt az az emlékezetes törvénycsomag, aminek elvileg az volt a célja, hogy gyerekek ne férjenek hozzá a homoszexualitást vagy a nemátalakítást propagáló, vagy akár csak megjelenítő tartalmakhoz a médiában, az iskolában vagy épp a könyvesboltokban. Az Európai Bizottság indítványa nyomán az Európai Bíróság több jogalap alapján is az EU-jogot sértőnek találta a törvényt április 21-én, az ítéletről pedig Orbán még távozása előtt gyorsan fontosnak tartotta leszögezni – Sulyoknak címezve –, hogy a még pár napig hivatalban lévő kormánya azt nem fogja végrehajtani. Erre jött Sulyoktól a nagy visszaszólás. Mégis, a hírt olvasva nem tudtam nem arra gondolni, hogy Sulyok most Magyar Péternek akarja valami elképesztő béna módon megmutatni, hogy mégsem annyira hódolt ő be a Fidesznek, hiszen lám, most is hogy kiállt a jogállamiságért.

Lószart, mama – mondaná erre a hál’ Istennek már szintén nyugdíjba vonult másik nagy klasszikus. Ha más nem, a szombati parlamenti jelenet egyértelműen igazolja, hogy Sulyok próbálkozása harmatgyenge volt. Sulyok Tamás önérzetre ébredése a távozó miniszterelnökkel szemben, és kényszeredett vigyorgása az őt kiosztó hivatalba lépő miniszterelnök felé szépen illeszkedik abba a csodával határos szériába, ami április 12., azaz a Tisza-kétharmad óta a szemünk előtt bontakozik ki.

Akik eddig szépen elbábozták a NER-ben a rájuk kiosztott szerepet és magukat autonóm szereplőnek tettették, elfogadták a hangzatos pozíciókat, szép fizetéseket és/vagy zsíros megbízásokat; most hirtelen próbálnak úgy csinálni, mint akik ott se voltak az elmúlt tizenhat év jogtiprásai, hatalmi visszaélései és gyűlöletkampányai közepette. Sőt, ők igazából eddig is mélyen elítélték azokat, csak hát idáig elfelejtettek erről szólni. Persze mindez alapvetően várható volt, hiszen ilyen a gyarló emberi természet: mindig vannak olyanok, akik kényelmesen ellubickolnak egy elnyomó rendszerben, aztán utólag előadják, hogy ők amúgy belülről bomlasztottak, meg mindig is kritikusak voltak, satöbbi. Ezzel még be is lehet próbálkozni egy bizonyos szint alatt, mondjuk egy minisztériumi aktatologató vagy egy propagandamédiás gyakornok esetében nyilván legyint erre mindenki.

A jelenség azonban nálunk hamar átlépett a szürreális tartományba: igazi felsőligás szereplők igyekeznek szégyentelenül a bukott kormány halálos öleléséből a leendő kormány kegyeibe bekerülni. A papíron „magánszektornak” számító kategóriában kétségtelenül Balásy Gyula vitte a prímet, aki a gyűlöletpropagandára szakosodott cégei államnak való felajánlásával maga ismerte el, hogy valójában soha nem ő volt az, aki ezen cégek fölött diszponált. Mindezt nem egy független felületen, hanem valamiért a sok lap közül pont Magyar Péter öccsének lapjában mondta el. Ezek után Tiborcz István bankja fejelte meg a sztorit azzal, hogy zárolta Balásy cégeinek számláit.

Mindez azonban ártatlan oligarchabulvár ahhoz képest, amit a papíron elméletileg független, az elmúlt években pártállami alapon működő állami intézmények adtak elő az utóbbi bő három hétben, hogy megmutassák:

tudnak ám ők mégis a jogszabályok szerint rendesen dolgozni, csak lécci, hadd maradjanak meg a pozíciók, a pénz és a paripa.

Íme, néhány példa a varázslatos megtáltosodások sorából, Sulyok Tamás Orbánnak írt levelét nem is számítva, amelyek azt illusztrálják, miért alkalmatlanok az intézmények mostani vezetései az igazodásmentes, független munkavégzésre.

Read more

A tizenhat évnyi NER után a szakmaibb szempontok érvényesítéséről szóló kívánságok mellett tizenketten mondták el, mit várnak, és vannak, akik azt is, hogy realistábban nézve mire számítanak a Magyar-kormánytól. Tizenketten, mint egy esküdtszékben vagy ahány csillag az EU zászlaján található (hogy bibliai példákig ne is merészkedjünk). Véletlen? Aligha. Jó olvasást, van mit most is.

Pogátsa Zoltán, közgazdász

Azt teszi majd az új kormány, amit a választói elvárnak. Fontossági sorrendben: 1, elszámoltatás, pénzek visszaszerzése, büntetések – kérdés, hogy ez mekkora bevételt jelent, egyesek fantáziájában sokezermilliárd forintot; 2, az uniós pénzek hazahozatala; 3, az elmaradt modernizáció, az amortizáció pótlása. Vagyis befektetés az oktatásba, az egészségügyi rendszerbe, a vasútba, vízközműrendszerbe, alsóbbrendű utakba, városi közlekedésbe, Paks 2-be vagy annak alternatíváiba. Mindez vagy 20 ezer milliárd forintos kiadás. Honnan lesz erre pénz?! Közben a magyarok minél hamarabb eurót akarnak, ami a valóságban ütközik a harmadik elvárással (a modernizációhoz költeni kell, sokat, az euróbevezetéshez viszont feszes költségvetési pálya kell, a kettő szerintem nem megy együtt), főleg, ha az elsőből és a másodikból nem jön be annyi pénz. Nem beszélve arról, hogy az uniós pénzek csak fejlesztésre, nem működtetésre szánt pénzek, és pántlikázva vannak, azaz nem lehet őket bármire elkölteni.

Szombathy Pál, újságíró

Milyen kormányzást várok? Abszolút filmszínház, ez nagyjából illik rá.

Sok vagyonvisszaszerzési művelet (Szabó százados viszkető tenyere vagyok), múltfeltáró előadás, látványos bábozás, a győztes közönség igényeire szabva, a forrón tálalt bosszú leköti célcsoportjait mikrózva is akár egy évig. Kommunikációs kormányzás lesz, másfelől meg ágazati kormányzás, az online is bugyogó minisztériumi vitákat a Főnök akár online elrendezi; a befelé kormányzás a miniszterek dolga lesz, a kifelé kormányzás a miniszterelnöké.

Ő pedig igazi újdonság: miniszterelnök, aki maga kezeli közösségi médiás oldalát; szerintem nem lesz kampányüzemmódból kormányzatiba váltás e téren, helyette posztok, lájkok, tetszés – e téren az új vezető nem kicsit hasonlít majd Trumpra, sőt, sokkal inkább, mint annak távozó, Nokia-telefonos magyar barátja. Ennélfogva viták sem úgy lesznek, érdemileg megvívandó, inkább tetszésindex, érzelmek és az erősebb kutya Meta-nyelve, ahogyan például Majka veri le Dopemant, live is like. Az persze nagy kérdés, hogy a kádárizmus után NER-re szocializált magyar közeg meddig és hogyan igazodik a bohócfejes miniszterelnöki odakommentekhez, hogy ugye mi idegesíti az Orbántól megszabadítót éppen aznap, s ebből mire kell következtetni.

Egyebekben érdekes kormány lesz, érdekes mozgásokkal, hiszen elképesztően sokszínű tábort kellene egyben tartani a kétharmados diadal után, amelyből mindenki részt kér, liberálisok, balosok, csalódott orbánusok, konzervatívok, radikálisok, globalisták, fiatalok, nagy öregek. Rengeteg káderre lesz szükség és rengeteg jelentkező is lesz, miközben a két éve felhúzott vállalkozásnak nemigen volt ideje felkészülni a hatalomra. Éppen ezért egyensúlyozásra számítok politikai stratégiában, gesztusok ide és oda, konfliktusok tudatos vállalása, húzdmeg-ereszdmeg.

Lesz persze alapvetően európai arcél, némi kurucos vonás, s lesz szépen lassan, csendben átrendeződő finanszírozás, kevesebb teher a multikra, nagyvállalatokra, cserébe az uniós forrásokért. Egyszerre kell majd többfélét mondani más irányokba, ami csak kiszámított sasszézással megy – viszont egy ideig az ellenzék veszélyes erősödésétől annyira azért nem kell tartaniuk, ami könnyebbség.

Vida Kamilla, költő, műsorvezető, a Partizán vezető szerkesztője

Talán az EU-s és külpolitikai kérdésekben még több hangsúly van azon, hogy mi a politikának a hangulata, mint a belföldi ügyekben, ugyanis állampolgárként egyszerűen kevesebb hozzáférésünk van ahhoz, hogy pontosan lássuk, hogy ezekben a terekben mi történik, mert nincs a szemünk előtt és a működési mechanizmusait sem a napi tapasztalataink alapján ismerjük, hanem közvetettebb módon. Akinek szimpatikus volt Orbán Viktor EU-val kapcsolatos retorikája, az majdnem biztos, hogy azért érezhette vonzónak, mert a fősodorral való szembenállás a saját autonómiánk védelme érdekében egy jó, eladható csomagolás, bármi is az igazság.

Magyar Péter kapcsán az a kérdés, hogy képes lesz-e arra, hogy úgy érjen el konkrét, gyakorlati eredményeket, hogy az Orbán által gerjesztett hangulatot részben megtartja: jelesül, hogy a kompromisszumkészség, az együttműködési képesség, a közös értékek elismerése mellett tudja-e párhuzamosan azt is kommunikálni és képviselni, hogy továbbra is igényt tartunk az autonómiánkra (szándékosan nem használom a lejáratódott szuverenitás szót).

Ennek a kifejezése és képviselete a „hangulat” mellett a valóságban is téttel bír: Magyarország pozíciója a világgazdasági rendszerben alapvetően igazságtalan működések eredménye, ezt az igazságtalanságot pedig a saját érdekünk miatt sem érdemes természeti törvényként kezelni, hanem ez kőkemény politika, emberi döntések és politikai folyamatok eredménye.

Világos, hogy Magyar Péter és Tisza mire kapott óriási felhatalmazást. Ebben az EU-val való viszonyunk újrahangolása is benne van, sőt, a feladat: egy teljesen új történet írása Magyarországról kifelé és befelé is. Hatalmas feladat felülírni évtizedes beidegződéseket, de hát most kaptak ehhez egy fehér lapot a társadalomtól.

Pintér Bence, Győr polgármestere

Magyarország új kormányától azt várom, hogy adja vissza a győriek pénzét: rövid távon csökkentse, és a következő költségvetési évben törölje el a szolidaritási hozzájárulást. Adják vissza a települési önkormányzatok érdemi beleszólását a helyi ügyekbe, a hatáskörök tekintetében a legfontosabb, hogy az építésügyi hatósági jogkörök visszakerüljenek a jegyzőkhöz.

Biztosítsanak kiegészítő pénzügyi forrást az önkormányzatnak az omladozó Győri Nemzeti Színház felújítására. Újítsák fel a MÁV tulajdonában álló, borzalmas állapotú győri vasútállomást. Rakják rendbe a magyar igazságszolgáltatást, az országot kifosztó, rendszerszintű fehérgalléros bűnözés nem maradhat következmények nélkül; számolják fel a korrupciót, a közpénzeket kezeljék átláthatóan.

Benei Péter, marketingszakember, író

Innováció csak akkor lehetséges, ha elismerjük és értékeljük azt a kiindulópontot, amin változtatni szeretnénk. Magyarország esetében ez a kiindulópont nincs túl magasan. Bármekkora is a vélt értéke a magyar üzleti és kutatói innovációnak, a valós érték nem túl rózsás. Ezért egy tech- és tudományminisztérium elsődleges céljai, sajnos vagy sem, az unalmas, kevésbé látványos dolgokkal kezdődnek. Úgymint: teljes integráció a már meglévő európai programokba. Magyarország kutatói, vállalkozói, adatszakértői, jogalkotói és oktatói kapjanak hozzáférést az európai adatközpontokhoz és MI-kutatásokhoz, adaptáljuk az EU AI Pactet, küldjünk kutatókat minél több európai programba, legyen saját elemzőnk a legtöbb helyen, sorolhatnám.

Magyarország kis ország, kevés erőforrással, és nagyon mélyről indul innováció terén. Nem kell és nem is szabad olyasmit fejleszteni, ami kifejezetten csak magyar. Nálunk nagyobb, tőkeerősebb európai országok ezeket a programokat már kitalálták, elkezdték és megvalósították. Legyünk partnerek, ne versenytársak.

Amellett, hogy teljesértékű európai partnerek leszünk a meglévő programokban, itthon a lehető legszabadabb környezetet kell teremteni a kezdő vállalkozóknak és innovátoroknak. Ez drámai adócsökkentéssel, bürokráciacsökkentéssel és kezdő vállalkozások támogatásával jár. Az államnak semmi keresnivalója nincs a startup-ökoszisztémában. Erre a legrosszabb példa a Design Terminál az előző rendszerből, totális tévút. Az állam feladata az indirekt ösztönzés. Unalmas, kevésbé látványos, de a kapitalista piacgazdaságokban ez az egyetlen út, márpedig Európa gazdaságai ilyenek. Teljesen felesleges a szingapúri példával előjönni: másik kontinens, másik játék.

Minél több külföldi programban vesz részt magyar szakember, és minél könnyebb vállalkozást alapítani és elindítani, annál több innováció és képzett munkaerő keletkezik az országhatárokon belül. Egy idő után éppen elég lesz ahhoz, hogy megépüljön az első magyar adatközpont, amely kelet-európai és balkáni központként szolgálja a környező országokat. De ezzel kezdeni akkora hiba lenne, mint magyar űrügynökséget alapítani úgy, hogy előtte nem küldtünk ki legalább tíz űrhajóst és ötven műholdat európai partnereinken keresztül.

Az innováció egyik sajnálatos tulajdonsága, hogy nem lehet csak úgy, azonnal teremteni. Idő kell neki, és sok tényező kell, mire összeáll és létrejön.

Isztin Péter, közgazdász, egyetemi adjunktus (BCE)

Mit várok az új kormánytól? Kiszámíthatóbb jogszabályi és policykörnyezetet. Az elején még valószínűleg sok lesz a bizonytalanság, idővel ezt csökkenteni kellene. A világos kommunikáció és a megbízható jogalkotás lenne a kulcs. Ha a Tisza-kormány szakít a „haveri” kapitalizmussal, az már önmagában sokat számítana.

Ami a kormányzattal szembeni fékek és ellensúlyok kialakítását illeti, ez leginkább akkor valósulhat meg, ha 1) kialakulnak a kormánnyal versengő/ütköző hatalmi központok, legyen szó akár közvetlenül választott köztársasági elnökről, második kamaráról, a jelenleginél erősebb önkormányzatokról vagy ezek kombinációjáról, esetleg arányosabb választási rendszerről, 2) a magánvállalkozások és a sajtó szabadon működnek. Ami az 1) pontot illeti, mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai, de legalább egy elem bevezetése a rendszerbe szükséges lesz.

Elvárom a humán tőke fejlesztését, különösen a funkcionális írástudatlanság visszaszorítását. Az, hogy több diplomásra vagy több jó szakemberre van szükség, jelenleg egy fals dilemma: mindkettő mértékén lehetne növelni jobb minőségű alap- és középfokú oktatással. Az oktatási rendszerben jó lenne erősebb hangsúlyt helyezni az intézmények közötti versenyre. Egy átláthatóbb, „a pénz követi a tanulót” alapú, ténylegesen fenntartósemleges finanszírozás irányába kellene elmozdulni, kiegészítve a hátrányos helyzetűek felzárkóztatására fektetett nagyobb hangsúllyal, korai életkortól kezdődően. Utóbbit Lannert Judit szokta hangsúlyozni, így ezzel kapcsolatban bizakodó vagyok.

Szeretném, ha az új kormány visszatérne a piacliberalizációhoz. A közművek egy jelentős része hatékonyabban működne magánkézben, és a busz- illetve vasúti közlekedés liberalizációjára is szükség lenne, hogy megjelenhessen a valódi verseny ezeken a területeken. Vitézy Dávid korábban nyitottnak mutatkozott ilyen irányba, Kapitány István pedig úgy tűnik, hogy elég közel áll a gazdasági liberalizmushoz.

Érdemes lenne építeni a Fidesz-kormányok adópolitikájának munka- és befektetésbarát elemeire, míg az ezzel ellentétes elemeket (pl. a különadók) visszaszorítani. Ha adott esetben választani kell adóemelés és adóalap-szélesítés között, (szinte) mindig az utóbbit célszerű választani. Azt gondolom, Kármán Andrásék ezeket látják, de nem biztos, hogy a teljes ígérethalmazukkal össze tudják egyeztetni.

Magyar Péterék külpolitikai helyezkedése egyelőre biztató, ugyanakkor hamar neki kell kezdeni a gyümölcsöző kapcsolat kialakítását a Trump-adminisztrációval is.

Tóth Szilárd János, politológus

A szabadságban reménykedő állampolgároknak a szavazás napján lehetetlen dilemmával kellett szembesülniük. Kétharmad nélkül a Tisza béna kacsa lenne – semmi esélye nem lenne lebontani a fideszes mély- és pártállamot –, kétharmaddal viszont megnyílik előtte a teljesen önkényes hatalomgyakorlás lehetősége, amiről tizenhat év alatt megtanulhattuk, hogy borzasztó.

A terézvárosi polgármester bravúros feloldását fogalmazta meg a dilemmának, amikor abbéli reményét fejezte ki, hogy a Tisza kétharmadközeli eredményt érjen el, de a kétharmados törvények megszavazásához egyeztetnie kelljen a liberális Kutyapárttal. Ennek az lett volna az értelme, hogy a kormány egyszerre legyen stabil, és legyen a Tiszának egy olyan partnere, amely együtt szavaz vele az autokráciát lebontó törvényekről, de nem szavazza meg azokat a javaslatokat, amelyek a Tisza hatalmának bebetonozását szolgálnák. Ebből nem lett semmi, hála nem utolsósorban a Kutyapárt ellen folytatott nyomasztó sajtóhadjáratnak.

Mások az új vezetők jellemében bíznak, és azt gondolják, hogy a fideszeseknél erkölcsösebb jellemű tiszás vezérek szükségképpen a közjót fogják szolgálni. Tegyük fel, hogy elhiszek nekik mindent, amit Magyar Péterről mondanak! Ebben az esetben is meg kéne érteni, hogy a jellem definíció szerint nem tekinthető garanciának, hiszen az ember csakis abban az esetben ragaszkodik hozzá, ha úgy tartja kedve.

A hatalom procedurális-intézményes dekoncentrálása, tehát: az alkotmánybíróság, az ügyészség és a számvevőszék függetlenítése, a hatalmi ágak elválasztása a kétharmados kormánytöbbséggel szemben mit sem ér, ezt is megtanulhattuk. Marad tehát a népi kontroll. Valamire páratlanul erős felhatalmazást kapott a TISZA, de nem egyértelmű, hogy mire: az elszámoltatásra, a megtisztulásra, a gazdasági prosperitás megteremtésére vagy pedig csakugyan a politikai rendszer demokratizálására?

Aggodalomra adhat okot, hogy az Orbán-rezsim szemlátomást nem az autoriter kormányzásba, a korrupcióba és az agymosó propaganda szégyenébe bukott bele, hanem a rossz gazdasági teljesítményébe. Kétséges tehát, hogy megerősödött volna az a választói réteg, amely a Tiszát egy elkövetkező választáson megbüntetné, ha kormányzásával nem a szabadság ügyét szolgálná.

Schultz Nóra, politikai elemző

Választást kell nyerni és utána mindent lehet – mondta pár hónapja egy Tisza-szigetes találkozón Tarr Zoltán. Ez a pragmatikus hozzáállás jellemezte a teljes Tisza-kampányt: többségi ügyeket vittek, a szavazatszerzés, az 50%+1, majd a kétharmad lebegett a szemük előtt. Ezt a fegyelmezettséget a kampányban racionális, célravezető magatartásnak láttam, most azonban az a kérdés, betartják-e az ajánlat második felét, hogy kormányozni kockázatvállalóbban fognak, mint kampányolni.

Én abban bízom, hogy a felhatalmazás nagysága és az Orbán-rendszer összeomlásának tempója valóban felbátoríthatja az új kormányt arra, hogy kísérletezzen a politikacsinálás eszközeivel és bevállalósabb legyen az össztársadalmi viták kezdeményezésében, alakításában is. Ugyanis egészen más okokból mint eddig, de a parlamentben túl sok izgalomra – hacsak a Tisza nem kezd el platformosodni idővel –, ebben a 4 évben sem számíthatunk.

Ezért is annyira érdekes, mit ért pontosan a Tisza és annak a területért kijelölt felelőse, Radnai Márk a „valódi részvételen” és „a cselekvés kultúráján”. Képesek lesznek átalakítani a kisközösségi politizálás inkább akadékoskodó („not in my backyard”) működését és a kampányon túl is életben tartani az eddig felépített cselekvő, karitatív, alkotó kapacitásokat? Hogyan lehet nem-képviseleti politikát csinálni úgy, hogy ne a legaktívabb elitek vagy jól szervezett érdekcsoport játszóterévé váljon a részvételiség, és ne is egy tét nélküli, felülről működtetett véleményezési lehetőség legyen?

És ami a megosztó ügyek szempontjából a legfontosabbnak tűnik: miként lehet olyan kereteket teremteni, hogy valóban, legalább elemeiben deliberatív, kompromisszumkész viták jöjjenek létre, ne pusztán a meglévő érdek- és értékalapon szerveződő vélemények egymást kölcsönösen polarizáló összefeszülése?

A képviseleti rendszereink kiüresedésére adható részvételi válaszokban rejlő problémákra világszerte keresik a megoldásokat társadalomtudósok. A következő 4 év és a brutális kétharmad így nemcsak a magyar politika újraszervezésére nyitott utat, de nemzetközileg is releváns tapasztalatszerzésre és izgalmas kísérletezésre adhat lehetőséget a Tiszának. Kíváncsian várom, hogyan élnek a lehetőséggel.

Hegyi Gyula, újságíró, volt EP-képviselő (MSZP)

A világban olyan tektonikus változások zajlanak, amelyek elerodálják az 1945 után kialakult rendet és nemzetközi szervezeteket, és a szovjet blokk 1990-es összeomlásánál sokkal komolyabb hatással járnak az egész glóbuszra. Alapvetően fontos lenne egy olyan nemzeti geopolitikai stratégia, amely a kekeckedő önállóskodás és a brüsszeli központnak való szolgai alárendelés helyett értelmes választ ad a globalista kontra szuverenista kihívásra. Erre sajnos jelenleg sem az Európai Unió mai rendszere, sem a kölcsönös önzésre épülő, ruszofób közép-európai együtt-nem-működés sem látszik alkalmasnak.

De egy ilyen stratégia megvitatásához először is működő kormányzatra van szükség. Alapvetően szerencsétlen, ha a lakosság 52%-a által választott kormány totális hatalmat kap a parlamentben és minden állami intézményben. De ezt a rendszert a Fidesz dolgozta ki és érvényesítette a maga korrupt hatalmának kiterjesztésére. Ezért a Tisza-kormány joga és kötelessége a kétharmad segítségével helyreállítani a jogrendet, felszámolni a maffiaállamot, kielégíteni az igazságtétel iránti társadalmi igényt – nem bosszúvágyból, hanem a társadalmi harmónia helyreállításának céljával. Ezt elérve olyan választási rendszert kell alkotni, amely arányos képviseletet ad a pártoknak, három-négy százalékos bekerülési küszöb fenntartásával.

A Fidesz-kormány külpolitikája bizonyos tekintetben működő hagyományokra épült. A „keleti nyitást” a Gyurcsány-kormány kezdte meg, de a szovjet vasmarokból szabadulni próbáló államszocialista kormány is a nemzetközi nyitásra törekedett a nyolcvanas években. Ha a fideszes külgazdaságot átszőtte a korrupció, akkor ezzel szakítani kell. De súlyos hiba lenne a mai uniós erőközpont elvtelen kiszolgálására átváltani. Különösen azért, mert a balliberális erők mantrája az „euroatlanti” irányról lassan értelmét veszti az Egyesült Államok és az EU érdekellentétei miatt. Bizarr túlzásaival együtt mégis az orbáni külpolitika az, amelyet minden káros elemét felszámolva, alapvetően átértelmezve, de mégis érdemes megfontolásra átvenni.

Kiss Anna, a Miközöd főszerkesztője

A magyar-magyar kapcsolatok legforróbb pontja még a választások lejárta után is a szavazati jog kérdése. Azt gondolom, hogy ez leginkább azért válhatott ennyire kritikus témává – ami nem mellesleg keményen mérgezi a magyarországi magyarok és a főként Erdélyben és Vajdaságban élő magyarok kapcsolatát –, mert a Fidesz olyan feltételrendszert szabott a részvételre vonatkozóan, ami lehetővé tett sok mindent: RMDSZ-es kiskirályok és kávéhordók gyűjtötték a szavazatokat, közös adat- és szavazólapkitöltő rendezvényeket hoztak össze, házról házra jártak rávenni a népeket a választásokon való részvételre. (Erről többet olvashatsz itt, ha érdekel.)

Miközben a párt azt állította, hogy mindössze technikai segítséget nyújt, Kelemen Hunor, az erdélyi magyarok „főnöke” Debrecenben (is) elmondta, hogy ő és az erdélyi magyarok elsöprő többsége Orbán Viktorra fog szavazni (megjegyzem, az erdélyi magyarok 31%-a szavazott a Fideszre).

Ez a rendszer így fenntarthatatlan és méltánytalan úgy a magyarországi, mint az erdélyi magyarokkal szemben. Az új Tisza-kormánynak ezért az kell legyen az első intézkedése, hogy a választási rendszert egységesíti úgy, hogy az állandó magyar lakcímmel nem rendelkező magyarok pont úgy férjenek hozzá a szavazati lehetőséghez, mint például a diaszpórában élők, és ennek érdekében úgy módosítja a választási szabályokat, hogy ne kerülhessen harmadik fél kezébe akárki levélcsomagja, és maga felügyeli a szavazás menetét, tehát nem delegálja ki azt a „stratégiai partnerre”. Ha a magyar állam komolyan veszi az állampolgárságunkat, akkor biztosítania kell a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy élni tudjunk a szavazati jogunkkal. Biztosítania kell azt is, hogy bármilyen politikai erő, akiknek érdeke lehet egyik vagy másik magyar párt hatalomra juttatása vagy ott tartása, nem fér hozzá a szavazást lebonyolító rendszerhez.

Azért is tartom fontosnak, hogy ezt a lépést mihamarabb megtegyék, mert enélkül talán még nehezebb bármiféle kapcsolatot kiépíteni az erdélyi magyarsággal, akik közül sokan attól tartanak, hogy a Tisza majd elveszi az állampolgárságukat. Egy ilyen lépés egy erős üzenet tudna lenni ennek ellenkezőjéről.

Szávay István, történész-politológus,
2010 és 2018 között a Jobbik országgyűlési képviselője

Sok területen szükséges a változás, de nem kell feltétlenül mindent eltörölni vagy átalakítani. A nemzetpolitikában például – amely egész életemben szívügyem, nyolcévnyi képviselőségem alatt pedig örömmel vállalt kötelességem volt – komoly előrelépések is történtek. Az olyan programokat, mint a külhoni osztálykirándulások, a nemzeti jelentőségű intézmények, a Kőrösi- és Petőfi-ösztöndíjak vagy a szülőföldön való boldogulást segítő támogatások rendszerét tovább kell vinni.

Üdvözlöm az elmúlt évtized támogatáspolitikájának áttekintésére irányuló szándékot, de ez óriási munka lesz és hatalmas erőforrásokat igényel. Szerintem elegendő lenne bizonyos összeghatárok felett, illetve az egyedi támogatások esetében kiemelten vizsgálódni. Az „okosságok” ott lesznek, nem a kerelőszentpáli asszonykórus 500 eurós ruhavásárlásánál. A nehéz gazdasági helyzet ellenére sem lenne jó üzenet a külhoni támogatások csökkentése, azokat inkább átstrukturálni kellene.

Nem a Fidesz tusnádfürdői párttáborára meg Mészáros Lőrinc horvátországi focicsapatának stadionjára kellene költeni a Bethlen Gábor Alap forrásait és az állami cégek támogatási kereteit, hanem például a szórványmagyarság megerősítésére, hogy Székelyföld, Bácska és Csallóköz mellett Ökörmezőre, Oltszakadátra meg Zoboraljára is jusson elegendő pénz. De említhetném a diaszpóra magyarságát is, ahol a jelenleginél lényegesen nagyobb kormányzati segítségre lenne szükség, elsősorban az oktatás, a közösségszervezés és a lelki gondozás területén. De meg kell még oldani számukra a levélszavazás biztosítását mint régi problémát is.

Komoly jelzésértékkel bíró gesztus, hogy Magyar Péter reagált a nagyváradi premontrei apátot ért román hatósági inzultusra, mint ahogyan az is, hogy már kevéssel a választások után fogadta három nagy külhoni magyar párt vezetőjét. (A KMKSZ-t nem, de ők nagyszerű érzékkel nem is gratuláltak neki). Láthatóan alaposan felkészült, beleállt a kényes témákba, sőt, még a súlyozásra is figyelt, a hírek szerint Kelemen Hunorral és főleg Pásztor Bálinttal (akivel közös képet sem posztolt) erélyesebbre vette a figurát, mint Gubík Lászlóval.

A szomszédságpolitikában az elszakított nemzetrészeink érdekeit hangsúlyosabban képviselő kormányzati hozzáállást várok. Orbán Viktor számára ugyanis valójában soha nem ez volt a legfontosabb. Önző és aljas belpolitikai számításból vígan élezte a helyi magyarság kárára az ukrán-magyar viszonyt, miközben a vonat alá lökte a felvidéki magyarokat a Beneš-dekrétumok kapcsán, csak hogy ne kelljen konfrontálódnia a személyes szövetséges(ének gondolt) Ficóval.

Tokár Géza, újságíró, politikai elemző

Várják a negyedik muskétást – üzenték a visegrádi hármak Magyar Péternek az Európai Politikai Közösség csúcstalálkozójáról. Ezzel szinte biztossá vált, hogy hosszú idő után valamikor ismét lesz visegrádi kormányfői szintű csúcstalálkozó és ezzel legalább szimbolikusan életet lehelnek a szervezetbe.

A Visegrádi Négyekre ráférne a sikerélmény: a 2010-es évek közepén a migránsválság idején még úgy tűnt, hogy a közép-európai álláspontokat szorosabban koordináló szerveződés az innovációt viszi el az Unióba, aztán a legfelső szintű együttműködés évek alatt teljesen szétesett. A romlásban mindegyik országnak volt szerepe.

Az ukrajnai orosz beavatkozás után kemény határvonalat húzó Lengyelország, a teljesen érthetetlenül, megfelelési kényszerből még a szlovák-cseh kapcsolatokat is leépítő Fiala-kormány, a Kuciak-gyilkosság utáni káoszban csapongó szlovák diplomácia is tett róla, hogy lazuljon a viszony. A muskétásokról szóló státuszüzenet azonban önkéntelenül is megerősítette, hogy a legnagyobb szerepe a kapcsolatok kihűlésében a magyarországi trolldiplomáciának és az Orbántól való távolságtartás kényszerének lehetett. Amennyiben a három visegrádi partner a Magyar-kormány képviselőivel nem fél közös fotókon mutatkozni és a legutóbbi, 2024-es prágai találkozóval ellentétben hangos veszekedésbe sem fordulnak az egyeztetések, az már előrelépésnek számíthatna. Kicsi, de mégis érdemi fejlemény lenne.

A V4-ek témája amúgy is leképezi a közép-európai sorsot: szavakban mindenki fontosnak tartja az együttműködést, a gyakorlatban azonban keveset tesz ezért, miközben rengeteg gazdasági, ideológiai témában van kormányoktól függetlenül azonos állásponton ez a négy ország. Elvben akár ez is lehet a Magyar-kormány egyik külpolitikai sikersztorija – de sokkal valószínűbb, hogy az uniós források miatt megint csak másod- vagy harmadlagos prioritást kap a budapesti külpolitikában a V4-ek tényezővé emelése. Ha egyáltalán tudatosan törekszik majd erre az Orbán Anita vezette külügyminisztérium.

Szabó Zoltán, hosszúhetényi bortermelő

Konkrétan Magyar Pétertől semmit se várok. Annak örülnék a legjobban, ha meghaladnánk végre ezt a paternalista baromságot, hogy „odafönt” majd megoldják helyettünk a problémáinkat. Egy tisztességes keretrendszernek, egyenlő feltételeknek, működő jogállamnak, a protekcionizmus felszámolásának, meritokrata szemléletnek nyilván örülnék. Mindezt viszont nem Magyar Pétertől, hanem egy autonóm, felelős kormánytól, munkájukat tisztességgel végző közszolgáktól és hivatalnokoktól várnám el, akik a választási programjuknak és/vagy a valós társadalmi igényeknek megfelelően transzparensen vezetik az országot. Persze már ez is irreális elvárás.

A politika a társadalom, a néplélek visszatükröződése, a kialakult közállapotokhoz hallgatólagosan asszisztált a csendes többség vagy öncenzúrázták magukat a tanult tehetetlenség okán, a részvételi demokráciának nemigen van itthon táptalaja. Ennek tudatában idealizmus minden jobbító intézkedés, állami be nem avatkozás, nem lejtő pálya óhaja mindaddig, amíg ennek kikényszerítéséért nem szállnak síkra legalább egy-egy érintett ágazat hangadói, akik a többség támogatását maguk mögött tudják.

A magam részéről a saját vállalkozással már felhagyva, de szakmán belül maradva, a nyilvánosság erejével élve igyekszem felrázni a szőlész-borász közvéleményt, használhatóbb és igazságosabb környezet megteremtésének részvételéhez kérem az ágazat szereplőit egy új „Borászok 12 pontjának” kidolgozásával. Az apropót az adja, hogy éppen 16 éve, a kormányváltás előtt fogant egy korábbi 12 pont, ami mögé beállt akkoriban még miniszterelnök-aspiránsként Orbán Viktor, majd az egész ügy jól elfelejtődött és ezzel nemigen merte senki se szembesíteni 16 év alatt a hatalmat.

Sajnálatos módon a kritikus tömeget és tenni akarást nem látom a kezdeményezés mögött: a szakma megosztott, kicsinyes érdekellentétek feszítik, politikai meggyőződés vagy ki tudja még mi tartja vissza a többséget a részvételben. Kicsiben tökéletesen leképezzük a magyar társadalmat, pont ugyanazok a reflexek működnek, mint általánosságban: a „miért nemre” mindig könnyebben találunk apropót. Részsikerből pedig egészen sok kijutott már a borászközösségnek, az együttműködéssel, koordinációval akadnak komoly gondjaink. A cél mindenesetre az, hogy a tizenkét pont végleges formát öltsön, minél többen az aláírásukkal ellenjegyezzék, majd eljuttassuk azokat a leendő tárcához, hatósághoz. Legrosszabb esetben ez a kezdeményezés is úgy végzi, mint a korábbi: megmarad mementónak, kordokumentumnak, miről is álmodott a parasztember, ez a kihalófélben lévő állatfaj.

Köszönjük a figyelmet. Jövő héten a megszokott programunkkal jövünk már.

A szlovákiai magyarok legnagyobb és egyedüli érdemi pártja, a Magyar Szövetség elnöksége múlt héten kimondta, hogy sem a 2027-es parlamenti választás előtt, sem azok után nem működik együtt sem a Robert Fico vezette Smerrel, sem a szélsőjobboldali Republikával. A döntés várható volt: az elmúlt időszak belpolitikai folyamatai, valamint a magyarországi választás eredménye egyre inkább kikényszerítették, hogy a párt tisztázza a helyét a politikai térképen.

Hiába egyértelmű most az állásfoglalás, a felvidéki magyar politika, nem először, mintha ismét fáziskésésben reagálna. Ez nem új jelenség, inkább visszatérő mintázat, a reakciók rendre lemaradnak a történések mögött, a döntések pedig akkor születnek meg, amikor a politikai tér már rég átrendeződött.

Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes visszalépni néhány évet.

A Magyar Szövetség létrejötte önmagában is egy hosszú válságkezelési folyamat eredménye volt. Az MKP, a Híd és az Összefogás egyesülése nem organikus politikai építkezés, hanem egy kényszerhelyzetre adott válasz volt, arra a felismerésre, hogy a megosztottság a parlamenti kieséshez vezetett. A Magyar Közösség Pártja etnocentrikus, a hagyományos értékekre támaszkodó politikát képviselt, a Most–Híd a vegyespárti modellt vitte, a magyarok mellett szlovákokat is megszólított, míg az ezen két párt versengését meghaladni kívánó, fiatalokat és civileket a politikába behozó Összefogás egy teljesen új szemléletet hozott be.

Az egység így nem stratégiai előnyként, hanem túlélési kísérletként született meg.

A 2022-es önkormányzati választás volt az első komoly megmérettetés. A magyar-magyar verseny megszűnésével a szavazatok koncentrálódtak, és a párt országos szinten a Hlas párt után a legtöbb polgármestert adta. Bár megyeelnöki pozíciót nem sikerült szerezni, több megyében kulcsfontosságú szerephez jutottak a párthoz köthető politikusok, például Berényi József Nagyszombat megyében alelnöki pozícióba került. Ez azonban inkább lendületet és lehetőséget adott a parlamenti bejutáshoz, mintsem önmagában stabil politikai erőt hozott létre.

Aztán jött a kijózanító valóság. A 2023-as parlamenti választásra a lendület elfogyott, a párt pedig belső válságba sodródott. Konfliktusok, platformok kényszerű megszüntetése, vitatható személyi döntések, valamint Gyimesi György érkezése, aki politikájában egyre inkább radikális, sokszor már szélsőjobboldali retorikát ütött meg, és gyakran átvette a Fidesz, illetve egyes esetekben az orosz propaganda narratíváit, valamint a Híd platform pártból való kiválása végül egyenes úton vezettek a kudarchoz. Az elért 4,3 százalékot lehetett ugyan történelmi eredményként kommunikálni, de politikai értelemben ez egyértelmű vereség volt.

A választás után nem megújulás következett, hanem csend. Ígéretek voltak, stratégia nem. A párt fokozatosan visszaszorult a politikai térben, a szavazóbázis pedig ezzel párhuzamosan erodálódott.

2024-ben újabb kudarcok következtek. A tavaszi államfőválasztáson nem is elsősorban Forró Krisztián, a párt akkori elnökének alacsony, 2,9%-os eredménye volt a legnagyobb probléma, hanem az, ami utána történt, a második fordulót megelőző döntés. A Peter Pellegrini mögé való beállás sok magyar választó számára azért volt nehezen elfogadható, mert Pellegrini ugyan a Hlast elnökölte, politikailag egyértelműen a Smerből érkezett, annak egyik meghatározó embere volt, így sokan ezt a lépést a Smerhez való közvetett visszakötésként értelmezték. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy a 2023-as parlamenti választáson jelentős számú felvidéki magyar szavazott Robert Ficóra, ami részben annak is volt köszönhető, hogy a magyarországi média a Fico-Orbán-kapcsolatot hangsúlyozta, illetve Pellegrini egyértelműen a kormányoldal jelöltje volt. A júniusi európai parlamenti választás végül ennek az időszaknak a kijózanító lezárása lett: a párt még a 4%-ot sem érte el.

Innen indult Gubík László, amikor 2024 őszén átvette a Magyar Szövetség vezetését. Egy apatikus, irányt vesztett pártot örökölt, amelynek még az sem volt világos, milyen politikai logika mentén és milyen partnerekkel kíván együttműködni. Gubík korábbi közéleti és médiatevékenységében erőteljesen jelen volt az a politikai keretezés, amely a felvidéki magyar közéletet a konzervatív-liberális törésvonal mentén értelmezte, és amely sok szempontból illeszkedett a Fidesz narratívájához. Ez konfliktusokat is szült, az Összefogás környezetéhez köthető szereplőket, köztük Orosz Örsöt, felvidéki kulturális és közéleti szereplőt, a Gombaszögi Nyári Tábor korábbi főszervezőjét gyakran nem partnerként, hanem politikai vetélytársként pozícionálta.

Színrelépésével azonban ebben is változás történt. A korábbi törésvonalak részben háttérbe szorultak, és egyfajta kiegyezés rajzolódott ki a párton belül. Az, hogy ma már együttműködés látható korábban egymással szemben álló szereplők között, jelzi, hogy a pártvezetés felismerte: belső konfliktusokra nem alapozható politikai építkezés.

Márpedig az elmúlt hónapokban a Magyar Szövetség újra láthatóvá vált. Megszólalt, reagált, jelen lett. A nyelvtörvény szigorítása, a Beneš-dekrétumok büntethetőségének kérdése, valamint az úgynevezett Lex Gašpar ügye mind lehetőséget adtak arra, hogy a Magyar Szövetség tematizálja a szlovákiai közéletet.

A Lex Gašpar háttere különösen érzékeny ügy. Amikor 2020-ban Igor Matovič kormánya hatalomra került, megpróbálták feltárni és lezárni az előző kormányokhoz köthető korrupciós ügyeket. Ennek részeként több, kétes ügyletekkel vádolt személyt letartóztattak, köztük a volt rendőrfőkapitányt, Tibor Gašpart is. (Ő aztán később kiszabadult, majd a Smer listájáról parlamenti mandátumot szerzett, jelenleg annak alelnöke, miközben fia a szlovák titkosszolgálat vezetője.) Ez a közelmúltban elfogadott törvénymódosítás egyszerre érinti a korrupciós ügyeket és a Beneš-dekrétumok kérdését, egyrészt enyhít egyes büntetőjogi következményeket, ami kritikusok szerint konkrét személyeknek, köztük Gašparnak kedvezhet, másrészt akár hat hónapos börtönbüntetéssel sújtaná azokat, akik nyilvánosan megkérdőjelezik a Beneš-dekrétumok érvényességét. Ez nemcsak a magyar közösség szempontjából problematikus, hanem a szólásszabadság kérdését is felveti.

Az ügy és a kapcsolódó törvénymódosítások ellen több ellenzéki tüntetés is szerveződött Pozsonyban télen, ezek egyikén szólalt fel Gubík László is, ami egyértelmű jelzés volt arra, hogy a Magyar Szövetség az ellenzéki térfél felé mozdul. Ez azonban nem volt konfliktusmentes. Branislav Gröhling, a neoliberális Szabadság és Szolidaritás (SaS) párt elnöke – aki korábban az Igor Matovič vezette kormány oktatásügyi minisztere volt, majd 2024-ben vette át a párt vezetését Richard Sulíktól – például fel sem szólalt ugyanazon a tüntetésen, éppen Gubík jelenléte miatt. Ez jól mutatja a bizalmatlanság mélységét: sok ellenzéki szereplő a Magyar Szövetséget továbbra is a Fidesz narratívájával és az Orbán-Fico-kapcsolattal azonosítja.

Az SaS politikusai, köztük Hamran István, valamint Simon Zsolt, a Magyar Fórum elnöke – aki korábban a Híd politikusa volt, majd annak 2016-os Smerrel való kormányra lépése után kilépett, és később a Magyar Közösségi Összefogás listáján szerepelt – szintén nyíltan kritizálták a Magyar Szövetséget, amiért nem mondta ki egyértelműen a Smerrel való elutasítást.

A mostani döntés ezen kritikákra is válasz. De önmagában nem elég. Mert miközben a szlovák ellenzéki térfél a Smerrel szembeni elhatárolódást kéri számon, addig a Magyar Szövetség részéről joggal merül fel a kérdés, hogy mi következik ezután?

Az elutasítás önmagában nem hozza vissza a korábbi, elbizonytalanodott felvidéki magyar értelmiségi választókat. Az igazi kérdés az, hogy ki és hogyan képviseli érdemben a felvidéki magyar közösség ügyeit.

A „minden irányba nyitunk” stratégiája itt nem működik. A Magyar Szövetség előtt valójában egyetlen út maradt: az önálló politizálás és az, hogy időben reagáljon a politikai helyzetekre. Az eddigi tapasztalat világos, a magyar pártok akkor tudtak eredményeket elérni, amikor nem kisebbségellenes, kiszámíthatóbb, az európai keretektől nem eltérő szlovák partnerekkel működtek együtt.

Ha a Magyar Szövetség nem tud hiteles alternatívát kínálni, a felvidéki magyar szavazók egy része szlovák pártok felé fordulhat, mások pedig egyszerűen otthon maradnak. Ez már most is látható tendencia: rendszerint Dél-Szlovákiában a legalacsonyabb a választási részvétel.

Sokan a romániai RMDSZ példáját emlegetik mint követendő modellt. Az RMDSZ sajátossága, hogy képes volt egyszerre etnikai érdekképviseletként működni és pragmatikus módon különböző román kormányokkal együttműködni, miközben stabil parlamenti jelenlétet tart fenn. A felvidéki helyzet azonban eltérő: a szlovák politikában erősebbek a magyarellenes reflexek és kevésbé kiszámíthatóak a politikai partnerségek, így egy ilyen modell átvétele korántsem magától értetődő. Ráadásul ez a modell Romániában sem aktuális, gondoljunk csak vissza az ottani elnökválasztásra, George Simionra és az általa elnökölt szélsőséges, magyarellenes AUR pártra.

Az sem világos még, hogy a szlovák ellenzéki térfélen, a konzervatív KDH-tól a Progresszív Szlovákiáig terjedő széles spektrumban milyen szerep juthat a Magyar Szövetségnek. Az ellenzéki térfélen ezeket a spektrumokat a PS és a KDH fedi le, az egyik inkább a liberális magyar választókat szólíthatja meg, a konzervatívabb választók viszont aligha fordulnak a KDH felé. Ha pusztán kivesszük a magyar ügyeket, egy erősen konzervatív gondolkodású magyar a KDH helyett akár olyan pártra is szavazhat, amely európai viszonylatban konzervatívabb, és a kultúretikai témákban (a szlovákiai közbeszédben az identitáspolitikai témákat gyakran „kultúretikai” témákként emlegetik, például a migráció, az LMBTQ-ügyek vagy nemzeti szuverenitás kérdését) egyértelműen a „hagyományos” értékeket képviseli, akár radikálisabb formában is, mint a Republika, illetve a Smer. A Magyar Szövetség számára azonban

veszélyes új kultúretikai témák megnyitása, azok csak újabb megosztottságot és konfliktust eredményezhetnek.

Az elmúlt választásokon több szlovák párt is vadászott magyar szavazatokra, ám ők ezen pártokra nem a kisebbségi politika, hanem az országos programok miatt szavaztak. A Magyar Szövetségnek a nemzetiségi kérdések mellett olyan országosan is releváns témákat kell felvetnie, amelyekben jobb és vonzóbb kínálatot tud nyújtani, mint a szlovák pártok – gazdaság, külpolitika, infrastruktúra – és vannak olyan választói csoportok is, akik éppen a kultúretikai kérdésekben várnak egyértelmű állásfoglalást, ám ahogy ezt korábban említettem, kockázatos.

Ugyanakkor adódik a kérdés: csak önálló etnikai pártként tud megerősödni a Magyar Szövetség? Esetleg regionális érdekképviseletté válik, megszólítva a déli régiókban élő szlovákokat, illetve más kisebbségeket, mint a ruszinokat vagy a romákat is? Vagy valamilyen formában integrálódik egy szélesebb politikai együttműködésbe? Ezekre a kérdésekre rövid időn belül választ kell adnia a párt vezetésének, hiszen a 2027 őszén esedékes választáson való önálló indulás azt a veszélyt is hordozza, hogy ismét elvesznek a magyar szavazatok. És adott esetben olyan vállalható szlovák politikai partnert kell találniuk, amely nem megy nyíltan szembe a magyar kisebbségi ügyekkel.

Ha tehát a Magyar Szövetség valóban fordulatot akar, három dolgot nem kerülhet meg: saját témákat kell építenie, világos szövetségi politikát kell kialakítania, és újra kapcsolatot kell teremtenie a saját választóival.

Jobb későn, mint soha, szoktuk mondani. De a politikában van egy pont, ahol a késés már nem erény, hanem kockázat. Minél tovább tolódik a valódi iránykijelölés, annál inkább mások fogják meghatározni, miről szól a felvidéki magyar politika.

A kérdés így már nem az, hogy lesz-e fordulat, hanem az, hogy a Magyar Szövetség képes lesz-e még saját kezében tartani annak irányát, vagy ismét csak követni fogja azokat a folyamatokat, amelyeket mások indítanak el helyette.

És akkor könnyen lehet, hogy a 2022 utáni forgatókönyv ismétlődik meg.

A mai hírlevélben főleg arról lesz szó, hogy saját tapasztalataim szerint mire és miért voltak kíváncsiak a külföldi újságírók a magyarországi választások kapcsán. Jó olvasást!

A külföldi újságok nem a BBC-ből írták meg a magyar híreket – ahogy a magyarok tették volna

A magyarországi választásokat óriási nemzetközi figyelem kísérte – miközben a mainstream minden irányzata a rendszerváltásnak drukkolt, a különféle nonkonformisták balról és jobbról kicsit szkeptikusabban álltak egy Orbán Viktor utáni lehetséges új világhoz. De vajon érdekelni fogja őket az is, ha már nem kell tartaniuk Orbántól? És hol, kit, mi érdekelt Magyar Péterből?

A magyarországi választások annyira fontosak voltak, hogy még a német közszolgálati ZDF népszerű műsorvezetőjének, Markus Lanznak a nonkonformista elemzővel, Richard David Prechttel közös podcastjében is téma lett: Lanz maga az elején elismerte, hogy nem volt biztos benne, van-e az egész magyar ügyben és „Madzsar Péterben” annyi, hogy egész műsort szenteljenek neki. (A dél-tiroli születésű Lanz külön kiemelte, hogy a magyar nevek a családnevekkel kezdődnek, „mint nálunk Dél-Tirolban”.) De aztán éppen Precht győzte meg: az Orbán által kitalált illiberális demokrácia szerinte igenis érdekes fogalom és kísérlet volt, mert megmutatta, hogy a demokrácia – már csak történetileg nézve is – nem feltétlenül azonos a liberális jogállammal. Precht „Madzsarral” szemben volt inkább kritikus, aki szerinte „néhány lényegi kérdésben” továbbra is „igazi fideszesként” viselkedik és gondolkodik.

Orbán sells

Magyarország Orbán Viktornak köszönhetően eddig is a nemzetközi figyelem középpontjában állt – római taxissal, senji/zenggi pincérrel, bécsi nyugdíjassal, genovai halárussal vagy luzerni egyetemistával egyaránt elsőként merült fel a neve, különösen azoknál, akik amúgy is drukkoltak neki, noha róla és országáról sokat ők sem tudtak. Sok mindent lehetett azonban belelátni – és

sokaknak már az is elég meggyőző érv volt Orbán mellett, hogy a média többsége külföldön is ellene volt.

A Magyarországon rendszerépítő – azaz per definitionem az elithez tartozó – Orbán külföldön továbbra is elitellenesnek számított, szerethette hát őt római grillóista taxis vörös csillaggal a kocsijában, HDZ-s étteremtulajdonos feszülettel és Franjo Tuđman-képpel vagy szlovák ifjú kereszténydemokrata két pozsonyi sör után.

„Igen, tudom, de...” – kezdődtek ilyenkor a magyarázatok.

Orbán egy kis ország kis miniszterelnökeként gyakorlatilag megértette a valóságshow-k logikáját: hangosan kell fingani, meztelenül kell rohangászni vagy hülyeségeket beszélni – és tiéd a másnapi címlap. Hány bécsi vagy genovai vagy párizsi ember ismeri a horvát, a román vagy a szlovén miniszterelnök nevét? Orbán nevével azonban a nyugat-európai könyvesboltokban is lehetett találkozni – Trumppal, Erdoğannal és Putyinnal együtt volt általában valamilyen újság címlapján vagy könyv borítóján a félelem és reszketés tárgya. „Orbán sells“ – tudták ezt a nyugati szerkesztőségekben is.

A mostani magyarországi választásokat övező óriási figyelem – nekem brazil vagy japán lapban egyaránt kellett róla beszélnem – paradox volt. Egyrészről sokan remélték külföldön is, elsősorban a politikai döntéshozók között, hogy vége lesz az Orbán-rendszernek, Magyarország nem lesz bot a küllők között meg piszok a köröm alatt (vagy hogy is mondta a még pár napig miniszterelnök úr?), hanem nyugodt, kiszámítható partner. Másrészről viszont sokan veszíthetik el témájukat azzal, ha Magyarország miniszterelnöke annyira lesz majd érdekes és veszélyes, mint a horvát, a lett vagy az osztrák kollégája. Bár – amint látni fogjuk – Magyar Péterben is benne van a nemzetközi karrier lehetősége, ugyanis mindenki megismerhette mint olyasvalakit, aki demokratikusan és békésen tud visszarántani egy illiberális demokráciát.

Mindazonáltal az elmúlt 16 évben számos ember karrierje épült arra, hogy elemezte Orbánt, a „democratic blackslidingot“ vagy egyszerűen csak aggódott. Csak remélni tudjuk, hogy mindazok, akiknek Orbán eképpen munkát és témát biztosított, nem maradnak majd állás nélkül – legfeljebb a „democratic revival“ címszót kell adniuk a ChatGPT-nek a legújabb kutatási téma kidolgozása előtt.

Mit látott a külföldi sajtó?

Az április 12-i választás előtt és alatt a nemzetközi sajtó még inkább Magyarországra figyelt. A német közszolgálatnál sokak azt az utasítást kapták, hogy olyan részletesen és folyamatosan kell követni az eseményeket, mintha Bundestag-választás lenne.

Mindenkit két dolog érdekelt a választás előtt: lehetséges-e Orbán Viktort saját rendszerén belül, demokratikusan és békésen, leváltani? Valamint az, hogy kicsoda Magyar Péter? Mivel őmaga a külföldi sajtót is ritkán tisztelte meg interjúkkal, nyugati újságírók arra kényszerültek, hogy a Budapesten kívüli Magyarországot is megismerjék – utazhattak Magyar Péter vidéki fórumaira, vonatozhattak kisvárosokba vagy autózhattak falvakba, hogy legalább pár szót válthassanak Magyarral, de legalább érezzék és értsék, mi is történik éppen a magyar néppel, hogy most lett hirtelen abból elege, ami négy, nyolc vagy tizenkét éve is egyértelmű volt.

Read more

Vagyis már maga az alaphelyzet is izgalmas. Három kis sziget a Földközi-tenger közepén, ami se nem Tunézia, se nem Olaszország – noha a helyiek az IKEA-ért a szicíliai Cataniába kompoznak át tömegesen az ottani parkoló rendszámtáblái alapján –, hanem eredetileg görög, föníciai, római, arab, szicíliai lerakat, majd egy lovagrend erődítményhálózata volt, ami aztán Napóleoné lett, mígnem a helyiek történelmük során először fellázadtak valaki ellen, brit segítséggel, akik aztán maradtak is. 1964-ben felszabadultak a brit gyarmati sorból, 2004-ben EU-tagok lettek és ma ők adják az Európai Parlament elnökét. Málta a pozitív diszkrimináció meg a felülreprezentáció klasszikus példája (elvégre a 600 ezer lakosú Máltának 6 EP-képviselője van, míg a tízmilliós Magyarországnak 21, vagyis szigorúan nézve vagy az lenne arányos, ha nekünk lenne száz, vagy az, ha nekik csak egy), illetve az írek mellett

az angol nyelv hivatalos státuszának életben tartója a brexit utáni Európai Unióban.

Semmilyen elvárásom nem volt, a fentieken túl információm se nagyon róla, hiszen különösképp sosem vonzott a sziget, azt brit gyarmatnak könyveltem el, tehát kerülendőnek, de mivel Málta tagja az EU-nak és mert független ország, ami annyira messze nincs is tőlünk, úgy éreztem, illik egyszer megnézni, majd örökre kipipálni.

Öt napnyi klasszik turistáskodás alatt ehhez képest egészen megtetszett: ezért is írok most róla, mert az előbb vázolt háttérrel talán elfogultságok nélkül megy.

Read more

Többnapos brainstormingban vettem részt a múlt héten a németországi Heidelbergben, a Max Planck Intézet összehasonlító közjogra és nemzetközi jogra szakosodott kutatóintézetének szimpóziumán. (A Max Planck Intézet egy független német kutatóintézet-hálózat, ami a tudomány minden területén elsősorban az alapkutatásra fókuszál. Nem kormányzati, de szerepét tekintve leginkább az MTA-hoz hasonlítható.) A téma a NER utáni rendszerváltás lehetőségei és nehézségei voltak, és a magyar hozzászólókon kívül részt vettek például olyan lengyel jogászok, akiknek van némi know-how-ja az ügyben, hiszen közelről követték, vagy akár alakították a kétciklusnyi PiS-es kormányzás után 2023 végén elkezdődött, és eléggé felemásra sikerült jogállami helyreállítást. A nyilvánosságban is viszonylag ismert nagyágyúk Adam Bodnar korábbi lengyel igazságügyi miniszter (akit a jogállami helyreállítás lassúságára hivatkozva rúgott ki Donald Tusk a kormányából), illetve Laura Kövesi, az Európai Ügyészség (EPPO) leköszönő román vezetője voltak, de felszólalt például Jakab András is, akit magyar létére osztrák színekben választottak bírónak a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróságba. (A teljes programot itt lehet megnézni.)

Részletes, riportjellegű beszámolót nem várhattok tőlem, az előadások és a vita ugyanis Chatham House-szabály alatt zajlottak: ez azt jelenti, hogy ha akar, mindenki beszámolhat a nyilvánosságnak arról, amit ő mondott, de a többiek mondandójáról csak általánosabban lehet nyilvánosan írni. A diszkréció oka nem az, hogy a szervezők mondjuk a leendő magyar kormány vagy bárki más elől el akarnák titkolni a sok okosságot, hanem hogy az elhangzottakat egy teljes blogposzt-sorozatban fogjuk publikálni angolul a Verfassungsblog nevű jogi szakblogon május folyamán.

Addig is viszont a Gemišt olvasói abszolút Chatham House-kompatibilisen értesülhetnek a legfőbb pontokról, a saját előadásom – a sarkalatos törvények – kapcsán kicsit részletesebben is. Előbb viszont jöjjön néhány égetőbb kérdés, amiket Magyar Péter kormányának mielőbb, ideálisan néhány hónapon belül rendezni kell: alkotmányozás, elfideszesített Alkotmánybíróság, oligarchák, Európai Ügyészség.

Új alkotmányt írni öntökönszúrás, módosítás bőven elég

Csaknem teljes egyetértés volt abban, hogy bár politikailag az április 12-i eredmény valóban különleges, és a kétharmados tiszás többség soha nem látott legitimációval bír, egy teljesen új alkotmányt írni nemcsak indokolatlan lenne, de számos politikai kockázatot is rejtene. Például tovább erősítené a politikai polarizációt. Azok után, hogy 2012-ben a Fidesz írt egy egypárti alkotmányt, amit a társadalom ellenzéki fele nem érzett magáénak, nem érdemes ezt a hibát ellenkező előjellel újra elkövetni.

Vagyis a jó megoldás egy átfogó módosítás lenne, de persze jó kérdés, hogy mi lenne itt a koncepció. Ha eltávolítanák a tizenöt módosítást az Alaptörvényből és helyreállítanák a 2012-es kezdeti állapotot, akkor gyakorlatilag, tartalmilag majdhogynem az 1989-es alkotmány maradna meg, csak más struktúrában.

A 2011-es alkotmányozást övező felháborodás ellenére ugyanis az Alaptörvény kezdeti formájában valójában nagyon hasonlított a megelőző alkotmányhoz, csak a struktúra változott meg és leöntötték némi konzervatív-nemzeti mázzal. Azonban egy igazi plurális demokrácia megalapozásához ez nem lenne elég, néhány korábbról megmaradt intézményi berögződést is meg kellene változtatni (mint például a sarkalatos törvények rendszerét, erre lentebb visszatérek). És persze nagyon valószínű, hogy lennének olyan alkotmánymódosítások is, amiket a konkrét politikai helyzet motivál: például az a cél, hogy kulcsfontosságú intézményeket visszavegyenek a fideszes kinevezettek irányítása alól. Mivel törvényeket semmisíthet meg, a legfontosabb ezek közül az Alkotmánybíróság, aminek a sorsa kapcsán már sokkal inkább ellentmondó vélemények hangzottak el az előadásokon és a vitában.

Ki kell-e rúgni az alkotmánybírókat?

Nem jogászok számára talán nem teljesen egyértelmű, hogy miért merül fel a kérdés, de az alkotmányjogászok közt nagyjából konszenzus van abban, hogy a magyar Alkotmánybíróság évek óta nem látja el a feladatát, és nem képez ellensúlyt a parlamenti többséggel szemben. Olyannyira nem veszik komolyan a magyar AB-t már a szakmában, hogy egy korábbi konferencián gyakorlatilag körberöhögték az egyik közép-európai (tehát nem magyar) kollégát, aki érdemben elemezgetni próbálta az AB valamelyik friss döntését, mondván: minek foglalkozik azzal, az AB nem egy önálló, független tényező. A politikailag érzékeny ügyekben az elfideszesített AB az utóbbi években változatos módszereket vetett be a konfliktuskerülésre: például addig halogatták a döntést, mire az ügy lényegtelenné vált, vagy nagyon nyilvánvalóan alkotmányellenes ügyekben is a törvény megsemmisítése helyett alkotmányos követelményt állapítottak meg (azaz megmondták a bíróságoknak, hogyan értelmezzék, alkalmazzák a szabályt alkotmánykonform módon).

És persze sokszor meglépték azt is, hogy simán leokéztak ordítóan alkotmányellenes jogalkotást. Még AB-elnök korában maga Sulyok Tamás dicsekedett el vele egy konferencián, hogy nem is annyira feladatuk nekik a parlamentet ellensúlyozni, hanem inkább a bíróságok kontrolljára és az alkotmányjogi panaszra helyezték át a fókuszt.

Az Alkotmánybírósággal kapcsolatosan radikális és visszafogott megoldási ötletek is felmerültek, nagyjából háromfelé lehet kategorizálni a forgatókönyveket. Az alábbiak közül kétharmad birtokában bármelyiket jogszerűvé tudja tenni a kétharmados Tisza-többség egy alkotmánymódosítással, csak ez persze pont olyan kétes módszer lenne, mint amikor a Fidesz módosítgatta az alkotmányt, ha érdeke úgy kívánta. (A sors iróniája, hogy épp a fideszes kétharmad írta az Alaptörvénybe, hogy az Alkotmánybíróság érdemben nem vizsgálhatja felül az alkotmánymódosításokat, azaz tényleg minden kontrollt kivett az alkotmánymódosítások fölül.)

Viszont az alkotmánybírók lecserélése során Alaptörvényen kívül az EU-jognak és az Európai Emberi Jogi Egyezménynek is meg kellene felelni, amelyek komolyan veszik a bírói függetlenség garanciáit – ehhez tartozik az elmozdíthatatlanság is. A problémát árnyalja persze, hogy egy alkotmánybíró nem feltétlenül ugyanolyan elbírálás alá esik ebből a szempontból, mint egy rendes bíró bármelyik polgári-, közigazgatási- vagy büntetőbíróságon, hiszen az alkotmánybíráskodás maga valamennyire politikai műfaj, ahol az alkotmánybírók – főleg a normakontroll révén – a parlamenti többség ellensúlyaként viselkednek. Ideális esetben. És itt jön be az első radikális szcenárió.

Read more

Pedig a Fidesz még mindig itt van, hát még a szavazói.

Április 28-án, jövő kedden ül össze a párt választmánya, hogy átbeszélje, hogyan tovább. A Gemišt szeretne ehhez hozzájárulni: erős ellenzékre ugyanis a Magyar Péter által is vágyott fékek és ellensúlyok rendszerében szükség van, szervezeti háttérrel pedig ehhez a Mi Hazánkon kívül a leváltott állampárt rendelkezik. Regionális példák alapján vázoltunk fel öt forgatókönyvet, hogy merre fordulhat, miket tehet a kétharmados vereséget követően egy közelgő visszatérés érdekében Orbán Viktor pártja. Eltolják-e maguktól Orbánt érdemei elismerése mellett, vagy kirakja a kritikusokat és utoljára megpróbálja? Elsorvadó nosztalgiaklub, konstruktív, a Tiszát akár kisegítő ellenzékiek vagy főnixmadárként visszatérő radikálisok lesznek?

Az öt forgatókönyvet, a párhuzamokat az egyes országokhoz értő, de a magyar belpolitikát is követő szakértőkkel is validáltattuk, majd a Fidesz belső működésére rálátó forrásainkkal vizsgáltattuk meg, hogy azok mennyire reálisak, melyikből lehet valami, és melyikből nem, pontosabban mire mennyi az esély és az min múlik. Érdemes lesz tehát figyelni, hogy a jövő keddi választmányi ülés után melyik szcenárió kezd körvonalazódni, merrefelé halad majd a legnagyobb ellenzéki párt.

1. Az elsorvadó nosztalgiaklub: beletörődni a vereségbe

Vladimír Mečiart, Szlovákia 1993-98 közötti miniszterelnökét Orbán előképeként szokás emlegetni, miután egy illiberális maffiaállamot épített ki Szlovákiában, before it was cool. Rendszert ugyan nem épített, de a korrupciós ügyek, az ellenzék titkosszolgálati lehallgatása és a kisebbségellenes hangulatkeltés mellé még az államfő fiát is elraboltatta. 1998-ban a teljes szlovák ellenzék összefogása tudta csak leváltani, az is csak úgy, hogy Mečiar a választást ugyan megnyerte, csak épp vele kormányozni kész koalíciós partnerek híján parlamenti többsége nem volt már. (Erről bővebben itt írtunk.) Mečiar akkor felismerte, hogy tündöklésének vége, és neki már a B-oldal következik: a szlovák köztévén egy dallal, majd kamerába integetéssel búcsúzott a miniszterelnöki poszttól. Ezt követően pedig folytatta pártja élén azt, amit addig, csak épp ellenzékben: a HZDS-nél sem érdemi megújulás, sem új pártnév nem volt, csak kevéske kozmetikázás és retorikai enyhülés, az is csak azért, hogy koalícióképesek legyenek és ne múzeumi tárgyként tekintsenek rá a többiek.

Az 1998-as vereség után a párt egyre inkább nosztalgiaklubként működött, vonzereje csökkent, választásról választásra rosszabbul szerepelt, olyannyira, hogy a cél a végén már a túlélés volt. 2006-ban kis koalíciós partner még lehetett Robert Fico mellett, de miután a hatalomból való részesülésért cserébe lényegében teljesen kiüresítették az ideológiai pozícióikat, 2010-ben kiesett a párt a szlovák parlamentből, 2014-ben meg is szűnt. A lejtmenet fő oka, hogy az addigi gazdasági hátország a későbbi jó üzletek reményében korán átpártolt a frissebb, dinamikusabb, szociáldemokrata politikában utazó, nagyobb potenciállal bíró Robert Ficóhoz és Smer nevű pártjához.

Orbánéknak a 2026-os fideszes szavazószámnál kevesebbel 2014-ben kétharmaduk lett. A következő választásokon a részvétel vélhetően alacsonyabb lesz: a párt erős bástyáinak, önkormányzati pozícióinak megőrzéséhez – hacsak nem tűz ki a Tisza egy négyigenes népszavazást, elsöpörve vele nemcsak az államfőt, de az önkormányzatok mostani vezetését is, óriási csapást mérve a NER maradékára – egy ennél alacsonyabb szavazószám is elég, ha meg nem, akkor beletörődve az új, Tisza-dominálta korszakba, a 2010-26 közötti ellenzékhez hasonlóan a mostani szavazók felével-harmadával is tudnak frakciót alakítani, kifizetőhelyeket fenntartani, bejutni az Európai Parlamentbe.

A törzsbázist jelentő választókat – van forrásunk, aki reálisan csak 1,2 millió magszavazóról beszél – még akár el is riaszthatja, ha a Fidesz fordul egy nagyot és már nem azt mondja, mint eddig – közben pedig a gazdasági hátországgal koordinálva lehet segíteni egy valóban új, Orbántól és a kormányon lévők ügyeitől tehermentesített, ideológiailag korszerűsített, velük valamilyen szövetségben lévő mozgalom felépítését, mondván egy a tábor, de most két zászló is van.

Azaz a Fidesz vagy koordináltan kettéválik, ahol a fiatalok azt és úgy csinálják, amit akarnak, az idősek meg maradnak Orbánnal gondozni a kertjeiket, elvégre nekik ez az életük, enélkül nem lenne annak értelme. Vagy a Tisza-féle rendszerváltás annyira erőteljesen megroppantja a Fideszt, hogy maguktól lépnek le máshová a fiatalok, Vitézy Dávid mintájára megvalósítva végre a saját elképzeléseiket.

Mi szól emellett? A Medián friss kutatása, miszerint a Tisza 66%-on, a Fidesz már csak 25%-on áll, azaz a választás óta 14 százalékponttal kevesebb ember mondja magát fideszesnek. Ha az lesz, amit a Méltányoság Politikaelemző Központ írt még tavaly, miszerint Magyar sikere Silvio Berlusconi olasz politikai palettát teljesen átrendező 1994-es győzelméhez lehet hasonló, azaz a Tiszán kívüli világ eltűnése reális forgatókönyv, akkor gyorsan kivitelezhető politikai innováció és fantázia hiányában a párt egybentartása lehet az egyetlen túlélési cél – a kérdés csak az, hogy hogyan.

Ha a Fidesz-listán parlamentbe idén bejutott, de Orbán által onnan kiszelektálandó „öregek” fellázadnak Orbán újító szándékai ellen és nem mondanak le önként a mandátumaikról az országos lista hátsó helyein szereplő frissek és fiatalok javára, mondván olyan nincs, hogy egy ennyire benézett kampány után a fő felelős főnök maradna, ők viszont tűnjenek el – ráadásul úgy, hogy parlamenti mandátum híján már mentelmi jog se járna nekik. (Persze, azt a Tisza-többség kétharmaddal bármikor felfüggesztheti.) Azoknak, akik már egy jó évtizede parlamenti képviselők,

ellenzékből is pont megfelel még a nyugdíjig vagy a végső választói ítéletig hátralévő időszakban az, hogy rutinból nyomják, azaz a parlamentbe járjanak továbbra is dolgozni, hogy státuszukat megőrizve képviselőuramozzák és nagyemberezzék őket, egészségügyi VIP-ellátást és diplomataútlevelet kapjanak, a begyakorolt szövegeket ismételgessék és ne legyenek kockázatos változtatások

– pláne, hogy most már kormányzati felelősség sem nyomja a vállukat. Mečiarék három cikluson át még el tudtak lenni a parlamentben a bukás után – ennyi képviselői fizetésből jut még egy nyaralóra, lakásra és a nagyobbik fiú is megkaphatja a vágyott Alfa Romeóját, ha megszerzi végre a diplomát a nyugati egyetemén.

Read more

Sulyok Tamáson kívül hét állami vezetőt nevezett meg Magyar Péter, akit elküldene politikai nyugdíjba: többek közt Nagy Gábor Bálint legfőbb ügyészt, Varga Zs. András Kúria-elnököt és Windisch Lászlót, az Állami Számvevőszék elnökét – utóbbi azért pikáns, mert ő volt feleségének, Varga Juditnak a jelenlegi párja. Csak Varga Mihályt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét hagyná a helyén. A hét vezető alól – ugyanolyan jogot kifacsaró módon, mint a megbukott állampárt tette – a kétharmados parlamenti többségével élve ki lehet húzni az intézményeket. A Fidesz átnevezte a Legfelsőbb Bíróságot Kúriára, majd kinevezett az élére valaki mást Baka András addigi helyére, ezt megteheti Magyar Péter is: évek múltán aztán majd kártérítést kell fizetnie az államnak a strasbougi eljárások után az így eltávolítottaknak (már ha egyáltalán perelnek), de akkor az már senkit sem fog érdekelni. Az Európai Bizottság pedig könnyen szemet hunyhat a gyakorlat fölött, és nem emelne emiatt gátat az EU-s pénzek előtt.

A köztársasági elnök legitimációja és legitimitása ennél bonyolultabb ördöglakat: neki mégicsak a nemzet egységét kellene megtestesítenie. A cikkben a köztársasági elnök lecserélésének forgatókönyveit vesszük végig az alacsony valószínűségű kimenetelektől egészen addig, hogy hogyan végezheti ki Magyar a NER még álló bástyáit is a köztársasági elnöki végvár bevételével párhuzamosan. Igen:

Sulyok eltávolításának apropóján egy új négyigenes népszavazással őszre nemcsak Budapest, de a legkisebb falu vezetését is átveheti a Tisza Párt.

(Azt már egy podcastban kiveséztük még a választás előtt, hogy az új kormány hivatalba lépése előtti átmeneti időszakban milyen jogi trükkök lehetnek Orbánék eszköztárában: ám mivel a választás éjszakáján a bukott állampárt vezetője elismerte a vereséget és bejelentette, hogy ellenzékbe vonul, nem kell ezektől a trükköktől tartani.)

Nézzük is, mi minden várhat ránk május eleje, a parlament alakuló ülése után!

Read more