Mára az lett a demokrata, aki nem szereti a népet

A bajor választások előtt, a szlovák választások után sorjáznak a cikkek, „elemzések“, amelyek óvnak a „populizmustól“, és aggódnak a nép döntése miatt.

Szlovákia maradt Szlovákia

Szlovákiában nem az győzött, akit a progresszivista média és értelmiség kedvelt; Bajorországban pedig a fiatalkori Hitler-szimpátiával megvádolt politikus szárnyal (éppen a vádak miatt). Mire következtet ebből az egyszeri „demokrata“? Nagy a baj, a nép nem úgy dönt, ahogy a senki által nem választott elitje akarja! Buta nép!

A demokrácia nem a többség diktatúrája, valóban. Ennyiben el kell vetni az illiberális demokráciamodellt, amely a mindenkori többséget azonosítja a „néppel“. De a valóban plurális demokrácia azt igenis jelenti, hogy a mindenkori többség döntését tiszteletben kell tartani. A demokrácia nem az igazságról, annak kereséséről és érvényre juttatásáról szól, mert akkor egy platóni filozófuskirályság kell (amelynek következményeit Platón is megtapasztalhatta). A demokráciában ugyanis nincs igazság – amint a nagy osztrák jogtudós, Hans Kelsen vallotta.

Mihelyt bármely csoport valamilyen abszolút értéket, „igazságot“ akar megjeleníteni, érvényre juttatni, vége a pluralizmusnak. Ha ugyanis tényleg van egyetlen és abszolút igazság, és azt ráadásul valakik felismerték, akkor nincs értelme bármiféle választásnak, népszavazásnak

– az „igazság“ ugyanis tartalma, nem a mögötte állók számaránya miatt érvényes. Egy demokratikus vitát viszont nem tudományos felismerésekkel vagy filozófiai „igazságokkal“ kell eldönteni, ugyanis nem egyetemi tanszéken vagy vallási gyülekezetben, hanem egy plurális társadalomban élünk.

Ahol mindenkinek lehet „igaza“.

Lehet persze „igazságot“ keresni és találni, de akkor a demokráciától el kell búcsúzni. Annak ugyanis éppen az a lényege, hogy nincs egyetlen „igazság“. A kisebbségnek éppen ezért kell elfogadnia a többséget; miközben a többségnek éppen ezért kell a kisebbséget is élni hagynia – ugyanis egyiküknek sincs „igazuk“.

A demokráciában különféle érdekek versengenek egymással, a demokrácia dinamizmusát pedig relativizmusa biztosítja: aki ma többségben van, holnap lehet kisebbségben; aki ma kisebbségben van, kerülhessen holnap többségbe. Ezért van szükség a többség korlátozására és a kisebbségi érdekek védelmére.

Azonban a mai vitákban azon tábor – nevezzük most leegyszerűsítően progresszivista-liberális mainstreamnek –, amely számos nyugat-, közép- vagy kelet-európai országban a választásokon rendre kisebbségbe szorul, dühödten reagál a választók többségének véleményére.

Az azonban nem demokrácia már, ahol csak egyetlen oldal győzelme esetén beszélünk demokráciáról, és minden más tábor esetében azonnal temetjük azt.

Az egyre inkább kisebbségbe szoruló tábor láthatóan nem képes azon önreflexióra, hogy elgondolkodjék elutasítottsága okain. Miért erősödik az AfD Németországban? Miért stabilan az első párt az FPÖ Ausztriában? Miért futhatnak be azon Szabad Választók a második helyre Bajorországban, akiknek elnökét előtte a balliberális média fiatalkori nácizmussal vádolta? Miért győz Robert Fico Szlovákiában? Miért fog győzni Svájcban ismét a szélsőjobboldal? Röviden:

miért nem hallgatnak a „népek“ a mainstream sajtóra, értelmiségre? A legtöbb elemzésben egyetlen válasz olvasható: populizmus! Ez azonban legfeljebb szörnyülködés a következményeken.

A dühödt reakciók mögött az húzódik meg, hogy az elit az „igazság“ nevében politizál, az érveit nem demokratikus vitában akarja megméretni, hanem azokat eleve igaznak akarja elfogadtatni. Ez azonban a demokrácia vége. De legalábbis az örök vesztes pozíció azok számára, akik kisebbségből a többséget szidalmazzák egy-egy választási vereség esetén – ahelyett, hogy többséggé akarnának válni.

A „populizmus“, amely szerint a mindenkori többség maga a „nép“, valóban veszélyes. De nem kevésbé veszélyes, ha a demokráciát csak akkor fogadjuk el, ha a „nép“ úgy szavaz, ahogy elitje elvárná. A nép nem feltétlenül okos, szép, művelt vagy bölcs, ilyet senki nem ígért, amikor a demokráciáért harcolt.

Ahelyett, hogy „populistázna“, a vesztes tábornak el kéne gondolkodnia azon, hogy miért nem képes meggyőzni a nép többségét. Forráshiányra, lehetőségekre nem panaszkodhatnak, elvégre – Magyarországon kívül –

mindenütt a progresszivista tábor a mainstream a médiában, a kultúrában, az értelmiségi világban. El tudják tehát mondani, hogy mit akarnak. Mégsem szereznek többséget. Esetleg amit mondanak, az nem népszerű?

Esetleg „az európai értékek“ nem jelentenek semmit, és keveseket mozgósít, hogy mi lesz a sajtómunkásokkal vagy az alkotmánybírákkal? Esetleg az értelmiségi buborékokon kívül nem a „populizmustól“, a „felmelegedéstől“ félnek és nem a „jogállamért“ aggódnak, hanem más problémákkal küzdenek?

Nem az a demokrata, aki a mindenkori többséget okolja, hanem az, aki többséggé akar válni. Ennek pedig a legfontosabb feltétele: a többség megértése.

(Techet Péter)

---

Chronik Mitteleuropa

Most pedig röviden arról, hogy mi történik a környéken.