A 2010 utáni állambiztonsági iratok is legyenek nyilvánosak!

Magyarország államformája műveleti terület, olvasni ezt a rendkívül találó megjegyzést a Facebookon, és valóban nehéz volna mondani olyan embert, aki tapsolna annak, hogy a nyugati és keleti titkosszolgálatok csatájává alakult a hazai választási kampány, hogy aztán kiderüljön, ez még mind semmi a magyar szolgálatok Tisza Párt elleni kavarásaihoz képest. De legalább a brutális lejáratásokra felkészült tiszás egyéni jelöltek számára eddig meglepően nyugodtan zajlott a kampány, egyelőre egyikükből sem lett pedofil, kecskével közösülős képeket sem osztottak meg róluk és a pécsi kisdzsámi minaretjéből sem harsant még fel az Adhan Magyar Péter AI-énekhangján, hogy ijesztegetni lehessen vele az iszlámtól tartó embereket.

A mai hírlevélben az ilyen ötletelés helyett három nagyobb blokkot olvashattok.

• Bakó Bea és Vágó Gábor a kampány eddigi legdurvább történetéről írnak,

• Techet Péter az elbukott olasz népszavazás hátteréről és következményeiről,

• Bukovics Martin pedig cseh hajléktalanokról, bukaresti sikerekről, bosnyák egységről, trumpistákkal szakító AfD-ről többek között, de nem csak. Jó olvasást!

---

A Fidesz meghirdette a posztszocializmus végét, majd elhozta utána a pártállamot. A 2010 utáni állambiztonsági iratok is legyenek nyilvánosak!

Az oroszok nem visszajöttek Magyarországra, hanem el se mentek – summázta az elmúlt napok orosz beavatkozásról szóló híreit Panyi Szabolcs, mi meg egymás közt épp azt beszéltük, hogy ez bizony így van, de nemcsak Magyarországon, hanem számos egykori keleti blokkbeli országban (a csehek még sorozatot is forgattak a témában). De a tegnap robbant hírek alapján Magyarországon tényleg sokkal rosszabb a helyzet, mert láthatóan sikerült a magyar állami szerveknek a szovjet módszereket szívvel-lélekkel elsajátítaniuk. A legerősebb ellenzéki pártba beépültek ugyanis valakik, akiknek a célja a párt bedöntése volt az informatikai rendszereken való hozzáférésen keresztül, ezen valakik ellen pedig a magyar titkosszolgálatok leállíttatták a nyomozást. Helyette inkább a párt informatikusai ellen indítottak koholt vádakkal büntetőeljárást, az erről szóló cikk megjelenése után pedig az eljárás furcsaságairól a Direkt36-nak bátran kitálaló rendőrnél is házkutatást tartottak.

Nem kell hozzá élénk fantázia, hogy vajon miért.

„Szabó Bence vagyok, a Nemzeti Nyomozó Iroda kiberbűnözés elleni főosztály nyomozó osztályának vagyok kiemelt nyomozója, százados rendfokozatban.” Forrás: Direkt36

Ezek a hírek sokkal durvábbak, mint az orosz dezinformációról és beavatkozási kísérletekről szóló értesülések: az oroszoktól megszoktuk, hogy csinálnak ilyesmiket. És hát nem csak ők, és nem csak itt. Azt azonban még a fékeket és ellensúlyokat tizenhat éve leépítő, tüntetéseket betiltó, a sajtót fenyegető és állami forrásokból szégyentelenül magának kampányoló Fidesztől sem vártuk, hogy az állami szervezetrendszert olyan szinten használja fel a maga javára, hogy a titkosszolgálatok a legerősebb ellenzéki párt ellen törjenek. Naivak voltunk eszerint.

Az persze önmagában elméletileg nem kizárt egy demokráciában, hogy egy pártot megfigyeljenek a szolgálatok, netán oda beépüljenek. Tipikusan a szélsőséges, a demokratikus államrendet potenciálisan veszélyeztető pártokkal szokott ez előfordulni, mint amilyen az AfD Németországban. Viszont zsarolni, pénzt ajánlani, majd hamisan gyermekpornográfiával kapcsolatban gyanúsítani ellenzéki pártot segítőket mindazért, hogy bedöntsék az ellenzéki pártot: ez már pártállami működés. Ráadásul attól a Fidesztől, amely alkotmányba írta, és a parlamenttel külön is deklaratív határozatokban kimondatta, hogy ők végleg leszámoltak a kommunista diktatúrával és annak minden posztszocialista maradványával.

Látjuk, milyen jól sikerült ez a leszámolás. Miközben a pártállami titkosszolgálat A Párt választási ellenfeleit („az állam ellenségeit”, ugye) segítene tönkretenni, a kedves vezető elvtárs tiszteletére feldicsérő könyvet adnak ki a kampányhajrában. Ott még szerencsére nem tartunk, hogy újságírók vagy ellenzékiek esnének ki az ablakon, és szomszédos országokat is egyelőre csak verbálisan támadtunk meg, de ettől eltekintve már nem sok választ el minket a sikeres putyini posztszocializmustól.

Mindeközben persze papíron a Fidesz által írt alkotmányban is szerepel, hogy „senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására”, mi több, „az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni”.

A második mondat hangsúlyozásával – azt elsősorban a rendvédelmi szerveknek és az állami adminisztrációnak címezve – erre már Magyar Péter is emlékeztetett a szerda délutáni lajosmizsei fórumán a titkosszolgálati akcióra reagálva.

A hatalom kizárólagos birtoklására törekvésről szóló C) cikkelyt már előszeretettel hivatkozták a feles alkotmányozás hívei a 2022-es választás előtt is: akkor mindezt pusztán a kétharmados kicseszésekre, a független intézmények lezüllesztésére és a haverok kulcspozíciókba való kinevezésére vonatkoztatva, mondván az Alaptörvényt ezek miatt érvénytelenné lehetne nyilvánítani. Ahogy akkor is megírtuk, ezzel devalválták volna ezt a rendelkezést.

Azonban a titkosszolgálatok visszaélésszerű bevetése a politikai ellenfél, a legerősebb ellenzéki párt ellen már kétségtelenül egy más minőség: bár az Alaptörvény érvénytelenségét továbbra sem eredményezi, jogilag megalapozza a társadalmi ellenállást az ilyen törekvésekkel szemben (bár jó kérdés, hogy milyen formában).

És persze felveti azt a kérdést is, hogy vajon miként használta fel a kormány a szolgálatokat az úgynevezett békeidőkben, a magabiztos hatalom 15 évében.

Emiatt elvárhatjuk, hogy az áprilisi kormányváltás után az aktanyilvánosságot ne csak a kommunista időkre, de azutánra nézve is megvalósítsák.

Pont azért lehet sejtelmesen és homályosan impexezni még ma is, mert nem lett teljeskörűen feltárva, hogy miként mentették át hatalmukat a kommunista rendszer szolgálatainak dolgozók az új rendszerbe. Ugyanez releváns kérdés lesz ismét a NER vonatkozásában is. Természetesen nem a teljeskörű aktanyilvánosság a cél a 2010 utáni iratok kapcsán (az olyan fedett tevékenységeket is veszélyeztetne, amelyek valóban az államrend elleni védekezést szolgálják), de annak igenis van relevanciája, hogy megismerjük, pontosan miket is írogattak azok, akik egész nap az újság első oldalát olvasták az autójukban ülve ellenzéki közszereplők erkélyei alatt.

Lássunk tisztán, nehogy egy következő kormány is a normális ügymenet részének tekintse a politikai ellenfelei titkosszolgálatok segítségével történő lejáratását!

(Bakó Bea, Vágó Gábor)

---

Olaszországban kiálltak a bírák mellett – de valójában senkit sem ők érdekeltek

Múlt vasárnap és hétfőn Olaszországban népszavazást tartottak a Giorgia Meloni vezette jobboldali kormány egyik legfontosabb tervéről, az igazságügyi reformról. A terv végül elbukott, a szavazók 53 százaléka nemet mondott rá. A kérdés konkrétan az olasz alkotmány módosítását érintette:

• a jelenlegi igazságügyi szervezetrendszeren belül jobban elkülönítették volna a bírói és ügyészi karrierutakat (jelenleg ugyanis a kettő között lehet ugrálni);

• új szervezeti hierarchiát alakítottak volna ki külön önigazgatási szervekkel a bírák és ügyészek részére, amelynek tagjait nem demokratikusan a bírák és ügyészek választották volna, hanem közülük sorsolták volna ki (amivel a jobboldal által folyamatosan kifogásolt baloldali túlsúlyt szerették volna az igazságügyi önigazgatásban visszaszorítani, elvégre ma Olaszországban saját „bírópártok“ indulnak a belső választáson, amelyeken rendre a baloldali-progresszív Magistratura Democratica nyer);

• átalakították volna, hogy kik ülhetnek eleve ezen önigazgatási tanácsokban;

• és egy új fegyelmi bíróságot vezettek volna be a bírák és ügyészek belső ügyeinek elbírálására.

Elsőre unalmas jogtechnikai hatáskör- meg szervezeti tologatásnak tűnik az egész kérdéskör – és sokban tényleg az is volt, nem véletlen, hogy az igazi politikai vitában már mindenről szó volt, de legkevésbé magukról a konkrét kérdésekről.

Vita a bírói hatalomról

Az igazságügy kérdése Olaszországban hagyományosan nagyon át van politizálva.

A fasizmus utáni új alkotmányban az volt a cél, hogy az igazságügy teljes autonómiáját, függetlenségét valósítsák meg – ezért az olasz alkotmány a hatalmi ágak szétválasztásának nagyon radikális koncepcióját vallja.

Ez azonban azt is jelenti, hogy az egész igazságügy – a bíróságokkal és ügyészségekkel együtt – egyetlen hatalmi ágat alkot, éppen ezért nincs is élesen a két karrierút elválasztva. A magistraturának nevezett igazságügy tehát a bírákat és ügyészeket jelenti – és aki az egyik ügyben ügyész, az egy másikban bíró is lehet elvileg, bár azért a gyakorlatban ez a fajta ide-oda ugrálás nem jellemző.

Az autonómiát biztosítja az is, hogy a bírák széleskörű önigazgatási jogkörökkel rendelkeznek – a parlamenttől és a végrehajtástól élesen elválasztva. Míg számos más országban az ügyészség sokkal inkább a kormány alá van rendelve (akár maga az igazságügyi miniszter a legfőbb ügyész, mint Lengyelországban), Olaszországban éppen a két tevékenységi kör szoros összekapcsolása garantálná a függetlenséget. Emellett pedig az önigazgatás is sokkal önállóbb, a bírák maguk választhatják annak szerveit és tagjait – mint fent említettük, éppen ezért alakultak ki belső „bírópártok“.

A 1970-es évektől a balos-progresszív Magistratura Democratica „bírópárt“ tett szert jelentőségre;

a balos egyetemek ontották magukból a sokszor aktivista felfogású jogászokat. Az 1990-es évektől tényleg valódi politikaformáló hatalommá vált az igazságügy:

a tiszta kezek (mani pulite) antikorrupciós kampány keretében gyakorlatilag az ügyészségi nyomozásokkal és bírói ítéletekkel bedöntötték az addigi olasz pártrendszert. A nagyhatalmú, a második világháború utáni olasz politikát meghatározó Kereszténydemokrata Pártot (DC) az egész maga alá temette.

A bírák azonban – persze legtöbbször jogosan és legálisan – nem kímélték a jobboldali romokon megjelent Silvio Berlusconit sem, akit maffiakapcsolatokért vagy prostitúciós ügyekért vontak számtalanszor eljárás alá. Berlusconi folyamatosan „kommunista bírákról“ beszélt, akik politikai alapon támadnák őt. A jobboldalhoz közelálló jogtudósok pedig gyártották az elemzéseiket a „túlzott bírói aktivizmusról“ meg az igazságszolgáltatás „depolitizálásának“ szükségességéről – mintha a bírói hatalom, ami nem más mint a törvények jelentésének megadása, nem lenne eleve politika (pedig hát az).

A Meloni-kormány igazságügyi miniszere, Carlo Nordio ki is dolgozott hát egy reformtervet arra, miként lehetne az igazságszolgáltatás autonómiáját kicsit megnyesni. Noha ment a hiszti, hogy a jogállamnak vége lenne Olaszországban, ha átmegy a reform – a konkrét lépések (amint feljebb írtuk) igazából kisebb módosításokat jelentettek volna, ráadásul az ötlet, hogy a bírói és ügyészi karrierutak váljanak el jobban egymástól, eleve nem elvetemült, Görögországon kívül ez a helyzet valamennyi EU-s tagállamban.

Izraellel vagy, vagy a bírákkal?

Noha egyesek komolyan vették a népszavazás kérdését, és arra próbáltak meg válaszolni – az ellenzéki balliberális Carlo Calenda például az igen szavazat mellett állt ki –, a vita igen hamar teljesen más irányt vett.