A bábmester elvesztette a hatalmát: mi történik Bosznia-Hercegovinában?
Jó reggelt az ősszel szokás szerint esős-ködös-szmogos Szarajevóból! Bosznia-Hercegovináról lesz szó ma. Egyrészt a magyar kormánykörökben tévesen a Republika Srpska elnökeként kezelt Milorad Dodik miatt, másrészt meg mert továbbra is ez a térségünk egyik legizgalmasabb országa, amiről mindig van mit írni. Mielőtt a mai kiadásban feltérképezném a szarajevói belvárost pár jó csevapozóért és burekért (ez a hírlevél végén olvasható), előtte még alaposan kitárgyaljuk a helyi és térségbeli politikai aktualitásokat. Damir Kapidžić politológussal beszélgetek pl. arról, hogy
mit miért csinál most Dodik, és miért a politikai pályája végét látjuk?
milyen Magyarország megítélése, és hogyan látják az Orbán-Dodik-kapcsolatot?
hogyan lehetne Bosznia-Hercegovina a mainál sokkal jobban működő ország?
miért blokkolják a névleg européer helyi politikusok is az EU felé tartó utat?
összefér-e az iszlám Európával, és mi miatt számít liberálisnak a balkáni iszlám?
Kezdjük a Republika Srpskával. Milorad Dodik egy hónapja még a bírósági ítélet ellen hergelt, a pártja nem akart elindulni az elnökválasztáson, ő pedig fittyet hányt nemcsak az elfogatóparancsra, de szinte mindenre, aminek köze van a bosznia-hercegovinai államhoz. Erre nemrég megnevezte az utódját: Siniša Karan, az entitás korábbi belügyminisztere lesz pártja elnökjelöltje azon az elnökválasztáson, amit azért írtak ki, mert a bosznia-hercegovinai állami bíróság eltiltotta őt a közügyektől másodfokon is. Ez azért meglepő. Mi történt?
A performatív politizálás mintapéldáját látjuk, amikor a dolgok legális és hivatalos menete más, mint amit arról a nyilvánosságban előadnak. Dodik az ítéletet követően megpróbált úgy tenni, mintha még mindig ő lenne a Republika Srpska elnöke – miközben folyt ellene egy bírósági eljárás, amely megfosztotta őt először a politikai mozgásterétől, majd a jogerős második ítélet után attól a pozíciótól is, amit betöltött. Jogilag azon augusztusi naptól nem a Republika Srpska elnöke, hogy kihirdették a másodfokú ítéletet. Eleinte láthatóan nem vette komolyan a bíróságot,
a jog fölé helyezte magát: ugyan nem tudta az ellenőrzése alá vonni a bírókat, de megpróbálta kisebbíteni az intézmények szerepét, az ellene folyó eljárást pedig egy showműsornak nevezte – miközben ő műsorozott végig.
Idővel aztán, ahogy a bíróság végezte a dolgát, Dodik rájött, hogy nem tud kellően nagyszámú szimpatizánst sem mobilizálni maga mellett. Amikor napirendre tűzték az ügyét, óriási tüntetést hívott össze a két boszniai entitás határaira – különösen Szarajevó mellé, hogy mutassa az erejét. Nagy aggodalom volt akkor, hogy ez a sokezer ember miféle feszültségeket okoz majd, de végül csak a pártja szimpatizánsainak kis gyűléseit láttuk, a pártelit és legfeljebb 1500 ember ha részt vett rajtuk. Később szintén megpróbált tüntetéseket összehívni, de azok ennél is kevesebbeket vonzottak. Így hát rájött, hogy ezt a csatát nem tudja az emberek mobilizálásával megvívni. Ezután megpróbálta kivonni a Republika Srpskában élő szerbeket az állami intézményekből – de ez sem működött, az emberek megtagadták a parancsát, elvégre ezek az intézmények a munkahelyeik.
Nem azért gondolta meg magát Dodik, mert kötött egy dealt a nyugattal?
Nem hiszem, hogy lett volna deal. A jogerős ítélettel ugyanis elveszítette a mentelmi jogát is, ami számos bírósági eljárást nyithat újra meg, különösen korrupciós ügyekben. Dealt legfeljebb az általa kapott büntetési tételnél, a börtönbüntetése időtartamánál keresnék az ügyvédjei, a bíróság és a nemzetközi közösség között – az egy év, amire ítélték, ugyanis a maximális időszak, amiből még kivásárolhatja magát az ember. Azzal, hogy Dodik ezt kifizette, időt vett magának: így nem rögtön kell elhagynia a politikát, hanem lassanként, miután a közügyektől hat évre tiltották el. A látszat így ugyanis az, hogy noha börtönbüntetést kapott, azt pénzzel megváltotta, így optikailag Dodik olyan, mintha továbbra is szabad ember volna.
Voltak tuti értesülések a boszniai és a nemzetközi sajtóban is, miszerint Dodik a Republika Srpska területén kibányászható lítiumot kínálgatja az amerikaiaknak Donald Trump figyelméért és egy jó dealért cserébe.
Reménykedett ebben, ez tény. Dodik ugyanis számos más itteni politikussal együtt amerikai szankciók alatt áll Trump első elnöksége óta. Idén télen, Dodik elsőfokú ítélete előtt részt vettem egy beszélgetésen itteni nyugati diplomatákkal, akik kifejezetten aggódtak amiatt, hogy vajon mi történne, ha Trump vagy az amerikai külügy úgy reagálna az ítéletre, hogy az elfogadhatatlan és kiállnak Dodik mellett. Erre alig volt esély – az USA számára nagy arcvesztés volna, ha az általuk a béketeremtés sikertörténeteként kezelt Koszovó és Bosznia-Hercegovina támogatásától elállnak.
Vissza a választásra: az SNSD elnökjelöltjének kihívója Branko Blanuša egyetemi tanár, elektromérnök lesz, de nem sorakozik fel mögé Dodik teljes ellenzéke, a banja lukai polgármester jobbközép pártja ugyanis Dodik eredeti szándékainak megfelelően bojkottálja a választást, azaz nyerhet az SNSD. Vagyis Dodik lesz most a Republika Srpska Jarosław Kaczyńskije, az ember, aki a háttérből irányít?
Pontosan, azzal a különbséggel, hogy nem önszántából marad a háttérben. Pártja, az SNSD részéről továbbra is ő a főszereplő – mivel itt, a Balkánon a politika sokkal inkább forog egyes személyek körül, itt ha valaki pártelnök, az rögtön elnök, miniszterelnök, kantonális vezető, az ellenzék vezére vagy polgármester. Csakhogy most Dodik úgy pártelnök, hogy nincsen ilyen pozíciója. Ez azt jelenti, hogy
a pártjából hamarosan ki fog nőni egy új arc, aki potenciálisan ugyanannyira erős lehet, mint ő maga – márpedig az SNSD-ben sokan szeretnének új Dodikok lenni.
Dodiknak azért erős a gazdasági hatalma is a Republika Srpskában, az SNSD-ben szintén viszonylag magas posztot betöltő fia, Igor Dodik körülötti kliensréteg nem tudja fogvatartani az új arcot, ha az sokat ugrál?
Két forgatókönyv van. Az egyik, hogy Dodik továbbra is teljes ellenőrzés alatt tartja a pártot, minden érdemi pozícióra hozzá hűséges embereket rakva. Ezt néha csinálja is, de aztán rájön, hogy ahhoz, hogy kormányozni tudjon, valamennyire felkészült emberek kellenek. Az SNSD-ben vannak ilyenek, és amint lesz lehetőségük rá, megragadják az alkalmat, hogy nagyobb beleszólásuk legyen a dolgokba. Most egy ilyen alkalom közeleg, Dodiknak ugyanis nincs világos utódja.
Megnevezték Siniša Karant, az entitás volt belügyminiszterét a Republika Srpska elnökválasztására a párt jelöltjeként – nem ő az utód eszerint?
Lehet. De az is lehet, hogy Željka Cvijanović, a jelenlegi bosznia-hercegovinai társállamfő. Ami biztos, hogy elkezdődik a hatalmi harc és felmerül a kérdés: ki lesz lojális Dodikhoz? Ki tényleges szereplő, és ki csak báb? De nem hinném, hogy érdemi politikusok bábnak állnának olyankor, amikor már nincs meg az egykori hatalma a bábmesternek. A másik forgatókönyv az, hogy szétesik vagy szakad az SNSD – látok efelé tartó mozgásokat a gazdaságilag eleve elhanyagolt Kelet-Boszniában, ahol az ottani, régóta a partvonalon kívülre szorított pártelit fellázadhat Dodik ellen, pláne, ha Dodik ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is rajta keresztül menjen minden.
Hova sorolná ideológiailag Dodik SNSD-jét? Nevében szociáldemokrata a párt.
Klasszikus tömegpárt világos ideológia nélkül. Amikor volt ideológiájuk, azt is a retorikájukban használták csak. A Republika Srpskából próbálnak maguknak valamiféle identitást faragni – de ez a többi itteni szerb pártra is jellemző. Ez nem egy nacionalista ideológia, elvégre nem a pánszerb államiságot hirdetik, kacérkodnak ugyan vele, de követelésként nem fogalmazták meg soha. Nevében a párt ugyan szociáldemokrata, semmiféle baloldaliságot nem képvisel. De jobboldalra sem lehet őket helyezni, leginkább szélsőségesen populisták, azt csinálják vagy mondják, ami épp a legtöbb szavazatot hozza nekik. Az erősen perszonalizált balkáni politikában az SNSD összefoglalva tehát egy erősember populista pártja. Ezt az erősember-imidzset próbálják nyomni, ezért találkozik Dodik olyan gyakran Vlagyimir Putyinnal. Találkozna szívesen nyugati politikusokkal is, de azok nem akarnak vele, sőt, egyre több EU-s országból ki is van tiltva, ott már csak Orbán Viktor maradt neki.
Mi Dodikék célja?
A hatalmon maradás és az erőforrások fölötti rendelkezés, semmi több.
Semmi szeparatizmus, elszakadás Bosznia-Hercegovinától?
Már vagy tizenöt éve ez a retorikájuk a performatív politizálás jegyében. Amikor Dodik úgy érzi, hogy komolyabb kihívások érik vagy valami veszélyezteti a pozícióját, konkrétabb lépéseket is tesz, de az úton egész egyszerűen nem megy végig.
Ez a narratíva inkább a politikai diskurzus alakítására volt hatással: elég megkérdezni pár járókelőt Banja Lukában, és kiderül, hogy már vannak olyan emberek, akik tényleges lehetőségként tekintenek a Bosznia-Hercegovinából való kiválásra és utána vagy egy független Republika Srpska létrehozására vagy a Szerbiához való csatlakozásra. Dodikék tizenöt év alatt tehát normalizálták a szeparatista retorikát, ami megnyithatja az utat egy esetleges új és radikális politikai szereplő előtt, aki aztán ténylegesen végig is megy az úton. De Dodik akkor nyúlt csak hozzá ehhez, amikor úgy látta, már nem igazán akarnak rászavazni a szerbek, de neki kellett a voksuk: ilyenkor főleg a népszavazást vette elő mint varázseszközt, aminek az eredményével aztán ment Szarajevóba tárgyalni, ahol aztán egész sokat el is tudott érni a céljai közül.
Október 25-én lesz egy újabb népszavazás, ezúttal arról, hogy a Republika Srpskában lakók egyetértenek-e az állami bíróság Dodik ellen hozott ítéletével. Erre mi szüksége van Dodiknak azután, hogy már hátralépett?
Nincs érdemi jelentősége a referendumnak, jogi kötőerővel eleve nem is bír, elvégre a Republika Srpskának nincs jogköre arra, hogy jogi kötőerővel bíró népszavazást rendezzen. A referendum mindössze annyit mutat majd meg, hogy hányan állnak még Dodik mögött – ezt a célt szolgálták a korábbi ilyen népszavazások is.
Vagyis Dodik felméri a november 23-i elnökválasztás előtt, hogy hány embert tud még mobilizálni?
Pontosan, éppen ezért csak a részvételi adatot érdemes figyelni, noha nem lehet tudni, hogy az pontos adat-e, ugyanis a népszavazást nem az állami választási iroda, hanem a Republika Srpska rendezi, vagyis könnyedén meghamisíthatják a számokat.
Dodik fő EU-beli támogatója Orbán Viktor. Mit mondanak helyben, miért?
Az itteni média érdekes módon rengeteget foglalkozik a magyarországi történésekkel, mind a fideszes, mind az ellenzéki nézőpontokkal – éppen az Orbán-Dodik-kapcsolat miatt. Orbán támogatása helyben – és nemcsak itt, Szarajevóban, de Banja Lukában is – nem Bosznia-Hercegovina, a Republika Srpska vagy a szerbek támogatásaként, hanem egyedül Milorad Dodik, azaz egyetlen ember támogatásaként, a két vezető közötti személyes kapcsolatként csapódik le – már csak azért is, mert Dodik mindig megy Budapestre, olyan nincs, hogy Željka Cvijanović egyedül, azaz nélküle menjen. Ha Szijjártó Péter Bosznia-Hercegovinába érkezik, kivel találkozik? Milorad Dodikkal.
Orbán narratívájában az ortodox kereszténység mostanában az iszlám elleni utolsó bástyaként jelenik meg – nála így értelmezhető „a szerbek” támogatása.
Ez azért furcsa, mert a horvátok is azt mondják, hogy ők az utolsó bástya az iszlám ellen, igaz, a katolicizmusé. És fura az is, hogy a jellemzően katolikus magyarok nem a horvátokat támogatják Bosznia-Hercegovinában, hanem az ortodox szerbeket…
Orbán viszont kálvinista, azaz ezzel megvalósítja az ökumenét a politikában. Hogyan változtatott az Orbán-Dodik-kapcsolat Magyarország itteni megítélésén? Mert bizonyára élt valamilyen képük Magyarországról, már csak azért is, mert a helyiekre számos reformot és újítást ráerőltető magyar Kállay Béni volt a Monarchiában a legnevesebb boszniai kormányzó.
Magyarország elkezdte befolyási övezetként kezelni a tőle délre lévő térséget. Érezhetően nagyobb lett itt a magyar jelenlét: a médiabeli hírek, a gazdasági kapcsolatok – főleg a Republika Srpskában az energetika terén –, de még a turizmus is. A helyiek Magyarország-képe továbbra is pozitív, még ha az Orbán-Dodik-kapcsolat nem is tetszik nekik – de igazából szoros vagy érdemi kapcsolat a két ország között továbbra sincs. Persze, az itteniek szeretik Budapestet, de már nincs közvetlen Budapest-Szarajevó-repülőjárat, az autópálya épül ugyan észak felé, de még közel sincs kész – bőven van tehát még potenciál ebben. A gazdasági-üzleti kapcsolatok egyébként akkor voltak a csúcson, amikor még volt közvetlen repülőjárat.
A bírósági eljárás során Milorad Dodik ellen elfogatóparancsot adtak ki, de az állam képtelen volt annak érvényt szerezni, Dodik tetszése szerint ki-be járkált az ország határain. Mennyire működőképes ma Bosznia-Hercegovina?
Kifejezetten működőképes sosem volt Bosznia-Hercegovina, de mindig el tudta magát kormányozni valahogy – most épp nemzetközi segítséggel.
Ez egy kifejezetten alacsony hatékonyságú, de stabil ország.
Mindig tudni, mikor lesz a következő választás, mindig békésen zajlik a kormányváltás, a demokrácia működése etekintetben ideális. Az intézményekről lehet tudni, hogy működésre bírják a dolgokat – még ha ez gyakran háromszor annyi időbe és erőforrásba is telik, mint kellene. A daytoni béke egy olyan rendszert teremtett, ahol a hatalmat nem birtokolhatja egyetlen csoport: kooperációkényszer van.
Működne az ország a daytoni békeszerződéssel a helyi elit fölé helyezett, törvényeket hozni és eltörölni is képes nemzetközi főképviselő nélkül?
Ma már talán igen. A legutóbbi beavatkozásai csak minimálisak voltak: jogszabályok paragrafusait változtatta meg. Nem mondom, hogy mindig jókor és mindig jól jönnek ezek a beavatkozások, de összességében a működőképesség irányába mozdítják a rendszert. A jelenlegi nemzetközi főképviselő viszont már inkább egy állandósult potenciális veszélyforrást jelent, mintsem egy Bosznia-Hercegovinát működőképessé tévő szereplőt – de tény, hogy például Milorad Dodik ellen könnyebb és egyszerűbb volt fellépni az ő segítségével, az ő jogköreivel.
Nemzetközi főképviselő addig lesz az ország élén, amíg nem írunk és fogadtatunk el egy új alkotmányt – mert onnantól kezdve Bosznia-Hercegovina közjogi szerkezetét nem a daytoni békeszerződés határozza meg, az onnantól már csak egy békeszerződés lesz Szerbia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina között.
Ez mennyire reális, hogy megtörténik akár csak középtávon? Paradox módon pont Dodik ágál a leghangosabban a főképviselői intézmény és a részben külföldi alkotmánybírók ellen, mégsem akar új alkotmányt az országnak.
Márpedig a legegyszerűbb módon megszabadulni a főképviselő intézményétől egy új alkotmány elfogadásával lehet – nem furcsa, hogy az az ember akadályozza ezt a leginkább, aki közben a leghangosabban hergel a főképviselő ellen? Dodiknak boxzsákként egyszerűen szüksége van rá. De biztos vagyok abban, hogy középtávon sikerül megoldást találni arra, hogy megszűnjön a főképviselő intézménye, legyen új alkotmány, megmaradjon a Republika Srpska autonómiája és egyúttal a horvátoknak az ő egyenjogú nemzetként való elismerésükről szóló követeléseinek is eleget tegyünk – Dodikkal ez nem volt lehetséges, de most új idők jönnek.
Az új SNSD-garnitúrával már lehetséges volna?
Talán igen. Itt van már az ideje annak, hogy össztársadalmilag nyíltan megbeszéljük, milyen Bosznia-Hercegovinában is akarunk élni – az ország gondjainak egyik fő oka az, hogy ez nem történik meg. Holott erről kellene beszélnie mindenkinek, polgároknak, NGO-knak, a médiának. Jogilag ugyanis az alkotmánymódosítás nem nagy dolog: a parlament két házában összesen 57 képviselő ül, ennek kell a kétharmada, az kevesebb, mint 40 képviselő.
A daytoni békét ön tehát alapvetően sikeresnek tartja, ha jól értem.
Abban, amire szánták, sikeres: hogy béke legyen és az ország kormányozható legyen. Az, hogy hosszútávon meghatározza Bosznia-Hercegovina sorsát, nem volt a békeszerződés célja. Abban viszont elbukott, hogy eszközöket adjon a változáshoz.
A daytoni béke idén 30 éves – és Bosznia-Hercegovina csak mostanában lett EU-tagjelölt, annak ellenére, hogy van egy főképviselő az ország fölött, van itt egy sor NGO, az EUFOR, tehát jelen van a fél nyugat. Ehhez képest Ukrajna úgy kapta meg Boszniával egyidőben az EU-tagjelöltséget, hogy ott még zajlik a háború.
Ez a tempó nemcsak Bosznia-Hercegovinával, hanem a teljes Nyugat-Balkánnal kapcsolatban jellemző az EU-ra – még Montenegró esetében is, ahol nem túl komplikált az állam felépítése, hát még Észak-Macedónia esetében, amely már húsz éve is előrébb volt a reformfolyamatokban, mint mi most, de sokkal előrébb végül nem jutott. A térség EU-csatlakozása megakadt, az EU folyamatos válságkezelésben volt: a 2008-as gazdasági válság, az euró- és hitelválság, a migrációs válság, Ukrajna.
Az EU utóbbi kapcsán az elmúlt két-három évben észbe kapott: van egy másik térség is Európában, ami még nem tag és könnyedén orosz befolyás alá kerülhet, sőt, Szerbia már az alá is került, o-ó, ebből még baj lehet! Az EU mintha rájött volna arra, hogy
ezek az országok nem a saját szórakoztatásukra vittek végig reformokat az elmúlt években-évtizedekben, és hogy az ösztönzésükre nem elég a korbács, kell mézesmadzag is. Emlékszem, amikor egy német diplomatával beszélgettem erről hat-hét éve és neki említettem, hogy a térségnek tényleges mézesmadzagokra van szüksége, ő erre viccelve azt mondta: nem elég, ha mutatunk róla egy képet?
De nem, nem elég – ami pénzt kiszórnak a tagjelölt országoknak, eltörpül a kohéziós alapokhoz képest. Ezért jó ötlet szerintem a kétsebességes EU-ról szóló francia javaslat: először tagja vagy a klubnak, hozzáférsz a pénzekhez, de a döntéshozatalban nem vehetsz részt, csak akkor, ha minden ehhez szükséges feltételnek eleget teszel.
Montenegró hamarosan az EU 28. tagjává válhat – miután a brexit előtt voltak már ennyien, egy kicsi országot különösebb változás és szerkezeti reform nélkül fel tudnak venni. Egy nagyobb bővítési kör előtt azonban az EU érdemi reformjára van szükség, ami mindenki számára nyilvánvaló. Kevés esély van arra, hogy Bosznia-Hercegovina, Szerbia vagy Észak-Macedónia enélkül csatlakozzon, a területileg és forrásigényét tekintve is nagy Ukrajnáról nem is beszélve. Mi tehát valójában erre a reformra várunk.
Az EU-hoz eddig mindössze egy föderáció csatlakozott: Ausztria. Mi lennénk a második. Föderációkban sokkal bonyolultabb a döntéshozatal, nem csupán a központi kormánnyal kell beszélni, hanem alsóbb szintekkel is legalább ugyanannyit. Mindig azzal viccelődöm, hogy szerencséje van Belgiumnak, hogy alapító tagállam, ugyanis soha nem sikerült volna csatlakoznia az EU-hoz – márpedig Bosznia-Hercegovina a lényegét tekintve ugyanúgy működik, mint Belgium. De ez nem bug, ez feature.
Belgium abban is hasonlít Boszniára, hogy akár évek is telhetnek úgy el, hogy nincs kormánya – ilyet már láttunk itt is, a hercegovinai-neretvai kantonban 2018-2023 között az előző ciklusbeli kormány ügyvezetett. De láthatjuk azt is, hogy itt az EU-csatlakozáshoz szükséges reformokat azok a politikusok odázzák el gyakran, akik amúgy hangosan EU-pártiak. Mi ennek az oka?
Sok oka van, leginkább az, amit mi Sanader-effektusnak nevezünk. A legtöbb politikus ugyanis nagyon erősen figyeli, mi történik a térségben és ezért pontosan tisztában van azzal, hogy az EU jogállami elvárásainak meghonosításával – főleg a független igazságszolgáltatás megerősítésével – potenciálisan saját maguknak ártanak.
Ivo Sanader 2003-2009 között volt Horvátország miniszterelnöke, kormányzása fókuszában az EU nyomása miatt a bíróságok függetlenségének további erősítése állt, majd miután távozott a tisztségéből, az igazságszolgáltatás utánament, és bíróságon töltött vagy tíz évet, majd börtönre ítélték – ebből mindenki tanult a térségben.
Dodik csak az első volna egy hosszú helyi listán, akit elővennének korrupció vagy hatalommal való visszaélés miatt. Ezek a politikusok hiába beszélnek szépeket performatívan az EU-ról, valójában nem akarnak független igazságszolgáltatást, márpedig anélkül nincs előrelépés az EU-integráció irányába, ez a 22-es csapdája.
Amikor Montenegróban kiszavazták 2020-ban a hatalomból Milo Djukanovićot, el is kezdte az új kormány erősíteni a bíróságok függetlenségét: a helyzet még mindig messze van az ideálistól, de az EU ilyenkor be tudja csukni a szemét. Albániában rengeteg reformot hajtanak végre EU-s nyomásra, egy területet kivéve: a jogállamisági követelményeket.
Montenegró kapcsán azt mondják, azért fontos az EU-tagság, mert azzal garantálva lenne a montenegrói államiság, azzal Szerbiának le kell mondania a nagyszerb nacionalizmuson alapuló álmáról, hogy hátha megint lesz tengere – emiatt a helyi szerb pártok rendre obstruálják azt, hogy a kormány előrébb jusson. Van hasonló jelenség Bosznia-Hercegovinában is?
Nem hinném. De Montenegró államiságát már a NATO-csatlakozással lefixálták szerintem, azzal tulajdonképpen örökre meghúzták az ország határait – hacsak nincs ott helyben diskurzus arról, hogy csatlakozzanak Szerbiához, ami szerintem nem fog soha megtörténni. Bosznia-Hercegovina államiságát és területi szuverenitását a daytoni békeszerződés során mind Szerbia, mind Horvátország elismerte, ahogy minden nagy nemzetközi szereplő is. De mindkét országban megfigyelhető, hogy
a helyi szerb közösségeken keresztül Belgrád nagy befolyással rendelkezik arra, hogy mi történjen. Aleksandar Vučić szerb elnök rajtuk keresztül közvetetten tudja érvényesíteni az akaratát Podgoricában és Szarajevóban is
– de ez kivételes helyzet, egy utána következő belgrádi vezetés már nem hinném, hogy ezt ilyen mértékben meg tudná csinálni. És ez a lényeg: ha – pontosabban amikor – Vučić elveszíti a hatalmát, a boszniai és montenegrói szerbek sokkal nagyobb autonómiával rendelkeznek majd atekintetben, hogy ők helyben mit szeretnének.
Itt, Szarajevóban nem lehet megkerülni az iszlám szerepét – a pécsi Jakováli Hasszán-dzsámival ellentétben itt tényleg imára hív a müezzin, tele a belváros Palesztinát éltető feliratokkal, az iszlám fontos része az országnak. Milyen érzés innen, egy már EU-tagjelölt országból hallgatni azokat az EU-s országok szélsőjobboldaláról jövő hangokat, miszerint az iszlám nem része Európának?
Az EU-ban élő muszlimok száma magasan túlszárnyalja a csatlakozásra váró balkáni országokban lévőkét. Tény, hogy minden országnak van muszlim lakossága: ha az arányokat nézzük, Koszovó, Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró a sorrend. Ám egyik sem tekinti magát teljesen muszlim országnak – talán Koszovó igen, de csak a szerbellenesség miatt –, a helybeliek felfogása szerint mind többvallású ország. Az akadémiai sapkámat felvéve el kell mondanom, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldal ezen tézise azon a történelmi tapasztalaton alapul, amikor az arabok meghódították az Ibériai-félsziget déli részét, a kereszténység pedig sokban alapoz a muszlimok elleni közel-keleti küzdelemre. Itt a kérdés ezért az, hogy a szélsőjobboldal vajon értékekre vagy narratívákra épít-e, hogy ez képes-e blokkolni a térség európai integrációját, valamint hogy hogyan viszonyulnak ehhez az itt élő muszlimok – utóbbit nem igazán tudom, nem vagyok a közösség része, de bizonyára találni olyanokat, akik ettől sértve, esetleg meg nem értettnek érzik magukat.
A Balkánon gyakorolt iszlám liberálisnak számít, a muszlimok együtt isszák a rakiját az ortodoxokkal és a katolikusokkal, nem a vallásuk alapján definiálják magukat az emberek. A vallás ma már nem játszik annyira fontos szerepet a térség politikájában
sem. Huszonpár éve a vallási vezetők még aktívan kampányoltak volna pártok mellett, ma már azért tartják a távolságot. Persze, egy szerbiai autópályaátadásnál megjelennek a pópák is – de Hamburgban is ott a lelkész a hajóavatáson.
Orbán Viktor volt, hogy napokon keresztül Bosznia-Hercegovina etnikai térképét rakta ki az irodájába, majd olyanokat nyilatkozott, hogy „az iszlám egy nagyszerű civilizáció, de ne keveredjünk vele” – mindeközben ő retorikailag a Balkán EU-csatlakozásának egyik élharcosa. Hogyan fér össze ez a kettősség?
Ez egy klasszikus kétszintű játszma. Orbán elsődleges közönségét nem az itt élők alkotják, hanem a magyarországi szavazók, amikor erről beszélt, magyaroknak beszélt arról, hogy Magyarország nem akar keveredni, nem akar bevándorlókat. Geert Wilders explicite beszélt korábban Albánia ellen, azzal a céllal, hogy nem akar albán beköltözőket látni Hollandiában. Amikor még komoly lehetőség volt Törökország EU-tagsága, a törökök ellen beszéltek ugyanígy.
Vagyis ezek a kijelentések nem elsősorban az iszlám, Albánia vagy Törökország ellen irányulnak, hanem a szavazók meggyőzésére. Amikor ezek a politikusok a saját nyelvükön mondanak ilyet, akkor nem mi vagyunk a célközönség. Ha nemzetközi környezetben, akkor már érdemes elemezni, hogy vajon mi a céljuk vele.
Említette, hogy az itteni iszlám sokkal liberálisabb a többinél. Mi az oka annak, hogy az nem tudott a nyugat-európai iszlám mintájává válni? Elvégre egy liberális európai iszlám megteremtésének kívánatos voltáról már legalább a kilencvenes évek óta beszélnek nyugati akadémiai körökben.
A kommunizmus miatt vált liberálissá az itteni iszlám. Aki Bosznia osztrák-magyar korszakából nézeget képeket, teljesen elfátyolozott muszlim nőket lát rajtuk. A jugoszláv kommunizmus egyik fő vívmánya a nők felszabadítása, emancipációja, az otthonokból a munkaerőpiacra való terelése volt.
Ezt az itteni konzervatív társadalmakban – de nemcsak a muszlimoknál, hanem a katolikusok és az ortodoxok esetében is – úgy érték el, hogy mindenkinek otthon kellett hagynia a vallásos meggyőződését. A vallási közösségeknek pedig mindezt le kellett nyelniük annak reményében, hogy ezzel túlélhetnek: a muszlim vezetők arra kérték a híveiket, hogy ne viseljék a kendőt a nyilvános tereken. Ugyanúgy, mint Kemal Atatürk alatt Törökországban.
A német alaptörvény liberális értékekre épül és ugyancsak ezt teszi kívánatossá, de ott a muszlimok valamiért mégis ragaszkodnak a vallási előírásaikhoz.
Csakhogy a kommunista Jugoszlávia és Albánia alaptörvényei nem voltak liberálisak. Nem volt választása a vallási közösségeknek.
Vagyis a szélsőjobb muszlimellenessége liberálisabbá teheti az iszlámot?
Kétlem. Tito és Enver Hodzsa vallásellenes volt, nekik viszont valamennyire keresztény gyökereken alapul a társadalomfelfogásuk. Jelenleg nincs olyan ideológia, amely a kommunizmushoz hasonlóan teljesen mellőzné a vallást, vagy teljesen kiszorítaná azt a nyilvános térből. Éppen ezért Nyugat-Európában a keresztény közösségek, illetve az iszlám közösségek radikalizálódása egyaránt meg fog jelenni. Nem hiszem, hogy egy nyitott, iszlám alapú társadalmat fel lehetne építeni a katolicizmus bizonyos értékeinek hangsúlyozásával – ez nem működik. Hasonlót figyelhettünk meg a zsidóság esetében is: ahol háttérbe szorították, ott jellemzően konzervatívabb irányba fejlődött.
Tehát nem is lehetne minta a boszniai vagy akár az albániai bektasi irányzat – nekik Edi Rama albán kormányfő Vatikán-státuszt ígért – Nyugat-Európában?
Lehetne, de nagyon nagy nehézségek árán és azt előfeltételezve, hogy lemondanak az eddigi vallásügyi liberalizmusukról. A muszlim közösségek eleve nagyon lokalizáltak, a nyugat-európaiak pedig sok helyről jöttek. Németországban a török, Franciaországban az algériai, az Egyesült Királyságban a pakisztáni iszlám megy, Ausztriában balkáni hatások figyelhetőek meg – ezek nagyon eltérnek egymástól, pont mint az Egyesült Államokban a különböző keresztény egyházak.
A cikk megszületését a BIRN Reporting Democracy programja tette lehetővé.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.