A kampány öt tanulsága

Az április 3-i választás előtti utolsó hírlevelünk. Hosszú is, tartalmas is. Jó olvasást!

---

1. Mindegy a választási kampány, ha lejt a pálya

Teljesen felesleges a magyarországi kampányt értékelni – törökgábori semmitmondó ciinzmussal megállapítani, hogy milyen jól „tematizálja“ a közéletet a Fidesz, és milyen rosszul az ellenzék –, ugyanis nincs az a kiváló kampány, amely a magyarországi autoriter rendszerben választást tudna nyerni. A közmédiában csak kormánypropaganda van; nincs miniszterelnök-jelölti vita; az ország teli van állam- vagy pártpénzből (ami amúgy is egy és ugyanaz) finanszírozott ellenzékellenes plakátokkal.

Egy demokratikus országban csak az elmúlt hetek valamely kormányzati botrányába belebukott volna a miniszterelnök, és kilőtt volna az ellenzék a közvélemény-kutatásokban. Sebastian Kurz Ausztriában azért kényszerült lemondani, mert egy haverját nevezték ki egy állami cég élére, valamint állítólag kozmetikáztak közvélemény-kutatásokat. A szociáldemokraták (SPÖ) pedig átvették a vezetést a felmérésekben. Azt gondoljuk, hogy Pamela Rendi-Wagner SPÖ-elnök sokkal kiválóbb jelölt, mint Márki-Zay? Vagy hogy az SPÖ-nek jobb, okosabb plakátjai vannak, mint a magyarországi egyesült ellenzéknek?

Az ellenzék minden tőle telhetőt megpróbált.

(1) A választójogi törvényt először is végre elolvasta, és egységesen indul. A politikailag autistáknak persze ez nem tetszik. Mert talán Szlovákiában világosabb, tisztább alternatíva váltotta le Vladimir Mečiart? Ott senki nem volt olyan túlfeszített lényeglátó, mint a magyar kritikus közélet egyes tagjai, hogy azon pampogjanak egy autoriter rendszer ellenében, miért áll össze liberális, klerikális, magyar és posztkommunista? Horvátországban ember nem szokott kiakadni azon, hogy a konzervatív Parasztpárt (HSS) hol a liberálisokkal, hol a szociáldemokratákkal, hol a konzervatívokkal indul közösen. Magyarország nagy problémája, hogy

az egyik tábor (a Fideszé) a politikát puszta cinikus propagandának, a másik pedig (az ellenzék- és kormánykritikus közélet) politikaelméleti szemináriumnak tartja, ahol a legkisebb következetlenséget is szigorúan büntetni kell.

(2) Egy olyan jelöltet választott, aki életrajza, programja, habitusa alapján egy tisztességes konzervatív politikus, aki nem a KISZ-ben és a Liberális Internacionáléban kezdte a pályafutását, hogy aztán Vlagyimir Putyin ölében fejezze be. Az ellenzéki választók bölcsebbnek bizonyultak, mint a pártjaik: egy olyan embert tettek jelöltté, akivel szemben a legkisebb mértékben sem lehet „kommunizmust“, „SZDSZ-ességet“ vádként emlegetni. Megint csak a Fidesz propagandistáit és a politikai autistákat zavarhatja csak, hogy Márki-Zay nem teljesen egyedül akarja megnyerni a választást – hanem azokkal, akik ott vannak az ellenzékben. Mikuláš Dzurinda is a posztkommunistákkal közösen vezette ki Szlovákiát az autoriter évekből.

(3) Belátták, hogy nem az ATV stúdióiból, de még csak nem is Budapesten kell megnyerni egy választást. Valóban elindultak vidéket járni, kopogtatni. Akinek ez kevés, az szívesen jelentkezhetett volna aktivistának, hitelesebben hangzana úgy a kritika, mint – most éppen az ő esetükben – az ATV stúdióiból vagy Budapestről.

(4) Találtak egy jó jelszót („Csak felfelé“), amivel semlegesíteni lehetett az ellenzék heterogenitását, és perspektívát adni a gazdaságilag és társadalmilag teljesen összeomlott országnak. Esetleg Olaf Scholz jelszava („Kancellár Németországnak“) vagy Emmanuel Macroné („Önnel“) sokkal jobb?

Mindez azonban csak akkor lehet elegendő, ha valami csoda történik. Márki-Zaynak ennyi értelemben katolikusként van bizonyos előnye – ő hihet még az ellenzék egyetlen esélyében, a csoda megtörténtében.

Nincs az a kampány, nincs az a jelölt, nincs az a program, amellyel a legkonzekvensebb, legtisztább ellenzéknek is lehetne politikai esélye egy autoriter maffiaállammal szemben. De még Belaruszban is megpróbálták – azaz a magyarországi ellenzéknek se lehet felróni, hogy elindul. A másik módszer a forradalom lenne. Lehet, hogy eljön majd az is. (TP)

2. Végképp oda a sajtó hitelességének mítosza

És ezen nem csak a Fidesz dolgozott sokat. Legkésőbb akkor leeshetett ez mindenkinek, amikor az ellenzék egészségügyi szóvivőjével, Komáromi Zoltánnal készített anyagunkat nem hozta le gyakorlatilag egy mainstream lap se: sem a KESMA-sok, sem az ún. független sajtó – ahol azért egy-egy ilyen hírértékű értesülés szépen végig szokott szántani, ahogy a fideszes kommunikáció bulletpointjaiból megírt cikkek a Ripost-Origo-Mandiner-Bors-tengelyen – nem tartotta hírértékűnek azt, hogy az ellenzék ún. védettségi QR-kódok közé terelné tízmillió magyar életét.

Árulkodó volt az is, ahogyan a Magyar Nemzeten megjelent, titkosszolgálati módszerekkel elkészített, NGO-vezetőket és újságírókat targetáló sorozatot kezelték: azokban ugyanis feketén-fehéren elhangzott, hogy az ugyanazokban a körökben mozgó haveri újságírókkal lényegében bármit meg lehet íratni, a magyar szerkesztőségekben nyelvtudás híján még az EU területén is fixer (egy helyben élő, ott kapcsolatokkal rendelkező segítő) kell, és hogy csont nélkül lehozzák szerkesztőségek egy mások által fizetett sajtóút PR-beszélgetéseit, ezt teljesen természetesnek veszik.

Ezeket nem tagadta senki, saját és szakmája hitelességének védelmében egy lap sem állt ki az olvasói elé, mondván: nyugi, mi nem így dolgozunk, vagy ha történt is ilyesmi, azt kivizsgáljuk, és konzekvenciái lesznek.