Vitasorozatot indítottunk arról, hogy elfér-e egymás mellett a szabadság, a demokrácia és a klímavédelem. Mint a vitaindítóban fogalmaztunk: mi van akkor, ha a többség tisztában van azzal, hogy a klímaváltozás fontos globális probléma, de nem megelőzni akarja, hanem alkalmazkodni hozzá – még úgy is, ha tudja, hogy kevésbé szerencsés helyen élőknek ez az életébe, az életmódjába, a lakhelyébe kerülhet?
A szabadságunk korlátozása zajlik a többség akaratával szemben, amely ellen akár még lázadni is lehet? Meddig lehet indok a „tudomány” vagy a morál a többséggel szemben? Lehet-e és kell-e a többséget életmódja megváltoztatására kényszeríteni?
Ezúttal Seres László újságíró (blogja: Individualista.hu) szól hozzá a vitához.
A globális felmelegedés elleni küzdelem egyre inkább aláássa az egyéni szabadságot, a kapitalizmust és a demokráciát, ahogy eddig ismertük.
Miközben valójában semmi okunk pánikra.
Néhány napja elmentem egy budai környezetvédelmi klub előadására, amelynek címe az volt: „A klímaváltozás tagadásának lélektana.” Kíváncsi voltam, milyen mélylélektani okai lehetnek a valóság tagadásának, erre kiderült, hogy a vita során végig egy kalap alá vették a tagadókat a klímaszkeptikusokkal, azokkal tehát, akik szerint a klímaváltozás valós kihívás ugyan, de okai, az emberi tevékenység aránya, és főleg az abból következő tennivalók nagyon is vitathatók.
Az előadók a klímaszkepszist lényegében a dezinformáció, a laposföld- és egyéb konteók szintjére helyezték, kész tényként prezentálva „a” tudósok konszenzusát az ember okozta felmelegedésről, vitának többé nincs helye. (Kövessük a tudományt – melyik pandémiánál is hallottam ezt legutóbb?) Az egyik előadó szerint a lényeg, hogy „le kell vezényelni a drasztikus fogyasztás-csökkentést”, és egyetértően idézte Lányi Andrást, aki állítólag a klímafenyegetettség eltúlzását is elfogadható eszköznek tekinti, ha az a jó ügyet, a téma iránti érzékenyítést szolgálja.
Pontosan ez az – időnként nyíltan bevallott – stratégiája a radikális klímavédőknek, Greta Thunberg iskolakerülőitől egészen a Letzte Generationig és az Extinction Rebellionig: az éghajlati változás totális dramatizálása, az elkerülhetetlen katasztrófa előrehozatala a most következő évekre, ami nemcsak bepánikoltatja és ezért azonnali akcióra készteti a fiatalokat, hanem megkönnyíti a kapcsolt üzenetek gyors, mert sürgetett befogadását is.
Ez az üzenet pedig a fogyasztás és a termelés redukálása, a piac törvényeinek, az egyéni döntéseknek a negligálása, az igények feletti kollektív kontroll megszervezése, a képviseleti demokrácia megkerülése, felfüggesztése – a „nagyobb jó” érdekében, hiszen „vészhelyzet” van, nincs időnk.
Jakobinus erény
„Rossz-e a demokrácia, ha nem lehet megtenni, ami »tudományosan« vagy morálisan szükséges lehet?” – teszi fel a kérdést a Gemišt vitaindítója, rátapintva a klímavita egyik lelényegesebb aspektusára: ha életkörülményeink drasztikus változása immár „tudományos” megalapozottságú, ki merne szembemenni azzal az objektív szükségszerűséggel, hogy ki kell dobnunk eddigi életformánkat, éspedig lehetőleg még ezen a héten?
A nyugati társadalmak többnyire bénultan követik a szélsőséges klímavédők előretörését, mert ha fel is idegesítik magukat pl. a műalkotások vagy SUV-ok megrongálásán, ill. az önmagukat az aszfalthoz ragasztózó aktivistákon, nem tagadják meg tőlük – sőt, nagyrészt osztják – a moráljukat, hogy valahol igazuk van, legfeljebb az eszközeik kétségesek.
Ám amíg a klímaextremisták birtokolhatják a „moral high ground”-ot, minden ellenérv gyenge marad: semmi nem szab gátat alapvető hazugságuk terjedésének. Ez a hazugság természetesen nem maga a klímaváltozás, hanem annak azonnali, kizárólag katasztrofális kihatása, amelyet meg tudunk előzni, ha kellő mértékben csökkentjük a CO2 kibocsátását.
Ez nagy valószínűséggel nem igaz (a covid-lockdownok idején erősen csökkent bolygónkon a CO2-emisszió, anélkül, hogy bármi érdemi hatása lett volna az atmoszférára), nem is lenne helyes, de leginkább nem tudhatjuk; és nem, senki ne jöjjön most az elővigyázatossági elvvel: egy kétséges validitású, évtizedekre (!) kiterjedő számítógépes előrejelzés érdekében felrúgni a jólétünket, biztonságunkat lehetővé tevő gazdasági-politikai rendszert – azt a rendszert, amelynek forrásai, technológiái segítenek majd megbirkózni a klímakihívással – tényleg elhozhatja azt a bizonyos apokalipszist.
A viták vége
Ha tehát vészhelyzet van, és az erény a mi oldalunkon van, nem lehet finomkodni, minden eszközzel felül kell írni az önző, rövidlátó egyéni akaratokat. „Sajnos a demokrácia nem kedvez a válsághelyzetek megoldásának. Ha valaki nem nyitja fel az emberek szemét, lehet, hogy egyfajta ökodiktatúra keretében kell majd menteni, ami még menthető” – beszélt nyíltan Ürge-Vorsatz Diána klímatudós egy lapinterjúban, anélkül, hogy ez bármiféle visszhangot váltott volna ki.
Ezt javasolta néhány éve két ausztrál kutató is, David Shearman és Joseph Wayne Smith „The Climate Change Challenge and the Failure of Democracy” c. kötetükben, ahol leírják, hogy a klíma védelmében ki kell iktatni a demokráciát, és be kell vezetni a tekintélyelvű kormányzást.
Az új erény hordozói, az Egyedül Üdvözítő Gondolkodásmód hirdetői uralják a klímaviták agendáját és nyelvezetét; ők értelmezik armageddonként az IPCC szcenárióit (tekintet nélkül arra, hogy az elmúlt évtizedekben sem az ő számítógépes modellezéseik, sem a többi világvégejóslat nem teljesült, sőt); az ő hatásukra válnak újságírók elkötelezett aktivistákká, akik „klímaváltozás” helyett „klímakatasztrófát” írnak, és tájékoztatás helyett naponta gyakorolják a megszégyenítést, a kioktatást és a bűntudatkeltést. Természetesen ők azok, akik a képviseleti demokrácia hosszadalmas, bonyolult vitáit, alkufolyamatait innovatív, a lobbizásnak szabad teret engedő tanácsrendszerek bevezetésével kerülnék meg.
Új tanácsrendszer
Jens Kersten német alkotmányjogász halál komolyan ökológiai kormányzásra cserélné le a parlamentáris rendszert, hogy „az ökológiai közjót ne lehessen egyszerűen figyelmen kívül hagyni a társadalmi vagy gazdasági érdekek javára.” Felix Heidenreich politológus pedig a közelgő apokalipszisre tekintettel leszűkítené az alapjogokat, mivel az egyéni szabadságjogok sajnálatos módon „az éghajlatra káros önfejlesztés formáit" is védik. A Letzte Generation sorsolás útján összeálló, ún. társadalmi tanácsok rendszerét ajánlja a figyelmünkbe a parlament helyett.
Mondanom sem kell, hogy a fő ellenség még csak nem is a parlamentáris demokrácia, hanem a kapitalizmus. A „mértéktelen”, „pazarló” fogyasztás, amely helyett egy józan zöld aktivista szerencsére mindig tudja, mi számít mértékletesnek, és amely ressentiment mélyén ott találjuk a kereskedelemmel, a piaccal, a pénzforgalommal kapcsolatos összes klasszik előítéletet (bővebben ld. F.A. Hayek: „Végzetes önhittség – a szocializmus tévedései.” Tankönyvkiadó, 1992.)
A munkásosztálytól rég elköszönt posztmarxisták, ökoszocialisták, ezoterikus Amerika-gyűlölők, NGO-kba és QUANGO-kba tömörült hataloméhes civilek és a klímavallás egyéb hívői akarják előírni egész társadalmaknak, mit egyenek, mennyit fogyasszanak, szülhetnek-e gyereket, mennyit és milyen autóval járhatnak, repülhetnek-e, milyen kályhával fűthetnek a lakásukban.
Jó tudni, kik fogják majd újból elővenni a „mindenkitől képességei szerint, mindenkinek igényei szerint” jól bevált elvét.
De jó, hogy 1990-ben véget ért a szocializmus!
Tények helyett: morális pánik
Kövessük tehát a tudományt – hallhatjuk a leghaloványabb klímaszkepszis hallatán, amely a jövőben még halkabb lesz, mivel a tudományos folyóiratok módszeresen kerülik azoknak a tanulmányoknak a közlését, amelyek szembemennek az uralkodó narratívával. Az ember pedig azt hinné, hogy a tudomány nem konszenzus kérdése, ráadásul a szkepszisből él, ha tehát csak egyetlen komoly tudós tényekre alapozva megkérdőjelezi az uralkodó álláspontot, el kell rajta gondolkodni.
És ha csak egyetlen tudósról lenne szó, aki szerint nem tisztázott még az emberi tevékenység aránya a felmelegedésben, vagy aki szerint nagyon is kérdéses, nyakunkon-e az apokalipszis. Az állítólagos 97 százalékos konszenzus sosem létezett, az elmúlt években tudósok ezrei aláírásukkal tiltakoztak a hazugságok, torzítások, a tudományt megcsúfoló leegyszerűsítések ellen.
Tényszerűen nem igaz, hogy nyakunkon a világvége. „Egyre kevesebb ember hal meg a klímával összefüggő természeti katasztrófák következtében. (…) Az elmúlt száz évben az éghajlatváltozással kapcsolatos éves halálesetek száma több mint 96%-kal csökkent” – hívta fel a figyelmet Bjørn Lomborg, akárcsak arra, hogy a CO2-kibocsátás okozta felmelegedésnek van jó oldala is: világszerte ugyanis sokkal többen (4 és fél millióan) halnak meg hidegtől, mint hőségtől (félmillióan).
Nem haltak meg százmillióan tömeges éhínségek következtében, a népességnövekedés nem vált apokaliptikus rémálommá (most 7,8 milliárdan vagyunk), a várható élettartam az elmúlt száz évben megduplázódott, a szegénység és az éhezés drámaian csökkent, nem lett több a hurrikán, nem fogytak ki a Föld nyersanyagkészletei, a jegesmedvék nem halnak ki, a klíma okozta halálesetek száma csökkent, a terméshozamok az éghajlatváltozás ellenére évtizedek óta nőnek.
Ha nem engedjük el legfontosabb kincsünket, a józan észt, az innovációt, ha továbbra is az eddigi rohamtempóban folyik a technológiai fejlődés, ha nem iktatjuk ki az egyén szabadságát és a piacot, amelyek feltételei a jólétnek, a növekedésnek, akkor a legszegényebb társadalmak is eléggé felkészültek lesznek arra, hogy megbirkózzanak a klímaváltozással.
Valamint a klímavédőkkel.
(Seres László)
Ha te is írnál egy cikket a fenti vitaindítóra, vagy valakinek a megjelent véleményével vitatkoznál, várjuk a cikkedet a gemisthu kukac protonmail pont com címre. Ha tetszett a cikk, vagy maga a vita és annak ténye, oszd meg a közösségi médiában ismerőseiddel:
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.