A német balos politikus, akinek Magyarország jelenti a szabadságot

Az Európai Parlament németországi képviselőit rendre különleges viszony fűzi Magyarországhoz: a szélsőjobboldali AfD-sek régóta udvarolnak Orbán Viktornak, aki ezt egy ideje végre hajlandó viszonozni, miután felmérte, hogy Friedrich Merz kancellár környezetében sem szimpatizálnak vele, és eleve, az AfD van lendületben, és az ideológiai hasonlóság is velük nagyobb. A jobbközép CDU/CSU-sok brüsszeli vezetőjét, Manfred Webert az egyik főellenségnek kiáltotta ki nemrég az a Fidesz, aminek korábbi európai parlamenti arca, Szájer József a bajor politikus egyik legmegbízhatóbb embere volt előtte éveken át. A német Zöldeknél korábban felmerült, hogy egy mandátumot a magyar zöldeknek adjanak át, hátha úgy bejutnak az Európai Parlamentbe – de Kendernay János akkori LMP-társelnök végül otthon indult, ott, ahol az akkori pártvezetés már eleve inkább az euroszkeptikus ECR-frakció felé kacsintgatott, megelégelve a német zöldpárt auráját. Cserébe a német Zöldek installálták azon Daniel Freundot, aki felületes Orbán-kritikára épülő tevékenységével azóta is a karikatúrája annak, ami lenne szeretne – egyben szimbóluma annak, hogy miért nem érdemes „a külföldtől” várni az Orbán-rendszer megbuktatását.

2024 nyarán pedig bekerült az Európai Parlamentbe egy olyan német politikus, aki magát nem is igazán tartja politikusnak, cserébe viszont kifejezetten romantikusan tekint Magyarországra, a villányi borok rajongója – és miután egy 1984/85-ben egy éven át Budapesten tanult, még beszél is magyarul, noha állítása szerint idegsebészként csak az agydaganatról tud tökéletesen megnyilvánulni a nyelvünkön, a politika kapcsán inkább maradjunk a németnél. Az 1959-ben született, a lengyel-német határon lévő Usedom szigetén élő Jan-Peter Warnke a még mindig a német parlamenti bejutás határán táncoló (itt írtunk arról nemrég, hogy miért lehet esélyük mégis bejutni akár már hamarosan) baloldali-konzervatív BSW, azaz Sahra Wagenknecht pártjának színeiben politizál. Strasbourgban készítettem vele interjút.

Interjúalanyunk, Jan-Peter Warnke idén nyáron az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülésén szólal fel. Fotó: Christian Creutz © European Union 2025 - EP

Amire egyáltalán nem számítottam, amikor a BSW-sektől interjút kértem a februári németországi parlamenti választás körüli újraszámlálási botrány kapcsán, az az volt, hogy egy olyan német politikussal kötnek össze, aki beszél magyarul. Honnan ez a megkülönböztetett érdeklődés?

Én voltam az egyetlen keletnémet a BSW európai parlamenti választási listáján, az 5. helyre kerültem egyébként fel. Az idegsebészi karrierem során éltem már Kelet- és Nyugat-Németországban, Angliában, Hollandiában és Magyarországon. Azzal, hogy én voltam az egyetlen keletnémet a listán, van egy olyan szándéka is a BSW-nek, hogy valahogy reprezentálja a keletnémeteket az Európai Parlamentben is – itt Mecklenburg-Előpomeránia, Szászország és Türingia ügyeivel foglalkozom.

Fura, hogy ön volt az egyedüli keletnémet a pártlistán, miközben a BSW-t egyre inkább keletnémet pártként könyvelik el, elvégre nyugaton alig rúg labdába.

Így könyvelik el. Sahra Wagenknecht noha Kelet-Németországban nőtt fel, politikailag relevánssá nyugaton vált. Én soha nem akartam semmilyen pártnak a tagja lenni. Utáltam az NDK-t, utáltam a kommunizmust – jó, tudom, az nem volt kommunizmus –, 1987-ben ezért leléptem nyugatra. NDK-polgárként életemben először szabadnak Budapesten tanulva éreztem magamat. Amikor 1984-85 között a lakásomtól sok átszállással ingáztam az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetbe és

hallottam valakit a tömegközlekedésen viccet mesélni a magyar állambiztonsági szervekről, amin hangosan, a térdét csapkodva röhögött a komplett szerelvény, nagyot néztem, mert ez az NDK-ban elképzelhetetlen lett volna. Nekem Magyarország azóta magát a szabadságot, annak megtapasztalását jelenti.

És ezért nem szabad sohasem elfelejteni 1989-et, azt, hogy Magyarország volt azon országok egyike, amelynek hozzájárulása, a páneurópai piknik megrendezése és a Vasfüggöny átvágása nélkül nem tudott volna újraegyesülni Németország. Az akkori budapesti barátaim hihetetlenül lelkesen vettek részt a templomok és nagykövetségek előtt sátorozó NDK-s menekültek ellátásában – emiatt mindig lesz hely a szívemben Magyarország számára. És sajnálom, hogy az Európai Parlamentben mára feledésbe merült ez a nézőpont, részben azért is, mert Németországon belül is eltér Magyarország megítélése keleten és nyugaton.

Mit keres a BSW-ben, ha soha nem akart tagja lenni pártnak?

Nemcsak tagja, egyenesen az egyik alapítója vagyok a BSW-nek. 2024-ben mentem nyugdíjba, miután 65 évesen nem szerencsés már idegsebészként dolgozni. Olyan volt akkor a politikai helyzet Németországban, hogy azt láttam a legjobbnak, ha felülök a Balti-tenger partján horgonyzó nagy, kétárbócos vitorlásomra, és megkerülöm vele a bolygót: le akartam lépni az egyre borzalmasabb hangulatú Németországból.

Mi nem tetszett?

Főorvos voltam egy idegsebészeti klinikán, ami ugye komoly felelősséget jelent. Nem elsősorban a koronavírus-járvány volt a döntő, de az is. Rengeteg embert láttam meghalni az intenzív osztályon, fiatalokat is. És láttam a német állam erre adott válaszát – amit egyre kevésbé értettem meg.

Idegsebészként egyetlen betegemet sem tudtam intenzív osztályra tenni, hogy ott gondozzák őket az agyi műtéteket követően, emiatt egy jó negyedéven keresztül egy sor műtét elvégzése lehetetlenné vált. Számos olyan ember halt meg ezidő alatt, akikről pontosan tudom, hogy megmenthettem volna őket. A járvány óta állandóan hordok egy sálat a nyakamon, egyrészt mert használhatom szájmaszkként is, másrészt, hogy életem végéig minden nap emlékeztessen ezekre az emberekre.

A döntő ok az állami egészségügyi ellátórendszer lefelé tartó spirálja, a privatizáció növekvő tendenciája – az az érzésem, hogy a német állam egyszerűen nem akarja ellátni a betegeket, ezért zár be vagy ad el kórházakat. Csakhogy a magánkórházak által megtermelt profitot – hiszen muszáj profitot termelniük – nem a német egészségügybe folyatják vissza az új tulajdonosok, hanem új szépészeti klinikákat vesznek belőle Spanyolországban. Emiatt annyira depressziós a hangulat az orvosok között, hogy ha tovább kellett volna dolgoznom, azt mondtam volna, hogy soha többet, mert nem bírom tovább. A BSW szlogenje – a józan ész és az igazságosság – egy olyan mottó, ami az orvosi hivatástudatom alapja is volt: elvégre orvosként jól megalapozott, józan döntéseket kell hoznom javarészt olyan embereknek kedvezve, akik a németországi elosztási egyenlőtlenségek miatt nem az élet napos oldalán vannak. Márpedig én az ilyen emberekkel mindig szolidáris maradok.

Van négy gyerekem. Egyre inkább elgondolkodtatott a kérdés, hogy ezt a világot akarom-e rájuk hagyni és van-e módom változtatni rajta valahogy. Sahra Wagenknecht és férje, Oskar Lafontaine akkortájt kezdett bele a pártalapítás előkészületeibe, kapcsolatba kerültem velük, és azt mondták, csináljuk a BSW-t közösen. Azaz inkább a kétségbeesés motivált, semmint az, hogy nyugdíjasként is legyen munkám. A vitorlás tudásom pedig nagyon is jól jön a politikában.

A szelet nem lehet befolyásolni. De lehet úgy állítani a vitorlákat, hogy kedvezőtlen széljárás esetén is célt érjünk. Azaz, mondhatni, vitorlázom itt is.

A BSW-nek nem jött össze végül a saját EP-frakció, így függetlenként ülnek a padsorokban. Ez kicsit olyan, mintha a szél sem fújna.

Ha tagjai lennénk egy frakciónak, EP-képviselőként több pénzem, nagyobb stábom, hosszabb beszédidőm lenne – de kényszerítve lennénk arra is, hogy csatlakozzunk olyan kezdeményezésekhez, amikhez nem feltétlenül akarnánk. Mivel nem vagyunk, így a foglalkoztatási bizottságban, ahol ülök, gyakran mi – mármint a BSW és az itt szintén függetlenként politizáló szlovák Smer – vagyunk a mérleg nyelvei, a királycsinálók. Ezen meg is lepődtem, nem hittem volna, hogy EP-képviselőként érdemi ráhatásom lehet döntésekre. A fejembe vettem azt is, hogy megváltoztatom az EU orvosi eszközökről szóló 2017-es rendeletét, ezt a kis- és középvállalkozások számára kedvezőtlen bürokratikus monstrumot, ennek érdekében nyilvános meghallgatásokat tartok és megpróbálom nyomás alá helyezni az egészségügyért felelős uniós biztost is, aki történetesen magyar, Várhelyi Olivér.

Az Európai Parlamentnek van egy olyan külső megítélése, miszerint itt a legtöbb kérdésben egyetértés van. Én szeretnék lenni a tüske a köröm alatt, a sebben vájkáló kéz, aki ellenzi az EU militarizálódását és támogatja Orbán Viktor béke irányában tett külpolitikai erőfeszítéseit – miközben be kell vallanom, hogy nem követem a magyar belpolitikát –, hogy fenti szerény eszközeimmel jelezzem, van másik vélemény.

Jövő nyáron pedig az európai parlamenti csapatommal nagy európai vitorlás körútra indulok a fegyverkezés leállítása érdekében – idén már volt egy hasonló túrám a Balti-tengeren, minden este más kikötőben beszélgetve az érdeklődőkkel a politikáról, mindezt jó előre meghirdetve, összesen tíz helyszínen. Lesz ehhez egy 2x1 méteres EU-zászló a hajómon, amin a sárga csillagok helyén sárga békegalambok lesznek. Ha nem lennék EP-képviselő, erre az akcióra nem figyelne szinte senki.

A professzor vitorlása. Itt van pár infó a nyári turnéjáról. Fotó: privát

A Balti-tengerparti városok is mind Kelet-Németországban vannak. Mit mondanak ott, miért szavaznak helyben inkább az AfD-re vagy önökre, mint a klasszikus és régi nyugatnémet pártokra?

Amit mondok, azt úgy mondom, hogy nem vagyok politikus, tehát nem akarom magamat újraválaszttatni, mert a ciklus végeztével már tényleg elmegyek végre vitorlázni. A keletnémetek 1989-ig szó szerint szenvedtek egy diktatúrától. Ez tény, és ezzel nem akarom elvitatni azt sem, hogy voltak olyan, a női egyenjogúságot vagy a kultúrához való hozzáférést illető érdemei az NDK-nak, amiket az egyesült Németországnak meg kellett volna tartania – és nemcsak a közlekedési jelzőlámpákon lévő figurát, az Ampelmännchent meg a tévés estimesét, a Sandmannt.

A keletnémetek emiatt nagyon gyorsan és könnyen ki tudják szagolni, hogy ha egy intézkedés, egy korlátozás, egy érv gyökere az ideológiában, nem pedig a valóságban, a tényszerűség mezején keresendő. A legújabb példája ennek az volt, amikor a Zöldek kormányon az előző ciklusban előjöttek a fűtési törvényükkel, akkor Kelet-Németországban azonnal kiszagolták, honnan fúj a szél. Végre tudott venni magának valaki egy házat, erre jön Robert Habeck gazdasági miniszter, és arra hivatkozva, hogy összeomlik a bolygó klímája, lecseréltetné vele a gázfűtését hőszivattyúra.

Az egyik fő követelésünk a járványkezelés tanulságainak tudományos igényességű feldolgozása – beleértve ebbe mind magát a vírus okozta károkat és a védekezés mikéntjét, így az mRNS-vakcinákat is, mind az akkori politikai reakciókat, valamint a tudomány és a politika furcsán szorosnak tűnő kapcsolatát. Ez is egy olyan terület, ahol a keletnémetek kiszagolták az ideológiai alapú döntéshozatalt – ezért álltak ők jobban ellen mind a korlátozásoknak, mind a vakcináknak.

Az, hogy a hagyományos pártokra miért nem szavaznak, ebben keresendő. Mert elegük van ezekből a pártokból. Az SPD nem szociáldemokrata már. A CDU bármit hazudik azért, hogy hatalomra kerüljön. A Zöldeket pedig ellepi az ideológiai maszlag.

De erősen ideologikus párt az AfD is: neoliberális, szélsőjobbos szósszal.

Minden problémát a migrációra kennek. De azt is mondják, hogy úgy, mint eddig, nem mehet tovább. Az emberek pedig lenyelik az AfD szalonképtelenségét azért cserébe, hogy egyszer végre ők mutathassák meg az elitnek. Csakhogy az AfD számos szakpolitikai témában mellőzi a logikát és a stratégiát: a német állami egészségügy szó szerint szarban van, az AfD pedig további privatizációt sürget. De amikor az elit a vita és az álláspontjuk helytelenségére való rámutatás helyett kizárja őket, ők csak még hitelesebben tudják mondani, hogy az establishment ellen küzdenek. A keletnémetek pedig mindezt igazságtalanságnak és antidemokratikusnak élik meg.

Ez a fajta dühös tájékozatlanság és igazságérzet jellemző a magyar szavazókra is mindkét oldalon.