Aggódó bajorok, Macron ellen tüntető franciák, helyezkedő buborék

Strasbourgból, az Európai Parlamentből jelentkezünk

Bonjour de Strasbourg, avagy a helyi dialektusban: Buschur us Strossburi!

Ezen a héten – különösen a Brüsszelben élni kényszerülők örömére – Strasbourgban ülésezett az Európai Parlament: kedden beszédet mondott Maia Sandu moldáv államelnök, szerdán Ursula von der Leyen bizottsági elnök tartotta meg éves, amerikai mintára bevezetett „State of the European Union“ beszédét – és már aznap rögtön két újabb bizalmatlansági indítvány is érkezett ellene: a szélsőjobboldali Patrióták és a szélsőbaloldali Európai Baloldal frakciók külön-külön nyújtanak be bizalmatlansági indítványokat. A Patrióták egymaguk is össze tudják hozni az ehhez szükséges 72 képviselői aláírást, a szélsőbalosoknak viszont vagy maguknak is csatlakozniuk kell majd a széljobb akciójához, vagy találniuk kell további képviselőket az indítványhoz.

De Strasbourgban nemcsak az Európai Parlament van, hanem – még ha sokszor az EU-tudósítók el is felejtik – maga Franciaország is. A mostani hírlevélben tehát nemcsak az európai parlamenti eseményekről meg egy egykori CSU-s EP-képviselő Orbán Viktorról és Magyar Péterről alkotott véleményéről lesz szó, hanem arról is, hogy

• miért bukott meg hétfőn az eddigi francia kormány,

• mit üzen Macron elnök kedden bejelentett új kormányfőjelöltjének személye,

• és hogy tényleg megbénították-e a tüntetők szerdán Franciaországot, ahogy előzetesen ígérték. Jó olvasást, szokás szerint van mit!

---

Macron elemében: lebénult parlament, utcai káosz

Ursula von der Leyen már idén nyáron – meglepő többséggel – túlélt egy bizalmatlansági indítványt. Nem volt ilyen szerencsés azonban François Bayrou, centrista francia kormányfő: miután önmaga ellen kért bizalmatlansági szavazást, azt hétfőn el is vesztette, tekintve, hogy a tavalyi előrehozott parlamenti választások óta eleve nincs többsége a macronista tábornak a párizsi parlamentben.

Bayrou a jobbközép Republikánusokkal és a centristákkal – köztük saját Demokratikus Mozgalom pártjával – kormányzott együtt, de még így sem volt többségük. Eddigi túlélését az biztosította, hogy sem maga a kormány, sem az ellenzék nem nyújtott be ellene bizalmatlansági indítványt – vagyis gyakorlatilag Marine Le Pen Nemzeti Tömörülésének köszönhetően tudott a kormány működni, mert a szélsőjobboldal ugyan nem támogatta hivatalosan őket, de nem is állt a baloldali blokk mellé Bayrouék megbuktatásáért.

Macron 2022-es második elnökválasztási győzelme óta négy kormányfőt is „elhasznált“, 2017 óta tartó ciklusában pedig most következik a hetedik miniszterelnök, amivel a politikus rekordot döntött: a hat kormányfőt „elfogyasztó“, 1981 és 1995 között uralkodó François Mitterand szocialista elnököt is leelőzte a még „csak“ 8 éve hatalomban lévő Macron.

Korábban – Mitterand vagy Jacques Chirac idején – a kormányfőváltásokat többek között (bár nem kizárólagosan) az okozta, hogy a parlamentben az elnökkel szemben álló tábor került többségbe, azaz például a szocialista Mitterandnak 1993-ban a jobbközép Édouard Balladurt, a jobbközép Chiracnak pedig 1997-ben a szocialista Lionel Jospint kellett miniszterelnöknek kineveznie.

Macron helyzete azonban eltér ettől. Egyrészről a politikus jóval kevésbé veszi komolyan a parlamentarizmust – amit ugyan a francia félprezidenciális, gyakorlatilag De Gaulle tábornokra szabott rendszer lehetővé tesz, de Macron esetében már-már inkább bonapartista, semmint gaulleista vonásokat mutat: a politikus a parlamentet az elnöki hatalom eszközének tartja, ennek megfelelően a kormányfőket nem a pártokkal egyeztetve, hanem azokra rákényszerítve kéri fel. Mivel 2022-ben, majd még egyértelműbben 2024-ben elvesztette a macronista tábor a parlamenti többségét, a macroni kormányzás folyamatos parlamenti és kormányzati instabilitást jelent, amit Macron saját hatalma érdekében akar használni: Carl Schmitt-i logikát követve tudja, hogy a rendkívüli helyzetek mindig a szuverénnek kedveznek. Macron kész a rendeleti kormányzást is bevetni, ha éppen nincs parlamenti többsége: 2023-ban például az igen jelentős nyugdíjreform egészét parlamenti jóváhagyás nélkül verte végig a kormányzat, pusztán rendeleti úton.

A 2024-es EP-választások után Macron mindenkit meglepve feloszlatta a francia parlamentet – az elnöknek ez a jogköre gyakorlatilag teljesen korlátlan és indokolnia se kell –, aminek eredményeként egy a megelőzőnél is polarizáltabb parlament jött létre három és fél táborral: a baloldal egységesen indult, de az EU-ellenes balnacionalista Mélenchonéktól a mérsékelt, mára gyakorlatilag törpe- és rompárttá vált szocialistákig tartó tábort azonban számos ellentét szeli át; a szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés az első fordulót megnyerte, de aztán a második fordulóban még úgy-ahogy működött „a republikánus front“, azaz főleg balosok szavaztak át jobbközép jelöltekre a lepenisták ellenében (miközben a jobbközép szavazók nem tettek mindig így a balos jelöltekkel); a macronista tábor, amely eleve több pártból áll össze, nagyon összezuhant, de a baloldal és a szélsőjobboldal között ügyesen tud taktikázni és lavírozni. A „három és feledik“ tábor pedig a mérsékelt jobbközép Republikánusok párt: az egykori nagy gaulleista párt azonban jelentősen visszazuhant, igazából csak a Le Penék ellen átszavazó balosoknak és macronistáknak köszönhetik parlamenti jelenlétüket.

Noha a 2024-es választást a baloldali tábor nyerte meg – ők szereztek relatív többséget a parlamentben –, Macron mégsem közülük kért fel valakit miniszterelnök-jelöltnek, pedig a baloldal meglepően egységesen lépett fel ekkoriban még és Mélenchonék is eltekintettek attól, hogy egy nagyon kemény balos jelölttel provokálják az elnököt. Macron azonban, aki 2017-ben még balközép jelöltként nyerte meg az elnökválasztást, már rég nem a baloldalban gondolkozik: a macronizmus az áramvonalas, startupper- és yuppie-nyelvezetet használó jobboldal akar lenni, amely számos kérdésben – főleg a bel- és gazdaságpolitikában – eleve közelebb áll Marine Le Penhez, mint akár csak a legmérsékeltebb baloldalhoz.

Macron célja tehát 2024 után az volt, hogy a baloldalt – amelynek voksai nélkül a macronista és jobbközép tábor kispárt lenne csak a parlamentben – teljesen háttérbe szorítsa.

A macronista tábor a jobbközéppel alkotott kormányt – abszolút többségük nincs, de a túléléshez elegendő volt, hogy Marine Le Penék nem szavaztak ellenük. Michel Barnier-val szemben azonban összeállt a szélsőjobb és a baloldal, és a politikus alig 3 hónap után megbukott kormányfőként 2024 végén. Ezután kérte fel Macron François Bayrout, aki a francia politika régi motorosa, gyakorlatilag a „centrizmus“ szinonimája, ugyanis a katolikus hátterű politikus szociális gazdaságpolitikát és konzervatív társadalompolitikát képvisel és mindkét politikai tábor irányába nyitott. Elvileg neki kellett volna a macronista-jobbközép kisebbségi kormányt úgy vezetnie, hogy közben a baloldal és a szélsőjobboldal ellenállását kompromisszumokkal le tudja védeni.

Miután azonban most nyáron a hatalmas államadósság – mintegy a macroni nyolcéves gazdaságpolitika öröksége – miatt jelentős szigorításokat, megszorításokat jelentett be, végül bizalmi szavazást kezdeményezett maga ellen. Hogy pontosan miben is bízott – már ha tényleg az volt a célja, hogy hatalomban maradjon –, a francia sajtó se értette. Esetleg arra számíthatott, hogy az ellenzék nem fog ellene szavazni – márpedig ellentétben a képviselők által benyújtott bizalmatlansági indítvánnyal, ahol az összes képviselő többsége szükséges a kormány túléléséhez, a kormányfő által kezdeményezett bizalmi szavazás megnyeréséhez elegendő, ha a leadott szavazatok többségét megszerzi. Azaz ha a baloldali és szélsőjobboldali tábor nagyrésze nem vett volna részt a szavazáson, Bayrou elvileg győzhetett volna is – de semmiféle jel nem utalt előtte sem arra, hogy az ellenzék megtenné ezt a szívességet.

A bizalmatlansági szavazás másnapján illedelmesen az utcán is elköszöntek az addigi kormányfőtől a franciák. Fotó: Techet Péter, Strasbourg, 2025

A szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés kevesebb, mint másfél évvel a 2027 tavaszi elnökválasztás előtt már nem akar szívességeket tenni Macronnak, nehogy úgy tűnjék: része ő is „a rendszernek“; a baloldali tábor egysége pedig eleve szétesett, a többségben lévő mélenchonisták, zöldek és kommunisták pedig keményen rendszerellenes retorikát használnak. A baloldal eleve nem engedhette meg magának, hogy a neoliberális megszorító intézkedéseket bejelentő Bayrou az ő szavazataikkal éljen túl. Azaz szeptember 8-án, hétfő délután az történt, ami várható volt: Bayrou óriásit bukott a bizalmi szavazáson, ugyanis még saját jobbközép koalíciós partnere közül se szavazott mindenki bizalmat neki – a baloldal és a szélsőjobboldal pedig egységesen mondott nemet rá.

Franciaország azonban nemcsak emiatt látszott a politikai káosz közelébe sodródni: szeptember 10-ére a sárgamellényesekhez hasonló, ideológiailag eléggé eklektikus csoportok jelentették be, hogy utcai torlaszokkal, tüntetésekkel és egyes informatikai rendszerek tudatos betámadásával „leállítják“ az országot – a szélsőbaloldal és a zöldek támogatták is a megmozdulásokat – ; szeptember 18-ára pedig általános sztrájkot hirdettek a legnagyobb szakszervezetek.

Macron elnök azonban éppen ilyenkor – a rendkívüli helyzetekben – szokta nagyon is elemében érezni magát (néha eleve maga is rásegítve ilyen helyzetek előidézésére): ha káosz van a parlamentben és az utcán, akkor az elnök szuverenitása még inkább látszódik, kiemelkedik.