Az olasz történelem egy szakasza lezárult: elhunyt Silvio Berlusconi
Az olasz történelem egy szakasza lezárult: elhunyt Silvio Berlusconi
Hétfő délelőtt az egykori, háromszoros olasz kormányfő, a jobbközép Forza Italia párt elnöke a milánói San Raffaele klinikán 86 éves korában családja körében elhunyt.
A politikus azt ígérte, hogy 120 évig fog élni. Ezt az ígéretét most megszegte – de hatása az olasz politikára van olyan, mintha tényleg 120 évet élt volna.
Silvio Berlusconinál idén állapítottak meg vérrákot, egy hosszabb kezelés után nemrég azonban még hazatérhetett. Hívei a milánói San Raffaele-kórház előtt várták, a politikus azonban csak az autóból integetett nekik. Sokan bíztak abban, hogy Berlusconi végül ezt a csatáját is megnyeri, mint olyan sok másikat az életében. Pénteken azonban ismét kórházba került, június 12-én reggel a családja körében halt meg kora délelőtt.
Berlusconi milánói polgári családba született, katolikus intézményekben nevelkedett, majd a milánói egyetemen tanult jogot. A hetvenes évektől szállt be az üzleti világba, ahol sikeres építési, média- és sportvállalkozó lett. Az 1990-es évek elején lépett be az olasz politikába. A kívülálló vállalkozó imidzsét hozta, pedig azért előtte se volt olyan távol a hatalomtól: tagja volt a híres-hírhedt P2-páholynak is.
Miután azonban a kereszténydemokraták a korrupciós ügyeikben, a kommunisták pedig a Szovjetunió végével összeomlottak, az olasz közéletben egészen új terek és lehetőségek nyíltak meg. Berlusconi érkezését számos liberális, radikális (antiklerikális-kapitalista), szocialista politikus is üdvözölte.
Miközben másutt a baloldal harmadik útja hódított, sokan Berlusconiban látták meg az olasz Bill Clintont, aki gazdaságilag és társadalompolitikailag is liberalizálja a kedves, de kissé kusza és megmerevedett olasz életet.
Berlusconi szakított az addigi olasz politikai stílussal, amerikanizálta, mediatizálta, polarizálta az olasz politikát. A liberális remények persze hamar kipukkantak, a politikus ugyanis a második világháború után első olasz kormányfőként a posztfasisztákkal is koalíciót kötött. Gazdasági és magánéleti botrányai, bírósági perei, populista stílusa miatt pedig egyre inkább ő lett az olasz maradékbaloldal első számú mumusa: a maffiakapcsolatokkal rendelkező milánói milliárdos, szexista magánélettel és kiszólásokkal, posztfasiszta szövetségesekkel és jobboldali populista retorikával. Legyőzni nem tudták teljesen, de ellenséggé tették sikeresen.
Berlusconi azonban tényleg megújította az olasz politikát. A bürokratikus, hátsó szobákban kialkudott megállapodásokra épülő, kissé homályos olasz közéletbe világosságot vitt – azzal, hogy vagy vele voltál, vagy ellene. A médiáiban is egészen új stílust honosított meg: leegyszerűsített nyelvezet, félmeztelen nők, polarizáló viták.
Az olasz közéletben mindig minden hamarabb jelenik meg – az olaszok igazából történetük során mindig is trendszetterek voltak, és nem csak a divatban. Berlusconival megjelent az a posztmodern, populista látványpolitizálás, amely más országokban csak a 2010-es évektől erősödött fel. Nem véletlen, hogy a fiatal, még liberális Orbán Viktorra is nagy hatással volt Berlusconi, aki fociklubok mintájára építette fel a pártját, aki a médiát politikai eszközként használta, és aki tudta, hogy a politikában nem az számít, hogy jót vagy rosszat mondanak rólad, hanem hogy mindig rólad beszéljenek. Berlusconi akár kormányon, akár ellenzékben volt, az olasz politika középpontjában állt: mindenki hozzá képest határozta meg magát – vagy új Berlusconi akart lenni, vagy le akart a berlusconizmussal számolni.
Az olasz balközépnek alig volt más mondanivalója az elmúlt 30 évben, mint hogy ők nem Berlusconik – és legtöbbször ez nem is bizonyult elég meggyőző érvnek.
Berlusconi 2011-ben végleg távozni kényszerült a kormányfői posztról, és pártja azóta folyamatos lejtmenetben van. Azonban ahogy a balközép Repubblica napilap írta megemlékezésében: „nehéz elképzelni Olaszországot Berlusconi nélkül”. A külföld szemében ő volt a tipikus, klissészerű olasz macsó, aki nők fenekére csapkod, vidáman dalol és számos szerelme van; a belföldi baloldal szemében pedig ő volt azon szexista, korrupt, maffiózó Olaszország megtestesítője, amit le akartak volna győzni.
Olaszország az elmúlt jó harminc évben sokszor tényleg egyet jelentett Berlusconival – kritikaként vagy dicséretként.
A politikai ígéreteiből, Olaszország tényleges megújításából persze nem valósult meg sok minden – végül mégiscsak része lett az római palazzók világának. Berlusconi jobboldali populizmusa azonban még inkább stiláris, retorikai eszköz volt. Kormányon nem roncsolta az alkotmányos szerkezetet, és Putyinnal való személyes indíttatású barátsága ellenére is mindig megmaradt a transzatlantista irány mellett.
A Forza Italia idővel a jobbközép, liberális, városi, jómódú polgárság centrista pártja lett, amely sok tekintetben kiegyensúlyozó erő maradt az olasz jobboldalon. Berlusconi érdeme, hogy nem engedte át a jobboldal irányítását Matteo Salvininek – és az őt követő Giorgia Meloni is feladni kényszerült posztfasizmusát.
Berlusconi fénye már régóta megkopott, pártja 8-10 százalékra zuhant, és kérdéses, hogy az alapító halálát túl fogja-e élni. A berlusconista szavazók egyrésze bizonyosan Meloninál tud otthonra lelni, aki elindult nagy léptékben a közép felé. És közben az egykori balközép kormányfő, Matteo Renzi is a centrista polgárságnak szeretné felkínálni 2-3 százalékos minipártját. A Berlusconi-örökségért megindul majd a harc.
Berlusconi szerepét azonban nem tudja és fogja senki sem továbbvinni: Meloni nem egy olasz macsó, Salvini nem egy ügyes politikus, az Öt Csillag tartalmilag is populista, a Forza Italiában pedig nincs egyetlen karizmatikus vezér sem.
Berlusconi halálával az olasz történelem egy hasonlóan meghatározó, fontos korszaka zárul le, mint az 1990-es években az akkori pártszerkezet összeomlásával. Berlusconi az átmenet embere volt: a tömegpártok korszakát a médiapártok váltották le, a technokrata stílust a populista követte. Olaszországot nehéz lesz valóban Berlusconi nélkül elképzelni – de azért ez már most sem az ő országa volt. A balközépet egy fiatal politikusnő vezeti, aki nem a kommunisták utóvédharcait folytatná; az Öt Csillag már nemcsak stiláris populizmust kínál, hanem tényleg minden ellen politizál; a jobboldal vezérségét pedig Giorgia Meloni tudta megszerezni.
Berlusconi öröksége a korábbi, hidegháborús olasz politikával való szakítás. A hosszú, sokszor mulatságos átmenet. Hogy mi jön utána, azt már életében se tudta sikeresen meghatározni (nem sikerült valódi utódot találnia). „Berlusconi egy örök optimista volt” – mondta róla Franco Coppi, aki a politikust védte az elmúlt 15 év számos büntetőügyében. Várjuk hát optimizmussal az új trendeket, divatokat, amelyek ezúttal is bizonyosan Olaszországból fognak érkezni – most már Berlusconi után és nélkül.
Öt videó, ami közelebb visz a Berlusconi-jelenség megértéséhez
A holnap reggeli hírlevélben! Fizess elő, és nem maradsz le róla: