Befejezzük az újságírósiratást

„Kezdődhet az újságírósiratás!” Ez volt a címe az Azonnalin megjelent legelső cikknek 2017 június elsején. Techet Péter mai szemmel talán még szórakoztatóbb stílusparódiája arról szól, melyik közéleti szereplő hogyan kommentálná, hogy Bukovics Martinnal kitettek minket az épp akkor Tombor András Fidesz-közeli oligarcha tulajdonába került Mandinertől. Ekkor alapítottuk közösen az Azonnalit, most pedig ott tartunk, hogy Martint megint kitették – ezúttal a saját maga által alapított laptól –, én pedig azért lehetek még ott, mert gyeden lévő kismamaként a munka törvénykönyve értelmében nem lehet engem kirúgni.

Martin kirúgásának hírére kaptunk pár okos naugyézést kommentben, minthogy mégis mit vártunk, miután eladtuk az újságot egy politikusnak. Egyébként mi nem adtunk el semmit, hiszen pénzünk soha nem is volt az Azonnaliban – ellenben rengeteg munkánk (hétvégén, késő este, nyaralás közben is) igen. De hogy a naugyézés lényegére válaszoljak: nyilván bennünk is felvetődött jó párszor Ungár Péter 2018 júniusi beszállásakor meg azóta, hogy megéri-e a dolog a következő választást.

Hogy vállaltuk ezt a kockázatot, azt a történtek ellenére sem bántuk meg.

Ha akkor nem száll be Ungár befektetőként, akkor az Azonnali maradt volna egy kevesek által olvasott blogszerű platform napi maximum 1-2 cikkel. Így viszont bővülni tudtunk, lett kapacitásunk és forrásunk sokkal több bel- és külpolitikai témának utánamenni, a helyszínről tudósítani Európa-szerte a legizgalmasabb történésekről, és ezzel persze az olvasótáborunk is folyamatosan nőtt. Mindezt úgy, hogy a tulajdonos-politikus maximális beleszólása a tartalomba annyi volt, hogy:

„Nem akartok kimenni Londonba a brexit utáni EP-választásról tudósítani? Kifizetem!”

Az, hogy egy politikus több, mint három évig finanszírozott egy újságot, aminek a tartalmába nulla beleszólása volt, így is bő három évvel hosszabb idő annál, mint amit egy realista ember a magyar viszonyok közepette el tud képzelni egy ilyen felállás működésével kapcsolatban. Mint ahogy egy realista ember úgy igazán talán azon se lepődik meg, amin mi naiv felindulásunkban igen: hogy pont a választás előtt fél évvel lett hirtelen sok a „konfliktus” meg a „hatáskörtúllépés”, amire hivatkozva gyorsan meneszteni kellett az alapító főszerkesztőt, akinek a munkájáról addig ódákat zengtek a tulajok.

Siratni azonban nem is kifejezetten az Azonnalit kell,

hanem inkább az egész magyar médiát és újságírószakmát, ahol – kevés kivételtől eltekintve – már nem magától értetődő alapkövetelmény komplex témákat több oldalról bemutatni és forrásokkal alátámasztani, minden érintettet megszólaltatni, a kontextusnak rendesen utánajárni, egy témáról többféle véleményt leközölni vagy épp utólagos interjúletiltási kísérleteknek ellenállni.

Mindez pedig alapjaiban vezet a média presztízsvesztéséhez és az újságírószakma hitelességi válságához: ma egyes kommentelők őszintén nem értik, hogy mégis miért munka megszerkeszteni valamit, hiszen „ezek csak kiteszik a beérkezett cikkeket az oldalra”. Ez a hozzáállás nem meglepő egy magyar újságolvasótól annak fényében, hogy volt olyan pártelnök, aki – miután a beküldött véleménycikkét visszaküldtük azzal, hogy több ponton téves állításokból indul ki az érvelése – azzal szabadkozott, hogy más lapoknál „a szerkesztők általában meghagyják a szerzőnek a tévedés jogát”.

Ezt a gyakorlatot egyébként az egyik vezető portál is igazolta, amely egy másik prominens ellenzéki EU-politikus azon cikkét hozta le változtatás és korrekciók nélkül, amellyel kapcsolatban mi előzőleg jeleztük a szerzőnek, hogy nemzetközi intézményeket kever benne és külföldi pártneveket is rosszul használ. Ő javítás helyett inkább beküldte a hibás verziót ennek a másik portálnak, ahol simán át is ment a „szűrőn” – már ha volt egyáltalán ilyen.

A mindenoldali hírzajban egyre kevéssé lesz releváns állításokat factcheckelni, sőt, lassan a szakértelem is relatívnak tűnik, hiszen amint a covidjárvány megmutatja: gyökeresen eltérő valóságképet lehet leszűrni egy cikkből attól függően, hogy az újságíró mely szakértőt szólaltatja meg és pontosan mit kérdez tőle.

Nyilván egy újságíró nem érthet mindenhez, de valamihez azért mégis kellene, hogy értsen: ezért is fektettünk arra hangsúlyt az Azonnalinál, hogy próbáljunk a szakmában kialakult rossz reflexeken túllépni és minél nagyobb arányban olyan tehetséges emberekkel dolgozni, akik ugyan eredetileg nem újságírók, viszont tudnak közérthetően relevánsat mondani valamilyen szakterületről, legyen az történelem, gazdaság, vagy éppen Románia.

Miközben mi és az olvasók rengeteget tanultunk tőlük a szakterületükről, ők tőlünk tanultak remélhetőleg rengeteget az újságírásról. A tanulni akarás pedig szintén egy olyan dolog, aminek sajnos híján van a szakma egy jelentős része.

Ha már Romániát emlegettem az előbb, ideteszek egy képet Bukarest kevéssé ismert nevezetességéről, a Petőfi Sándor Művelődési Házról. Ezt még valamikor 2017 nyarán lőttem. Románia-fanok kedvéért megosztok egy insider infót is: Bukovics Martin már írja a szakértést az éppen aktuális román kormányválságról, szóval fizess elő a Gemištre!

Ennyit a temetésről, lássuk, mi lesz most!

Bár nem pont ezt akartam volna az Azonnalival megtanulni, a legfőbb tanulsága mégis az lett a projektnek, hogy nem lehet egyedül a magyar szellemi és politikai valóság szelével szembe pisilni, legalábbis nem sokáig. Ez a csoda három évig tartott.

A radikális igényesség kevesek kiváltsága, és nem is feltétlenül a hagyományos sajtón belül kell keresni: a Gemišt hírlevél ezen keveseknek szól, remélhetőleg ti is úgy találjátok majd, hogy érdemes lesz érte fizetni.

A magam részéről én az Azonnalira most egy jó ideig egyáltalán nem fogok írni, hanem csak ide. Azért mondom, hogy jó ideig, mert – miután gyeden lévő kismamaként kirúgni nem lehet – nem teszem meg azt a szívességet a tulajdonosoknak, hogy önként felmondjak. Motoszkáljon csak bennük a probléma, hogy milyen mondvacsinált „kommunikációs hibákra” vagy „hatáskörtúllépésre” hivatkozva fognak majd kirúgni, ha egyszer lejár az anyasági szabadságom.

Hogy miről fogok írni?

Szabadságról. Sajnos óriási Nostradamus vagyok, mert már tavaly év végén megmondtam, hogy a 2020-as bezárkózás és járványpara után 2021 nagy őrülete a koronavírus elleni védőoltás lesz. Azt viszont, hogy az oltatlanokat diszkrimináló apartheidrendszert szép sorban nálunk boldogabbnak gondolt nyugati országok veszik át Orbántól (úgy, hogy ilyenkor bezzeg nem reklámozzák, hogy az általuk máskor diktátorként kárhoztatott magyar miniszterelnöktől jött az ötlet), naiv módon sci-finek gondoltam. A koronavírus elintézte, hogy a megnyirbált szabadságjogok ne csak posztszocialista visszacsúszó országok polgárainak jelentsenek tapasztalható problémát: végre valami, amiben Európa zárkózik „fel” hozzánk!

Turisták egy olasz kompon Szardínia partjainál. Júliusban még lehetett csak úgy régiók között kompozgatni, most már ehhez is az uniós greenpass kell. Fotó: Bukovics Martin

Pénzről. A másik dolog, amit a koronavírus elintézett, hogy az EU tagállamai egy nagy közös hitelfelvételre szánták el magukat. Máris megy az izmozás azok között, akik csak akkor kérik az ingyenpénzt, ha azt el is lehet lopni, meg azok között, akik inkább akkor nem adnák oda, ami jár – szigorúan csak a jogállamiság jegyében. Hát még mi lesz, ha mindenki elkezd a seggére verni a pénznek, aztán meg a német alkotmánybíróság majd neadjisten bemondja, hogy amúgy Németország ekkora költekezést nem is finanszírozhatna. Közben az EU-s buborék egyik fontosnak láttatott problémája, hogy mikor élesítik már Magyarországgal szemben a nagy nehezen kialkudott jogállamisági mechanizmust – ami ugye a pénzek elvételének jogállami módja volna elvileg. A pénzen való pattogás különösen izgalmas lesz a 2022-es választásra ráfordulva, mert így akár egyszer valami belpolitikai folyománya is lenne annak, ami a „brüsszeli” buborékban történik – nem biztos amúgy, hogy az ellenzék jönne ki belőle jól.

Igazságról. Ha az ellenzéki mégiscsak jól jön ki a 2022-es választásból, akkor vakarhatják a fejüket, hogy mit csinálnak a Fidesz által kétharmaddal bebetonozott közjogi rendszerrel. Eddig olyan okos ötletek vetődtek fel, hogy feles többséggel kellene alkotmányozni, meg hogy az Alaptörvény a saját egyik rendelkezése (!) alapján volna érvénytelen. Ennél valami jobbat kellene kitalálni, mert ha következetesek a jogállamisági mechanizmussal a „brüsszeli bürokraták”, akkor ilyen ötletek megvalósításáért annyi pénzt kellene felfüggeszteni, hogy felkopik az állunk. Jogásznyelven írtam már erről hosszan és unalmasan, ide viszont röviden és érdekesen fogok.

Mindezt mérsékelt gyakorisággal, hiszen mégis csak egy gyeden lévő anyuka vagyok, szóval nemcsak a felmondási védelmet kell kiélveznem, hanem a babázást is.

Hamarosan többet tudhattok meg a Gemišt további szerzőiről is.

Jövő héttől már fizetős lesz a kontent, ne felejtsetek el előfizetni, érdemes!