Új, neu, Нова, nou: az endorsementek április 3. előtti nagy özöne!

Kire szavazzunk majd, és miért? Mi alapján mérlegeljünk? Mik azok a témák, amik fontosak? Milyen kijelentések tántorítanak el valakitől? Vállalható-e valaki csak azért, mert egy hangsúlyos témában azt gondolja, amit mi, de minden másban az ellenkezőjét? Felülír-e mindent a háború? És a járványkezelés? Miért az ellenzék? Miért a Fidesz? Miért a Kutyapárt? Miért a Mi Hazánk? És fordítva: miért nem?

Egyáltalán, van értelme elmenni szavazni egy illiberális demokráciában?

Bár ezt minden négy évben el szokták mondani, a járvány, a háború és ezek kezelése miatt tényleg ez lesz az eddigi legfontosabb választás Magyarországon, még úgy is, hogy láthatóan sem az ellenzék, sem a kormány nem kommunikál újabban mást: eltörölnék az értelmetlen korlátozásokat és békét akarnak.

Szeretnénk minél több véleményt látni arról, mik a szempontok ikszelés előtt. Mostantól április 3-ig rendszeresen jelentkeznek a Gemišt szerzőinek és felkért vendégszerzőinek véleménycikkei: elsőként Varsányi Bence, a korábbi Azonnali egyik legnépszerűbb publicistája írja meg, miért nem szavaz mégsem Márki-Zay Péterre.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én eddig minden választásnál jóval előre tudtam, hogy hova fogok ikszelni, a mostaninál viszont életemben először, pár hónap leforgása alatt kétszer is meggondoltam magam, hogy aztán ugyanoda térjek vissza, ahonnan elindultam

2014-ben már nem tudtam a Fideszt, és még nem tudtam a Jobbikot támogatni, így életem első választásán otthon maradtam, négy évvel később pedig sokakhoz hasonlóan én is elhittem, hogy a már nemnáci Jobbik leválthatja a kormányt.

Valódi változást akaróként viccpártra sem akartam eddig szavazni, mert ugyan a kutyapárt akcióit általában ötletesnek tartottam, jól rámutattak a jelenlegi rezsim abszurditására, valahogy mégis megvolt bennem az az érzés, hogy az Országgyűlésbe olyanokat szeretnék juttatni, akik komolyan veszik legalább saját magukat.

A 2019-es önkormányzati választások után már világossá vált számomra, hogy a következő években sem lesz igénye a magyar társadalomnak a harmadikutasságra, marad a narancs és a „szivárvány”.

Ezt a meggyőződésemet csak erősítette, hogy az egyetlen „más” jelölt, Márki-Zay Péter kvázi esélytelenként indult az előválasztáson tavaly ősszel. A két esemény közt eltelt időben viszont rájöttem, hogy akármilyen mókás dolgokat csinálnak a kétfarkúak, mióta önkormányzati képviselőik es alpolgármesterük is lett a fővárosban, vicces flashmobok ide vagy oda, elkezdtek komoly politikai szereplőkként viselkedni, és rengeteg, szerintem társadalmilag hasznos dolgot csinálni.

A voksomat már biztosnak éreztem az idei országgyűlési választásra, ráadásul nemcsak protestszavazatként, de nyugodt szívvel húztam volna be a Magyar Kétfarkú Kutyapártot a szavazólapon. Aztán megtörtént a lehetetlen, Márki-Zay Péter lett az „egyesült ellenzék” közös miniszterelnök-jelöltje, és akármennyire is irtózom Gyurcsányoktól, a szegfűtől, az LMP nevű viccpárttól, a karanténtálib Párbeszédtől és az elparizeresített Jobbiktól, valódi esélyt kezdtem látni a változásra – végre egy olyan jobboldali jelölt állt Orbánnal szemben, aki képes lehet összefogni az ún. ellenzéket.

A Telex persze rögtön le is csapott Márki-Zayra, a magyar Trumpként hivatkoztak rá, de hát mit is várhat az ember attól a laptól, amely élből elutasít bárkit, aki jobboldali, es olyan nagyinterjút közöl Gyurcsány Ferenccel, amit még a legelvetemültebb PR-szakember is megirigyelne.

A portál trumpozása csak megerősített abban, hogy Márki-Zay a helyes választás, viszont az élet nem ilyen egyszerű, és ahogyan teltek a hónapok, kénytelen lettem igazat adni nekik: a miniszterelnök-jelölt trumpozása mindössze előrelátás volt.

Most anélkül, hogy belemennék abba, hogy mi a véleményem a migránsozásról/buzizásról/fogyatékosozásról, szögezzük le: nem célszerű úgy miniszterelnökként, vagy akár csak egy nagyobbacska település vezetőjeként működni, hogy heti rendszerességgel kell a sajtónak és az egész országnak magyarázkodni arról, hogy amit mondtam, „azt nem is úgy gondoltam”, egyszerűen csak olyan meggondolatlanul locsogok-fecsegek, mint egy kiscsoportos óvodás.

Habár erre is léteznek megoldások, én személy szerint nem szeretnék olyan miniszterelnököt, akinek minden beszédet háromszor kell lecsekkolnia a sajtósának, és még akkor sem biztos sohasem, hogy nem „robban a bomba” egy random lakossági fórumon. Trump persze egészen más szinteken mozgott, Péterfi Juditnak talán nem kell majd elkoboznia Márki-Zay telefonját a választás napján, hogy ne tweeteljen hülyeségeket, de azt hiszem, érthető a hasonlat, és az orosz-ukrán háború kitörése óta fokozottan igaz, hogy felelős beszédre van szükség a politikusoktól.

A személyi problémákon kívül, bár sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, léteznek azért szakpolitikai kérdések is, és egy bizonyos ilyen miatt döntöttem el végleg, hogy nem szavazok az összefogásra.