Miért dékásodik el mindenki?
Eldékásodás: nehéz szó, még definiálni is, noha nagyjából mindenki érzi, mit jelent. Nem feltétlenül a Gyurcsány Ferenc oldalára állást. Nem a Dobrev-féle árnyékkormány igenlését. Inkább azt a fajta hozzáállást, amely szerint úgy lehet csak kormánykritikusnak lenni, hogy közben mindenféle józan észt vagy morális tartást hanyagolunk, hogy aki a csorda fősodrának ellentmond, annak nekiugrunk, kitakarjuk, hogy Orbán Viktor utálatának rendelnek alá mindent, akár azt is, ha egy lap magát azzal hirdeti, hogy korrekt. A dékásodás a sokszínűség tagadása, a kíváncsiság halála, az önkéntes beállás a lövészárokba, a valóság szándékos lebutítása, függetlenül attól, hogy elszenvedői mit gondolnak a jelenségnek nevet adó Demokratikus Koalícióról.
De biztos, hogy erről van szó, nem pedig arról, hogy 12 évnyi NER után már nincs mi újat mondani? Hogy olyan szintű a fásultság, a következmények hiánya, hogy az vagy kiégéshez, a médiából való kivonuláshoz, vagy szellemi bénultsághoz vezet? Egyáltalán, szellemi bénultság ez, vagy ellenkezőleg, tudatos bevonulás a frontvonalak mögé, hogy Orbánék leváltását követően végre ismét szabadon lehessen újságot írni? A dékásodás az új magyar nyugatosság, az új kívánatos ellenzéki normalitás?
Nyolc különböző véleményt olvashatsz erről: Mandula Viktor, a Nyugati Fény alapítója, frissen távozott főszerkesztője válaszát később kaptuk meg, így a hírlevélben kiküldeni nem tudtuk már (ezért tőle és olvasóinktól is elnézést kérünk), viszont itt már szerepel.
Balogh Gábor, publicista:
A 2023-as év egyik közéleti slágerszava valószínűleg az eldékásodás lesz. És nem elsősorban Gyurcsány Ferenc pártjának egyre gyorsabb gyarapodása miatt. Ez csak a tünete egy sokkal szélesebb körű és veszélyesebb társadalmi folyamatnak.
Lassan nem telik el úgy hét, hogy egy újabb helyi vagy országos politikus ne jelentené be, hogy csatlakozik a Demokratikus Koalícióhoz. Ezt rendre a párt szervezettségével, dinamizmusával, életképességével indokolják, s a legtöbben nem mulasztják el hozzáfűzni, hogy csak ez a politikai erő képes leváltani a kormányt. Ez utóbbi nyilvánvalóan nem igaz (legalábbis 2023 januárjában egészen biztosan nem az), de a többi is inkább csak arra szolgál, hogy elfedje azt, amit kínos enne bevallani: az elvek feláldozását a népszerűség oltárán.
Holott ez az, ami egyedül igazán fontos ezekben a történetekben. Nemcsak azért, mert rámutat a magyar politikai garnitúra gumigerincű gyávaságára és elkeseredett, kiégett ötlettelenségére. Hanem mindenekelőtt azért, mert pusztán a hideg racionalitást tekintve a DK-hoz csatlakozóknak van igaza. Jelen állás szerint az ellenzéki szcénában valóban egyedül a gyurcsányizmusnak van jövője.
Ugyanis nemcsak a politikusok elkeseredettek, kiégettek és ötlettelenek, de a kormánykritikus közvélemény egyre nagyobb része is. Előbbiek nem tesznek mást, mint igazodnak az utóbbihoz, amelyért persze komoly felelősség terheli őket is. Hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás, ezúttal teljesen felesleges kérdés. Mert a tyúkhoz nincs közünk, a tojást viszont mi esszük meg. A pártok döntéshozó elitjére nincs ráhatásunk, de a saját gondolatainkra, érzéseinkre azért talán igen. Még. Ameddig fel nem adjuk a maradék szellemi és erkölcsi önrendelkezésünket is.
Mert hát ama bizonyos dékásodás mögött ez áll. Először feladtuk a reményt, hogy bármin is változtathatunk. Elengedtük az álmodás, sőt, már a tervezés jogát is. Aztán lemondtunk az igényről is, hogy legalább a kormányváltást ígérők álmodjanak és tervezzenek – a soha el nem nyert bársonyszékek, és a soha fel nem állított intézmények vezető posztjainak elosztásán túl. Kukába dobtuk nemcsak az ideológiákat, de a világnézetet, egyáltalán a világ nézését is. Mit bámuljunk rajta, nem elég, ha tudjuk, hogy utáljuk az egészet?
Nem akarunk már liberálisok, szocdemek, konzervatívok lenni. Még jobb- és baloldaliak sem. Nem akarunk valamilyenek lenni. Mert egyedül csak az fontos, hogy tartozzunk valahová. Mind együtt, egységesen azok közé, akik rühellik ezt a rendszert. Nem akarjuk véletlenül sem megsérteni az ellenzéki falanxban mellettünk állót, így hát inkább nem mondunk semmiről semmit. Csak ordítunk. Félmondatokat, gúnyneveket, gyomorból felbuggyanó szavakat.
Óegygé, bajszosszar, putyinpincsi, diktatúra! Rohadt bátornak érezzük magunkat, hogy az éterbe kiabálunk pár ellenzéki mémgyárban fröccsöntött jelszót – s közben reménytelenül gyávák lettünk ahhoz, hogy valóban elmondjuk, amit gondolunk. Mert, akinek nem véres a torka az ordítástól, aki csak beszél, emberi hangon, értelmes mondatokban, arra rásütik, hogy csak suttogni mer. Hogy sunnyog. Szájat húz. Fanyalog. Kihátrál. Átáll. Megvették.
Akinek a jelen valóság ökölbe szorult lelkű gyűlöletén kívül bármi más mondanivalója van, az áruló. Nem egyszerűen az ellenzéket, a demokráciát vagy Európát árulja el, még ha ezeket a bélyegeket is sütjük rá. Az igazságot magunknak sem merjük bevallani: a reménytelenségünket árulja el. Mert van pofája arról beszélni, mi lesz majd a közös révületben követelt és várt kormányváltás után. Vagy, hogy mit lehetne tenni addig azon kívül, hogy összebújunk a keserűség akolmelegében.
Hát nem érti, hogy ebben az országban, ebben a korban, ezzel a néppel úgysem lehet kezdeni semmit?! Még azt is a kis örömet is elvenné tőlünk, hogy összekapaszkodva, mi maroknyi, gondolkodó, tisztességes magyar, biztosítsuk egymást arról, mennyivel jobbak vagyunk, mint az összes többi! Hát, nem, ezt nem adjuk! Mi csak azokban bízunk, akik azt ígérik nekünk, hogy ez így marad. Hogy együtt maradunk, és élőláncot alkotva zárjuk ki köreinkből a valóságot. Így leszünk dékások.
Ezer dologért lehet jogosan kárhoztatni Gyurcsány Ferencet. A DK mint párt útját is számos piszkos politikai alku kíséri, ám erősödésük egyenes következménye annak, amivé a magyar ellenzéki közvélemény az elmúlt 1-2 évben vált. Amivé hagytuk, hogy váljon. Ebben a toxikus légkörben minden más elpusztul, a DK viszont olyan politikai mutáns, amit pontosan erre tenyésztettek ki.
Ama bizonyos dékásodás mögött nem az áll, ami van. Hanem az, ami nincs. S egyelőre nem látszik belőle más kiút, mint, hogy ezzel az alattomosan lopakodó Semmivel szembe szegezzük a bátran vállalt Valamit. Ez a Valami jelenleg az ismét kétosztatúvá nyomorított magyar közélet lövészárkai közti senkiföldjén található. Ide behatolni nem kényelmes séta, tele van gránáttölcsérrel, szögesdróttal és aknával. Ide nem az indul el, akinek ehhez van kedve. Hanem az, aki rájött, hogy maradni még vakmerőbb lenne.
Mandula Viktor, a Nyugati Fény alapítója, volt főszerkesztője:
Kezdjük egy definíciós vitával: tény, hogy minden szubkultúra megítélésére a saját legradikálisabb hívei jelentik a legnagyobb veszélyt, de ahogy a feminizmust nem méltányos csak a feminácikkal, vagy a futballrajongást a fociultrákkal azonosítani, úgy a DK-t sem érdemes pusztán a hardcore rajongótábora alapján megítélni.
Nyilván a HírTV az egyfogú, éljenagyurcsán'-t óbégató bácsit, Hont András meg a helyesírási hibákkal és három felkiáltójellel kommunikáló DK-rajongót fogja bemutatni a Facebook-oldalán, mert ahhoz viszonyítva tudja a legkönnyebben demonstrálni a saját vélt felsőbbrendűségét, de nem gondolhatod komolyan, hogy a DK egymilliós szavazótábora csupa ilyen emberből állna.
Ha korrekt elemzésre vállalkozunk, akkor érdemes elengedni a sztereotípiáinkat, és egy közösséget nem az ellenfelei által ráerőltetett képpel azonosítani. Ilyenformán tehát az általad leírni próbált jelenségre nem adekvát megnevezés a dékásodás.
Mindeközben az általad leírt tendenciák részben valósak: a szekértáborokba rendeződés, a radikalizálódás, a gondolat olykor indulattal való pótlása az ellenzéki oldalon mind-mind megfigyelhető irány, nem csak a DK szavazói körében.
A fizika ismerői számára azonban semmi meglepő nincs ebben. Newton harmadik törvénye: hatás-ellenhatás, vagy akció-reakció törvénye.
Olyan mennyiségű és minőségű normasértést vitt véghez a Fidesz a kormányzása során (magánnyugdíjak ellopása, civil szervezetek üldözése, ellenzéki média kinyírása, komplett iparágak lenyúlása, EU-ellenes kampány, közben a keleti diktátorokkal haverkodás, uniós pénzekből gennyesre hizlalt oligarchák, MTA és az egyetemek lenyúlása, közmédiás-kesmás-megafonos agymosás adófizetői százmilliárdokból, stb. nem sorolom végig) ami óhatatlanul radikalizálja a vele szemben állókat.
Tehetetlen dühöt éreznek az ellenzékiek tömegei, amikor látják a 47 százalékos élelmiszer-infláció melletti 15 százalékos nyugdíj„emelést”, a pufidzsekis NER-kölykök százmilliós karóráit, vagy a vádemelésért felelős Polt Péter bűnpártolását, és azt gondolják, hogy itt egy olyan kártékony, erőszakos, cinikus hatalom van kormányon, amit el kell takarítani bármi áron, és ebben a harcban, nyilván az erő felé fognak gravitálni, mert egy tankkal szemben nem azt fogod küldeni, aki egy szalonnázó bicskát tud felmutatni, hanem azt, aki legalább egy Molotov-koktélt. (Költői kép, még mielőtt..)
Bármilyen jóleső érzés is a virtue signalling, a magunk felsőbbrendűségének a kényszerközépre való helyezkedéssel történő reprezentálása, az a helyzet, hogy a dolgok idáig fajulásában nem szimmetrikusak a két oldal bűnei.
A Fidesz hozott be a 2002-es választások elvesztése után egy olyan toxikus politizálást, ami kitermelte azt az idegbajos kettéosztottságot, ami miatt nem tudunk egy olyan közepesen boldogtalan életet sem élni, mint a lengyelek, a csehek vagy a szlovákok. Nyilván messzire vezető kérdések, hogy másfél évtizednyi váltógazdálkodás után miért tudott a Fidesz állandóra berendezkedni Magyarországon (röviden: a demokratikus hagyományok és a Márai-értelemben vett citoyen középosztály hiánya miatt), és hogy leszünk-e valaha olyan békés társadalom, ahol az átlagpolgár azt sem tudja, hogyan hívják az aktuális miniszterelnököt, nemhogy ölre menjen érte (röviden: nem).
Lesti Ágnes, kommunikációs szakember, publicista:
A polarizáció, amiről beszélünk, globális jelenség, ami abból következik, hogy nincs valós politikai vagy ideológiai alternatíva, csupán annak látszata.
A szekértáborokra szakadás, ezek ideológiájának kritika nélküli elfogadása, a valóság leegyszerűsítésére irányuló primitív gondolkodásmód és uszító hitványság a nyugati társadalmak többségében megjelenik. Az eldékásodás ennek a helyi, magyar megnyilvánulása.
Egyszer már kifejtettem véleményem a magyar ellenzéki sajtó sznobériájával és az erre adott NER-es reakciós médiával kapcsolatban, akit ez érdekel, itt olvashatja. Viszont mindezt csupán magyar kontextusban vizsgálni, a globális elit érdekeit és hálózatrendszerét figyelmen kívül hagyva, felesleges lenne.
„Találd ki hány üzemben készülnek a Procter&Gamble termékei” – szegezte nekem a kérdést a P&G egyik vezetője. „Egy. És találd ki, hány formulát használnak. Egyet.” A Head and Shoulders, Pantene, Herbal Essences mind ugyanabból a gyárból kerül ki, az illatanyagban és tubuson levő üzenetben különböznek csak. Bár első ránézésre a választék hatalmas, ugyanazt kapja a fogyasztó, bárhogy is választ. A politika sem más, mint egy fogyasztási cikk, amivel az identitásunkat és világról alkotott elképzelésünket fejezzük ki. Ahelyett, hogy a tubusok hátulján az összetevőket nézné, a társadalom nagy része inkább a marketingüzenetek és színes képek alapján választ.
Az emberek elé nem hatásfokvizsgálatokat és vakcinafejlesztők kutatásait teszik, inkább az ezekből kreált egyszerű politikai üzeneteket: „Az oltások működnek, az ország működik” vagy „A kínai és orosz oltások hatástalanok, Orbán megöl minket”. Persze ez megint nem magyar sajátosság, és itt újra a globális elit és tőke érdekei mutatkoznak meg: Bill Gates alapítványa, ami részvényes több vakcinafejlesztő cégben, a WHO második legnagyobb adományozója, amely szervezetre hivatkozva hozza a közösségi szabályait és állapítja meg, mi számít dezinformációnak a Google és a Meta. A magyar közélet annyiban reagál a globális elit érdekekeit kiszolgáló szempontokra, hogy ahelyett, hogy ezeket támadná, inkább a maga érdekeinek megfelelően pozícionálja és gyárt belőlük egyszerű, könnyen emészthető üzeneteket.
Aki a szabad újságírás virradatát Orbán bukásában látja, csalódni fog. Aki tényleg változásról álmodozik, az ezt fölülről nem várhatja. Amíg az emberek nem hajlandóak alulról szerveződni és egymást támogatni (akár a Gemišt és annak támogatói), addig megoldást a dékásodásra és a globális polarizálódásra nem nagyon látok.
Isztin Péter, közgazdász:
A piaci verseny, a tény, hogy különböző termelők vagy eladók versenyeznek a kegyeinkért, többnyire növeli a társadalmi jólétet. Van, amikor viszont egy termék előállításának majd elfogyasztásának olyan pozitív vagy negatív hatásai is vannak, amelyeket a termék előállítói és fogyasztói nem vesznek figyelembe, és ezért a kérdéses dologból „túl sokat” vagy „túl keveset” állítanak elő. Ezt a szituációt a közgazdaságtan (pozitív vagy negatív) externáliának nevezi.
A médiapiacokon is jelen lehetnek ilyen hatások. Az „eldékásodásról” egy David Hume és Adam Smith közötti vita jut eszembe. Adam Smith az anglikán államegyház ellen és a vallások szabad piaca mellett tört lándzsát, azon az alapon, hogy a különböző kis felekezetek versenye olyan egyensúlyt eredményez majd, amelyben a hívek erkölcsi fejlődése a lehető legnagyobb mértékben teljesedhet ki.
Az elméletet igazolta a tapasztalat: a hagyományosan szabad valláspiacra támaszkodó Egyesült Államok a mai napig vallásosabb, mint a hagyományosan vallási privilégiumokat osztogató európai országok. Hume az érveléssel egyetértett, de a következtetéssel nem. Szerinte ugyanis a vallások versenye leginkább fanatizmust szül, míg egy ellustult monopol egyháztól kevésbé kell tartani.
Talán ez történik ma az ellenzéki média- és társadalmi piacon: verseny a „jóemberkedésben”. De nem csak ez: az online térben a disszenterek megbüntetése is nagyon olcsó, elég egy-két gyalázkodó kommentet írni, és ha sokan csinálják, hamar olyan helyzetben találja magát az ember, hogy nem mer ellentmondani a csordaszellemnek. Hogy mi erre a megoldás? Semmiképpen sem a verseny csökkentése; de egyes médiumoknak érdemes lehet más marginon versenyezni. A Gemišt például megtalált egy olyan piaci rést, amelyben úgy is előnyre tud szert tenni, hogy ellenáll az „eldékásodásnak”. Talán a jövőben lesz ilyenből több.
Vándor Ágnes, korábbi oknyomozó újságíró:
Gyurcsány Ferenc korábbi koalíciójának kétharmados veresége után, 2011. október 22-én jelentette be a DK megalapítását. Hogy 12 évvel később, 2023-ban egy szerkesztőségben egyáltalán megfogalmazódhat a kérdés a közélet eldékásodásáról, számomra komoly betegségtünetre utal. Hogy mi és miért dékásodhatott el, ha ez egyáltalán igaz, s nem káprázat, arra nehéz válaszolni, mert lényegében fogalmunk sincs semmiről, ami a világunkban jelenleg zajlik, bár ezt sokan és ügyesen palástolják.
Például a közösségi diskurzus egyik kitüntetett terepén, a Facebookon, ahol a pártok, a politikai szereplők sokkal rafináltabban vannak jelen, semmint az látszana. Mert vannak a DK-nak is nyíltan jegyzett felületei, ilyen például a Nyugati Fény, de még annak a szerzői sem mindig szívesen vállalják ezt a kötődést. Egyik munkatársuk például azért csapta rám sértetten az ajtót, törölt az ismerősei közül, mert feltettem a kérdést, hogy szerzője-e a Nyugati Fénynek (pedig egy darabig benne volt az impresszumban is).
A Facebook álarcosbáljában mindenki szereti a maga vágyott arcát mutatni. Például szabadnak, függetlennek, mindenféle elfogultságtól mentes értelmiséginek látszani. Na, ez a típus például nagyon arat. És számukra például Gyurcsány, ha nem is nyíltan, de vállalható arc. Mert nem Orbán. És mert
Gyurcsány imidzse kötődik ahhoz a nyugatias, liberális, magát progresszívnek tekintő ideológiához, melynek képviselői történetesen épp az utóbbi néhány évben mutatták meg a maguk agresszívan intoleráns és vitaképtelen arcát, amikor a társadalom iránt felelős jóember képében próbálták mindenkire rányomni a maguk félelemből fakadó újkori rendpártiságát és világlátását.
Hogy mit jelenthet a mai magyar ellenzék eldékásodása? Hogy mitől annyira sérülékeny? Hogy miért vitaképtelen? Bármennyire is ellenállunk neki, a saját bőrünkön vagyunk kénytelenek érzékelni, hogy egy soha nem volt és egyre abszurdabbá váló világot élünk. Ráadásul most minden és mindenki megmutatja a maga eddig rejtett arcát. Aki nyitott, aki képes rá, az most megláthatja a globális médián és az eddigi egyezményesen elfogadott okosságokon túli valódi, új összefüggéseket. Aki viszont most képtelen kilépni a megszokott gondolatiságából, képtelen kilépni a megszokott kereteiből, annak ez a világ gyakorlatilag el és befogadhatatlanná válik, az minden módon tiltakozik ellene.
Az ellenállásnak nagyon sok formája létezik, a másikkal szembeni acsarkodás, a gondolattalan szlogenek és vélt igazságok skandálása ezek közé tartozik. Mindennek a lelki háttere, hogy félünk, ezért kiszolgáltatottá válunk. Például mindannak a mesterségesen keltett pániknak és emberek közötti megosztásoknak, melyek hátterében az az egyre szűkülő elit áll, melynek tulajdonába a világ, benne Magyarország javainak döntő hányada került és kerül.
Ez az elit nem gonosz, csak az érdekei hajtják minden létező határon túl. Ahogy amúgy mindannyiunkat. Az igazi változáshoz tehát arra van szükség, amire eddig még soha az emberiség történetében példa nem volt: szembenézésre önmagunkkal, azzal, hogy miért is látunk mi a másik embertársunkban legyőzendő, megelőzendő gyakorlatilag versenytársat, ha nem éppen ellenséget.
Sokan gondoljuk, hogy paradox módon pont a mostani káosz nyújthat egy minden eddiginél nagyobb lehetőséget eddigi emberi működéseink meghaladására. Ehhez azonban ki kell jönnünk abból a gyermeki működésből, amikor parancsszóra utáljuk a másikat, mert az dékás, fideszes, oltott vagy éppen hottentotta.
Vissza kell vegyük az irányitást a maguk önző érdekeit képviselő hatalmi tényezők kezéből, de ehhez magunkra is kell vetnünk egy őszinte pillantást. Tudom, ennek már a gondolata is sokak számára röhejes és elképzelhetetlen. Pedig nincs másik út. Vagy maradunk örökre a Gyurcsányok és az Orbánok által lenyúlt és megvezetett alattvalók, ebben a mostani rendszerben nem is lehetünk mások, vagy ráébredünk a saját személyes és közös erőnkre. Akkor is, ha ehhez le kell mondanunk mindarról az ítélkezésről, minősítgetésről, kioktatásról, arroganciáról, dékás és fideszes kizárólagosságról, amivel például a Facebookon is kezeljük egymást.
Ha túl akarjuk élni ezeket az időket, előbb-utóbb kénytelenek leszünk a másikra tekintettel lenni és a mostani harcos szembenállás helyett az együttműködést választani. Máskülönben megyünk mindannyian a lecsóba.
Szombathy Pál, újságíró:
Annyiféle okokból dékásodik el sokféle eldékásodó, amúgy eredendően sosemvolt dékás, hogy érdemes a legfontosabb mozgatórugónál maradni: O1g – a gyűlölet, ami mindent felülír: jómodort, józanságot, kíváncsiságot, kétkedést, realizmust, bármit.
A jelenség lényege az érzelem, valamint az érdek házassága. Gyűlölöd Orbánt és a kurzust, mert kimaradsz mindenből, amiben előtte benne voltál, közelében voltál vagy szeretnél majd egyszer benne lenni: hatalomban, fontosságban, társaságban; gyűlöleted pedig dupla, sőt tripla, ha nem is egy másik hatalom részese és barátja voltál előtte, hanem egyenesen éppen ez a bagázs lökött ki magából, s vesztetted el önnön fontosságodat, befolyásodat. (Lásd: nem én hagytam el a pártomat, hanem a pártom engem. Az „igazi konzervatív” a dékáuniverzumban olyan, mint a piacon láncra verve táncoltatott, fejes salátán tartott kopott medve.)
Azért is csábító ellenzéki jelenség az eldékásodás, mert az ember alapvetően szeret erős csoportokhoz tartozni, méghozzá a győzelem és a siker reményében – s a legtöbb ember az erőből ért legjobban, abból pedig a dékásításon dolgozók mutatnak fel a legtöbbet 12 év óta, vagyis sokakban valóban ösztönös/tudatos lehet a bevonulás a dékás védőernyő alá, ha még piciny életükben akarnak valami pozíciót, feladatot, hatalmacskát a posztorbánus, kitudja, mikori új világban.
Nem, ez nem az új nyugatosság, bármit jelentsen is az: ez sokkal inkább a vak gyűlölet, a szimpla érzelem, a félelem a jelentéktelenségtől s hátrasorolástól, vagy egyszerűen az ősi, sokszor ösztönös, nem hidegen számító helyezkedés, mely fakadhat becsületes módon is 12 év kilátástalan, frusztrált elkeseredéséből.
A dékásodás azonban sajnos minden elemében a szabadság feladása, mert a szabadsághoz való ragaszkodás valami egészen mással jár, nem tapasztalt nehézségekkel, kockázatos küzdelmekkel, kétséges kilátásokkal, az egyéni bukás rémisztő esélyével, a félretettség érzésével.
Az eldékásodott attitűd akarata ellenére voltaképpen egy tükrön keresztül az Orbánverzumba vezet. Méghozzá a Karmelita és a Szemlőhegy között titkos informalitásban feszülő Óhajok Hídján keresztül: én is hatalmas szeretnék lenni.
Kohán Mátyás, újságíró (Mandiner):
Magyarország ma olyan időt él – ezt neveztem pár hónapja rosszkedvünk nyarának –, amelyet minden jóérzésű magyarnak fáj megélni. Részt veszünk egy meglehetősen drága párterápiában az Európai Unióval (szándékosan nem Bizottságot írtam), amelyből pillanatnyilag sem kint, sem idehaza nincs a fejében senkinek az exit-stratégia. Van egy brutális élelmiszerinflációnk, amire – miután a gázárat meg a forintot lehántottuk róla – igazán senkinek nincs jó magyarázata: a bal sarokban Pogátsa Zoltán elemzéseket szeretne olvasni, a jobb sarokban György László nem érti, hogy miért pont nálunk van „agresszív árazás”, a jegybank meg „a magyar élelmiszeripar hatékonytalanságával” elkeni az egészet.
Plusz „ukrán-orosz háború” becenéven bugyborékol köröttünk egy globális kataklizma, és világosan látszik, hogy az európai fősodor erre rossz választ adott. Csak az nem látszik, mi okozna nekünk kevesebb kárt: elfogadni az ő rossz válaszukat, vagy kísérletezni egy sajáttal. Ösztönösen, zsigerien, porcok között fáj, ami van. Tizenegy évnyi stabilitás fordult a visszájára.
Hogy ebből miért felelős – a legkiterjesztőbb értelemben – „Orbán”, arról lehet vitatkozni. Én képviselek egy álláspontot (azt, hogy kevésbé), mások egy másikat. De egyet háromjegyű IQ birtokában mindenki tud: önmagában „Orbán” leváltásától nem fogja el az Uniót heveny hungarofília, nem lesz olcsóbb a tejföl, nem áll elő a háborúra a tökéletes válasz. Ennél több kell: kidolgozott, több éves szakpolitikai tervek, szövetségépítés, tartalékképzés, nagy intézményi reformok. Klasszikus értelemben vett politikai munka kell ahhoz, hogy jobb legyen.
Az ellenzék pedig pontosan tudja, hogy erre a politikai munkára képtelen.
Marad tehát a dac: a dehogynem. Dehogynem lenne Orbán nélkül olcsóbb a tejföl, magyarbarát az EU, biztonságosabb a világ. Meg marad a reménykedés, hogy élnek elegen kétjegyű IQ-val, akik ezt el is hiszik. Csakhogy ebben a sarokban már ott a DK. Aki erre megy, eldékásodik. Bármi máshoz tudni, olvasni, gondolkodni kéne.
Bakó Bea, jogász, újságíró:
Nem csak a totális hatalom, de a totális jelentéktelenség is az őrületbe kergetheti az embert. Leginkább ez az oka annak, hogy a lövészárkok mélyítése ennyire extrém formát öltött. Az, hogy a politika eldékásodik, nem túl meglepő: az, hogy a másik üzenetének az ellenkezőjét minél lebutítottabb formában és minél hangosabban kiabáljuk mindenféle árnyalás nélkül, elég sok demokráciában a politikai kommunikáció alapvető receptje, nem csak Magyarországon. Ellenzékből főleg tét nélkül lehet nagyokat mondani, de nálunk mondjuk kormányzati pozícióból is pirulás nélkül megy a sulykolás és a hazudozás.
Figyelemreméltóbb és szomorúbb jelenség a „független” sajtó eldékásodása, amire nem mentség a kormányoldal összes médiaügyi bűne sem: sem a százmilliárdból fenntartott közmédiának csúfolt propagandagépezet, sem a hasonló kvalitásokkal bíró jobbos médiabirodalom, sem az, hogy Orbán Viktor csak a baráti médiának ad interjút és időként a kommunizmusra emlékeztető módszerekkel csuklóztatják a kormányzati sajtótájékoztatóra bejutni akaró újságírókat. Mindezek ellenére, sőt, pont mindezek miatt kellene a nemfideszes médiának valódi médiaként és nem másikoldali propagandagépezetként működnie, és nagyon sajnálatos, hogy mára szinte teljesen képtelenné vált erre.
Már a 2022-es kampány előtt is az volt néha a benyomásom, hogy ezeknek kezd minden mindegy lenni, és úgy tűnt számomra, hogy azért, mert szép lassan belecsavarodnak a jelentéktelenség tudatába: hogy hiába van sok olvasójuk, akkor is csak egy nagy buborékba kiabálnak, hogy hiába lepleznek le pofátlanabbnál pofátlanabb korrupciós ügyeket, azoknak csak elvétve lesz valami következménye, hogy hiába írják le a nyilvánvalót, a kormány a médiájával és az influenszereivel tömegeknek beszéli be az ellenkezőjét.
Nem csodálom, hogy ezt sokan kiábrándítóként, őrjítőként élik meg. Azt viszont csodálom, hogy a nyilvánosságban dolgozó, a közvéleményt alakító újságírókban nincs annyi önreflexió és a felelősségérzet, hogy ilyenkor feltegyék maguknak a kérdést: mindezen nehézségek ellenére, óriási ellenszélben és szardobálás közepette is képesek-e a munkájukat tisztességesen végezni, vagy inkább egy kis szünetet kellene tartaniuk és elmenni valami tök mást csinálni 1-2 évre a mentális jóllét és regenerálódás jegyében?
Ehelyett a 2022-es kampányban a „független” sajtó nagyrészt szemérmetlenül nyomta az ellenzéki propagandát, olyannyira, hogy az már az ellenzéki szavazók egy jelentős részét is zavarta. Az erről szóló kutatás sajtószemléiből persze valahogy pont ez a mellékes információ maradt ki, sőt, amikor a kutatást végző politológus egy interjúban felhívta az újságíró figyelmét erre az adatra, akkor jól ki lett oktatva, hogy egyenlőségjelet tesz A Propaganda és A Valódi Független Újságírás közé.
Az újságírói minimumsztenderdek tendenciaszerű feladása és a hírérték terén eluralkodó egyre dadaistább szerkesztési elvek a 2022-es bukta után egyre inkább a norma részévé váltak. Amikor legyintéssel elintézik, hogy az ellenzék óriási pénzeket kapott a kampányban Amerikából, de napokig rugóznak például azon, hogy Orbán a templomból kijőve se nyilatkozott, és címeket hamisítanak meg, majd nem közlik le a helyesbítést, akkor egyre kevesebb szakmai és morális alap látszik a fideszes média propagandistáinak hangos lenézésére.
Azzal kell persze zárnom, hogy kétoldali propaganda helyett olvass inkább Gemištet, de a műfajból és a lehetőségekből adódóan mi nem tudunk és nem is akarunk mindenről írni. Amiről írunk, arról viszont nem a lövészárokból.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.