Hétfőn a lövészárokban már tudja az ukrán katona, hogy Orbán mit mondott pénteken a rádióban

Interjú az egyetlen Kelet-Ukrajnában élő magyar haditudósítóval, Győri Boldizsárral

Most, hogy az alaszkai Trump-Putyin-, majd a washingtoni Trump-Zelenszkij-EU-találkozók apropóján ismét mindenki az orosz-ukrán háborúról beszél, mi sem tehetünk másként. Geopolitikai ködszurkálás helyett a terepre nézünk. Győri Boldizsár (aki amúgy az általunk alapított-vitt Azonnalinál kezdte a pályáját, többek közt az USA elnökválasztási kampányából tudósított a helyszínről) közel egy éve, tavaly szeptember közepe óta él Kelet-Ukrajnában, harkivi bázissal, onnan tudósítja a magyar sajtó mellett a nemzetközi médiát is – azaz ő az egyetlen olyan magyarországi újságíró, aki állandóan jelen van Ukrajnában. Pár napja a Substack-oldalát is aktívabban kezeli, érdemes követni. Többek között arról kérdeztük, hogy pontosan hogyan kell elképzelnünk a munkáját, mennyiben függ az ukrán hatóságok jóindulatától, és hogyan látják a Donbaszban a frontvonal mellett élők a világpolitikát.

Interjúalanyunk, Győri Boldizsár. Fotó: Jean Michel

Mielőtt elkezdtük volna az interjút, mutattad, hogy Kramatorszk főterén ülsz egy padon, kilométerekre a frontvonaltól. Milyen ott most a hangulat?

Mának élés és nihil – nem morális értelemben, hanem egyfajta földhözragadt, jövőbe nem tekintő, traumatizált várakozás, hogy majd történik valami, de senki nem tudja pontosan, hogy mi. Az elmúlt napok Putyin-Trump-Zelenszkij-EU-találkozóitól itt semmit nem várnak. Ők a béka a vízben, ami hamarosan felforr körülöttük.

Aki tudott, mostanra már elment, az öregek, a mozgássérültek, a szegények és a makacsok maradtak. Kramatorszk ma egy kihalt város, ahol minden ház magán viseli a háború nyomait, minimum az ablakok be vannak rajtuk deszkázva, hogy ne vigye be őket a légnyomás. Aki maradt, annak nincs pénze innen elmenni, mert nem tudják kifizetni a Közép- vagy Nyugat-Ukrajnában lévő lakásárakat, lakbéreket és mivel 50-60 évesek, nem kapnának már máshol munkát. Pontosan tudják, hogy legkésőbb

jövő ilyenkor, talán már év végén itt lesznek az oroszok Kramatorszk kapuinál, és azt is, hogy ahogy a maffiás játékban, amikor elalszik a város, öt ember nem kell fel, mert rájuk zuhan egy Sahed-drón és maga alá temeti őket a saját lakásuk.

Mennyibe kerül egy havi lakbér keleten, mennyibe a távolabbi országrészeken?

Harkivban 40-50 ezer forinttól indul egy egyszobás lakás, de Kramatorszkban is magas a lakbér, mert rengeteg katonát küldtek ide, ami felhajtja a keresletet. A harkivi keresletet a rengeteg belső menekült hajtja fel: aki a Donbaszból menekül, az ott lehet, meg is áll. Nekünk ezek az összegek nem tűnnek magasnak, egy átlag ukránnak igen: viszonyítsuk az árakat ahhoz, hogy Ukrajnában egy átlagos nyugdíj körülbelül 30 ezer forint. Ungváron szinte budapesti albérletárak vannak. Egyrészt Kárpátalja számít most a legbiztonságosabbnak, másrészt Ungvár megyeszékhely, aki tehette, átregisztrálta és akár infrastrukturálisan is átvitte oda a cégét. Nyáron a nyugatra tartó vonatokra nem is kapni jegyet, mert aki teheti, elutazik velük Varsóba vagy Budapestre, hogy onnan repüljön nyaralni. Ezért előbb-utóbb talán még az ungvári repülőtér is kinyit, mert onnan percek alatt elérik a gépek a NATO-légteret.

Harkivban laksz, miért épp oda költöztél?

Az benne a jó, hogy Kijevhez képest egy hatórás autóúttal közelebb van a fronthoz. A háború előtt 1,5 milliós, most 6-800 ezres lakosú, de még mindig nagyváros, kulturális élettel. Az utolsó megálló a katonáktól kizöldült Donyeck előtt, ahonnan már a kávézók is elmentek és 2022 óta eleve alkoholtilalmat vezettek be.

Ha az ember nem akar megbuggyanni, Harkiv a jó hely, ott még lehet barátkozni, fiatalok is vannak. Tőle délre Kramatorszk van már csak, ami kulturálisan soha nem volt jelentős, korábban egy posztszovjet gyárváros volt, most pedig egy 21. századi Spárta, amit katonák laknak és teljesen a védekezésre van berendezkedve. Kramatorszk a logisztikai csomópont, ezáltal a legerősebb bástya a Donyeck nevű falon, egy igazi erőd, amit 2014 óta fejlesztenek – csak az interjú kezdete óta elhúzott előttem egy javításra vitt tank és egy páncélozott csapatszállító jármű.

Az első ukrajnai cikkedet a Gemištnek írtad: 2022 márciusában egy segélyszervezettel mentél Lembergbe. Egy nyugat-ukrajnai úttól a frontvonal mellé költözés azért elég messze van, még ha kétségkívül képes bogarat ültetni az ember fülébe: honnan jött az ötlet, hogy haditudósító legyél?

A háború 2022-es kitörése után napokig nem voltam képes aludni: nem tudtam napirendre térni afölött, hogy ilyesmi történhet, emiatt 0-24-ben csak az erről szóló híreket fogyasztottam. Iszonyatosan bosszantott, hogy otthon mennyire gyorsan milyen szintre süllyedt a háborúról való kommunikáció – ezért akartam megnézni azt a saját szememmel. Az ember persze ilyenkor be van tojva – de ez így egészséges –, ezért először csak Kárpátaljáig mentem, mert azt hittem, hogy a határátlépést követően már a fülem mellett fütyülnek a golyók. Majd utána Lvivbe. Akkor még egyetemre jártam, a mesterszakos szakdolgozatomat írtam, tovább nem is merészkedtem, de végül úgy döntöttem, újságíróként ezzel szeretnék foglalkozni.

Megkerestem egy brit haditudósítót, az akkor épp Magyarországon dolgozó Julius Strausst, hogy tanítson, segítsen, ő pedig nagyon kedvesen se nem kérdezett semmit, se nem akart lebeszélni, se nem felvilágosítani arról, hogy ez mennyire veszélyes, csak annyit kért, hogy kezdjek el tanulni oroszul, és elkezdett megtanítani arra, hogy hogyan kell angolul írni. A célom az volt ugyanis, hogy angolul írjak külföldi lapoknak, hogy legyen miből fedezni ezt az amúgy költséges munkát.

Strauss egy hónapig tréningelt, majd az azóta megboldogult, Kósa András által átvett Azonnalitól kértem és kaptam ukrajnai újságírói akkreditációt – ennek megléte és fontossága nagyjából az útlevélével egyenértékű itt. Először Kijevbe, majd Zaporizzsjába mentem, ez 2022 áprilisa volt. Magánéleti okokból utána haza kellett jönnöm, és 2024 augusztusáig a Reutersnél dolgoztam Budapesten. Most havi két-három hetet töltök Kelet-Ukrajnában. A motivációm az erős igazságérzetem mellett az, hogy nagyon érdekel, hogy emberek és társadalmak hogyan változnak meg extrém nyomás alatt, hogyan dolgozzák fel pszichésen az erőszakos és azonnali halál lehetőségét. Szóval 23-24 évesen meg akartam tudni valamit a világról, és azt reméltem, hogy egy háborúban erre gyorsított pályán lesz lehetőségem.

Sikerült?

Természetesen nem, de közben sok olyan dolgot láttam vagy tapasztaltam, ami beépített valamit a jellemembe. Nehéz konkrétan nevesíteni ezeket, de azt hiszem, kijjebb tolódtak a határaim, ha munkáról vagy alvásmegvonásról van szó, talán hangyányit alázatosabb is lettem. Egy háborús országban külföldiként nem pofázol vissza senkinek. Soha.

Donyecki látkép a napokban. Fotó: Győri Boldizsár, 2025 augusztusa

Említetted, hogy az újságírói akkreditáció van olyan fontos, mint az útlevél. Mi az, amit ennek birtokában megtehetsz?

Nélküle semmit nem tehetnék meg. Már az, hogy katonakorú férfiként belépek Ukrajna területére, rengeteg kérdést vet fel az ukrán hatóságokban: nem vagyok-e orosz ügynök, magyar katonai hírszerző, tehát hogy miért is megyek oda. Ha van akkreditációm, az rögtön kettővel kevesebb kérdés a határon. Ha felemelem a fényképezőgépemet az utcán, garantáltan odajön hozzám valaki, hogy megkérdezze, mégis miért fotózok – ha nincs akkreditációm, vége mindennek. Az akkreditáció az életet, a munka lehetőségét jelenti, többek közt felment az éjszakai kijárási tilalom alól is. Plusz rengeteg a checkpoint, folyamatosan és mindenhol kérik.

Mennyire gyakoriak ezek a checkpointok?

Amikor az ember bejön Ukrajnába, Kárpátalja és a lvivi megye határán van egy, ennél az ember autóját van, hogy csak simán továbbintik, attól függően, hogy milyen napjuk van, keresnek-e épp valakit. Ahogy az ember átlépi a Dnyepert és elkezd Kelet-Ukrajnában dolgozni, gyakoribbak, Kramatorszkban már városon belül is előfordulnak, a front felé pedig a fontosabb útkereszteződésekben rendre van egy. A frontra emiatt nem is lehet csak úgy odamenni, azt nemcsak elölről, de hátulról is védik, egy idő után pedig már a naponta cserélődő jelszót is kérik az akkreditáció mellett.

Amikor a fényképezés miatt jönnek oda hozzád, azok titkosszolgálati emberek?

Nem feltétlenül. Él azért az emberekben a szovjet mentalitás, a házmestertempó,

a piacról a banyatankkal hazasétáló random nénik akarnak leellenőrizni, hiszen az orosz kémek mindenki orra előtt, látványosan, fényképezőgéppel dolgoznak...

Ezt tudni kell konfliktusmentesen kezelni, elsétálni, esetleg törölni a fényképet, ha az nem annyira fontos. Szabályok nyilván vannak: hidakat, katonai infrastruktúrát, felismerhető háttér előtt katonai járműveket nem fotózok. A katonák arcait szintén kerülöm: lehet, hogy elfoglalt területen él egy rokonuk, aki megütheti a bokáját miatta.

Az ukrán titkosszolgálat valamilyen szinten biztos, hogy követ és megfigyel, de ez normális is, ha van egy csöpp eszük, csinálják. Egy év alatt ez mindössze egyszer vált nyilvánvalóvá: egy hónapja a palágykomoróci görögkatolikus templombeli gyújtogatás napján jöttem ki az országból, akkor lépett oda hozzám – amúgy nagyon normálisan – egy SZBU-feliratos pólóban egy bácsi, hogy menjünk be beszélgetni a határon egy épületbe. Megkérdezték, jártam-e valaha Oroszországban, jártam-e Szumi megyében, vannak-e orosz ismerőseim, kikkel beszéltem Ukrajnában, beírták az orosz országhívót a telefonkönyvembe, hátha eljutnak egy orosz telefonszámhoz, majd udvariasan megköszönték az időmet és továbbengedtek. Amikor két hete jöttem vissza Ukrajnába, újra feltették ugyanezeket a kérdéseket, és az az érzésem, hogy legközelebb mikor megyek ki, ez megint meg fog történni. Szerintem ez nem annyira nekem szól, inkább a magyar-ukrán kapcsolatok rendkívüli megromlásának.

Vissza Harkivra: milyen az élet a háború árnyékában? Én, aki nem jártam a háborús Ukrajnában, ezt úgy képzelem el, mint amikor sokan a covid alatt új normalitásként fogták fel a bezártságot, és jobb híján alkalmazkodtak hozzá.

Ahogy mondod. Az elején, amikor még súlyosabb volt a vírus, sokan úgy álltak hozzá, hogy lehet, elkapják és meghalnak benne – a háború ennek egy durvább, felfokozottabb formája, amikor lehet, hogy este pont rád esik a bomba. Sajnos ezt is meg kellett szoknia az embereknek. Hihetetlen, de az ember bármit képes megszokni. Éjfél és hajnali öt között minden este zúgnak az égen a Sahed-drónok, kerepelnek a légvédelmi ágyúk, adott esetben robban egy rakéta:

felébredsz éjfélkor, hajnali háromkor és hajnali ötkor. Én csak egy éve, rendszeres egy-kéthetes megszakításokkal lakom itt, de azóta Magyarországon is felébredek magamtól éjszaka éjfélkor, hajnali háromkor és hajnali ötkor.

Nem tudom elképzelni, milyen lehet annak, aki három éve nem aludta ki magát.

Hogyan kerestél lakást, milyen biztonsági szempontokat vettél figyelembe?

A földszinti lakások a legdrágábbak. Emeletben minél feljebb mész, annál olcsóbbak. Én annyi spórolt pénzzel mentem ki, hogy ha egy cikket sem adok el, két hónapig biztosan ott tudok majd lenni – így elsősorban nem a biztonságot kerestem lakásnézéskor. Első éjszaka egy hostelban aludtam, az emeletes ágyban alattam egy francia srác volt, aki önkéntesnek érkezett egy népkonyhára – két nap alatt összebarátkoztunk, és megkérdezte, hogy miután kap egy hatodik emeleti albérletet Harkiv északi részén, van-e kedvem odaköltözni. Nem tűnt egy életbiztosításnak, de mivel volt autója, fénykezőgépe és beszélt oroszul, nekem pedig ebből mindhárom hiányzott, belementem. Most egyébként albérletet keresek Harkivban vagy Kramatorszkban, mert az ismerősöm hazaköltözött Franciaországba, a lakás pedig egy másik önkénteshez került. Este a sötétben láttuk az erkélyünkről a frontot, a villanásokat: ha stroboszkópszerű volt a villogás, akkor Grad-rakétát lőttek ki az ukránok, ha meg valami vadabb érkezett, csak egy nagy villanást láttunk.

Fölöttünk is rendszeresen repültek át dolgok, szóval a döntés nem volt épp a legfelelősségteljesebb, de szerencsére nem történt semmilyen baj. Bár a lakásválasztásnál ez pont nem látszik, de amennyire a körülmények engedik, óvatos vagyok. Rég elmúlt a kezdeti huszáros lendület, egyáltalán nem keresem a veszélyt. Ez a munka is addig élvezetes, amíg megvan mind a négy végtagom.

A harkivi lakásból a kilátás 2025 júliusában. Fotó: Győri Boldizsár

Mennyire gyakran mész le óvóhelyekre?

Az interjú kezdete óta már a második légiriadót hallom, itt, Kelet-Ukrajnában naponta hét-nyolc van, éjszaka kétóránként. Ha az ember ilyenkor mindig lemenne az óvóhelyre, nem tudna dolgozni, de élni se – én még soha nem mentem le. De

senki nem megy le ma már az óvóhelyekre,

egyszerűen megszokták az emberek, hogy robbanások vannak körülöttük – persze mikor Kijevet júliusban bombázták éjszakánként, páran elkezdtek megint a metrókban aludni. Páran. Tudom, hogy ez őrültségnek hangzik kívülről, de javaslom, hogy mindenki állítsa be a telefonját, hogy az random időközökben csörögjön, ilyenkor menjenek le a pincéjükbe és üljenek ott két órát, majd tegyék ezt napokon keresztül, miközben dolgozniuk kellene vagy aludni szeretnének. Ezt két nap alatt mindenki megelégeli, mert végül a kialvatlanságba pusztul bele.

A covid óta jelentős az infláció a régióban, ez Ukrajnában hogyan csapódik le? Nem akarok a pénztárcádban turkálni, de mennyiből élsz meg egy hónap alatt?