Jó reggelt! Londoni indulással először Brüsszelbe utazunk, aztán Budapestre, hogy aztán Bécs és Róma érintésével végül Bozenbe/Bolzanoba érjünk, hogy beszéljünk arról, milyen az, amikor nem szabadságharcol valaki, hátha kap pénzt, és milyen az, amikor valaki azért szabadságharcol, hogy aztán legyen pénze. Jó olvasást!
Az autonómia, amit évtizedeken tárgyaltak és harcoltak ki, 50 éves lett
Dél-Tirolban nagy most az ünneplés. Van is miért, az Osztrák-Magyar Monarchia korábbi területe ma Olaszországhoz tartozva újra a leggazdagabb európai régiók listájának élmezőnyében található, ezt pedig annak köszönheti, hogy évtizedeken át nem adták fel az álmukat: hogy ők döntsenek arról, hogyan akarnak élni.
Miután az első világháborút lezáró 1919-es saint-germani béke az osztrák Tirolt két részre osztotta, és déli részét Olaszországnak adta, Bécsben és helyben is hangosak lettek az autonómia iránti követelések, amik aztán a fasizmus olaszországi megerősödésével és az ezt követő erőszakos olaszosítással egyre inkább hangosabbá váltak. A második világháború után a győztesek körében konszenzus uralkodott atéren, hogy az Olaszországhoz került németajkúak számára Rómának erős kisebbségi jogokat kell biztosítania: ennek szellemében írta alá 1946. szeptember 5-én Karl Gruber osztrák külügyminiszter és Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök a párizsi békekonferencián a Dél-Tirol mai autonómiájának alapját jelentő szerződést a Trentinóban és Dél-Tirolban élő német nyelvű népesség védelméről, az anyanyelvi oktatásról, a közigazgatásban a német nyelv olasszal egyenértékűnek történő elismeréséről és az elolaszosított családnevek visszanémetesítéséről.
A papír sok mindent elbír: a politikai szándék mindennek betartására nem volt meg Rómában, a megkerülésére annál inkább. Az 1948-as ún. első autonómiastatútumban nem is a német többségű bozeni/bolzanoi megyének, hanem az annál jelentősen nagyobb területű, frissen létrehozott olasz többségű trentói régiónak adták meg az autonómiával járó jogokat, amelynek olasz kormányzata még szándékosan élezte is a feszültségeket olyan lépésekkel, mint hogy németeket alig vettek fel közigazgatási állásokba, az alapvetően a magas hegyek miatt hagyományosan mezőgazdasággal foglalkozó Dél-Tirolban lázasan épített új gyárakba délolasz területekről hozattak vendégmunkásokat, és a frissen épülő bérlakásokat is mind nekik utalták ki.
A kaput az az 1957-es döntés tette be, amikor a regionális kormány úgy döntött, kifejezetten a délolaszoknak építtet 5000 újabb bérlakást: a válasz erre egy 35 ezer fős tüntetés volt, ahol a Dél-Tiroli Néppárt (SVP) először kezdte el hangoztatni a Trentótól való szabadulás jelszavát. Ezzel párhuzamosan a Dél-Tiroli Felszabadítási Bizottságot (BAS) alkotó radikálisabb helyiek kifejezetten erőszakos eszközökhöz is nyúltak, és bombáikkal az olasz állam és gazdaság számára kulcsfontosságú infrastruktúrát, főleg az új gyárakhoz épített áramvezetékeket rombolták le. A feszültség odáig eszkalálódott, hogy 1959-ben az SVP közölte, nem vesz részt a trentói kormány munkájában: ezzel annyi lett a kisebbségek kormányzati kvótaarányának, így Olaszországnak nem maradt semmilyen érve azt illetően, hogy miért van formálisan rendben a trentói autonómia. Ezzel egy időben a szociáldemokrata Bruno Kreisky külügyminisztersége alatt Ausztria Dél-Tirolt tette külpolitikája legfontosabb ügyévé, és ügyes lobbimunkával elérte, hogy az ENSZ közgyűlése nyomásgyakorlásként elfogadjon egy határozatot arról, hogy az 1946-os olasz-osztrák szerződés továbbra is kötelezi Rómát a kisebbségi jogok megadására, szóval teljesítsék az abban foglaltakat.
Az olaszok válasza erre az volt, hogy az idővel nemcsak helyiek, hanem más német nyelvterületekről érkező aktivisták által kitervelt és végrehajtott bombatámadásokra hivatkozva közölték: megvétózzák Ausztria felvételét az EU elődjébe, az Európai Gazdasági Közösségbe. Bécs erre újra összehívatta az ENSZ-et, ahol 1961-ben megerősítették az 1960-as, Rómát lényegében elítélő határozatot. Ezt hosszas diplomáciai alkudozás követte a két ország részéről, hol titokban, hol az Európa Tanács, hol a helyiek színpadias bevonásával, mígnem 1969-re ki tudtak alkudni egy olyan ütemtervet, ami minden félnek megfelelő volt, és a Dél-Tiroli Néppárt után az olasz, majd az osztrák parlament is áldását tudta adni rá. Ez az autonómiát lehetővé tevő ún. második autonómiastatútum 1972-ben lépett végül életbe: ezért az 50-es évforduló – attól helyben már udvariasan eltekintenek, hogy a dél-tiroli parlament csak húsz évvel később, 1992-ben hozott határozatot arról, hogy az 1972-ben ígért lépések nemcsak törvényerőre léptek, hanem megvalósultak és működnek is.
Az autonómia ma kisugárzik Dél-Tirolon túlra is, és egészen banális, nem várt hétköznapi dolgokban is megmutatkozik: aki tud németül, és Olaszországban akar jogsit csináltatni, annak emiatt van lehetősége arra, hogy a KRESZ-vizsgát németül tegye le bárhol az országban, a vizsgaprogramot ugyanis az olasz mellett németre és a Val d’Aosta régióban hivatalos francia nyelvre is lefordították, és a vizsgabiztosnak tényleg csak egy gombnyomásába kerül, hogy a vizsgázó azt lássa – más kérdés, hogy cserébe szembesülnie kell az olaszok lesújtó pillantásával, amiért az ő dallamos, gyönyörű nyelvüket nem, a rettenetes, bonyolult németet viszont beszéli az illető.
Aki azt gondolná, hogy mindez csupán valami olasz belügy, aminek magyarként semmi hasznát nem látja senki, téved, hiszen bevallottan a dél-tiroli autonómia a példa és egyre inkább az álom kategóriájába tartozó elérendő cél Székelyföldön.
A ma jó félmillió fős Dél-Tirol, azaz a bozeni/bolzanoi autonóm megye nagyjából feleakkora, mint Székelyföld, a népessége pedig kétharmada az ottaninak. Amellett, hogy mindenben ők döntenek az oktatásban, az egészségügyben, a gazdaság nagyrészében és minden köztisztviselőnek két nyelven kell felsőfokon tudnia, Róma nem bírálhatja felül a törvényeiket (igaz, ők sem hozhatnak olyan törvényt, amely szembemegy az olasz alkotmánnyal), és számos adóbevétel, köztük az szja, a jövedéki adók és az áfa 90%-a náluk marad, hogy mindezt finanszírozni tudják.
Nem véletlenül mondta azt az autonómia 50. évfordulójának hétfői megünneplésekor Arno Kompatscher, a megye SVP-s vezetője, hogy a gazdasági autonómiának köszönhetően szegény, elmaradott vidékből nettó befizetővé váltak: azaz Dél-Tirol mára annyira meggazdagodott, hogy az adóbevételeinek olasz költségvetésbe befizetett 10%-a rég magasabb, mint az összeg, amit Rómától kap. A fejenkénti GDP Dél-Tirolban 40 ezer euró fölött van, az olasz átlag 30 ezer, az osztrák 45 ezer: azaz itt nem az történt, hogy az elmaradott agrárrégióból létrehozták volna a jólét szigetét, hanem az, hogy behozták az elmúlt száz év olasz uralom alatti lemaradását, így 2009 óta vezetik a leggazdagabb olaszországi régiók listáját. Az autonómia ebben persze csak egy tényező, legalább ennyire fontos Dél-Tirol központi elhelyezkedése, és az, hogy az EU- és schengeni tagsággal ezt maximálisan ki tudja használni mindkét húzóágazata: az unió által erősen szubvencionált, de jelentős népességmegtartó, táj- és identitásmegőrző funkcióval bíró mezőgazdaság és az erre is épülő turizmus.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.