Identitáspolitika és szuverenitásvédelem

Jó reggelt! A borzalmas, na jó, fantáziátlan cím két dolgot rejt: egy kifakadást arról, hogy miért zsákutca, ha a baloldal identitáspolitizálásba kezd, illetve egy történetet arról, hogy tőlünk délre mit is értenek szuverenitásvédelem alatt. Jó olvasást!

---

A baloldalnak a gazdasággal, nem az identitásokkal kéne foglalkoznia

Ahogy Ľuboš Blaha, a nemzeti-baloldali szlovák Smer párt ideológusa és új európai parlamenti képviselője nyilatkozta a Gemištnek: a baloldal nem válhat identitáspolitikai progresszív táborrá, mert a marxizmus elsődleges feladata a gazdaságra mint alapra (Basis) – és nem a felépítményre (Überbau) – koncentrálni, és ott kell elérnie változást (antikapitalizmus), de legalábbis ezen a téren foglalkoznia az emberek materiális szükségleteivel (jóléti állam). Az identitáspolitika egyrészről csak szűk kisebbségek számára érdekes, releváns, fontos (márpedig a baloldalnak a többséget kell elérnie), másrészről nem a konkrét materiális szükségleteket kezeli, hanem „immateriális javakat“ („identitás“ stb.) oszt újra.

A baloldalnak viszont nem az a feladata, hogy az egyedülálló anyát, az éjjeli műszakban dolgozó fehér férfit vagy a kisnyugdíjast „morális“ értelemben nevelje, átnevelje, hanem az igényeiket kell kielégítenie: ingyen bölcsődéért, több munkaszüneti napért, szabadságért, jobb egészségügyért, bérnövekedésért és hasonlókért kell harcolnia.

Nem az a lényeg, hogy az egyedülálló anya, a fehér melós férfi vagy a kisnyugdíjas identitásaival foglalkozzék, esetleges előítéleteiket építse le – hanem egyszerűen jobb élet- és munkakörülményekért kell harcolnia. Csak egy nagyon szűk kisebbség az, amelynek a jobb élet- és munkakörülmény a gendersemleges WC-t, a nonbináris személyi igazolványt vagy a kantinbeli vegán menüt jelenti. A többségnek ennél sokkal egyszerűbb, mindennapibb, anyagibb gondjai vannak.

A mai európai baloldal számos országban a városi, anyagilag jólszituált és „kulturális javakkal“ jelentősen ellátott közép- és felsőosztály pártja, amelynek nem az az elsődleges gondja, hogy kijön-e a fizetéséből a hó végén vagy kiteszik-e a bérlakásából a dzsentrifikáció miatt. Akiknek ma ilyen gondjaik vannak, számos országban – különösen Franciaországban, de nagyrészt Ausztriában és Olaszországban is – a szélsőjobboldalra szavaznak. A szélsőjobboldali pártok se oldják meg ezen rétegek anyagi gondjait (sőt), de legalább tőlük nem kell még azt is hallgatniuk, hogy nem csupán szegények, de mellette még hülyék, elmaradottak, homofóbok, nőgyűlölők, műveletlen bunkók is. A szélsőjobboldal nem emeli fel a szegényeket, de legalább a szegényes életmódjukban békénhagyja őket.

Egy olyan baloldal, amely egyszerre fogadja el a szőkenős vicceket, a húsevést és akár még a látens homofóbiát is (amennyiben az nem erőszakosságban fejeződik ki) és ezen rétegek anyagi problémáira is figyel, sikeresebb lehetne.

De mit érthet ebből egy Elly Schlein, egyetemi tanárok Svájc egyik leggazdagabb városában, Luganóban nevelkedett csemetéje, akinek külön tanácsadója van ruháinak színeire, és Bolognában inkább a kritikus elméletekkel, semmint a kritikus tömeggel ismerkedett? Vagy mit ismerhet erről a rétegről egy Raphaël Glucksmann, aki egy neves filozófus gyereként a párizsi elit Henri IV gimnáziumba járt, majd a Sciences Po elvégzése után kicsit újságíróskodott, filmrendezősködött, elnöki tanácsadóskodott, ahogy azt, ugyebár, mindenki tenni szokta a munkásosztályból? Értelemszerűen ezen baloldali politikusok egészen más környezetből jönnek, mint azok, akiket elvileg képviselni akarnak, de akiknek a nyelvét se ismerik igazán, nemhogy a problémáikat.

Az identitáspolitika kollektivista kritikája se sokkal jobb

A progresszivista identitáspolitikának persze vannak ma is baloldali kritikusai. Ismertek feminizmuson belüli viták például a transzjogok kapcsán – hogy akkor most ki is a nő, és ki tarthat igényt a nőknek járó privilégiumokra. E kritikával is van számos gond.