Ilyen, amikor valaki a világ bejárása után áll csak neki a Balkánnak
Mesebeli régió, eklektikus földrajzi egység. Csak szűk keresztmetszetét kaptam, az ortodox templomok spiritualizmusa, a mecsetek belső tereinek letisztult ornamentikája, a vakítóan fehér albán műemlékvárosok, Ohrid mágiája, a kelet-mediterrán hangulatok és ízek mégis kitörölhetetlenül a tudatomba vésődtek. Emlékmozaikok.
Augusztus végén két hétig jártam a Balkánt. Utoljára gyerekkoromban, szülőkkel, Moszkviccsal körutaztunk a titói Jugoszláviában. Rá egy évre Romániában és Bulgáriában nyaraltunk. Homályos foszlányokon – dubrovniki palotákon, a Kotori-öböl üveghegyein, herkulesfürdői atyai pofonon (majdnem busz elé ugrottam), neszebari aranyhomokon – kívül semmire nem emlékszem.
Évtizedek teltek el, világutazó lettem, Vancouvertől Fokvárosig és Francia-Polinéziáig, Tokiótól Ushuaiáig a Föld csomó távoli pontjára eljutottam. Közelebbre is: frissen végzett bölcsészként, a halódó kádári Magyarországról korabeli szóval disszidálva és politikai menedékjogot kapva, bő tíz évet éltem Franciaországban, közben egy évig jártam dániai filmfőiskolára, ahol angolul ment a tanítás. A kilencvenes évek második felében, az elektronikus tánczenei partik aranykorában többször töltöttem és buliztam át hónapokat az akkori underground és avantgarde fővárosában, Londonban, 2019 ősze és 2024 áprilisa között három részletben közel két és fél évet Latin-Amerikában, főként Kolumbiában csavarogtam, amiről sokat írtam az Azonnalin.
Mindig gondolkodom utazásokon, új kultúrák megismerésén, de desztinációként sokáig fel sem merült a Balkán. Isztambulnak csak a reptereit ismertem, ott ugrott be először, hogy meg kellene nézni a várost.
Amikor 2024 tavaszán hazajöttem Kolumbiából, tudtam, hogy egy-két évig nem térek vissza, máshova is csak maximum két hétre, mert könyvet kezdtem el írni a transzhumán kultúráról. Beindultak más, helyhez kötött projektek is, egyéni és csoportos kiállítások és egyéb elfoglaltságok szintén itt tartanak. Rühellem a NER Magyarországát, de az időtlen transzhumanizmus fontosabb a magukat szintén időtlennek képzelő, ám percemberkék pártjainál, kormányánál. Tizenkettedik kerületiként helyben élhettem át az egyedüli korrekt honi politikai formáció „mennybemenetelét”, írtam gőzerővel a könyvet, kerestem és találtam kiadót rá (a jövő évi könyvhétre jelenik meg), és a kiadás körüli hónapokban nem lenne praktikus Cartagenából vagy Medellinből promotálnom magam.
Motoszkált a fejemben Isztambul, de hosszú hétvégében, négy-öt napban gondolkoztam, majd – Gemišt-olvasmányok alapján is – érdekelni kezdett a tágabb Balkán, főként Albánia. Júniusban meg is vettem a Budapest-Isztambul- és a Tirana-Budapest-jegyet. A távolsági buszozás sem maradt ki, Isztambulból délután ötkor indultam, és reggel kilencre érkeztem meg a koszovói Prizrenbe.
Egyszer el is számoltam magam: Prizrenből indult reggel kilenckor a busz, egyre kellett volna Szkopjéban lennie, onnan volt jegyem kettő tizenötre Ohridba. Helyette pontban negyed háromkor futottunk be, épp csak, de elment a csatlakozás, váltottam pénzt, vásároltam jegyet egy későbbi járatra. A buszpályaudvaron remek sajtos burekot ettem, helyi joghurtot ittam, utána már csak ezt a kombót reggeliztem. A Prizren-Szkopje-busz egyik utasa mondta: évek óta jár át, és nem emlékszik, hogy egyszer is rövidebb lett volna négy óránál az út. Balkán-értő ismerőseim „pedig hozzászoktál Délkelet-Ázsiában és Latin-Amerikában” felkiáltással élcelődtek rajtam. „Basszus, ez a Balkán, hogyhogy csak egy órát késett?” – poénkodtak mások.
Még most sem ismerem a térséget. Emlékszem a Jugoszlávia teljes széteséséhez vezető konfliktusokra, háborúkra, bombázásra, albán-szerb ellentétekre, vágom Erdogan ténykedését, de nem öt nap, nem két hét alatt leszek szakértő. Viszont jót derültem, amikor Isztambulból chatelve mondtam egy ismerősnek, hogy Koszovóba tartok, amire az USA külügyminisztériumának semmire sem jó országjelentésére hivatkozva figyelmeztetett: legyél óvatos, terrorveszélyes a hely. Hosszú évek tapasztalata: két forrást semmiképp ne nézz át út előtt, az egyik a Wikitravel biztonsági siráma, a másik az amerikai külügy ajánlása. Jenki/gringó turistacsoportok paráztatására készülnek.
Isztambul
Rövidebb utakra (két hét az), csak annyi ruhát viszek, amennyi befér a kézipoggyászba, fapados jegyek úgy érik meg, ha semmilyen pluszt nem kérek, és ha hiányzik valami, megveszem ott. Eleve pihenésre készültem, a munkákat előre megcsináltam, se MacBook, se iPad; iPhone bőven elég kommunikációra, posztolni Facebookra, Instára.
Éjszakai érkezés ismeretlen helyre, különösen 15 milliós világvárosba, mindig problémás: a taxisok átvágnak, a reptéri buszok elvisznek X pontig, ott szerencsétlenkedsz, ha van még tömegközlekedés, esélyes, hogy a szállástól messze szállsz ki. Ezért kértem transzfert, behemót luxustaxi jött értem, hatan is kényelmesen elfértünk volna benne. Az érkezés viszont lenyűgözött: ablak mellett ülve, ereszkedve Boszporusz, Márvány-tenger, Isztambul fényei…
Utoljára Buenos Airest láttam így, amaz mértanilag rendezettebb, változatos idomok hálózatművészeteként, emez kusza-kaotikus absztrakt expresszionista vászonként hatott: a Barabási Lab 3D adatszobrai kontra Jackson Pollock festményei.
Isztambul új repterének belsőépítészete ugyanúgy remekmű, minimalista szürke-fehér formaművészet, mint – robotparádé nélkül – a szöuli Incheon. A holnapra másfél óra múlva jött a tegnap, az óváros, az utazók és a turisták hetvenöt százalékának szállást adó Sultanahmet negyed, a régi Konstantinápoly, Bizánc, az ortodox keresztény civilizáció bölcsőjének romantikus utcácskái, hétfő éjszaka fél kettőkor is élénk élete. Öt éjszaka, százötven euró, korrekt ár, és pont az a szállás, kicsit jobb is, mint amit mindig keresek: ne lepattant negyedben és ne dormitory legyen, zuhannyal, wifivel és reggeli nélkül, mert nem akarok minden napot tükörtojással vagy omlettel, még rosszabb esetben lekváros pirítóssal kezdeni. Kis szállodák, panziók, bed&breakfastek, hostelszobák, garzonlakások felelnek meg a célnak. A többi három szállás ennél is olcsóbbra, tízezer forint per éj alattra jött ki.
Az első két napot a kötelező körökkel töltöttem. Majdnem minden egy helyen, a Sultanahmet tér körül van: Kék mecset, Hagia Sophia, Bazilika ciszterna, Topkapi palota (a kívülről mutatós, belülről érdektelen Hagia Eirénével), a római és bizánci idők központi hippodromjának romjai, obeliszk, szobrok, plusz rengeteg turista, irdatlan sorok. Az óváros az emberi történelem mélyrétege, három korszak – római, bizánci, ottomán – emlékműve, ugyanaz a távolodó, ám a kollektív tudatalattiban élénken élő örökkévalóság, amit csak Jeruzsálemben és Rómában tapasztaltam meg. Az Hagia Sophia többszörös kupolamegoldása, félköríves ablakai, puritán külső és a lélek tökéletességét kifejező belső terének kontrasztja és mozaikjai és a szintén hatodik századi Bazilika ciszterna, az elsüllyedt palota, a Topkapiban az ornamentika kistestvére, a kalligráfia szekció és az Aranyszarv-öbölre, Galata-toronyra, majd a messzibb Márvány-tengerre nyíló kilátás fogott meg leginkább.
Kicsit távolabb, átvágva magamat a nyüzsgésen, a gagyiságszinonima Nagy Bazár után a 368-ra elkészült, az utókorra mást sem hagyó Valens katonacsászár vízvezetékének leglátványosabb, harminc méter magas maradványaihoz bandukoltam folyamatos illat- és emberáradatban, csak Indiához hasonlítható felhozatalú fűszeresek, arany- és mindenféle árusok között. Isztambul ugyanúgy mágnesként vonzza magához a muszlim világ szerencsét próbáló, nyomorból menekülő tömegeit, mint a parvenü, de kortárs építészetben topkategória Dubai vagy az uncsi Katar (ahova anno a phuketi éjszaka hedonista pörgéséből érkeztem kontrasztot látni).
Az egész metropoliszban macskák, macskák és macskák, ez az ő városuk. A szabadon élő, kóbor cicákról az önkormányzat gondoskodik, utcák több pontján tesznek ki nekik kaját, vizet, alkalmanként házikót. Nagyáruházaktól mecsetbelsőkig mindenhol szunyókálnak, rosszalkodnak. Itt lehet a legjobb macskának lenni,
bár a világ legparádésabb macskamúzeuma a maláj-borneói Kuchingban, Sarawak fővárosában van.
Két nap alatt ki se mozdultam a Sultanahmet negyedből, a harmadikon mentem csak át az Aranyszarv-öböl túlpartjára, Galatába gyalog, mert kihagyva taxit és tömegközlekedést, napi húsz kilométerekkel a lábamban jártam a várost. A genovai kereskedők fotogén tornya kívülről impozáns látvány, harminc pluszban viszont nem éreztem késztetést harminc euróért felszenvedni a tetejére, tömegben aszalódva gyönyörködni a nyilván parádés panorámában.
Szűk lépcsőkön és utcákon sétáltam le a modern-posztmodern határeset építészeti komplexum Galataporthoz, a Modern Művészetek Múzeumához. Az egyik kortárs kedvencem az adatművészetet legfejlettebb mesterségesintelligencia-megoldásokkal kombináló, Los Angelesben élő török-amerikai Refik Anadol miatt, igaz, a múzeum nemcsak róla szól, de teremnyi installáció (Infinity Room: Bosphorus, 2023) jutott neki benne. Műve valósidejű környezeti (szél, hőmérséklet, levegő nedvességtartalma) adatok és szenzorokkal gyűjtött kommunikációs jelek okos algoritmusokkal 360 fokos tükör- és végtelen szobában egységesített kezdet és vég nélküli kék-fehér folyam a Boszporusz kulturális emlékezetéről, látható és láthatatlan színeiről, valóságérzékelésünk metamorfózisairól.
Az isztambuli napok csúcspontja az aznap esti boszporuszi sétahajózás volt. Négy óra felejthető programokkal, obligát dervis- és hastánccal, személy helyett tömegre szabott menüvel, de nem műsorért és kulináriáért, hanem hangulatvilágításos épületekért, az éjszakai tengerszorosért, a két kontinens közöttiség hangulatáért fizettem be rá. Szinte végig kint álltam és fotóztam; valószerűtlennek tűnt Európa és Ázsia szimultán közelsége, a két földrészt összekötő hidak, az anatóliai oldal és az egykori Bizánc szimbiózisa, a távoli-közeli Márvány- és Fekete-tenger. Addigra szinte el is felejtettem a népszerű és jellegtelen Taksim teret, az éjszakai nyüzsi központját, a tértől a Galata-torony felé vivő, pompás üzletekkel, bejárati kapukban kósza macskákkal, éttermekkel és kávézókkal teli, klasszik egyjárgányos retróvillamosáról is ismert İstiklal sugárutat is. A sugárút Isztambul és az ország ellentmondásának a nyugatosodott ifjúság, polgárság és a közeli Anatólia falvaiból érkezők közötti nem egy boszporusznyi szociális és kulturális távolság manifesztálódása, miniszoknya és nikáb, Phuket és Doha minden logikának ellentmondó vadházassága.
Az első három nap semmi különlegeset nem ettem: klasszikus török kajákat, báránykebabot és padlizsánt, és közben beleszerettem a baklavába. Túl édesnek és sziruposnak, émelyítő katyvasznak tartottam előtte, de Isztambulban nem tudtam ellenállni, annyifélét és annyira ínycsiklandozókat kínáltak. Random kiválasztottam négyet-ötöt, és egyszer sem csalódtam. De többre, s nem a Galata-híd nulladik szintjének méregdrága halaira és tenger gyümölcseire vágytam. A hajókázás lehangoló sokfogásos vacsorája után benyomódott a pánikgomb, és másnap – miután a „sarki bisztróban” ízletes Adana-kebabbal kezdtem, a Galataport egyik kávézójában helyi specialitás halas szendviccsel folytattam – végre belefutottam a tökélybe, isteni rizses-borsos töltött kagylóba egy streetfood-árusnál a Galata-torony közelében, majd baklava-válogatással zártam az estét. Utolsó nap korán keltem, hogy a délutáni buszút előtt bőséges reggeli és ebéd is beleférjen. Előbbi spenótos burek és kétféle baklava, utóbbi zöldségsalátával és joghurt-mártással kísért, grillezett tintahalkarikák formájában valósult meg. Az egyik este, zsúfolt étterem teraszán ukrán lány ült ugyanannál az asztalnál. Elmesélte családja történetét: oroszok által megszállt területen élnek, évek óta nem látta őket, nem tudja, mikor találkoznak. Dühöt, szégyent és szomorúságot éreztem a hullarabló magyar Ukrajna-politika miatt…
Prizren
A bazinagy Esenler buszpályaudvarra menet, a taxiból láttam a II. Theodosius császár uralkodása (408-450) alatt épített, a középkori Bizánc bevehetetlenség-mítoszát éltető városfal megmaradt részeit, aztán Bulgárián és Észak-Macedónián keresztül Koszovó második legnépesebb városába, a 150 ezer lakosú, a domináns albánok mellett bosnyákok, törökök, elszórtan romák és szerbek lakta Prizrenbe utaztam. A busztársaság egyik embere legalább tizenöt karton olcsó cigarettát (egy karton kék Camel tizenhat euró, itthon egy doboz 2500 forint) vett a bolgár határhoz közeli duty free-ben, akit lehetett, meg is kért, vállaljon be egy-egy dobozt. Koszovóban, Észak-Macedóniában és Albániában is olcsó a cigi, de az isztambuli repteret (és biztos minden más vámmentes shopot) semmi nem übereli.
A végállomás, az utóbbi években turistacélponttá vált – bár sok turistát nem láttam – Prizren előtt kisebb településeken, városszéli pályaudvarokon álltunk, s fogyatkoztunk meg. Raktárépületekkel és nehezen értelmezhető ipari létesítményekkel, a helyspecifikus nyugatosodás és a vadkapitalizmus tárgyi bizonyítékaival és a hangulatával is szembesültem. A táj tipikus vasárnap reggeli, álmatag és unalmas látványt nyújtott, s nem is változott a már második századi feljegyzésekben is említett Prizrenig, a tizenkilencedik századi albán nemzeti mozgalom központjáig.
Ha csak egy videó ugrana be róla, a mostarira emlékeztető, de csak minimális mélységet átszelő régi kőhíd lenne az, hegycsúcsháttérrel, jobbra és balra a köves folyócska által kettészelt történelmi városmaggal, az 1615-ben épített Szinan pasa főmecsettel, főtérrel és éttermekkel egymás hegyén-hátán, megbúvó ortodox templomokkal. 180 fokot fordulva, másik hegyoldal felé szökve, előbb a Szent Megváltó tizennegyedik századi, jellegzetesen bizánci templomára, majd a középkori erődre szegeződik a tekintet.
Prizren gyalogos hely: tíz perc alatt az óváros szívébe értem, nincsenek távolságok, az erőd kényelmes tempóban húsz perc hegymenet. A koszovói háború alatt nem folytak itt nagy harcok, az albán lakosság jelentős része mégis elmenekült, a NATO-megszállás után pedig a szerbek távoztak. A 2004. márciusi zavargások során sok szerb műemléket, például az UNESCO Világörökséghez tartozó Ljeviš Miasszonyunk templomát megrongáltak, ma is látszódnak a pusztítás nyomai. De Prizren túl van a villongásokon, lakói ma inkább mikrotörténéseket és nem történelmi sorsfordulókat élnek át. Szerbekkel beszélgetve is inkább fájdalmas nosztalgiát, semmint harcos ellenállást éreztem, bár Koszovón, mint független országon folyamatosan élcelődnek. Nemcsak Belgrád, de Kosovska Mitrovica északi része is távoli valóság. Ezért nincs pénz templomfelújításra – magyarázta a Ljeviš Miasszonyunk idegenvezetője. Ami Koszovó esetében euró, az a hivatalos fizetőeszköz, ennyivel előttünk is járnak.
Egyedül voltam, elmesélte a helyi ortodox egyház hányatott történetét, a delejesen szép falfestmények eredetét. A szerb kultúra bölcsője és nemzettudat-formáló diadallá szépített bukásának színtere, Kosovo Polje, Rigómező, ahol Szent Lázár cárnak feje vétetett, viszont térben és mentálisan sincs messze… Hiába több a mecset, a müezzint leszámítva csak az ortodox vallási jelenlétet, a lelkekben élő múltat és hagyományt éreztem. A balkáni iszlám felvilágosodás nélkül nyugatosodott Koszovóban, Albániában, Észak-Macedóniában és Isztambulban is. Az európai kultúra identitásformáló része, mint a zsidó-keresztény örökség. Új Dzsihádot nem Koszovóból és nem Albániából fognak indítani, muszlim terroristák sem onnan indulnak el ölni.
Jellegzetes helyi kajával, a bolgár eredetű, de a görögtől is csak árnyalatokban különböző sopszka salátával, juhsajttal megszórt, citromos-olajos lével leöntött paradicsom, uborka, hagyma és petrezselyem keverékével indítottam a napot, majd a tíz percre lévő szállásra mentem a vízparton. A házigazda friss juhsajttal, főtt tojásokkal, puha péksüteménnyel, helyi tejjel fogadott, a második reggeli közben a világot egy éve járó ausztrál párral cseverésztünk a kertben.
Koradélután felcaplattam az erődbe, ahol békefenntartók is nézelődtek és emlékeztettek a közelmúltra. Bárányfelhők bágyatag napvilágánál ámultam a romosan is impozáns, lánccal-lakattal zárt Szent Megváltó Templomát, a főtéren a vasárnap délutáni andalgók között mutatványosokon, rózsaszín parókás bohócon, gyerekzenészeken, a palesztin ügyre gyűjtő menekültpáron – máshol senki és semmi nem emlékeztetett a gázai háborúra –, padon alvó hajléktalanon akadt meg kósza nézésem. Helyi csevapváltozattal, húst hússal zártam, másnap török-örmény pizzával, lahmandzsunnal kezdtem. Ugyanazokat a köröket jártam a szűk utcácskákon, hidakon, de a mecsetek és az ortodox emlékek között már katolikus templom is feltűnt. A multikulti feelingben a prizreniek tíz-tizenöt évvel ezelőtti divatokhoz igazodnak, csadort viszont elszórtan, nikábot csak mutatóba láttam. Az időutazás, egy szépséges világ nosztalgiája és ábrándja foglalta keretbe koszovói napjaimat.
Ohrid
Az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai közül Észak-Macedóniáról, akkor még Macedóniáról tudtam a legkevesebbet: a legdélebbi, ott tartott legtovább a török hódoltság, Belgrádtól békésen vált el, 2001-ben albán felkelés dúlta, a név miatt a görögök addig vétózták az ország NATO- és EU-csatlakozását, amíg Szkopje 2019. február 12-én be nem jelentette a változtatást. A déli szomszéd azért tiltakozott, mert a történelmi Macedónia a jelenlegi országon kívül egy görög tartományra is kiterjedt. III. Alexandrosz, azaz Nagy Sándor az azonos nevű ókori görög államalakulat királyaként kezdte dicsőséges pályafutását. A mai észak-macedónok pedig nem görögök, hanem macedón szlávok, a bolgárhoz hasonló délszláv nyelvet beszélnek, cirill írást használnak. Szerencsémre ott is és a másik három országban is többen és jobban beszélnek angolul, mint Budapestről gondoljuk.
Szkopjéból csak a buszpályaudvart (de azt alaposan) és egy újépítésű közeli ortodox templomot, azokon kívül villanásokat – sugárutakat, szobrokat, a Vardar folyót – láttam, a középkori várból meg annyit, mint Theodosius falából Isztambulban. Koraestére értem a hegyek övezte, azonos nevű kristálytiszta tó partján, 700 méter tengerszint feletti magasságban fekvő, közel 40 ezer lakosú Ohridba. Van reptere, nyaranta nemzetközi zenei és színházi fesztivál otthona, túlnyomórészt macedónok, mellettük albánok, törökök, szerbek és romák is élnek békésen az ország ékköve státuszú és az UNESCO-világörökséghez tartozó, mediterrán hangulatú kisvárosban. Helyén az ókori illírek alapítottak Lükhnisz néven települést, majd a Római Birodalom része, az ötödik századtól püspöki székhely lett, a hatodikban elnéptelenedett.
Először a kilencedikben említették Ohrid néven, többször cserélt gazdát, a törökök előtt bolgárok, normannok, bizánciak és szerbek vonták uralmuk alá, 1913-ban, a Balkán-háború lezárásaként szabadult fel. A tizedik századtól 1767-ig egyházi és kulturális központnak számított, korabeli török utazó szláv Jeruzsálemként írt róla, az év minden napjára egy, összesen 365 templommal. Nyilván túlzott, ma nincs annyi, de a hívőknek így sincs hiányérzetük. A törökök a tó menti síkságon telepedtek le, a falakon belüli hegyoldalon mindig keresztények éltek. Mivel a falakon kívül nem építkezhettek, a város viszont növekedett a korlátos alapterületen, sajátos építészet fejlődött ki szűk utcákkal, alagutakkal, utcák fölé emelt, a napsugarakat visszaverő fehérre festett házakkal, apró udvarokkal. Az óváros ennek a hagyományos építészetnek a múzeuma.
Enyhék az ohridi esték, forrók a nappalok, a műemlékek szó szerint egymás hegyén-hátán, Krisztus előtt 200 körüli, ókori színháztól a 900-as években épült Sámuel cár váráig szinte minden a hegytetőn áll. Ezen kívül hangulatos a tóparti hosszú sétány, gyönyörű a panoráma, sok a mutatványos, futottak még kategória, hús hússal a gasztronómia, lásd Koszovó. A helyi specialitás tavi lazacot azért nem kóstoltam meg, mert a lehalászás miatt kihalás fenyegeti.
Első este ezeréves platánfa alatt, az Ali mecset tőszomszédságában helyiek között ücsörögtem, popzenekar játszott, nyárvégi kedden is zsizsegett a város. A másnap műemléknézésről szólt, vár, ókori színház és templomok volt a program: Szent Kelemené előtt a római idők romos szoborcsoportja áll, Ohrid poszterépülete, az örmény stílusú Szent János „Kaneo” tényleg mini idill, a kilencedik századi Szent Szófia tömény ortodox misztika. Száz-százötven macedón dénár (egy dénár kb. hat forint) a belépő bárhova, a mozaikok és az ikonok megunhatatlanok, a nyugati katolicizmusnál élőbb a vallás, áhítatosabbak a hívők. A túlfűtött áhítat olyan cselekedetekben is megnyilvánul, mint a szentképek csókolgatása, öt perc alatt tízen ugyanazt… Óváros és tóparti fapallós séta között egy chill out lounge-ban padlizsános, XY szultán kedvence fantázianevű vegán szendvicset eszegetve kontemplálódtam, s hallgattam Café del Marokat idéző andalító zenéket.
A következő napi kilencórás tavi túrára itthonról, a Get Your Guide-on húszezer forint körüli összegért fizettem be. Húszan lehettünk a két motorcsónakban: holland nyugdíjasok, szlovén pár, egy német Lübeckből és én. A szlovénekről jutott eszembe, hogy mennyire más a kultúrájuk, mint a macedónoké, pedig harmincöt éve ugyanahhoz az országhoz tartoztak ők is. Mi kötött össze ennyi teljesen eltérő hagyományokkal, történelemmel rendelkező, ellentétes orientációjú népet? Először az antant békéje, később Tito személye lehetett, mert ő volt Jugoszlávia, halála után rögtön elindultak a széteséshez, vérzivatarhoz vezető folyamatok. A párral gyorsan megbeszéltük, hogy a hatalmat – szerencsére, tették hozzá – most éppen nem gyakorló Janez Janša személyében nekik is megvan a maguk keresztje, Orbánunk laibachi/ljubljanai verziója.
Ohridban feltűnően sok a holland, a főutca turistaboltjaiban angol mellett hollandul is kiírnak dolgokat. Nem tudtam megfejteni, miért pont ők kattantak rá ennyire. A rákattanást persze értem, mert az utam csúcspontja volt, kicsit a Genfi-tóra emlékeztetett. Kedvenc európai helyeim, flamand műemlékvárosok, Edinburgh és a skót felföld, Siena és úgy, ahogy van Toszkána, Granada, a Genfi-tó és környéke közé került. Ha szerencsésebb a geopolitika, Ohrid a hatvanas években hippitanya lett volna.
Az Albániával megosztott természeti világörökség tó a Balkán-félsziget legöregebb, vízalatti források táplálta, oxigéngazdag, kevés mikrobiológiai szennyezőanyagot tartalmazó tava sajátos és törékeny, a turizmus és a lakosság növekedésével veszélyeztetett ökoszisztémával, legalább kétszáz csak ott élő fajjal, partmenti nádasokban telelő vízi- és ragadozó madarakkal, a délkeleti végen, kis dombon álló Szent Naum-kolostorral, körülötte strandokkal, belső tavacskával. Az alapkövet a névadó, Cirill és Metód szláv apostolok tanítványa tette le 895-ben. Visszafelé a hollandul is beszélő kormányos DJ-be ment át, helyi borok és sörök után a nyolcvanas évek kevésbé veretes slágereire, Goombay Dance Band-re, Una paloma blancara vigadtak a németalföldi nyugdíjasok. Énekeltek is.
Hány árnyalata lehet a kéknek? – merengtem. Fogalmam sincs, viszont kevés helyen láttam annyit belőlük, mint az Ohridi tavon. A városba visszatérve pedig olyan naplementét éltem át, amihez hasonlót Uruguay La Plata parti koloniális városában, Colonia del Sacramentoban láttam utoljára.
Albánia
Tirana menő hely, digitális nomádok felkapott fészke: más balkáni nagyvárosoknál is olcsóbb, éghajlata kellemes, javulnak a szolgáltatások, élénk az éjszakai élet, változatos a gasztronómia. Teréz anya és az Albániát a világtól elzáró, a vallást betiltó kommunista diktátor, Enver Hodzsa országa vallásilag megosztott: az iszlám szunnita többség mellett a katolikusok északon, a főként görög ortodoxok délen élnek. Szekuláris közeg, felekezetek tagjai nem ugranak egymás torkának, nem érdekli őket, ki miben vagy miben nem hisz. Békesziget.
A nyugati beruházásokkal támogatott gazdaság gyors fejlődését és a teljesen nyílt piaci rendszer kialakulását a mindent behálózó korrupció és a hibrid rendszerű politikai berendezkedés hátráltatja. A Trading Economics európai országokat rangsoroló korrupciós listáján a sereghajtók között, Moldova mögött, de Magyarország előtt kullog a harmincnegyedik helyen. Edi Rama szocialista miniszterelnök a 2025. május 11-i parlamenti választások után kezdte meg negyedik ciklusát, 2030 az uniós csatlakozás céldátuma. Szeptemberben látványosat dobott a kormány: a világon elsőként nevezett ki mesterségesintelligencia-minisztert. A Microsoft-fejlesztésű Diella (Nap) pont a korrupció melegágyát, a közbeszerzéseket, illetve a digitális ügyintézést hivatott felügyelni. Asszisztensként funkcionál, mert a technológia a generatív MI diadalmenete ellenére sem tart még ott, hogy ennyire felelős munkakörben helyettesítse az embert. Egyetlen MI sem közelíti még a mi szintünket, és az intelligencia akkor sem egyenlő a tudatossággal, ha gyakran és szisztematikusan összekeverik a kettőt. Ha nem tudatos, akkor etikusan sem képes cselekedni, mert nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól.
A politikai vezetők siralmas felhozatalát látva persze elélcelődhetünk, hogy Putyinnál, Trumpnál vagy szeretett vezetőnknél egy mesterséges intelligencia is jobban végezné a feladatot, a valóság azonban nem fekete-fehér. Az albán MI-miniszter egy hétig volt médiaszenzáció, a korrupció viszont örök, és a dezinformáció, a mélyhamisítvány-áradat napról napra hitelteleníti a mesterséges intelligenciát. A távolabbi jövőben nem zárható ki, hogy tudatos MI-k vezessenek országokat.
A tiranai digitális nomádok és az ott járó utazók MI-miniszterből, korrupcióból és hibrid rezsimből keveset tapasztalnak meg, engem például Albánia látványosságai és a koszovói, észak-macedón gasztronómiai sivárság után a kulináris felfedezések érdekeltek. Vágyaim beteljesültek: láttam a hegyes-völgyes Dél-Albániát és a görög határhoz közeli Gjirokastrát, a Durazzo néven is ismert Durrëst és Beratot. Az egyaránt UNESCO-világörökségi helyszín Gjirokastrában és Beratban (albán burekreggelik után) hibátlan és autentikus kajákat ettem.
A dimenziójában – de csak abban – költői túlzással a pekingi Tienanment és a mexikóvárosi Zócalót idéző Szkanderbég tér egymásra hányt klasszikus és modern épületekkel, mecsettel, óratoronnyal és toronyházakkal, félkész monstrumokkal és színházzal körbevett üresség, középen a nemzeti hős lovas szobrával. Minden nagyvárosra jut egy lovas szobor, mindegyik egyformán randa, nyugodtan készíthette volna ugyanaz a művész az összest. Tirana nem szép, de érdekes hely, és érdekességei közül is kiemelkedik a bunkermúzeum (Bunk’Art 1 és 2). A paranoid Enver Hodzsa az országot többszázezer bunkerrel szórta-szarta tele – ha támadnak az imperialisták és a gonosz ufók, a népnek és leginkább a kommunista nomenklatúrának legyen hol meghúznia magát. A külvárosi, öt földalatti szintes Bunk’Art 1-re, Albánia hajdani legnagyobb bunkerére nem, a kettes sorszámúra viszont volt időm.
Az empatikusan összeállított gyűjtemény a titkosszolgálat tevékenységét bemutató lidérces utazás az ország közelmúltjába. Az egyórás séta közben átéljük a diktatúra erőszakszervezeteinek tevékenységét, test- és lélekzsibbasztó praktikáit, üldözési mániáját és erővel palástolt kisebbségi komplexusát, az évtizedekre személyi kultuszba merevedett izolacionista politika zsákutcáját, poklát. A felkavaró és elgondolkodtató bunkermúzeum is bizonyítja, hogy a hatalomvágy a legalantasabb emberi ösztön, humán civilizációnk örök megrontója.
Durrës az ország elsőszámú kikötője, Adria-partja a leghosszabb homokos strandja. De ennél fontosabb, hogy a Balkán legnagyobb amfiteátrumának és bizánci fórumának, a középkori városfalnak és a velencei toronynak a romjai, mecsetek és templomok, az olaszos főutca, a fasiszta és kései modern épületek, a kommunista bérkaszárnyák a legrégebben folyamatosan lakott albán település történelmének néma tanúi. Ez a történelem az ókori görögöktől és rómaiaktól, bizánciakon, bolgárokon, velenceieken és az Ottomán Birodalmon, Mussolinin és náci megszálláson keresztül Hodzsáig és a diktatúra utáni jelenig ível. De a város ezzel együtt nem szép, csak eklektikus.
Hodzsa szülőhelye, Gjirokastra és Berat, a két műemlékváros, a hagyományos albán építészet kvintesszenciái annál inkább azok. A diktátor máshol, ahol tudta, leromboltatta a klasszikus architektúrát. Mindkettő hegyoldalra épült, Beratot folyó is átszeli, mindkettő felett komor vár merevedik a táj fölé, a házak az ohridiaknál is fehérebbek és több az ablakuk, titokzatosak az ortodox kápolnák, nagy bazár a táj, a szűk utcákról csak a harcosai élén belovagló Kasztrióta Györgyöt (Szkanderbéget) hiányoljuk, mert annyira az ő korában érezzük magunkat. Gjirokastrában két-, Beratban négyfogásos ebédet, hagyományos albán kajákat ettem: előbb különlegesen fűszerezett töklevest és joghurtban sült padlizsános bárányt, utóbb a görög-török dolna, fűszeres rizzsel töltött szőlőlevél helyi változatát, szintén rizzsel töltött sült paprikát, bárány húsgolyókat, azaz köftét kaskavál juhsajttal megszórt paradicsommártásban, baklavát pisztáciafagylalttal. A két ebédért cirka harminc eurót fizettem a drágának számító éttermekben.
Koszovó és Észak-Macedónia tartja még magát a turistainvázióval szemben, Albánia határeset, Isztambul rég elesett. De az út fő tanulsága, hogy felejtsük el a sztereotípiák Balkánját, a fejlett Nyugattal negatív példaként szembeállított groteszk, veszedelmes, simlis-átverős, lusta és dologtalan népekkel teli, mulatós és tizenkilencedik századian romantikus világot. Ez a világ nem létezik, előítéleteinket a másságtól való ódzkodás, a határaink közé zárkózás táplálja. Minél közelebbi a más, az idegen, annál félelmetesebb, képzelt kulturális fölényünk tudatában annál vadabbnak és barbárabbnak állítjuk be, sajnáljuk le.
Tirana és Prizren nem a világ másik felén, nem az Andokban vagy Melanéziában, hanem itt van a szomszédban. És ha a mai Balkán groteszk, akkor a magyar és a francia közélet, az amerikai külpolitika és a brit valóság mi?
Veszély még annyi sem leselkedett rám, mint a szintén hazug közhelyek övezte Latin-Amerikában, lehúzni sem akartak sehol, és Ohrid vagy Berat romantikája sem kesergő-köldöknéző múltba révedés, mint ahogy, mondjuk Edinburghé sem az.
Az emberek kedvesek, segítőkészek, az infrastruktúra fejlődik, az árak barátiak. A Balkán egy kicsit más, egy kicsit őszintébb Európa, valóban Kelet és Nyugat találkozása, de a találkozó felek nem ellentételezik, hanem kiegészítik egymást.
Ha részletesebben érdekel a térség, ajánljuk Bukovics Martin 2023-as útiriportját, benne: Belgrád, Szkopje, Ohrid, Tirana, Himara, Prizren, Pristina, Peja, Novi Pazar.
 | A guest post by
|