Legyen közvetlen miniszterelnök-választás!

A Gemišt nemcsak hírlevél, de fórum is: ha van mondandód egy aktuális környékbeli üggyel, fejleménnyel kapcsolatban, küldd el nekünk! A gemisthu@protonmail.com címre várjuk az írásokat. A mai cikk szerzője Buzinkay György, Pest megyei képviselő.

Az elmúlt hetekben egyre élénkebb vita zajlik a magyar közéletben a választási rendszer átalakításáról. Ahhoz, hogy érdemben válaszolni tudjunk erre a kérdésre, először azt kell tisztáznunk, mit várunk el valójában egy választási rendszertől.

A Fidesz választási rendszerének több fájó pontja is van.

Arról sok szó esett, hogy nem érvényesül benne a „minden ember szavazata egyenértékű” alapelv, hiszen Tolna megyében 55-56 ezer szavazásra jogosult állampolgárral rendelkező választókerületek vannak, miközben Budapesten 75-76 ezresek. Mivel kevesebb ember szavazatával kap valaki mandátumot előbbiből, sokkal többet ér egy tolnai szavazó szavazata egy fővárosinál.

Ennél is sokkal súlyosabb probléma a mai magyar választási rendszerrel, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a választók túlnyomó többségének igényeit.

A szavazók nagyjából 95 százaléka ugyanis az ország elsőszámú vezetőjére, azaz a miniszterelnökre akar szavazni, de miután ezt közvetlenül nem tudja megtenni, jobb híján leszavaz arra az egyéni képviselőjelöltre és arra a pártlistára, amelyről a bejutott képviselők majd azt a jelöltet szavazzák meg a parlamentben, akit ő akar.

Ez a rendszer pedig egyben az egyéni képviselőséget is kiüresíti, hiszen nem azt várjuk el elsősorban a területi képviselőnktől – ami valójában a dolga lenne –, hogy a választókerület lakosságát képviselje, hanem hogy szavazza meg a miniszterelnököt. Emiatt pártkatonává válik mindenki a parlamentben, a Fideszt és a Tiszát meg önbecsapás a nevükön nevezni, hiszen ezek valójában már Orbán- és Magyar-pártok.

Meggyőződésem szerint, ha megadjuk az embereknek azt a lehetőséget, hogy közvetlenül válasszák meg a miniszterelnököt, akkor az egyéni képviselőség is visszanyeri méltó helyét a magyar politika színpadán. Ehhez pedig nem is kell olyan nagyon messzire mennünk, a magyar politikai hagyományoktól idegen választási rendszert kitalálnunk, csak országos szintre kell emelni azt a rendszert, amit az önkormányzati választásokon a 10 ezer főnél nagyobb településeken alkalmazunk.

Miután Izraelben egy ideig próbálkoztak a közvetlen miniszterelnök-választás és a teljesen arányos választási rendszer összekeverésével, így arról már van tapasztalatunk, hogy ez miért nem jó megoldás. Amikor csak pártlistáról jutnak be képviselők a parlamentbe, akkor sok párt lesz: ez jó olyan szempontból, hogy állandó kompromisszumkényszer van a politikusokon, senki nem szerez magában többséget, ezért mindig több párt koalíciója alakít kormányt. Ám egy közvetlenül választott miniszterelnök számára ebben a rendszerben annyira megbénították a koalíciós tárgyalásokat, hogy végül vissza kellett állni a korábbi modellre, amikor a parlamenti frakciók tárgyalásainak eredményeként választanak meg kormányfőt (és persze vele a minisztereket is).

Emellett azt is érdemes elkerülni, hogy a magyar politikától teljesen idegen rendszert vezessünk be, hiszen fontos, hogy lehetőleg minden választópolgár értse a választások menetét. (A preferenciális szavazás rendszerét vagy a nyílt listás voksolásokat szerintem emiatt nem érdemes erőltetni.)

Vissza a tervhez!

A választások alkalmával továbbra is két szavazólapot kapnánk. Az egyiken a miniszterelnök-jelöltre szavazhatnánk, a másikon az egyéni képviselőjelöltre. Annyiban érdemes lenne eltérni az önkormányzati választásokon ma is működő megoldástól, hogy vissza kellene vezetni a kétfordulós voksolást.

Azaz ha egy jelölt sem kapja meg a választás első fordulóján a szavazatok több mint felét, akkor a két legtöbb szavazatot kapó jelölt egy második fordulóban is megmérkőzik. (2010-ig az országgyűlési választásokon a három legtöbb szavazatot kapó jelölt jutott tovább, ám ez csak a pártok háttéralkui miatt volt fontos, hogy vissza tudják egymás javára léptetni a jelöltjeiket – nem volt túl demokratikus gyakorlat.)

Rein Taagepera észt politológus nevéhez fűződik az ún. köbgyök-szabály: egy parlament optimális mérete az adott ország lakosságának köbgyökével egyenlő. Ez a 9,5 milliós Magyarország esetén 211 fős Országgyűlést jelentene.

Az önkormányzatokban jelenleg nagyjából 70-30 az egyéni és a kompenzációs listáról bejutott képviselők aránya. Egy 20 ezer fős településen tíz egyéni képviselő mellett négy kompenzációs listáról bejutott tagja van az önkormányzatnak (ezen felül van még egy szavazati joga a polgármesternek, amennyiben ő nem kapott képviselőként is mandátumot).

A 211 fős Országgyűlésben – fenntartva a „megszokott” arányokat – 148 egyéni képviselő lenne, valamint 63 kompenzációs listáról bejutott honatya/honanya. Kompenzációs listáról csak az kaphatna mandátumot, aki indult egyéni jelöltként. (Ha miniszterelnök nem nyerne képviselői helyet, akkor ő automatikusan egy kompenzációs mandátumot kapna, így már csak 62 helyet osztanának innen ki – a mandátumok száma páratlan kell legyen, hogy teljes létszám esetén ne lehessen szavazategyenlőség.) Amennyiben a határon túli magyaroknak (pontosabban a magyarországi lakcímmel nem rendelkező állampolgárainknak) is fenntartjuk a választójogot, ők kaphatnának egy saját választókerületet a 148-ból, és akkor csak 147 belföldi egyéni képviselő kapna mandátumot.

A mai 106 egyéni választókerületnél a 148-as szám jóval emberközelibb lenne, a bő 70 ezer választó helyett csak bő 50 ezer jutna egy átlagos képviselőre. Ez – meggyőződésem szerint – segítené, hogy közvetlenebb lehessen a kapcsolat az egyéni képviselőnkkel, valamint a választásokon sokkal inkább azért szavaznánk egy jelöltre, mert őt személyében alkalmasnak tartjuk, nem pedig a miniszterelnök-jelöltünk megszavazóját látnánk csak benne.

A kormánnyal szembeni ellenőrző szerepe ebben a rendszerben is megmaradna a parlamentnek (már ha most úgy vesszük, hogy ez megvan). A minisztereket a kormányfő jelölné, ezután pedig az Országgyűlés többségének csomagban kéne megszavazni kormányt. Így elkerülhető, hogy egy-egy miniszter elhúzódó megválasztása miatt ne tudjon felállni az új kormány, de a miniszterelnöknek parlamenti többséget kell szerezni a kormányalakításhoz.

Felmerülhet még az a kérdés is, hogy mi van akkor, ha más párt miniszterelnök-jelöltje nyer, mint amelyik párt a parlamenti többséget adja (ahogy ez előfordul önkormányzatokban is). Ez esetben valószínűleg egy nagykoalíciós kényszer áll elő: a kormányfő kénytelen a parlamenti többség számára több fontos miniszteri bársonyszéket felajánlani. Miután mindkét fél legitimitása közvetlenül a választóktól ered, így az együttműködési kényszer is erősebb lehet, mint egy olyan kabinetnél, amit teljes egészében az Országgyűlés választ meg.

Ez az együttműködési kényszer talán jót is tenne a magyar politikai kultúrának.

(Érdemes azt is megemlíteni, hogy a magyar önkormányzatokban a polgármester és az önkormányzati többség szembekerülése esetén szinte borítékolható a polgármester győzelme, hiszen az emberek többsége az első számú vezetővel szokott azonosulni, nem a „törvényhozási masszával”.)

A fent leírt rendszerben a kétharmad megszerzése igen nehéz lenne, ahhoz az április 12-ei Tisza-taroláshoz hasonló nagy győzelmet kéne aratnia egy formációnak, viszont jellemzően stabil kormányok alakulnának, nem lenne nagyon szétaprózódott az Országgyűlés összetétele. Ugyanakkor az 5 százalékos bejutási küszöb továbbra is megmaradna, így amelyik párt jelöltjei összességében megugorják ezt a lécet, egy minimum háromfős frakcióra számíthatnának.

A közvetlenül választott miniszterelnök miatt ez az új rendszer igazodna a 21. századi realitásokhoz, az egyre inkább karizmatikus vezetőkre épülő politikai valósághoz. No meg így értelmet nyerne a kétciklusos miniszterelnöki limit, hiszen olyasmi a világban csak közvetlenül választott vezetők esetén szokás.

Ha beszállnál a vitába vagy csak simán van egy ötleted (akár rögtön kéziratod) véleménycikkre neked is, keress minket a gemisthu@protonmail.com címen!