Majd felporszívózza őket a szélsőjobb

Jó reggelt! Május 1. kapcsán főleg balos kérdésekkel foglalkozunk ma:

• Miről szól a francia nyugdíjreform, amit Macron úgy döntött el egymaga, hogy azt a parlament meg sem szavazta? Egyáltalán hogyan tud ilyet lépni, és mennyiben készíti mindez elő a terepet az egyre csak erősödő Marine Le Pennek?

• Milyen a majális abban az országban, ahol mára megszűnt a baloldal? És a régióban: körkép Ausztriától Csehországon és Lengyelországon át Szerbiáig.

• 7%-on állnak már országosan a kommunisták Ausztriában. Hogy csinálták? És miért lehet bennük annál is nagyobb potenciál, mint ami most látszik?

• Berlinben annyira megosztottak a sebeiket nyalogató szocdemek, hogy két körben is elbukott az elvileg általuk támogatott jobbos főpolgármester-jelölt a poszt betöltéséről szóló szavazáson. Aki elvileg AfD-s voksokkal lett végül megválasztva a harmadik körben, így a szélsőjobboldali párt gyakorlatilag megmentette azt a rendszert, ami ellen elvileg politizál. De miért? Jó olvasást!

---

Hogyan készíti elő Macron a terepet Le Pennek?

Emmanuel Macron francia elnöknek ez az utolsó ciklusa, elvégre harmadszorra nem lehet már indulni a posztért. Azaz a mostani ciklusban igazán bedurvulhat, nem kell már az újraválasztásra gondolnia – és láthatóan arra se gondol, hogy megkönnyítse bárkinek a dolgát, aki 2027-ben lesz majd a jelenleg a közvélemény-kutatásokat magasan vezető Marine Le Pen „nem-szélsőjobbos“ kihívója.

Macron 2017-ben úgy lett államfő, hogy mindenki balközép politikusnak tartotta, elvégre a politikába egy szocialista kormány gazdasági minisztereként szállt be. Azonban folyamatosan tolódott jobbra, ami azon is megmutatkozik, hogy ma már inkább Nicolas Sarkozy a mentora, mint François Hollande volt szocialista államfő.

Macron 2017 és 2022 között is már kihívta maga ellen a francia forradalmi sorsot, amikor hónapokon át tüntettek ellene országszerte (különösen vidéken) a sárgamellényesek. Ez egy igazi népmozgalom volt, annak minden bájával és bűzével; voltak ott kommunisták, vidéki gazdálkodók, dühös teherautósofőrök vagy szélsőjobbos huligánok, akik lezsidózták a közéjük merészkedő Alain Finkielkraut, egykori trockista, ma már neokonzervatív filozófust. Párttá se tudtak válni, a mozgalom ugyanis dühös volt, de olyan sokféleképpen, hogy egységről szó se lehetett köztük. Macron tehát túlélte a sárgamellényes lázadást.

2022-ben pedig már jobboldali liberális jelöltként ismét bezsebelhette a baloldaliak szavazatait, amikor Marine Le Pen lett a második fordulóban ismét az ellenfele. Míg azonban 2017-ben a baloldaliak akár bíztak is még Macronban, 2022-ben már csak – és már nem is az összes balos szavazónál – a Le Pen-ellenesség volt az egyetlen érv.

Törvényhozás parlament nélkül

Macron azonban 2022-ben úgy nyert, hogy aztán a mögötte álló pártok a parlamenti választásokon nem szereztek többséget a párizsi Nemzetgyűlésben. Míg korábban ismert volt az a helyzet, hogy az államfő és a kormányfő eltérő pártcsaládhoz tartozik, most a helyzet még sajátosabb: az államfővel és a kormányfővel szemben a parlamenti többség tartozik a másik oldalhoz.

Macronnak azonban van két szerencséje.

Egyrészről „a másik oldal“ nagyon heterogén, elvégre az ellenzékben ott ül a balos „Új Ökológiai és Szociális Népfront“ (Nupes), azaz a balnacionalista Jean-Luc Mélenchon körül kialakult balpopulista-szocialista-kommunista-zöld laza koalíció, a konzervatív Republikánusok és először a francia történelemben nagyon erős önálló frakcióval a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés. Ráadásul a konzervatív Republikánusok elég megosztottak, egy részük hajlandó a macronista Élisabeth Borne kormányával szavazni, azaz esetről esetre kijöhet még többség is a parlamentben.

De ha a heterogén ellenzék egységesen Macron ellen lépne fel, akkor ott a másik nagy szerencséje – maga a francia Alkotmány. Az Ötödik Köztársaságot teljesen Charles de Gaulle hatalmi vágyaira szabták: a folyamatos kormányválságokkal terhelt Negyedik Köztársaság után De Gaulle – sok tekintetben egy alkotmányos puccsnak tekinthető népszavazással – keresztülvitt egy olyan új alkotmányt, amely nagyon széles jogköröket biztosít az államfőnek és kormányának, mert a kormány gyakorlatilag a parlamenti többséggel szemben is tud törvényhozni (azaz nem puszta rendeleti, hanem tényleges törvényhozói hatalommal is rendelkezik). Ez az alkotmány híres-hírhedt 49. cikkely 3. bekezdése – vagy ahogy csak röviden a francia köznyelv hívja: a „negyvenkilenc-három“. Ennek értelmében

a kormány pénzügyi és szociális kérdésben törvényt hozhat parlamenti jóváhagyás nélkül is, feltéve, hogy a kormánnyal szemben nem megy át 24 órán belül egy bizalmatlansági indítvány. Ha átmegy, akkor nemcsak a törvény bukik, de a kormány is, és új választásokat kell kiírni. A szabályozás tehát éppen arra az esetre jó, amikor a kormánynak ugyan nincs többsége a parlamentben, de az ellenzéki többség sem tud vele szemben egységbe szerveződni.

Macron a mostani utolsó ciklusát arra akarja használni, hogy keresztülverje azon neoliberális reformterveit, amelyekért igazából már 2017-ben is mögé sorolt be a gazdasági elit. Az első ciklus alatti tökölődést még elnézték neki, elvégre gondolni kellett az újraválasztásra is – de most már jöhet Macron után az özönvíz, azaz a parlamenttel szemben kezdett az elnök kormánya törvényhozásba.  

Nyugdíjreform: nem csak két további munkaévről van szó

Az első legfontosabb törvény a nyugdíjakat érinti.

A külföldi sajtóban ezt sokszor úgy mutatták gunyorosan be, mintha a „lusta“ franciák forradalmat robbantanának ki azért, mert 62-ről 64-re emelkedne a nyugdíjkorhatár. (Magyarországon ez 65.) Azonban ennél jóval többről van szó.

Franciaországban nem volt egységes nyugdíjrendszer, különböző rendszerek voltak egymás mellett érvényben, egyes ágazatokban más és más volt a nyugdíjkorhatár. Azaz számos dolgozó számára (mondjuk az ápolónők vagy a vasutasok esetében) a nyugdíjkorhatár-emelés nem pusztán két, de akár tíz évet is jelenthet. Macron ugyanis egységesíteni akarja a rendszert: a különszabályozások eltűnnének, mindenki egységesen 64 éves koráig lenne köteles dolgozni, és lenne egy 1000 eurós minimálnyugdíj. A reform indoka az, hogy a francia gazdaság nem bírná tovább finanszírozni a mostani nyugdíjrendszereket; már most a GDP 14 százaléka (azaz több mint 300 milliárd euró) megy a nyugdíjakra.

Kisebb különszabályokat Macron is meghagyna: aki már 16 éves kora előtt dolgozott, 58 évesen nyugdíjba mehet (aki 16 és 20 éves kora között kezdett el dolgozni, az 60 vagy 62 évesen), emellett a munkahelyi balesetet szenvedettek és a fogyatékkal élők is valamivel hamarabb vehetik igénybe az általános nyugdíjat. Az 1961-ben születettekre fog először vonatkozni a törvény.

A törvény azonban nem ment át egykönnyen. A szakszervezetek a parlamenti baloldali és a parlamenten kívüli szélsőbaloldali ellenzékkel közösen (Franciaországban a kommunisták nem szélsőbaloldalnak számítanak amúgy, mert tőlük még számos párt áll jóval balrább) utcai tüntetésekbe, hatalmas sztrájkokba kezdtek. Többször is leállt a vonat- vagy a párizsi tömegközlekedés. A tüntetések többmillió franciát mozgósítottak. Macron azonban hajthatatlan volt, még a párbeszédet is elutasította. És amikor látta, hogy esetleg nem lesz meg a parlamenti többség, az idézett „49:3“-ra hivatkozva a kormánya mindenféle parlamenti jóváhagyás nélkül elfogadott egy olyan törvényt, amely jelentősen érinti a franciák életét.

Csak azért nem beszélhetünk diktatúráról, fasizmusról – noha a módszer teljesen arra emlékeztet –, mert hát maga a de gaulle-i alkotmány teszi lehetővé az eljárást.

Az ellenzéki ellenállás utolsó esélye a bizalmatlansági indítvány volt. Márciusban mind a kis, baloldali Radikális Párt, mind a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés külön-külön benyújtott bizalmatlansági indítványt – de mindkettő elbukott. Azonban

csak kilenc szavazat hiányzott a kormány megbuktatásához. A nagyon szoros eredmény annak köszönhető, hogy a hivatalosan ellenzéki, de pláne a neoliberális gazdaságpolitikában Macronnal egyetértő, konzervatív Republikánusok közül meglepően sokan mégis igent nyomtak a kormány menesztésére.

Éric Ciotti, a Republikánusok elnöke arról beszélt, hogy a pártja elbukott egy próbát – nem volt képes se a kormány mellett, se a kormány ellen egységesen fellépni. Az egykor jelentős konzervatívok ismét bebizonyították megosztottságukat és sok tekintetben röhejessé is tették magukat (először ki akarták zárni a kormány ellen szavazókat, aztán mégsem) – de Macronnak nagyon is jól jött a helyzet: a baloldal és a szélsőjobboldal a renegát konzervatívokkal együtt sem tudta megbuktatni a kormányt, és így a parlament nélkül elfogadott nyugdíjtörvény életbe léphetett.

Az utolsó akadály a törvény életbe lépése előtt aztán április közepén elhárult: az egykori szocialista miniszterelnök, Laurent Fabius vezette Alkotmánytanács nem talált érdemi alkotmányossági kifogást a törvényen (csak nüansznyi, apró formai részletekbe kötött bele). Az Alkotmánytanács ugyan ma már egy törvény alkotmányosságát a kihirdetés után is vizsgálhatja, az egykori politikusokból is álló testület csak nagyon messziről téveszthető össze egy valódi alkotmánybírósággal. Ráadásul a francia jogszemléttől – alapvetően a jakobinizmus hatására – a mai napig elég idegen a törvények bírói kontrollja. A jakobinus Robespierre egykoron az összes bírót felakaszttatta volna, mondván: egy demokráciában a törvény a nép szava, a bíró még csak értelmezni se merje azt.

Az utca továbbra is forrong

A lényeg: a nyugdíjreformot jogi úton már nem lehet megakadályozni, Macron szépen teljesítette a mögötte álló pénzügyi-ipari körök elvárásait.