Miért nem az aszály alatt vitézkednek a politikusok?

Az aszály (vízhiány) és az árvíz (víztöbblet) két szélsőséges jelenség, melyek egyre sűrűbben jelennek meg a klímaváltozás miatt. De valamiért az érem egyik oldala érdekli csak a politikusokat és az újságírókat, amikor rövid távon lehet eredményeket felmutatni és lájkokat lefölözni a jelenségre irányuló figyelemből.

Az újságírók is jobban szeretik az árvíztematikát: az online média percről percrét indít, a partizános Gulyás Márton csónakázik egyet a Mosoni-Dunán, mert a Lajtán nagy a sodrás, Magyar Péter szittyakürttel a vállán gumicsizmában pózol a gátakon, Orbán Viktor személyesen vezényel és ad engedélyt a szükségtározók megnyitására, a többi politikus is gumicsizmát húz, hogy le ne maradjanak a médiafigyelemről. Pedig

az az anyagi kár, amit a Duna helyenkénti kiáradása okozott a történelmileg legnagyobb vízálláskor, 2013-ban, messze eltörpül nemzetgazdasági szinten a szinte minden évben megtapasztalt aszálykárhoz képest.

Az Agrárminisztérium közlése szerint nyár végéig közel 300 ezer hektárról jelentettek aszálykárt a termelők 2024-ben. Ez elmarad a 2022-es adatoktól, amikor közel 1,5 millió hektáron ment tönkre a termés a pusztító szárazság miatt. Szakértői becslések szerint a teljes magyar agrárkibocsátás 8-10 százaléka veszhetett oda idén az aszály miatt. Csak augusztus elejéig 350 milliárd forintos lehetett a kár, az összeg nagyjából a fele annak, amennyit a magyar állam oktatásra költ a Klebelsberg Központon keresztül. Ám a kormány mindössze 35 milliárd forintot különített el tavasszal egy káralapba, ebből 10 milliárd forint EU-s forrás volt. Főként a kukorica és a napraforgó sínylette meg az idei évet, a búza életciklusában pont jókor jöttek a májusi esők: kukoricából 5,8 tonna termett hektáronként idén, tavaly 8,2 tonna volt a termésátlag. 

Minden idők legnagyobb dunai árvize volt a 2013-as áradás. Akkor a mezőgazdasági termelők 2,3 milliárd forintos kárt jelentettek, ehhez jönnek hozzá 1,3 milliárd forintnyi, ingatlanokban és ingóságokban okozott károk, amelyeket a biztosítóknak jeleztek. Bakondi György, a kormány katasztrófaügyi jolly jokere akkor éppen árvízi helyreállítási miniszterelnöki megbízott pozícióban azt mondta, hogy közel 30 milliárd forint a helyreállítás összköltsége. Végül 8 milliárd forintnál állt meg a hivatalos kárszámláló. 2013-ban hónapokig húzódó vita után úgy döntött az EU, hogy annyira alacsonyak voltak az árvízkárok, hogy Magyarország nem jogosult támogatásra a szolidaritási alapból. Ez az összesen 8 milliárd forintnyi az EU felé jelzett akkori kár mai értéken 13,7 milliárd forintot érhet. Bakondi 30 milliárdja 51 milliárd lenne ma. 

Ez volt minden idők legnagyobb dunai árvize, és hetedannyi nemzetgazdasági kár jelentkezett miatta, mint amit az aszály okozott idén. (Mindezt úgy számolva, hogy a felső becslést vettem figyelembe az árvízkárnál és az alsó becslést az aszálykárnál.)

De mit lehetne csinálni az aszállyal? 

És hogyan lehetne rá felkészülni?

A tízmillió frissen, Facebookon végzett vízügyi szakember országában az a népszerű álláspont, hogy most kell kiengedni a vizet, és akkor az majd beszivárog a talajba, így jövőre magas lesz a talajvízszint. Megkérdeztem erről a közvélekedésről Kulcsár László gazdálkodót, aki évek óta minden nyáron tevéket visz az Agrárminisztérium elé felhívva a figyelmet Zöld Gerilla nevű mozgalmával arra, hogy az ország elsivatagosítása zajlik. Igen, elsivatagosítás: de erre később visszatérünk.

Az Őszeszék kiszáradt medrében a Homokhátságon. Fotó: Pápai Gergely

Három dolog hiányzik szerinte: terv, szakember és infrastruktúra.

Az idei árvíz váratlan volt abból a szempontból, hogy általában tavasszal jön a jeges ár (a Kárpátokban és az Alpokban történő hóolvadás utáni áradás) és a zöldár (a tavaszi esők okozta áradás), ritka az ilyen heves ciklon okozta őszi áradás, mint idén.

Tervek még csak-csak vannak a vízmegtartásra, de politikai akarat híján javarészt az asztalfióknak készültek, vagyis nincsen átfogó, kormányzati szinten elfogadott terv arra, hogy miként lehet megfogni a tavaszi áradások vizét. 

Dr. Koncsos László egyetemi tanár és vízügyi szakember már évtizedek óta kutatja a témát, és számos tervet letett az asztalra tanítványaival együtt azzal kapcsolatban, hogy miként lehet a Tisza medencéjében az árvízvédelmet összehangolni a vízmegtartással a mélyárterek időszakos elárasztásával. A mélyárterek olyan természetes mélyfekvésű területek, egykori folyómedrek a töltések mentett oldalán, amelyekben jelenleg legtöbb esetben szántóföldi növénytermesztés folyik. Az ELTE kutatói Tímár Gábor vezetésével szintén komoly tudományos eredményeket értek el e területen. Szerintük egy majdnem megyényi területet kellene időszakosan vízzel borítani tavasszal, hogy ezáltal ki tudjanak alakulni zivatarok nyáron. (A vele készült Válasz-podcastot ajánlom a téma iránt pop-science szinten érdeklődőknek.)

Az aszályról szervezett az LMP-ből frissen kilépett Keresztes László Lóránt a parlamenti Fenntartható Fejlődés Bizottság elnökeként múlt héten a kiszáradt Tisza medrébe szervezett bizottsági ülést, de azon a kormánypártiak nem jelentek meg. Ezen az ülésen a Kulcsár-féle Zöld Gerilla mozgalom bemutatta azt a tervet, hogy miként lehet a vizet megtartani a Turjánvidéken, a Duna és a Homokhátság találkozásánál lévő láp- és mocsárrendszerben, Dabas és környékének területén. Szerintük itt 1500 hektáron viszonylag alacsony beavatkozási költségek mellett ökológiai célú vízpótlással visszavadítható a táj annyira, hogy beinduljon az úgynevezett kis vízkör. Tehát lesz annyi párolgás, ami elég a felhőképződéshez és így a zivatarok kialakulásához.  

Van egy nem publikált, többszázmilliárd forintos terv is, amit a javarészben zárolt uniós helyreállítási alapból finanszírozott volna a kormány: itt a szovjet típusú Duna-Tisza-csatornarendszer kiépítése lett volna a cél. Az ökológiai szemlélettel rendelkező szakemberek szerint jó is, hogy ez nem valósult meg, mert nem oldotta volna meg az elsivatagosítás problémáját a beton csatornamedrekből a földekre kiöntözött víz. 

Ha lenne elfogadott terv, az sem volna elég, hiszen nincsen annyi szakember, aki ezt kivitelezze. A vízügy ugyanúgy le van rohasztva, mint az oktatás és az egészségügy Kulcsár szerint. Ezt egy megtörtént anekdotával támasztotta alá: a vízügyi szakemberek országos éves gyűlésén a Homokhátság vízpótlása volt a téma. Itt felállt egy fiatal szakember és elmondta, hogy kell 1800 milliárd forint az infrastruktúra fejlesztésére. Majd jött egy középkorú vezető, hogy évi 10 milliárd forint kellene a mostani 30 milliárd mellé, hogy azt az infrastruktúrát fenn is lehessen tartani. Végül egy őszes halántékú, nyugdíj előtt álló szakember jelentkezett szólásra:

elnézve a trendeket, miszerint évről évre egyre kevesebb vízügyi szakembert képeznek itthon, húsz év múlva nem lenne ki üzemeltesse az infrastruktúrát.

Jogos a kérdés, hogy egy mérnökhallgató miért is menjen az alulfizetett vízügyes pályára, miközben villamos- vagy gépészmérnökként az ottani fizetések sokszorosát is megkeresheti. Az, hogy az elmúlt napokban a gátőröket a Tisza felső folyásától vezényelték át Mosonmagyaróvár mellé zsákot pakolni, szépen mutatja, hogy mekkora a szakemberhiány nemcsak a felső, hanem az alsóbb szinteken is. 

Megfelelő infrastruktúra pedig eleve nincs.

Az elmúlt évtizedekben EU-s pénzből épített szükségtározók eleve nem tudják kivezetni a vizet oda, ahonnan az ténylegesen hiányzik. Ha a mostani csatornarendszernél nyitnák meg a zsilipeket, akkor azt kockáztatnák, hogy egy uszadékfa vagy egy elsodort autó ajtó fennakad rajtuk, így nem tudnák visszazárni a zsilipeket ekkora nyomásnál. Mivel a mostani csatornarendszer nem vízmegtartásra van optimalizálva, ezért ennél a nagy árvíznél kiemelt kockázattal járna a vízkivétel. 

Mégis mi akkor a megoldás? A tájgazdálkodás

A Vízválasztók civil mozgalom évek óta dolgozik helyes vízgazdálkodással kapcsolatos szemléletformáláson. Balogh Péter vízügyi szakember mottója a helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás. Évek óta konkrét javaslatokkal igyekszik a vízügyi szakmabéliek szemléletét megváltoztatni, hogy a víz érték, amit meg kell tartani, nem félni kell tőle. A Magyarok Országos Gyűlésén tartott idei előadása rávilágít arra, hogy

nem csupán külső természeti folyamatok, mint a klímaváltozás az oka az elsivatagosodásnak, hanem a tájhoz nem illő emberi tevékenység is.

Ahogy emiatt ő fogalmaz: elsivatagosítás zajlik. A kukorica- és főként a napraforgótermelés a főként öntözéses módszerekkel nemcsak a vizet, hanem a talajt is kizsigereli. Szerinte a Tisza mentén tavasszal vissza kellene engedni a vizet a mélyárterekbe, és ha van lehetőség, vissza kellene térni a foki gazdálkodáshoz is. A tájhasználati módok átalakítása jelentik a kulcsot, de ehhez fel kell hagyni az intenzív öntözéses mezőgazdasággal a Homokhátságon. 

Dr. Tölgyesi Csaba, a Szegedi Egyetem kutatója arra mutatott rá az Átlátszó videójában, hogy az alföldi erdőtelepítések nem hatékonyak, mert rengeteg vizet vesznek ki, noha párologtatnak is. Szerinte az erdők helye a Tisza mentén, elárasztott árterekben lenne, egyébként vizes élőhelyek kialakításával és fás ligetes gyepek megteremtésével lehet a leghatékonyabban küzdeni az elsivatagosodás ellen.  

Az aszállyal leginkább érintett térség a Homokhátság. Ez magában foglalja Pest vármegye déli részét és majdnem a teljes Bács-Kiskun vármegyét a Duna-menti síkság kivételével, valamint Csongrád vármegye nyugati peremét. A Homokhátság összterülete nagyobb, mint Magyarország egészének tíz százaléka, és átnyúlik a Vajdaságba is. Felszíni vizekben rendkívül szegény a terület, csapadék sem sok esik. A hátsági homokterületek valójában az Ős-Duna hordalékkúpjainak maradványai.

Az ENSZ élelmiszerügyi és mezőgazdasági szervezete, a FAO, már 2004-ben félsivatagi besorolással látta el a térséget, sokak szerint egyes helyeken már a sivatagi besorolás is megállná a helyét. Ennek egyszerű természetföldrajzi oka van:

több víz párolog és távozik kivezetéssel (700 mm) a területről, mint amennyi csapadék oda érkezik (500-550 mm). Mivel a Duna-Tisza közén elterülő Homokhátság helyenként akár száz méterrel is magasabban van, mint a Tisza medre, a gravitációs vízpótlás (amikor zsilippel kiengedik a vizet és az lefolyik) nem megoldható. Felszivattyúzni a vizet csatornák hálózatán túl energiaigényes lenne. 

Az adekvát megoldás – ebben mind a már hivatkozott tudósok, mind a civilek egyetértenek – a természetes vizes élőhelyek megteremtése, a táj egy részének visszavadítása. Kisebb tavak vízzel való feltöltésével, a Tisza és a Duna mentén ártéri erdők kialakításával a táj természetes állapotához legközelebb álló ligetes gyepek szivacsként szívhatják magukba a többletvizet. Ezáltal beindul a kis vízkör, ami biztosítja a helyi csapadékképződést, tehát a szárazföldekről elpárolgó vízmennyiség ugyanezen térség fölött csapadék formájában visszahull a felszínre.

Az óceáni légtömegek nedvessége (a globális nagy vízkör) hozzáadódik valamennyire ugyan a kis vízkörben lévő vízmennyiséghez, de a helyi csapadék nagyobbik része a szárazföldi párolgásból származik. Így a Duna és a Tisza mentén kialakított, vízzel borított területek természetes módon hozhatnak esőt a Homokhátságra.  

Jó példák állami, civil és piaci alapon már léteznek

Uniós forrásokból finanszírozott programokkal sikerült már állami szinten is elérni részeredményeket. Az Alsó-Tisza vidékén egy olyan állami vízügyi szervek által menedzselt hatmillió eurós uniós támogatású projekt zárult le 2021-ben, amelynek kifejezetten az ökológiai célú vízpótlás volt a fő fókuszában.

Szépen látszik már a részeredmény az űrből is, hiszen a 2024-es szeptemberi esőzések előtt készített aszálytérképen szinte az egész Alföld bordó színnel jelezte az aszály nagyon súlyos szintjét, miközben a projekt térségének közelében van bordó helyett pirossal jelzett folt, ahol csak súlyos volt az aszály.  

Nem teljesen zárkóznak el a fideszes politikusok sem attól, hogy vízmegtartással kezeljék az aszályt az Alföldön. Szolláth Tibor, volt országgyűlési képviselő, jelenleg a Nemzeti Agrárkamara Hajdú-Bihar vármegyei elnöke 2024 tavaszán jegyzett írásában hitet tett az ökológiai vízpótlás mellett. Ettől függetlenül még a jogszabályi környezet miatt számos nehezen megugorható pénzügyi teherrel járó adminisztratív akadály áll azok előtt, akik szeretnének ökológiai célú vízmegtartással foglalkozni.  

A nagyobb civil szervezetek közül a WWF foglalkozik leginkább a témával és menedzsel nagyobb ívű projekteket. A Belügyminisztériummal közösen több uniós projektet is létrehoztak az ország különböző településein, és szemléletformáló munkát végeznek önkormányzatokkal együttműködve. Marcaliban patakrevitalizációt folytattak a szervezet európai szintű Élő folyók programjának keretében. A Beregben, Nagykörűn és a Homokhátságon is vannak mintaprojektjeik az ökológiai célú vízpótlás kapcsán a Tisza mentén. Kisebb helyi civil szervezetek is aktivizálták magukat a környékükön, hogy megtartsák a vizet a tájban. A DONGÉR-KELŐÉR Vize Egyesület Szank, Móricgát és Jászszentlászló közelében igyekszik a Dongér vizét a tájban tartani. A WWF-fel szakmai együttműködésben kaszálókat árasztottak el időszakosan, csatornákat rehabilitáltak közel huszonegy helyen 2021-ben.  

A magukat Vízörzőknek nevező csoport egyedi módját választotta a megoldásnak. Nagyobb pénzforrások nélkül a két kezükkel álltak neki a vízmegtartásnak Jászkarajenő környékén. Elegánsan átugorva a hosszas és költséges hivatalos procedúrákat csatornákhoz földtorlaszt építettek, a puszták felé terelve a csatorna vizét. A szikes pusztára került vízben egy csapadékosabb tél esetén valószínűleg tavasszal megjelennek majd a kétéltűek és madarak is.

És engedtessék meg némi önreklám is.

A startupommal piaci megoldásokon dolgozom a vízmegtartás kapcsán. Egy globálisan is új pénzügyi eszköz, a biodiverzitáskredit segítségével közvetítünk magánforrásokat, amelyek tudományosan alátámasztott módon adatokkal bizonyítják az ökológiai szolgáltatás növekedését. Így a cégek nemcsak bizonyítékot kapnak, hogy valóban történt valami a területen, hanem az ESG-jelentésükbe is könnyen beilleszthetik, és kommunikálhatják fogyasztóik és munkavállalóik felé az eredményeket. Erről a projektről az Átlátszó videójában beszélek hosszabban.

Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy egy elhagyatott homokbányánál a Dél-Alföldön a Szegedi Egyetem ökológusainak a segítségével bioakusztikus eszközökkel felmérjük a madarak, denevérek és a keményszárnyú rovarok hangjait, amit szakértő tudósok és mesterséges intelligencia segítségével elemezve kapunk egy adatsort azelőttről, mielőtt elárasztottuk volna vízzel a területet, majd a vízelárasztás után ugyancsak. A kettő közötti százalékos változás adja a krediteket. Számos más módszertan is létezik, de én hiszek az eredményorientált (amikor tényleg ott van a madár) metodológiák elsőbbségében az akcióorientált metodológiákkal (kiteszik a madárodút) szemben. 

A koncepciók készen állnak az alföldi aszály megállítására. Ha jövő tavasszal már minél több helyen ki lehet engedni a vizet a tájba, beindul a kis vízkör és csillapodhat a nyári aszály pusztító hatása. Ehhez idén kell lépéseket tenni állami, civil és piaci szinten is.

---