Miért semleges még Svájc, és meddig marad az?
Miért semleges még Svájc, és meddig marad az?
Jó reggelt! Nyáron a hételeji hírlevél egy klasszikus Gemišt-kiadás: most épp Techet Péter írt hosszan arról, hogyan próbálják kikezdeni Svájc semlegességét, és hogy egyáltalán mit is értenek ezalatt, Bukovics Martin pedig hoz rengeteg aktualitást Németországtól Romániát át Boszniáig: amerikai szankciók, az osztrákok orosz bizniszei, röhejes szerb autópálya, rejtélyes horvátországi helikopterezés, rettegés a montenegrói határon, Spanyolországot felvásárló lengyelek, prágai hipszterek és még sok más. Jó olvasást!
Miért semleges még Svájc, és meddig marad az?
Augusztus elsején ünnepli Svájc a 732. születésnapját.
A nemzeti ünnepen sokáig legfeljebb az volt megengedett, hogy délután négykor, vagy akár már délben hazamehessenek a dolgozók. A protestáns munkamorállal szemben csak 1993-ban sikerült keresztülverni, hogy az ország az 1891-ben bevezetett egyetlen nemzeti ünnepét nyilvánítsa mégiscsak munkaszüneti nappá.
A mai Svájc persze nem ennyire öreg, hogy a 732. szülinapját kelljen ünnepelnie, de a nyelvileg és vallásilag is heterogén országban a különféle történelmi mítoszok (így például a talán sohasem élt Tell Vilmosé) adják a közös összetartozás érzetét. Hiába beszélnek franciául Genfben és németül Zürichben, hiába katolikusok a luzerniek és protestánsok a berniek, hiába csak 1848-ban jött létre a mai Svájc, a közös eredetmítosz köti össze a kantonok népeit. Ennek egyik fontos eleme az 1291 augusztusának elején született Szövetségi Levél, amely azonban csak három (esetleg négy, ahogy számoljuk) mai svájci kanton véd- és dacszövetségét jelentette.
Kitalált tradíciók, nemzet közös akaratból
A Svájcot meghatározó eszme, miszerint kis alpesi vidékek összefognak a mindenfelől érkező veszélyekkel szemben és foggal-körömmel védik a szuverenitásukat, a szabadságukat, a mai Svájcban is a közös identitás alapja – még ha a legtöbb kanton a 18. században lett csak „svájci“.
Az 1291-es Szövetségi Levél és a későbbi Rütli-eskü, amely szintén csak három mai alpesi kanton között született elvileg (és a Tell Vilmos-legenda alapját képezi) ékes példái annak, amit a neves történész, Benedict Anderson „a kitalált tradíciónak“ mint a nemzetszületés alapjának nevezett. Elmélete szerint egyetlen nemzet sem holmi homogén egységként jelent meg a történelem színpadán, hanem különféle „kitalált tradíciók“ mentén szervezte magát egységessé – és a legendákkal visszamenőlegesen is homogénné.
A svájci nemzetszületés sajátossága – és talán szépsége – azonban éppen abban áll, hogy a „kitalált tradíciók“ nem vezettek ott sohasem hegemón vagy homogenizációs törekvésekhez. Svájc többnyelvű, többvallású nemzetként született meg – a „kitalált tradíciók“ nem a belső egységet, hanem a külvilággal való szembenállást hivatottak igazolni.
Svájc elsősorban kifelé jelent egységet, befelé nagyon is széttagolt és decentralizált, a központi kormányzatnak sohasem volt nagy hatalma. Egyedül Napóleon próbálta meg a 18. század végén egységes köztársasággá – és gyakorlatilag francia vazallusállammá – alakítani. Ennek élménye annyira beléjük ivódott, hogy az 1848-ban kikiáltott mai Svájcban is nagyon hosszú ideig tartott bármiféle belső egységet teremteni. Már annak kérdése is, hogy szükség van-e egységes polgári és büntetőjogra, megosztotta a kantonokat; nem véletlen, hogy a jogegységesítés is hosszú ideig eltartott (az eljárási jogokat csak a 21. század elején tudták egységessé tenni például).
Svájc magát „akaratnemzetnek“ tartja: a közös identitás alapja nem a közös származás, nyelv vagy vallás, hanem azon közös akarat, hogy Európa közepén megvédik a szabadságukat. A svájci eredetmítoszra, azaz a kis alpesi vidékek folyamatos ellenállásának történetére épül a mai napig a svájci különutasság.
Ennek egyik fontos eleme a semlegesség kérdése, amelyről az orosz-ukrán háború miatt ismét éles viták robbantak ki a svájci közéletben.
Hogyan lett Svájc semleges?
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to