Milyen rendszer jöhet Iránban a bombázások után?
A mai hírlevél rendhagyó: kicsit kiszakadunk Európából, és azzal foglalkozunk, hogy mi lesz most Iránban, amit múlt hétvégén megtámadott Izrael és az Egyesült Államok, megölve Ali Hamenei legfőbb vallási vezetőt és egy sor vezető beosztású politikust és katonát. A nyílt külső katonai beavatkozás nyilvánvalóan felvet számos jogszerűségi és geopolitikai kérdést, most azonban nem erről az aspektusról lesz szó, hanem arról, hogy ki tud-e provokálni valamiféle rezsimváltást vagy lassabb liberalizálódást az izraeli-amerikai beavatkozás, főleg, hogy Trump újabban kijelentette, hogy személyesen részt akar venni Hamenei utódjának kiválasztásában, hogy az illető biztosan olyasvalaki legyen, aki harmóniát és békét hoz.
Az is kérdés, hogy egyáltalán miként lehet elkezdeni lebontani vagy megváltoztatni egy vallási fundamentalista rendszert, amelynek brutalitása ellenére máig sok támogatója van, miközben az amerikai emigrációban a hatalomba készülődő, szekuláris Pahlavi trónörökös is rendkívül megosztó személyiség Iránban.
De kicsit maradunk is Közép-Európában: minderről az Iránból régóta emigrált, jelenleg Prágában kutató Meysam Badamchi politikafilozófust kérdeztem, akinek fő szakterülete a posztiszlamizmus, illetve a liberalizmus és az iszlám kapcsolata. Az interjú egyszerre történelmi alapozó, insight és esélylatolgatás. Jó olvasást!
Mi fog most történni Iránban, miután Ali Hamenei meghalt?
Jelenleg egy olyan helyzetben vagyunk, amit Bruce Ackerman jogtudós nyomán alkotmányos pillanatnak szoktak nevezni. Azaz vagy a jelenlegi rendszeren belül maradunk, vagy teljes felfordulás lesz abban az értelemben, hogy megdöntik a jelenlegi alkotmányt és egy teljesen új projektet kezdenek.
Iránban már legalább két ilyen alkotmányos pillanat is volt korábban. Irán volt az egyik első muszlim ország, amely modern alkotmányt fogadott el, 1906-ban, hogy korlátozza az uralkodó abszolút hatalmát és bevezesse a jogállamiságot egy alkotmányos monarchia keretében. Irán síita többségű ország, a síita identitás nagyon erős. Az Iránt a 18. század végétől 1925-ig uraló Kádzsár-dinasztia idején jelentős befolyásra tett szert a síita papság, pontosabban a magasabban képzett vallástudósokra gyűjtőfogalomként használt ulema. Mindezt azért mondom el, mert most egy új legfelsőbb vezetőt kell választani Iránban, aki a soraik közül kerül majd ki.
A Kádzsárok idején, az ulema nyomására hozzáadtak egy cikkelyt az alkotmányhoz. Ezen 2-es cikk szerint a parlament egyetlen törvénye sem állhat ellentétben a saríával, vagyis az iszlám joggal, az iszlám síita joggyakorlattal. És kodifikálták azt is, hogy a síita iszlám az ország vallása. Ezt nevezik iszlám felsőbbrendűségi záradéknak.
Amikor a sah 1925-ben puccsal átvette a hatalmat, hatályban tartották a Kádzsár-alkotmányt, csak lecserélték a Kádzsár-dinasztia nevét a Pahlavi-dinasztia nevére. A puccsot akkoriban a britek is támogatták, és iráni értelmiségiek is Iránon belül, a modernizáció érdekében. A sah ideje alatt, Reza sah és fia, Mohamed Reza soha nem hagyták, hogy az ulema ténylegesen felülvizsgálja a törvényeket az iszlámnak való megfelelés szempontjából, és megvétózza azokat.
Tehát formálisan meglett volna a hatalma hozzá az ulemának, de nem gyakorolták.
Így van, az ulema valójában nem alkalmazta az alkotmány 2. cikkelyét, az csak dísznek volt. A gyakorlatban nem is tartottak ulema gyűlést, amelyet a sah megkérdezett volna arról, hogy a parlament által elfogadott törvények megfelelnek-e az iszlám jognak. Szóval abban az időben az ország szekulárisabb volt. Ez az egyik oka annak, hogy a síita papság haragudott a Pahlavikra: mert elhanyagolták őket. De nem csak a síita papságot hanyagolták el: nem tartották tiszteletben a király hatalmára vonatkozó korlátokat sem. A királynak alkotmányos királynak kellett volna lennie korlátokkal, mint a briteknél, vagy más európai alkotmányos monarchiákban.
De Mohamed Reza sah és az apja is uralmuk legnagyobb részében abszolutista királyokként uralkodtak. A fiú tíz évig alkotmányos monarchaként uralkodott demokráciával, erős parlamenttel, azonban instabil kormányokkal. De aztán a Mohamed Moszadek miniszterelnök elleni 1953-as puccs után a sah abszolút hatalomra tett szert: ez így volt 1953-tól egészen 1979-ig, a forradalomig. A forradalom után az 1906-1907-es alkotmányt megdöntötték a forradalmi iszlamisták, és egy teljesen új alkotmánnyal váltották fel, amely a síita jog uralmán alapul.
Az 1979-es forradalom után az új alkotmányt egy alkotmányozó gyűlés fogalmazta meg, amelyet 73 taggal hívtak össze. Az alkotmányt később népszavazáson jóváhagyták 1979 decemberében. Abban az időben laikusok is részt vehettek az alkotmányozó gyűlésben, nem csak papok. Mindenesetre a felállt rendszer az iszlamizmus és a republikanizmus keveréke, Iszlám Köztársaságnak nevezték el.
Mi teszi Iránt teokráciává? A legtöbb muszlim ország jogrendje amúgy is a saría jogon alapul. Jelentős különbséget jelent az, hogy a papság formálisan is hatalmat gyakorol?
Az 1979-es forradalom után az ulema bizottságot – amelynek már az előző alkotmány szerint is vizsgálnia kellett volna vallási szempontból a törvényeket – erősebb formában valósították meg: ez lett az Őrök Tanácsa, amely 12 tagból áll. Közülük hat síita jogtudóst a legfelsőbb vezető nevez ki, hat jogász tagot pedig a parlament választ. Ők folyamatosan ellenőrzik a parlament által elfogadott törvényeket.
Idővel az iráni legfelsőbb vezető növelte ennek a tanácsnak a hatalmát, hogy az elnökjelölteket és parlamenti képviselőjelölteket is ellenőrizze. Olyan, mint egy alkotmánybíróság, de egyben egyfajta saría bíróság is, a kettő kombinációja.
A forradalom óta Iránnak eddig csak két legfelsőbb vezetője volt, akik élethosszig tartó pozíciót töltenek be. Az első vezető, Ruholláh Homeini ajatollah egyben a forradalom atyja is volt. Már idős, 77 éves volt a forradalom idején, így csak tíz évig volt hatalmon. 1989-ben halt meg, az iraki-iráni háború végén: akkoriban Irán geopolitikai helyzete nagyon különbözött a maitól. Abban az időben a rezsim megítélése is nagyon más volt: az ajatollah rendszere szinte népszerű volt.
A második vezető, aki éppen múlt szombaton halt meg egy amerikai-izraeli támadás következtében, Ali Hamenei volt: ő 1989-ben lett Irán második legfelsőbb vezetője Homeini halála után. A legfelsőbb vezető megválasztásának mechanizmusát a forradalom után alakították ki: őt az úgynevezett Szakértői Gyűlés választja, amelynek a tagjai kizárólag síita papok lehetnek, ma ennek 88 tagja van.
A síita papság részvétele a közhatalom gyakorlásában valamiféle garanciaként működik, azon a feltevésen alapulva, hogy ők szigorúak a saría értelmezésében?
Talán, de ez összetett dolog. Minden muszlim ország jogrendjében keveredik a saría saríán kívüli elemekkel, hiszen a saría nem szabályoz mindent: nem mondja meg, hogyan kell rakétát építeni vagy uránt dúsítani nukleáris létesítményekhez. Az uralkodó papságnak nincs is problémája a természettudományokkal. De amikor a bölcsészet- és társadalomtudományokról van szó, azokat igyekeznek iszlamizálni: Irán kifinomult ország, még a síita papok is tanultak filozófiát, és büszkék rá. Irán első legfelsőbb vezetője, Homeini is szakértő volt az iszlám filozófiában és miszticizmusban.
Hogyan vált a rezsim egyre elnyomóbbá?
A Forradalmi Gárdát az 1979-es forradalom után alapítottak, hogy „megvédje az iszlám forradalmat”. Az iraki-iráni háború ajándék volt számukra. Nem csak azért, mert igazolta a létezését, fontosságát ennek a hivatalos hadseregen kívül álló milíciának, hanem azért is, mert a gárda parancsnokai tapasztalatot szereztek és a háború után gyorsan felfelé lépkedtek a katonai ranglétrán. Ali Hamenei, az akkori új legfelsőbb vezető még jobban támaszkodott a Forradalmi Gárdára, mint elődje, Homeini.
Közvetlenül azután, hogy Ali Hameneit megválasztották legfelsőbb vezetőnek 1989-ben, elérkezett Irán háború utáni gazdasági újjáépítésének ideje. Ekkor Hásemi Rafszandzsáni volt az elnök. Ő modernizáló szellemiségű volt, liberalizálni akarta a gazdaságot, miután az iraki-iráni háború és a hidegháború is épp véget ért. Ő és Hamenei bevonták a Forradalmi Gárdát a gazdasági projektekbe, hogy újjáépítsék az országot. A Forradalmi Gárda mind több pénzre, befolyásra és hatalomra tett szert, cégeket kezdtek létrehozni utak építésére, kőolaj-kitermelésre, ilyesmik.
Hamenei legfelsőbb vezetőként kevésbé volt karizmatikus, mint Homeini. Nem is volt a legmagasabb rangú papok között, emiatt jobban függött a Forradalmi Gárdától. Óriási bürokráciát épített maga köré a hozzá hűségesekből: megerősítette és a saját ellenőrzése alá vonta, egységesítette és erősen ideológiai alapúvá tette a Forradalmi Gárdát, eltávolította a hadsereg azon veterán parancsnokait is, akik nem voltak abszolút hűségesek hozzá.
1997-ben megválasztották a rendkívül népszerű Mohamed Hatami elnököt. Idővel a Forradalmi Gárda a politikai liberalizáció gátja lett. Hatami ugyanis Rafszandzsáni után folytatni akarta a reformokat: a sajtószabadság, a pártalapítás szabadságának a kiterjesztését, szóval az 1990-es évek vége Irán szabadságának virágzása volt.
Mi a helyzet az iráni nukleáris programmal és az azt követő nemzetközi szankciókkal?
Amikor egyetemista voltam, egyikünk sem hallott semmilyen kormányzati nukleáris projektről, mert az szigorúan titkos volt. De 2003-ban a Népi Mudzsahedek (MEK) nevű baloldali ellenzéki csoport felfedte – talán a Moszaddal együttműködve –, hogy Iránnak vannak nukleáris bázisai és projektjei az urán dúsítására. Ez feltehetőleg már az 1990-es években elkezdődött, Rafszandzsáni elnök idejében.
2003-tól tárgyalások kezdődtek, hogy engedélyezzék a nemzetközi közösségnek, hogy megfigyelje a helyszíneket, aztán 2006 decemberében jöttek az első átfogó nukleáris szankciók Irán ellen, aztán majdnem tíz év után a 2015-ös nukleáris megállapodás az Egyesült Államokkal Obama alatt, amelyből Donald Trump 2018-ban kilépett. A 2025. júniusi tizenkétnapos háború alatt Izrael meggyilkolta a Forradalmi Gárda számos vezető parancsnokát és a nukleáris programon dolgozó tudósokat, majd jöttek az izraeli és amerikai légicsapások a nukleáris program helyszínein.
És most újra háború van, a legfelsőbb vezető Hameneit és sok más vezetőt, a Forradalmi Gárda számos fontos tisztjét megölték a csapások során. Mi következik most? Izrael azt állította, hogy még azt az épületet is bombázta, ahol a Szakértők Tanácsa ülésezik, hogy megválassza az új legfelsőbb vezetőt.
Bombázták az épületet, de senki nem volt odabent. Szerintem online tartják a megbeszéléseket, hiszen tudják, hogy célpontok lehetnek. De azt hiszem, ez a csapás szimbolikus volt.
Izrael azt akarta mondani: „ha nem megfelelő személyt választotok, megölhetjük őt is!” Ez most valami olyasmi, mint a pápaválasztó konklávé a katolikusoknál. A különbség az, hogy itt bombázás közben választanak.
Állítólag hat jelölt van: mind síita pap, mert a többiek ki vannak zárva. Laikusok még a választó bizottság tagjai sem lehetnek. A jelölteknek magas szinten érteniük kell a síita jogtudományhoz. A hat jelölt közül csak kettő reformista. Rengeteg pletyka keringett arról, hogy kik lesznek a jelöltek. Néhányuk, különösen a keményvonalasok közül ketten igen ismertek, róluk rendszeresen beszéltek az elmúlt 10-15 évben, mint lehetséges utódok. Egyikük Hamenei legidősebb fia, Modzstaba Hamenei. A másik pedig Sadeq Larijani, aki Hamenei alatt volt az igazságszolgáltatás vezetője. A testvére jelenleg a Nemzeti Biztonsági Tanács vezetője, ő is befolyásos családból származik.
Kik a reformista jelöltek?
Ha most nem lenne a bombázás és a nyomás Izrael és az Egyesült Államok részéről, akkor valószínűleg a reformistáknak semmi esélyük nem lenne, még a nevük se merülne fel. Egyikük Irán korábbi, 2013 és 2021 közötti elnöke, Hasszán Rohani. Ő az az elnök, aki megkötötte a nukleáris megállapodást, szóval a nyugatiak jól ismerik őt. Jogi PhD-je van az Egyesült Királyságból, meg persze síita papi végzettsége is. A rendszeren belülről jön, de technokratább. Hásemi Rafszandzsáni, a korábbi reformista elnök jobbkeze volt, aki gyanús körülmények között halt meg, miután úszott egy medencében 2017-ben. A családja szerint valahogy megmérgezték.
A második reformista jelölt Hasszán Homeini, aki Homeini ajatollah, az alapító, az első legfelsőbb vezető unokája. Egyértelműen az establishment része, de az apja szintén gyanús körülmények között halt meg az idős Homeini halála után hat évvel, 1995-ben. Hasszán apja, Ahmad Homeini legfelsőbb vezető irodájának titkárságvezetője volt a nyolcvanas években. Bárki, aki találkozni akart Homeinivel, Ahmadon, a fián keresztül tudta őt elérni. Pletykák keringtek arról, hogy Ahmad maga akart volna a legfelsőbb vezető lenni idővel, de apja ezzel nem értett egyet: kijelentette, hogy Irán nem válhat monarchiává, ahol a vezetői szék apáról fiúra száll. Tehát Hameneit választották legfelsőbb vezetővé Homeini halála után. Néhány évvel azután, hogy Hamenei hatalomra került, Ahmad gyanús körülmények között halt meg, állítólag szívrohamban. Csak 49 éves volt. Pletykák keringtek arról, hogy a titkosszolgálatok ölték meg, mert elkezdte kritizálni Hameneit és a rendszert. A kormány soha nem ismerte el ezt, de síremléket építettek neki apjáé mellé, nagy emberként kezelve őt.
Az ő legidősebb fia Hasszán Homeini.
Ironikus módon mind Hasszán Rohaninál, mind Hasszán Homeininél volt egy hozzájuk közel álló személy, aki gyanús körülmények között halt meg. Talán ettől kevésbé keményvonalasak. Jobban megérted az emberek fájdalmát, amikor a saját környezetedben látod, mi mindent képes megtenni egy elnyomó rendszer.
Most tehát négy keményvonalas jelölt és két reformista van. És rengeteg pletyka arról, hogy ki lesz végül a vezető.
És ott van Reza Pahlavi, az utolsó sah száműzetésben élő fia az USA-ban, aki interjúkat ad, véleménycikkeket ír a Washington Postnak, és nyíltan készül a visszatérésre. Mik az esélyei egy ilyen forgatókönyvnek?
Pahlavi visszatérése azt jelentené, hogy megdöntenék a jelenlegi rendszert, kidobnák az alkotmányt, és teljesen új alkotmányt hoznának létre. 1979-ben Homeini pontosan ezt tette. Az iszlamisták és a baloldaliak elutasították a monarchiát és kidobták.
De a kérdés az, hogy Pahlavi van-e olyan karizmatikus, mint Homeini volt akkor. Más időket élünk most. Akkoriban Homeinit sok baloldali, szocialista, iszlám szocialista, vallásos és művelt ember támogatta. Ez a forradalmak korszaka volt világszerte. Még Michel Foucault is támogatta az iráni forradalmat! Diáklázadások voltak. Forradalmi szellem volt világszerte, meg persze szocializmus és hidegháború.
Reza Pahlavit a vallásos emberek nagyon határozottan ellenzik, mert még szekulárisabb, mint az apja. Az apja legalább diplomatikusan fenntartott kapcsolatot a síita papsággal. De Pahlavi jórészt Iránon kívül nevelkedett. A forradalom idején csak 19 éves volt, de már egy-két évvel azelőtt elhagyta Iránt, és az Egyesült Államokba ment pilótakiképzésre. Akkor még úgy volt, hogy ő lesz majd a király az apja után. De aztán nem tért haza a forradalom miatt. Amikor először elkezdett külföldről ellenzékiként politizálni, nem is beszélt túl jól fársziul. Később javította a nyelvtudását, de a nyelv, még az akcentus is mutatja, hogy nem Teheránban nevelkedett.
A forradalom utáni establishment utálja őt. Utálták az apját és nagyapját is a forradalom alatt, és néhányan még náluk is jobban utálják őt. Míg a felmenői mutattak némi tiszteletet a vallás iránt, számára a vallás teljesen közömbös. Oké, az iráni társadalom részben szekularizálódott, de Pahlavi néhány követője egyenesen iszlamofób. Néhányuk a közösségi médiában sértegeti a Koránt, az iszlámot. Persze a szólásszabadság szempontjából ez elfogadható, vagyis annak kellene lennie, de azért idegesíti a vallásos embereket. Sok iráni baloldali egyenesen fasisztának tartja a pahlavistákat, mondván, hogy megint abszolút hatalmat akarnak.
Szóval a többség nem támogatná Pahlavit, mert túlságosan szekuláris?
Jelenleg nagyjából 30 százalékos támogatottsága van Iránban, ami nem kicsi. Pahlavi bázisa főleg olyanokból áll, akiket valahogy kirekesztettek a forradalom után. Néhányuk családtagjai monarchisták voltak, és kidobták őket Iránból a forradalom alatt. Mások az 1980-as években kivégzett emberek családtagjai. Vannak, akik mindig is szekulárisak voltak, és emiatt marginalizálták őket a teokratikus rezsimben. Sok Pahlavi-párti Iránon kívül él, például az USA-ban.
De van egy másik 20 százalékos csoport, a nagyon vallásos síitáké. Ők támogatják a Forradalmi Gárdát, követik az ajatollahokat és a legfelsőbb vezetőt. Részt vesznek vallási fesztiválokon, ceremóniákon és elvégzik az összes síita rituálét. Nagyon elkötelezettek a síita iszlamizmus iránt. Jól szervezettek és felfegyverkeztek: harcoltak az ISIS ellen is Szíriában és Irakban, néhányuk magasan képzett harcos. Van egy vallási ideológiájuk, ami fanatikussá teszi őket, kicsit olyanok, mint a középkorban a keresztes katonák. Nem kis csoport, nem olyan bázis, amelyet figyelmen kívül lehet hagyni.
Mi a helyzet a maradék 50 százalékkal?
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.