Mindent tud, amit a horvát tengerpart, de Olaszországban van, mi az?
A változatos horvát tengerpart minimum Európa legszebbje. Erről nem nyitok vitát, legfeljebb a Kotori-öböl, Szardínia, pár dél-albániai és dél-angliai partszakasz versenyezhet vele. Az olasz Adria ezzel szemben maga a dögunalom – hosszú homokos strandok lidókkal tele, amik a napernyő-napágy kombóért nyáron akár 30 eurót is elkérnek, az átlagos, de túlárazott kajájukról nem beszélve. Horvátország viszont a szabadstrandok hazája, ahol a kisebb-nagyobb partszakaszok minimum egyesével külön Instagram-sztorikért kiáltanak. De a legszebb nem is a part maga, hanem annak környezete: változatos tájak, vízbe érő sziklák, mediterrán erdők, romantikus középkori kisvárosok, olajfák, szőlők, a sokféle illóolaj a levegőben és persze a helyi fehérborokban. Az olasz Adrián ilyen tájat mindössze két helyen találni: a közép-olaszországi Marchéban, Ancona alatt kicsivel kicsiben, illetve a csizma sarkantyúján, a már a déli Pugliához tartozó Gargano-félszigeten nagyban.
A mai hírlevélben az utóbbiról lesz szó, a Gargano-félszigeten ugyanis a gyönyörű táj mellé jár az is, amit Horvátországban alig-alig találni: a homokos strand.
Az identitás
Földrajzilag korábban sziget volt, ami az évmilliók alatt hozzácsapódott az olasz csizmához, ezzel magyarázzák az eltérő kőzeteket, a sajátos növény- és állatvilágot, amit sem a horvát partokon gyakoribb bóra nem pusztított (mint pl. a Pag-szigeten), sem a történelem. Épp ellenkezőleg: a Gargano óriási erdőterületei és magas csúcsai kiváló menedéket jelentettek mindenki számára, aki szembeszegült a mindenkori kormánnyal, így itt voltak olyan települések, ahol hónapokkal-évekkel később köszöntött csak be az egységes olasz nemzetállam korszaka. Ma
a Gargano két részre osztható: erdőre és olajfákra, ahol az egyik van, ott a másik nincs. Nem lehet úgy elmenni két falu között, hogy vagy tíz olajost ne keresztezzen az utunk – és érdemes is megállni náluk, a peranzana, leccese és hasonló őshonos helyi fajtákból készülő olajok nemcsak szenzációsan jók, de olcsók is,
12 euróba kerül idén literje, ami a marchei vagy toszkán 18 eurós átlagárhoz képest szuper kedvező, a helyi fajták miatti itteni gyakorta frissebb-savasabb-zöldebb ízről nem beszélve. Az olajfák között hol a dalmát tájból ismerős sziklák, kövek, néha szőlők figyelhetőek meg, gyakran kecske-, birka- és tehéncsordák, akikre olyan agresszív juhászkutyák vigyáznak, amik lazán megkergetik az arrafelé haladó autókat is.
A Gargano hiába található az olasz Délen, sok tekintetben északra, ha úgy tetszik, az Adria természetes központjára, az Osztrák-Magyar Monarchia által meghatározott Fiume-Trieszt-vonalra néz. Egy borboltos kicsit Slavoj Žižek híres ljubljanai videóját megidéző módon és szenvedéllyel a lelkiismeretemre kötötte, hogy ne vegyem egy kalap alá Észak- és Dél-Pugliát, az két külön világ: borban az észak a kulturált, szépen beérett tanninú nero di troiát készíti és issza, míg a dél a már-már bazárian populáris primitivót. A választóvonal nagyjából Bari. Kávé terén látványosabb a határvonal: míg a Gargano-félszigeten szinte csak a trieszti márkák – Illy, Hausbrandt – kaphatóak a kávézókban, már az ottani hegyekről lecsorogva, a szárazföldre kiérve is vagy a sokkal durvábban pörkölt nápolyi vagy az ahhoz hasonló stílusú helyi márkák dominálnak.
A Gargano települései a délolasz átlaghoz képest rendezettebb képet mutatnak, és a vásárlóerő és fogyasztás is látványos szinten pörög – Manfredonia sétálóutcáján 100 euró alatt nem találtam férficipőt, az átlagár 250 euró körül mozgott. Nem a szicíliai-kalábriai utcaképet meghatározó melegítő, nem a harsány színek dominálnak, pláne nem a tigris-, gepárd- és párducminta, hanem az észak- és középolasz vidékeken meghatározó hol praktikus, hol már-már elegáns öltözködés. De Gargano nem drága: az éttermek az olasz átlagárakkal mennek, a pékáruk, a sajtok, a halak, a zöldség-gyümölcs olcsóbbak annál sokkal. Puglia Olaszország éléskamrája, a Gargano lábaitól kezdődő síkságot eleve Tavoliere delle Pugliénak, Puglia asztalának nevezik.
Az itteni identitás történelmileg a daunusokra épül – egy ókori illír törzsre, akik eredetileg a Balkánról hajóztak át, és egészen Itália római fennhatóság alá kerüléséig ők voltak itt a meghatározóak. A legenda szerint Daunus egy görög király volt, aki egy illír sereg élén megalapította Pugliát, majd befogadta a trójai háborút megnyerő Diomédészt, akihez hozzáadta a lányát. Ahogy Kalábriában a görögökből, Toszkánában az etruszkokból, úgy Pugliában belőlük táplálkozik a helyi identitás.
Azért odáig, mint Toszkánában, hogy a rovásírásra feltűnően hasonlító etruszk írással ellátott boroscímkéket nyomjanak, még nem mernek elmerészkedni, de például a Dauni-hegység nyomán van egy Dauni nevű boros apellációjuk, és a népcsoport neve is számtalan helyen felbukkan, nem csak a múzeumokban. A daunusokról sok forrás nem maradt meg – a nyelvüket, a görög ábécét használó meszápot illetően például csak következtetni lehet arra, hogy az rokona lehet az albánnak –, a Gargano-félszigeten viszont rengeteg használati tárgyat és sírkövet találtak tőlük, a szabályos geometriai formák kifinomult használata rögtön feltűnik rajtuk.
A városok
Mint Olaszországban szinte mindenhol, itt is mindegyik városnak középkori városmagja van. A legkülönlegesebb Vico del Gargano, az itteni olajtermelés történelmi központja, aminek három, egymástól építészetileg és életminőségileg is elkülönülő belvárosa van: közös bennük, hogy az egykori „sváb erőd”, a castello sveso körül futnak össze. A vár alatti legközépkoribb negyedben rendes utcák sincsenek, szűk kutya- és galambszaros közök vagy lépcsők szabálytalan, labirintusszerű hálózata visz el egyik pontból a másikba az egyre jobban elszaporodó növényzet, a vizesedő és látványosan kicsi, legfeljebb háromszintes házak és az azok alkotta árkádok között.
A városfal fölé, a sziklába épült kicsit újabb negyedben barlanglakások és azok kiegészítései találhatóak meredek lépcsőkkel, a legújabb, de alsó hangon így is háromszázéves negyedben pedig két-háromszintes, angolosan szűk kőházak váltják egymást, már kezdetleges utcahálózattal összekapcsolva. Az épületek fele lakatlan, építkezést csak egyet, felújítást párat látni – többségük az utolsó lakókat búcsúztatja.
Kiadó apartmanból sincs sok, noha az erőd és annak kicsiny udvara étteremként működik és a falába vájt garázsból egy vadonatúj Maseratival hajtott valaki ki – itt tehát nincs taorminásodás, nincsenek kirakva színes kerámiaköcsögök a lépcsőkre, nem tesznek ki viccesmintás esernyőket az utcák fölé, csak simán egy hajdanvolt gazdag városmag utolsó még életben töltött napjainak lehetünk tanúi.
Nem mondanám, hogy aki egy várost látott a Garganón, látta volna mindet. A már-már görögösen virító fehér házairól ismert Peschici – a név szláv eredetű – belvárosa talán a legturistásabb, mindenben a németek kiszolgálására álltak be, Aperol Spritzet és fixáras ebédmenüt hirdet boldog-boldogtalan a Kínából hozott szuvenírek mellett.
Furcsamód itt nem németnek, hanem portugálnak néztek, bom diával köszöntek, ilyen se volt még. Végigsétálni itt félórás program, a sziklára épített város sokkal szebb lentről, mint bentről: a kikötő mólójáról szenzációs a rálátás, és az ottani büfé sem rossz a pult mögötti falon vagy kétszáz különböző fotón szereplő mikrofonfrizurájú, sárgalencsés szemüvegű korpulens – vagy hogy mondják ezt szépen – testalkatú tulajdonossal, aki a nyolcvanas években ragadva a legszebb italopopot nyomatja a helyen, miközben a teraszról cigizve nézi, hogyan dolgoznak a beosztottjai.
Vieste a félsziget kirakatvárosa, valamennyire központja – egyben a csizmától legtávolabbi helye. Az eredeti belváros egy tenger fölé magasodó sziklára épült, aminek legmagasabb pontjára húzták fel a templomot és a mai napig az olasz hadsereg által használt erődöt. Az itt is szűk és árkádos közökbe rendezett, világos színűre vakolt házakkal teli, ma már inkább csak turistáknak szóló belváros egy jó óra alatt bejárható: van zsidóutca, sok étterem- és kávézóterasz, ezekről hibátlan kilátás, kicsit kijjebb. A belváros szélein már lehet érintkezni a helyiekkel is, Viestében minden partszakaszra lett építve kényelmes sétány, a Gargano-félszigeten egyedüliként itt találni érdemi kisvárosi életet piacokkal, téren focizó gyerekekkel, műfűvel borított, de helyiek tömege által használt játszóterekkel, jó fagyizókkal, kávézókkal.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.