Nagy-Britannia is jobbratolódik, csak épp a választási rendszerük kitakarja ezt
Május 22-én a brit kormányfő, Rishi Sunak meghúzta a ravaszt: július 4-ére írta ki a westminsteri választásokat. A brit rendszer sajátossága, hogy a választásokat nem egy előre meghatározott időpontban tartják: a dátum a miniszterelnökre van bízva, annyi megkötéssel, hogy a ciklus első parlamenti ülését követő öt éven belül kell megtartani.
Ez legkésőbb 2025 januárjára esett volna. Sokan azt gondolták, Sunak várni fog az utolsó pillanatig, de legalábbis október-novemberig. Hogy miért nem tett így, azt illetően találgatások vannak csak – ez a négy legnépszerűbb magyarázat:
Sunak meglátta a stabilizálódó inflációs adatokat, és hogy a GDP tavasszal nagyon picivel (0,6%-kal) ugyan, de növekedni tudott. Sokat elmond a brit politika utóbbi éveiről, hogy ezt már hatalmas sikerként könyveli el. De Rishi Sunak politikai ítélőképességéről is, hiszen a javulás hatásait maximum pár hónap múlva éreznék az emberek, nem címlapokból fognak rájönni, hogy jobb lett az életük.
A kormány azt feltételezi, hogy ez a javulás csak átmeneti, és ősszel még rosszabb gazdasági körülmények között tudtak volna választásokat tartani.
A korai választással Sunak azt akarta elérni, hogy az újra aktivizálódott Nigel Farage-nak ne legyen ideje visszatérni, hogy megnehezítse a kampányát – ha ez volt a terv, az egyáltalán nem sikerült.
Sunak egész egyszerűen feladta, és rájött, hogy bármikor lesz választás, úgyse fog nyerni rajta, így minek húzza az időt?
Az utóbbi magyarázat a legrosszindulatúbb, de a konzervatívok annyira katasztrofális kampányt futnak, hogy már-már el is hiszi az ember.
Még a tory miniszterelnök is rejtegeti a pártlogót
Kezdjük az elejétől: Rishi Sunak zuhogó esőben, bőrig ázva jelentette be a választást, úgy, hogy közben a Munkáspárt 1997-es, legendássá vált kampánydalát játszották le tüntetők a közelben. A bejelentés után sorra jöttek a cikkek arról, hogy rengeteg tory képviselőt teljesen váratlanul ért az egész, nem álltak még készen a választásra, fel voltak háborodva. Ezt követően Sunak közvetlen közeléből többek ellen nyomozást indítottak a hatóságok, amiért a választás időpontjának bejelentése előtt nagyon sok pénzt nyertek arra fogadva, hogy hamarosan választások jönnek.
A legnagyobb botrány az volt, amikor Sunak egy normandiai partraszállásról tartott megemlékezésről félidőben hazarepült, hogy tévéinterjút adjon. Mivel a második világháború még mindig erős a britek kollektív emlékezetében főleg a jobboldalon, ez egy óriási baki volt, ami miatt Sunaknak napokig kellett bocsánatért esedeznie. Ezután veszítette el az energiáját, és vélhetően ekkor törődött bele végleg a vereségbe.
A toryk helyzetét nagyban nehezíti, hogy mióta Nigel Farage, a brexit atyja bejelentette, hogy visszatér a Reform nevű pártja élére, és elindul a választáson Kelet-Angliában, Clactonban, már nem csak balra, hanem jobbra is figyelniük kell.
Ez lehetett az oka a toryk korai bejelentésének, miszerint bevezetnék az ún. nemzeti szolgálatot: választhatnának a fiatalok, hogy 18 évesen hétvégénként önkénteskednek vagy egy évet eltöltenek a seregben. A javaslat az idősebb szavazók körében népszerű, a lakosság többi részében egyáltalán nem, sőt, a fiatalokat a konzervatívok ellen mobilizálhatja is, így már igyekeznek kevesebbet beszélni róla.
Több helyről érkeznek hírek, hogy olyan helyeket is a nyerhetetlen kategóriába sorolnak a toryk, ahol legutóbb még 20 ezer szavazattal győztek. Sőt, Rishi Sunak saját választókerülete is inog állítólag. Több inkumbens konzervatív képviselő rejtegeti a tory logót a saját kampányanyagán. A legabszurdabb példája ennek pont maga Rishi Sunak. Plakátjaikat alig látni az országban, még azokon a helyeken se, ahol elméletileg a verseny köztük és egy másik párt között zajlik.
A toryk tizennégy kormányon töltött év és öt miniszterelnök alatt egyszerűen elfáradtak. A 2010-es évek megszorításai nagyban csökkentették az állami szolgáltatások színvonalát, fő projektjük, a brexit finoman szólva sem sikertörténet – már csak a lakosság 31%-a tart ki amellett, hogy jó ötlet volt kilépni az Európai Unióból –, Boris Johnson lezárások alatti bulizása teljesen aláásta a lakosság politikusok iránti bizalmát, Liz Truss tiszavirágéletű miniszterelnöksége alatt pedig sikerült bedönteni a gazdaságot, ami az utolsó szöget jelentette a tory kormányok koporsójában. Sunak valamennyit még tudott volna kozmetikázni a helyzeten, de mivel nem a legjobb ösztönökkel megáldott politikus, ez sem jött be neki.
A miniszterelnöknek egyedül akkor voltak jó pillanatai, amikor kihívójával, a Labour elnökével, Keir Starmerrel szemben, vitahelyzetben egy az egy ellen szerepelt. Sunak több vitában is meg tudta szorongatni Starmert, amikor azzal vádolta, hogy nem mondja meg a szakpolitikai javaslatairól, hogy pontosan hogyan valósítaná meg őket, illetve hogy nincs igazi víziója Nagy-Britanniáról. Ezek általánosan hangoztatott kritikák a Labourrel szemben. Nem meglepő, hogy Sunak eleinte azzal próbált kampányolni, hogy személyesen magára és Starmerre hegyezi ki a versenyt, hogy közöttük kelljen választaniuk a szavazóknak. Ez akár működhetett is volna, de Sunak és a toryk olyannyira népszerűtlenek, és olyan mélyről indultak, hogy az üzenetnek esélye sem volt átjönni a kampány során.
A vörösök szándékos szürkesége
Starmer szürkesége bizonyos fokig szándékos. Csapata azt a következtetést vonta le az előző Labour-elnök, Jeremy Corbyn 2019-es vereségéből, hogy
bármennyi kritika is fogalmazódik meg a torykkal szemben, a szavazók félnek a Munkáspártra szavazni, ha túl radikálisnak gondolják őket. Starmer ezért évek óta mindent megtesz azért, hogy véletlenül se kommunistázhassák le.
A taktikáját optimalizálta a brit választási rendszerre, ahol lista nincs, csak egyéni választókerületek. Bőven benne van a pakliban, hogy sok biztos kerületében jóval kisebb különbséggel nyer a Munkáspárt idén, sőt, 1-2-ben akár még veszít is független jelöltek vagy akár a Zöldek ellen, mert a törzsszavazóihoz egyáltalán nem beszél már.
Cserébe viszont a választókerületek többségében pedig még ha szűken is, de valószínűleg nyer, hiszen a mérsékelt szavazók elvesztése miatt nem kell aggódnia. Matematikailag ez nagyobb többséget biztosít a Munkáspártnak, mintha az ország városi vagy etnikai kisebbségek által sűrűn lakott részein rengeteg lelkes szavazója lenne, de a bizonytalanok kevésbé lennének hajlandóak rájuk szavazni.
Starmer tehát óvatos és próbál minél semlegesebb maradni, hogy a szavazóknak olyan fehér papírlapként adja el magát, akinek az a legjobb tulajdonsága, hogy nem tory. A legkomikusabb eleme ennek az volt, amikor egy Guardian-interjúban
Starmer nem tudta, pontosabban nem akarta megmondani, hogy introvertált vagy extrovertált-e, optimista vagy pesszimista-e, mi a kedvenc könyve vagy verse, és arra a kérdésre, hogy mit szokott álmodni, azt mondta, nem szokott.
Ha igazak a közvélemény-kutatások, Starmer taktikája sikeres. Ez egyébként abban is látszik, ahogy a sajtó bánik vele. A hétvégén a jobboldali Sunday Times és a gazdasági kérdésekben szintén jobboldali Economist és Financial Times is arra buzdította az olvasóit, hogy a Munkáspártra szavazzanak. A nagy kérdés a héten, hogy vajon Rupert Murdoch jobboldali bulvárlapja, a Sun is beáll-e mögéjük, mint Tony Blair mögé anno 1997-ben. Starmert minden sajtótermék a britek következő miniszterelnökeként kezeli. A lapok tele vannak Starmer-portrékkal és interjúkkal, Sunakról ilyesmit nem látni.
Noha óvatos, Starmer sem folytat hibátlan kampányt: az elején nem sikerült profi módon lerendezni a párton belüli ellenfelek egy részének kizárását, akik így ráindulnak helyi Labour-jelöltekre. A vitákon rendszeresen rosszul szerepel, illetve a múlt héten egy bangladesiekre tett félreérthető megjegyzése miatt két napig magyarázkodott – arról beszélt, hogy azokat a bangladesieket, akik menekültstátusszal akarnának Nagy-Britanniába költözni, hazaküldenék, mert ott nincs háború, de mivel nem fogalmazott pontosan, ezért többen azt hitték, hogy minden bangladesit deportálna.
Azért az antiradikális retorika alatt megbújva még mindig maradt több kifejezetten balos elem a munkáspárti programban. Ilyen a vasút államosítása, egy államosított zöld energiacég létrehozása, a munkavállalói jogok kiterjesztése. Az unalmas antiradikalizmus elsősorban a pénzügyi és fiskális fegyelem és az EU-hoz való viszony kérdéséiben van jelen szakpolitikai szinten, illetve kulturális és identitáspolitikai kérdésekben, mint a transzjogok vagy az izraeli-palesztin konfliktus, ahol a starmeri Munkáspárt jóval konzervatívabb álláspontot képvisel, főleg a Corbyn-érához képest.
Jeremy Corbyn, a független
Főleg ez utóbbi téma az, ami miatt a törzsszavazók közül nagyon sokan haragszanak a Munkáspártra, akár azért, mert baloldaliként antiimperialista keretezésben értelmezik a konfliktust, akár azért, mert mondjuk muszlimként vagy arabként személyes érzelmi kötődésük van Palesztinához. Starmer számos munkáspárti polgármesterrel ellentétben nagyon sokáig nem állt be tűzszünetet követelni, októberben pedig még azt nyilatkozta, hogy Izraelnek joga van elzárni az áramot és vizet Gázában, ami még a témában mérsékelt álláspontot képviselő szavazóinál is erős nemtetszést váltott ki. Ettől a helyezettől remél előretörést több helyi független képviselő és a Zöldek is.
Ilyen független képviselő a Munkáspárt volt elnöke, Jeremy Corbyn, akit Starmerék előbb a frakcióból, majd a pártból zártak ki az elnöksége alatti antiszemitizmusbotrányok és azok kezelése miatt. Corbyn Londonban, Islington North választókerületben indul: itt 1983 óta ő a képviselő. A Munkáspárt egy fiatal egészségügyi vállalkozót, Praful Nargundot indítja ellene, akinek nehéz dolga van, hiszen Corbyn nagyon jó helyi képviselő hírében áll, aki nemcsak a választókerületben lakik, de többször össze is lehet futni vele az utcán vagy a piacon, válaszol a lakossági megkeresésekre, és elintézi az emberek ügyeit. Sokáig ő is tűnt a favoritnak, de egy helyi közéletet ismerő forrás azt állítja, hogy
ahogy közeledik a választás, úgy derül ki egyre több olyan szavazóról, aki akár még szimpatizál is Corbynnal, hogy a munkáspárti jelöltre szavaz majd, hiszen mindig is a Munkáspártra szavazott, és nem akar változtatni ezen.
Ezt alátámasztja egy Corbynhoz közelálló szervezetek által megrendelt közvélemény-kutatás is, amely szerint Nargund 43%-on, Corbyn pedig csak 29%-on áll.
Birmingham Ladywood nevű választókerületében – ahol a lakosság kb. 40%-a muszlim – szintén releváns független jelölt indul az ügyvéd Akhmed Yakoob személyében, aki elsősorban a Gáza-ügyben kampányol (még a kampányanyagai is zöld-piros színűek a palesztin zászlóra utalva), és azzal lett híres, hogy Andrew Tate-stílusú TikTok-videókat készít. A Munkáspárt jelöltje, Shabama Mahmood itt legutóbb 79%-ot kapott, tehát óriási meglepetés lenne, ha kikapna, de tény, hogy a májusi polgármester-választáson Yakoob ebben a körzetben megelőzte a munkáspárti jelöltet. Több Yakoobhoz hasonló jelölt indul Anglia azon területein, ahol nagyarányú a muszlim lakosság, de ők valószínűleg még nála is kevesebb vizet fognak zavarni.
Így törnének elő a Zöldek
Azok, akik a legtöbbet profitálhatnak a kiábrándult munkáspárti szavazókból, nem a függetlenek, hanem a Zöldek. A Zöld Párt egyértelműen a Corbyn-árvákat célozta meg programjával, messze ők költenének a legtöbb pénzt a pártok közül. Nyíltan vállalnak adóemeléseket, hogy azt jóléti és környezetvédelmi intézkedésekbe forgassák vissza. Emellett ők nem adnának el fegyvereket Izraelnek és lépéseket tennének azért, hogy a nagyhatalmak kölcsönösen leszereljék a nukleáris fegyvereiket.
Míg a brit újbaloldal jelentős része nem vont le érdemi következtetést Corbyn vereségéből – amit még mindig a médiaellenszélnek és Corbyn belső ellenségeinek tudnak be –, a Zöldek mintha tanultak volna Corbyn hibáiból, és a külpolitikai programpontjaikban eltérnek Corbyn nyugatellenességétől, ami miatt sok balközép szavazó nem volt rá hajlandó leszavazni: meghaladták régi NATO-ellenes álláspontjukat és már elismerik a NATO fontosságát, csak megreformálni szeretnék azt belülről, kiállnak amellett, hogy Ukrajna továbbra is kapjon fegyvereket, illetve
az összes párt közül leginkább ők az EU-pártiak, programjukban az szerepel, hogy minél előbb csatlakozzanak a britek újra az Európai Unióhoz.
A Zöldeknek jelenleg egy képviselőjük van, az idei választáson négy mandátum megszerzését tűzték ki célul. Ebből háromban a közvélemény-kutatások szerint jelentős esélyük is van: az egyik, már most is zöldpárti brightoni kerületben, Bristol belvárosában és egy kelet-angliai vidéki körzetben, Waveney Valley-ben, ahol helyi környezetvédelmi ügyekkel és infrastrukturális témákkal kampányolnak.
A fő célpontjuk azonban Bristol Central, Bristol belvárosa, ahol a pártelnök, Carla Denyer indul. Bristol Anglia egyik legprogresszívebb és legfiatalabb városa, Londontól másfél órára vonattal. A helyi egyetem miatt jelentős diákpopulációja van és többen maradnak a városban az egyetem elvégzése után is. A majd’ félmilliós városnak nagyon egyedi hangulata van, mintha egy angol középvárost kevernénk össze egy német vagy skandináv várossal. Bristol bohém és progresszív város, jelentős alter szubkulturával (nem véletlen, hogy a belső bristoli körzet jelenlegi képviselője, Thangam Debbonaire a Munkáspárt kulturális árnyékminisztere). Ha valaki a városban jár, óhatatlanul belebotlik színes falfestményekbe és hipszter kraftsörözőkbe.
Bristol Magyarországon legutóbb 2020-ban került a hírekbe, amikor a nagy szobordöntéses kultúrharc során a volt rabszolgakereskedő Edward Colston szobrát helyi aktivisták ledöntötték, és az Avon folyóba dobták. A kultúrharc most is jelen van a városban: a bristoli egyetemen tanulók egy része ugyanis részt vesz az eredetileg Amerikából indult tüntetéshullámban, aminek részeként tüntetők sátraznak, hogy kifejezzék szolidaritásukat a palesztinokkal és hogy az egyetemek izraeli hadiiparral való kapcsolatai ellen tüntessenek.
Ezek alapján nem túl meglepő, hogy Bristolban a Munkáspárt és a Zöldek a két fő erő. A radikalizmus, ami Jeremy Corbynt jellemezte, és amit sokan nem tudtak lenyelni az Egyesült Királyságban, itt nem hátrány, hanem előny. „Bristol nagyon fiatal város és politikailag nagyon aktív” – magyarázza a helyi zöldek egyik aktivistája, aki a kampány kidolgozásában is részt vett. „Sokan éppen azért költöznek ide, mert Bristol egy ilyen város.” A városi önkormányzatban a Zöldeké a legnagyobb frakció, koalícióban kormányoznak a Liberális Demokratákkal. Bristol belsejében minden körzetben zöld egyéni képviselő van, ezért reális a párt számára, hogy megkaparintsa az itteni országgyűlési képviselői helyet is.
A Zöldek balról próbálják előzni a Munkáspártot. Starmert elsősorban nem azzal támadják, hogy unalmas vagy szürke volna, hanem hogy túl sokszor táncol vissza az olyan progresszív vállalásokból, mint amikor a Labour megígérte, hogy 28 milliárd fontot fog költeni zöld ügyekbe való befektetésre – Starmer idén év elején közölte, hogy hát mégse. „Tisztelem Keir Starmer szürkeségét. Egy ilyen instabil politikai helyzetben nem hiszem, hogy egy Farage-féle politikusra van szükségünk. Volt elég populistánk. Amit nem tisztelek benne viszont az, hogy nem áll ki azokért az értékekért, amikben én hiszek és amik Bristolt is jellemzik, és amiket még pár éve ő is vallott” – így egy másik zöldpárti aktivista.
A zöld aktivisták elsősorban Gázával és a környezetvédelemmel kampányolnak a városban, meg azzal, ahogy Starmer ezeket a helyzeteket kezelte. Állításuk szerint Starmerrel kapcsolatban ez a két ügy és a transztémában képviselt konzervatívabb álláspontja – hogy nem támogatja azt, hogy emberek önbevallás alapján, orvosi vizsgálat nélkül változtathassák meg a nemüket – jön fel kopogtatáskor a szavazóktól, akik a Munkáspártból való kiábrándulásuk után a Zöldek iránt érdeklődnek.
Amikor felmerül, hogy vajon országosan mennyire népszerűek ezek a kérdések, a Zöldek tisztában vannak azzal, hogy Bristol nem egy reprezentatív hely. „Ez egy politikailag nagyon aktív választókerület. Nem sok olyan hely van az országban, ahol mély beszélgetéseket folytathatnánk policy részletekről, mint itt, mert itt jobban érdekli az embereket a politika.” Azért az országosan is népszerű lakhatási problémák is felmerülnek, ahol a Zöldek a lakbérplafon bevezetésével akarják meggyőzni a balos választókat – a Munkáspártnak nincs ilyen terve, ők új városok építését tűzték ki célul.
A starmeri Munkáspárt politikafilozófiájáról igen sokat elmond, hogy még ebben a belső-bristoli választókerületben is, ahol túl progresszívnek nem lehet lenni, érdek- és nem értékalapon érvelnek helyi jelöltjük mellett. Amikor a Labour egyik helyi aktivistakoordinátorát kérdezem arról, hogy miben változtatja meg a helyi kampány dinamikáját, hogy az ország nagy részével ellentétben itt az inkumbens munkáspárti képviselő jelentős veszélyben van és a kihívói a Zöldek, a következőt mondja: „Míg az ország többi részében általában olyan a hangulat, hogy elég azt mondanunk, szavazz ránk, ha le akarod váltani a kormányt, itt a helyzet az, hogy két opciód van. Választhatsz egy bejáratott munkáspárti képviselőt, akinek kulturális területen lesz kormányzati pozíciója, ami az itteni művészvilágnak nagyon hasznos lesz vagy egy zöld jelöltet, aki amúgy elismeri, hogy munkáspárti tarolás lesz országosan. Szóval miért adnál fel egy ilyen befolyást egy zöld képviselőért, akinek sokkal kevesebb befolyása lesz egy jelentős munkáspárti győzelem után egy kormánytaghoz képest?”
Mindkét kampánystáb szoros, nyílt versenyről beszél a bristoli választókerületben. A tét egyébként a Zöldeknél nagy, helyi aktivisták szerint már akkor sikernek számítana a kampányuk, ha a négy megcélzott helyből kettőben nyernek, mert azzal megduplázzák a képviselőik számát: „Nekünk két képviselő már történelmi lenne.”
A bohókás brit felsőközép új pártja
Nem a Zöldek az egyetlen progresszív kispárt, ami jó eredményre számít a választáson: a Liberális Demokraták hosszú idő után 50 képviselői hely fölé mehetnek. Sőt, egyes közvélemény-kutatások 70 körülire mérik a várható mandátumaik számát, ami azóta, hogy beolvadt a Liberális Pártba a Szociáldemokrata Párt 1988-ban, a párt történetének legjobb eredménye lenne. Érdekes módon egyelőre ez százalékosan nem tükröződik. A 2000-es években és 2010-ben rendre 20% körül mérték őket országosan, most átlagosan 12% körülre. Ebből is látszik, hogy mennyit ér a brit választási rendszerben a stratégia, hiszen alacsonyabb szavazataránnyal, ha az jól van beosztva, jobb eredményt lehet elérni.
Idei programjukban olyan javaslatok szerepelnek, mint hogy rövidtávon a britek lépjenek újra be a Közös Piacba, majd hosszú távon az EU-ba, legyen arányosabb a választási rendszer, és erősebb környezetvédelmi intézkedéseket szorgalmaznak. Vannak gazdasági értelemben is balosabb elemei a programjuknak, elsősorban az állami gondoskodás/ápolás témában.
Ed Davey pártja Starmerékhez hasonlóan előre kitalált stratégiát látszik végigvinni: ez az olyan eddig konzervatívokra szavazó, jómódúbb, kicsit hipszteres beütésű szavazók megcélzása, akik a brexittel kapcsolatban vagy más kultúrharcos témákban nem hajlandóak követni volt pártjukat annak jobbratolódásában.
Ezek a szavazók általában dél-angliai választókerületekben élnek, amik nagyrészt kül- vagy ingavárosok. Egészen reális forgatókönyv például, hogy London délnyugati részét le fogják önteni a libdemek színével, narancssárga festékkel a térképeken az első exit pollok után csütörtökön.
Az egyik ilyen választókerület Wimbledon, a teniszversenyéről híres gazdag londoni kerület. A libdemek legutóbb 628 szavazattal kaptak itt ki a konzervatívoktól. A pártnak ugyan van országos programja, de mivel elsősorban egyesével célozgattak meg választókerületeket, sok tekintetben a helyi jelöltekre bízták a kampányolást. Itt a helyi önkormányzati képviselőjüket, az akadémikus Paul Kohlert indítják, aki elsősorban az egészségüggyel és a helyi közbiztonsággal kampányol. Abban is bíznak, hogy a választók taktikailag fognak szavazni, hiszen az anyagaikban nemcsak a legutóbbi 628-as szavazatkülönbséget írják, hanem hangsúlyozzák azt is, hogy a Munkáspárt ehhez képest 8000 szavazattal maradt le.
A wimbledoni győzelemmel kapcsolatban magabiztosnak tűnnek, az egyik kampányposzteren át is írták „A Lib Demek itt nyerésre állnak” feliratot „A LibDemek nyernek itt” felirattá. „Az inkumbens konzervatív jelölt nem indul újra, az újat, Danielle Dunfield-Prayerot beejtőernyőztették. Senki sem ismeri helyben” – állítják róla. Ez egy visszatérő elem a kampányban: sok volt tory képviselő – olyan nagyágyúk is, mint a volt miniszterelnök, Theresa May vagy a volt többszörös kormánytag, Michael Gove – nem indul újra olyan választókörzetekben, amik régen kényelmes konzervatív többséggel rendelkeztek, most viszont már nagyon inognak.
A párttal kapcsolatban gyakran felmerül az a sztereotípia, hogy nagyrészt felsőközéposztálybeli bohókás angolok volnának. A wimbledoni csapatukkal találkozva nehéz nem egyetérteni ezzel. A bázisuk az aznapi kampányolásra egy saccra 70-80 év körüli néni külvárosi kertes háza, akinek a könyvespolca tele van ókori és európai történelemről szóló könyvekkel és atlaszokkal. A helyi aktivisták itt gyűlnek össze, sütiznek és teázgatnak, miközben a más európai országokban eltöltött éveikről beszélgetnek. Mikor megtudják, hogy magyar vagyok, jót szörnyülködnek Orbán Viktoron, akit maguktól hoznak fel témaként, nem én dobok be nekik.
Sokat gondolkozom azon – akárcsak a Zöldeknél –, hogy vajon ilyen habitussal és politikai prioritásokkal országos szinten lehetne-e sikeresnek lenni. Mondana-e ez a hangulat bármit egy északi iparvárosban vagy az elhanyagolt tengerparton, vagyis azokon a helyeken, amik a brexitet és a brit politika általános, már lassan évtizedes válságát okozták?
Valószínűleg nem. De a LibDemek idei kampányának erőssége talán éppen az, hogy megtalálták, hogy kik ők, és kik az ő célszavazóik, és másoknak nem is annyira beszélnek, ami a választási rendszer miatt működőképes stratégia. Ez a gazdagabb, felsőközéposztálybeli angol réteg, amit az Egyesült Királyságon kívül tévésorozatokból és filmekből ismernek az emberek és évtizedekig az ország nemzetközi brandjét jelentette, tíz évvel ezelőtt még magabiztos konzervatív szavazó volt. A LibDemeknek már az is nagy teljesítmény, hogy most biztosan rájuk voksol ez a réteg.
A programpontok eladását a párt az egyéni jelöltjeikre bízza, hogy azt vegyíteni tudják a különböző választókerületekben releváns dolgokkal. Országosan viszont a pártelnök, Ed Davey kissé unortodox módon kampányol: a taktikája az, hogy a média szempontjából látványos és jópofa helyezetekben filmezteti magát a sajtóban. Az elmúlt hetekben volt evezni, vízicsúszdázni, idősotthonban dobolni, csirkét etetni, Taylor Swiftre aerobikozni és bungee jumpingozni is – ezeket mind liberális szempontból kulcskerületekben tette természetesen.
Emellett sokszor beszél saját családi helyzetéről, ugyanis fia egy neurológiai betegséggel küzd, és folyamatos ápolásra szorul. Ezt Davey ügyesen össze tudja kötni a LibDemek ápolást érintő szakpolitikai javaslataival. Ezzel együtt a bohókás kampányolásban is van ráció és kifejezetten okos ötlet: míg Sunak és Starmer igen karizmátlan, így közülük Davey jól ki tud tűnni mint jófej, kedves nagybácsi.
Nigel Farage újra a színpadon
A toryk válságát és hogy milyen nagy bajban vannak, az mutatja, hogy a párt nem csak a csatatérkörzetekben áll vereségre a Munkáspárttal, illetve a volt külvárosi bástyáiban a Liberális Demokratákkal szemben. Nigel Farage visszatérésével jobboldalról is potens kihívót kaptak. Farage valószínűleg a kampány első hetétől tapasztalt konzervatív vergődés miatt fogott vérszagot, és döntött úgy, hogy elindul, ezzel a kampány fő fordulatát okozva, hiszen májusban még nem akart kampányolni.
A Reform (régebbi nevén Brexit Párt) elsősorban a bevándorlás kérdésével támadja a torykat. Érvrendszerük szerint a brexitnek épp az lett volna a lényege, hogy kevesebb bevándorló érkezzen az Egyesült Királyságba, csakhogy a migráció az elmúlt években rekordnagyságú méreteket ölt. Ez statisztikai tény, csak
2022-ben 745 ezer ember jött az Egyesült Királyságba, ami rekord, csak most már nem Európából, hanem a világ más részeiről, elsősorban Indiából érkeznek
az emberek. Farage ezért befagyasztaná a „nem létszükségű” bevándorlást és 20%-ra emelné a bevándorlók munkáltató által fizetett tb-járulékát 13%-ról (az Egyesült Királyságban a társadalombiztosítási járulék egyik felét a munkáltató, a másikat az alkalmazott fizeti). A Reform-kampány másik fő csapásiránya az, hogy eltörölnének minden nettó nulla CO2-kibocsátás felé irányuló kormányzati ígéretet, és vannak olyan kultúrharcos témáik is, mint a „transzideológia” elleni küzdelem.
Farage egy gyakorlatilag neki kitalált választókörzetben, Clactonban indul. Ez az Egyesült Királyság egyik legszegényebb, legidősebb és etnikailag leghomogénebb összetételű városa. Itt a választók 70%-a az EU-ból való kilépésre szavazott és 2014-ben Farage korábbi pártjának, a UKIP-nek itt volt az első és egyetlen képviselője Douglass Carlswell személyében. Farage fő ellenfele a toryk egyre zsugorodó mérsékelt ágának tagja, Giles Watling volt színész, aki az egykor Magyarországon is népszerű Hallo! Hallo! című vígjátéksorozatban is szerepelt.
Az 50 ezer lakosú Clacton egyike Anglia tengerparti kisvárosainak, amelyek nagyon megsínylették a modernizációt. Az ötvenes-hatvanas évekig népszerű nyaralóhelyek voltak, ám a külföldi nyaralások elterjedésével veszítettek a népszerűségükből, majd a kétezres években a fapados járatok berobbanásával már senki nem volt rájuk kíváncsi többé. A nagy munkanélküliséggel és szegénységgel küszködő város jobban rezonál Farage populista üzeneteire, mint bármelyik másik az országban.
Noha rengeteg helyen van jelöltjük, a Reform leginkább még mindig egy Farage one-man-show. A legtöbb közvélemény-kutatás 1 és 8 közötti képviselői helyet jósol a Reformnak (de van olyan is, amelyik 18-at), Farage visszatérése előtt ez nagyjából 0-1 körül volt. „Sokkal jobb esélyünk van így, hogy Farage indul” – magyarázza egy Reform-párti aktivista Clactonban, aki a bevándorlás tematizálása miatt támogatja a pártot. Szerinte Clactonban is emiatt népszerű a párt, meg azért, mert mindig is jobboldali körzet volt, így a tory kormánnyal szembeni elégedetlenség értelemszerűen egy jobboldali pártba csatornázódik.
Farage noha sokáig a saját szempontjából tökéletesen kampányolt, pont az utolsó két hétben futott bele nagyobb bakikba. Először az orosz-ukrán háború miatt: a NATO és az EU kelet-európai terjeszkedését nevezte meg annak egyik okaként. Ez nem meglepő újjobboldali vagy szimplán populista politikusoktól, viszont az Egyesült Királyságban mindenki, még Farage is nagyon szokott vigyázni arra, hogy az atlantista kánonból ne beszéljen ki. A britek (és főleg a jobboldaliak) nagyon erősen atlantisták, a modern Britannia mítosza az, hogy ők mentették meg Európát a második világháborúban a Gonosz fenyegetésétől, így az orosz imperializmust relativizáló szólamokat nem értékelik a választók. Ezzel Farage pont olyan szavazókat bizonytalaníthat el, akik Sunakot az emlékműsorról való lelépése miatt kritizálták.
A másik baki egy Channel 4-es oknyomozó riport nyomán bukkant fel: ebben a Reform egyik clactoni aktivistája arról beszélt egy választónak kopogtatás közben, hogy a seregnek fegyverrel kellene lelőnie a csónakkal az országba érkező migránsokat, rasszista megjegyzéseket tett a miniszerelnök Rishi Sunakra, és amikor a választó azt mondta neki, hogy ő mentős, az aktivista azt felelte neki, hogy ha esetleg pakisztáni származású emberek kerülnének a mentőautójába, ne segítsen nekik.
Farage mindig is vigyázott arra, hogy a bevándorlásellenes politikusok populista, de szalonképes oldalán maradjon, így óriási érvágást jelent neki ez a botrány. Ráadásul hatványozottan rosszul kezelte, mert noha rögtön kitette a kampányból az aktivistát, elkezdett magyarázkodni, hogy szerinte az egy Channel 4 által felbérelt színész volt.
A választási rendszer átkai és áldásai
Ha a Reformot nem tépázza meg az elmúlt két hét, ők lehetnek a választás egyik nagy nyertese. Lehet, hogy látszólag Nagy-Britannia kívülállónak tűnik majd a nagy nyugati országok közül a 2020-as években, amikor egy szocdem Keir Starmer tárgyal majd Giorgia Melonival, Marine Le Pen emberével, Donald Trumppal és majd valamikor Friedrich Merz-cel a G7-csúcsokon, de a nyugati világ jobbratolódása Nagy-Britanniában is zajlik, csak épp a választási rendszer kitakarja. Az is
benne van a pakliban, hogy szavazatarányban a Reform beelőzi a torykat és a Labour után ők lesznek a második legnagyobb párt, viszont ez csak egyszámjegyű mandátumot eredményez nekik a választási rendszer sajátosságai miatt.
Az idei brit választás sok dologról szól egyszerre. Arról, hogy a 14 éve hatalmon lévő pártot hogyan éri utol az összes önellentmondása: a toryk mind a gazdag kerületeikben, mind a csatatérkörzetekben, mind pedig a szélsőjobboldali körzetekben bajban vannak. A sikert idén náluk száz feletti mandátumban mérik a 650-ből, az elfogadható eredményt meg abban, hogy ők maradnak-e a második legerősebb párt. De arról is szól a választás, hogy sorozatos kudarcok után a pártok hogyan képesek alkalmazkodni a választási rendszerhez és ahhoz idomult stratégiát alkalmazni: mind az antiradikális Munkáspárt, a jómódú Liberális Demokraták és az újbalos Zöldek is kezdettől fogva kész tervet vittek végig konzisztensen (még ha bakikkal is), és az előrejelzések szerint ez mindannyiuknak sikerrel is párosul.
A Reform várható áttörésével az idei brit választás története a Munkáspárt nagy győzelme mellett a kis pártok felemelkedése lehet.
Ha ennél is bővebben érdekel a brit politika, kövesd az Alsóház podcastet a különböző podcastos appokban, ahol Bede Ábel másokkal együtt még részletesebben beszél az ottani fejleményekről! De érdekes lehet a szerző angol nyelvű hírlevele is, amelyben Magyarország kapcsán próbálják navigálni, eligazítani a nemzetközi közönséget.
 | A guest post by
|
Mint az előző hosszabb brit politikás cikknél itt, ismét szívesen válaszolok follow-up kérdésekre, ha van :)
Nagyon jó összefoglaló! Épp ezért szavazok a Loony Party-ra. (Mert a Workers Party of Britain nem indít jelöltet Brightonban..)