Jó reggelt! A magyar sajtó a BBC-sztenderdekkel ismerkedik, mi pedig újra itt.
Tamás Gáspár Miklós meghalt. Nemrég még ő írt nekünk: Techet Péter búcsúzik.
Mi a jászberényi ellenzéki győzelem három tanulsága? Vágó Gábor elemez.
Összeomló német járványügyi szigor, Andrej Babiš nagy és egyetlen esélye, a magyaroknál is oroszpártibb EU-s népek, elszegényedő középosztály, euróellenes horvátok, Habsburg Károly az ukrán sajtószabadság hőseként, Vučić lelki világa, boszniai mekipótlék: Bukovics Martin jön a közép-európai hírekkel.
Tamás Gáspár Miklós (1948–2023): Igazságkeresés, örömszerzés
Amióta tudni lehetett, hogy Tamás Gáspár Miklós súlyos beteg, lehetett számítani a napra, amikor kijönnek az első cikkek a halálhíréről.
Mégsem hiszem, hogy bárhol is bekészítették volna már a nekrológokat. TGM annál sokkal élőbb, elevenebb figura volt, semmint hogy előre búcsúzni lehetett volna tőle. Meg hát, ki tudja, hogy a halálos ágyán nem tesz-e még egy fordulatot gondolkodásának fantáziadús fejlődésében.
TGM, az ember elment, de itt maradnak a sokszor egymásnak is ellentmondó írásai, amelyeket mégis – a magyar nyelv iránti hihetetlen tisztelet és a sokszor öncélú, de mégis tanulságos tudálékosság mellett – az a kelet-európaivá keseredett, de valójában osztrák-magyar irónia tett sajátossá, amelynek talán tényleg ő volt az utolsó mestere. Nem azért, mert tanulta, hanem mert félig székelyként, félig magyar zsidóként egy kommunista családba születve a román többségű Kolozsvárott ebbe nőtt bele – egyszerre volt támadófegyvere és védekezőpajzsa.

Tamás Gáspár Miklóst személyesen csak futva ismertem. Még óvodásként papám nyakában ülve egy ellenzéki tüntetésen aláírta az SZDSZ-es zászlómat (a zászló azóta eltűnt, ahogy TGM liberalizmusa is). Egy ideig sokszor ugyanazon Nádor utcai büfében ebédeltünk, ahol köszönésemet udvariasságból fogadhatta, mert miért is ismert volna. Aztán pedig többször is leveleztünk egymással, elküldtük egymásnak néha az írásainkat. Olvasószerkesztői precizitással hívta fel figyelmemet egy-egy tévedésre, amelyek közül persze nem egy aztán inkább az ő tévedéseire volt visszavezethető.
Figyelmessége mögött ugyanis mindig ott volt a tudálékosság exhibicionizmusa. Pontatlanságait, felületességeit, elnagyolt gondolatait, doktriner kijelentéseit azonban meg lehetett bocsátani neki, mert amikor tévedett, akkor is szépen tévedett.
Nálam TGM egyik ÉS-beli írása (Hála Orbán Viktornak) még a falon is kint volt, az éppen a tartalma miatt.
Számos nekrológ bizonyosan az elméleti nagyságát emeli ki, engem azonban gondolatainak szépsége, mondatainak megformáltsága, a filozófiája mögötti esztétikája ragadott meg leginkább. Hatvanéves születésnapjára azt írtam, hogy TGM „esztétikai kategória“, és éppen ezért tudott izgalmas maradni egész életművében: „Mert a hatalom elcsúfít, az elvhűség elunalmasít – de a változékony lobbanású és irányú lázadás mindig frissnek, üdének, érdekesnek mutatja alanyát.“
Számomra TGM minden egyes cikke érdekes volt, mert kellemes volt olvasni, elmerülni a gondolatainak zuhatagában, amelyek persze zuhatagok maradtak – de mindig volt bennük egy-egy csepp, amin el lehetett legalább gondolkodni. Az akkori jellemzésem – amint e-mailben jelezte is – nem tetszett neki, elvégre az esztétizálás éppen annak tagadása lenne, amiért elvileg ő minden korszakában az anarchistától a konzervatívon át a marxistáig lobogott: az egyetlen igazság keresése.
Ezzel nekem persze – nem csak TGM kapcsán – mindig erős fenntartásaim voltak. Egyrészről TGM írásaiban én ezt az egyetlen igazságot nem, pusztán annak nagyon kemény akarását találtam meg. Másrészről – és ebből következően – az egyetlen igazság akarása felettébb veszélyes és arrogáns. Éppen TGM szép mondatai és amúgy kedves személyisége tudta azonban ezen veszélyességet feloldani.
Doktriner volt filozófiától grammatikáig mindenben. De lehetett remélni – éppen a stílus szárnyalása miatt –, hogy mégsem a Negyedik Internacionálé vitáin vagyunk, inkább – amint Kőszeg Ferenc írta szintén a 60. születésnapjára – azok paródiáján.
Hogy mennyire gondolta magát komolyan, nem tudom; ennyire nem ismertem. Hogy mennyire tudta volna magát komolyan gondolni, szintén nem tudhatjuk, mert hatalomhoz sohasem jutott igazán.
TGM változásait – amelyeket nem tartok semmiképpen sem problematikusnak, csupán gondolati szabadságának, bátorságának – sokan a szabadság mérhetetlen tiszteleteként, szereteteként foglalják össze. Minden korszakában ugyanis ott volt a szabadság központi gondolata. Anarchizmusában és szabadelvű konzervativizmusában egészen bizonyosan. De
mai vitái is számos magyarországi újbalossal éppen abból fakadtak (azok sokszor pongyola nyelvezete és tudatlansága mellett), hogy ő a marxizmust se – amint mondotta – „sztálinista“ jóléti államiságként, gondoskodásként, hanem az emberiség egyetemes emancipációjaként értelmezte.
Nem a termelési viszonyokat akarta elsősorban megváltoztatni, meghaladni – ez csak járulékos következmény lett volna nála –, hanem azon elidegenedést, amelyet anarchista, konzervatív, marxista (és katolikus is, bár az nem lett) egyaránt bírált és bírálhat.
Az emberi szabadság számára több volt, mint a jóléti állam által nyújtott biztonság – ezen vívmányokat talán kispolgári csökevényekként még meg is vetette –, hanem a mindennemű kötöttségtől, hatalomtól – azaz minden elidegenítéstől – szabaduló egészen új emberi minőség. Hogy ez mit jelentene, nem tudom. A gyakorlati ellenérveket lesöpörte volna, az elméletieket pedig úgyis tudta volna cáfolni – nem azért, mert igaza volt, hanem mert olvasott.
Örökös keresése nem vezetett sehova, egyik doktrinerségből a másikba – a világról, a problémáinkról, ezek megoldásáról nem tudunk többet utána sem. De ebben a káoszban, amit TGM olyan gyönyörű pesszimizmussal tudott leírni, írásai szépsége mégis képes volt örömöt okozni (intellektuálist és esztétikait egyaránt).
A gondolatai – amit mások annyira tisztelnek – persze itt maradnak. De nem lesz már több szellemes, ironikus, cinikus, maró, tudálékos, agyonlábjegyzetelt, de mégis kedves TGM-írás. Márpedig TGM-nél mindig az volt érdekes, amikor megint valami újat gondolt. Egy újabb nyelvi lelemény, egy újabb sziporka, egy újabb elegáns odavágás. Hiányával mutatja meg, hogy az élet értelme mégsem a földi, végső igazság keresése, hanem az öröm és a szépség. A földöntúli igazságba jutva talán már ő is belátja ezt – bár azért szívesen kapnék tőle e-mailt, hogy nincs igazam.
(Techet Péter)
Jász redemptio, ami a királyt segítheti
A Jászság fővárosában, Jászberényben tarolt vasárnap az ellenzék. A Fidesz időközi választásokon látott győzelmi sorozata megszakadt. Az ellenzéki belháború miatt a helyi DK-s képviselő kezdeményezésére a testület feloszlatta magát ősszel, ezért kellett új választást kiírni. A DK nem is indult se együtt, sem külön az ellenzékkel, a vasárnapi urnazáráskor a testületet robbantó képviselő kilépett a Gyurcsány-pártból. A Mi Hazánk a futottak még kategóriába sem fért bele ezen a választáson a gyüttment jelöltjével. Hogy országosan miként hat ez az eredmény a politikai posványra, azt csak a tanulságok levonása mutathatja meg. Mondjuk a tanult tehetetlenségben vergődő ellenzék még a tavalyi választás tanulságaival is adós, de ez más téma.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.