Kilenc jó könyv karácsonyra vagy 2024-re
Kilenc jó könyv karácsonyra vagy 2024-re
Olvass kevesebbszer, de akkor többet!
A jelmondatunk továbbra sem változott: igyekszünk ugyan elmélyülni a témáinkban, amennyire csak lehet, egy jó könyvvel a versenyt soha nem vehetjük fel, már csak terjedelmi okokból sem. Az idei listánkon ezért kilenc olyan kötetet ajánlunk, ami abszolút aktuális, és főleg közép-európai témákra reflektál: ún. populista hullám Európában, szlovák-magyar viszony, népek békés együttélése a Balkánon, elveszett erdélyiség, az orosz-ukrán háború, mesterséges intelligencia és a világ a kapitalizmus után. Nyugodt szívvel ajándékozhatod őket akár magadnak, akár másoknak, és mivel van még két bő két hét a karácsonyi ajándékozásig, valószínűleg oda is érnek hozzád.
Christopher Clark: Revolutionary Spring. Fighting for a New World, 1848–1849
175 éve majdnem egész Európa lángokban állt, harcolt, tüntetett, lázongott, alkotmányozott – Szicíliától Dániáig, Franciaországtól Romániáig. Miközben a svájciak modern államuk, a dánok meg az alkotmányuk születésére emlékeznek, a németeknél vagy olaszoknál az elbukott demokratikus nemzeti egységnek, a magyaroknál a nemzeti függetlenségnek, a magyarokkal együttélő népeknek pedig az elnyomástól való szabadulásnak szimbóluma „1848”.
A neves cambridge-i történészprofesszor, az ausztrál Christopher Clark idén megjelent monográfiájában tekinti át 1848 eseményeit, következményeit és mai jelentését. Portugál kis folyóiratoktól horvát nemesek levelezéséig, dán alkotmányos vitáktól román röplapokig hatalmas forrásanyagot dolgozott fel.
Az alapgondolat: 1848 a történelem egyetlen valódi összeurópai forradalma, amikor a királyok valóban reszketni méltóztattak, és Nagy-Britannia kivételével valamennyi európai nép fellázadt, követelt, valami egészen újat akart. 1848 jelentősége tehát nem csupán abban áll, hogy összeomlott a napóleoni háborúk utáni európai, „metternichi” stabilitás, berendezkedés, de
először – és Clark szerint eddig utoljára – fordult elő, hogy Nyugat-, Kelet-, Észak- és Dél-Európa népei egyszerre mozdultak, és nagyon hasonlókat követeltek. Az 1789-es francia, az 1830-as francia vagy az 1917-es orosz forradalmak semmiképp sem indítottak be egyidejű, hasonló összeurópai folyamatokat. De 1968 se hasonlítható 1848-hoz: noha Nyugat-Európa nagyrésze akkor is lázadt, a vasfüggöny másik oldalán „csak” Csehszlovákiában volt „1968”,
és az is mást jelentett, mint a nyugati diáklázadások. Azaz 1848 tényleg olyan európai közös cselekvés volt, amire addig és eddig nem volt példa.
Amint Clark a bécsi könyvbemutatóján elmondta: szándéka szerint „Európai tavasz“ lett volna munkájának címe. A brit kiadó azonban jelezte, hogy a briteknél az „európai” jelző olyan népszerűtlen, hogy pusztán piaci okokból tekintsenek el tőle. Így lett a könyv címe (a német fordításban is) „Forradalmi tavasz“. De a tartalom mégiscsak „európai tavaszról“ szól: 1848 ugyanis nemcsak forradalmakat, de alkotmányozásokat, jogi, társadalmi és gazdasági követeléseket is jelentett.
1848 számos tekintetben közel van még hozzánk, elvégre számos országban (például Magyarországon vagy Dániában) nemzeti ünnepek is kapcsolódnak hozzá, de a kollektív emlékezetben is Párizstól Frankfurton és Bernen át Bukarestig a demokratikus nemzet (megvalósult vagy elbukott) gondolatának születését jelenti. Clark szerint 1848 érdekességét az adja, hogy a demokratikus nemzetállamiság mint összeurópai gondolat jelent meg. A főbb törésvonalak még a liberálisok és a konzervatívok, a nacionalisták és a birodalmi (valamint premodern, partikuláris) struktúrák hívei között húzódtak, a mai politikát meghatározó ideológiák később erősödtek meg, noha a Kommunista Kiáltvány is 1848-ban jelent meg. Az ipari forradalom Nyugat- és Közép-Európa számos részét 1848-ra már elérte, a követelések ezért a gazdasági szabadságot (a céhek vagy az egyes helyeken még létező jobbágyság felszámolását is) tartalmazták.
A forradalmak mindegyike véresen vagy csendesen elbukott. Svájc vagy Dánia a kevés kivételek egyike. Nem jött létre a demokratikus, egységes Német- vagy Olaszország, nem lett független Magyarország, stb. 1848 eszméi azonban nem tűntek el: számos gazdasági, jogi és társadalmi követelés (mint például a Habsburg Monarchiában) neoabszolutista eszközökkel megvalósult; a német és olasz egység is végül (bár nem 1848-as elvek mentén) létrejött; és a magyarok is aztán elérték céljukat: a magyar nemzet relatív függetlenségét és a nemzetiségek abszolút elnyomását.
1848-ban a nemzet liberális, progresszív jelszó volt. A nacionalizmus és liberalizmus egységét azonban csak kevés országban tudták fenntartani: a „nemzet” a későbbiekben a kirekesztésnek, nem a polgári jogegyenlőségnek lett a szinonimája.
Clark felteszi annak kérdését, hogy a mai, „populista“ mozgolódások, amelyekben nemzeti és szabadságpárti gondolatok egyaránt keverednek, és amelyek Lisszabontól Helsinkiig, Hágától Budapestig meghatározzák a politikai folyamatokat, vitákat, tekinthetőek-e egy új „európai tavasznak”. Noha sok helyen manapság is forradalmi hangulat uralkodik, és a „populizmus“ Európa minden országában hasonló követeléseket fogalmaz meg, sokszor (mint például német nyelvterületen) eleve 1848-ra is hivatkozik, Clark szerint az összeurópai jelleg még nem jelent „tavaszt”. A „nép“ fogalma ugyanis a „populizmus“ számára éppen a másként gondolkodók és más származásúak kirekesztését jelenti, ekként a mai követelések nem liberálisok, mint 1848-ban. Clark szerint tehát 1848 továbbra is az egyetlen összeurópai tavasz, amire szerinte nem nacionalista, hanem páneurópai keretben, a jogegyenlőség és az alkotmányosság hangsúlyozásával kéne emlékezni.
Nyelv: angol (németül is van), megjelent 2023-ban. Penguin kiadó, 896 oldal, ára: 17 676 forint (vagy Németországban 48 euró).
(Techet Péter)
Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol
Az elmúlt két év eloszlatta a Pax Americana illúzióját. Számos eddig parázsló konfliktusgócban véres háborúk lobbantak lángra. Jászberényi a legtöbb helyen már az elmúlt évtizedekben ott volt. Haditudósítóként írt, fotózott és dokumentált, a háborúk okozta gyötrelmek lelki sebeit pedig prózájában tárja fel. Írásai nemcsak az akciófilmes kulisszák között lejátszódó belső folyamatok lenyomatai, hanem a közép-európai rögvalóság okozta lassú mentális megnyomorítás kordokumentumai is.
Jászberényi megköveteli az olvasótól, hogy kimozduljon a mentális safe space-éből, hogy levesse magáról a hétköznap viselt álarcait.
Van, hogy ezt szépen lassan teszi, mint amikor egy balkáni nagybácsi alig parázsló cigicsikkel a szája sarkában az ingatag műanyag székén ülve osztja a meg az életbölcsességeit unokaöccsével, miközben almát hámoz. Almahéjdarabról almahéjdarabra hámozza le rólunk az értelmiségieskedő olvasó felvett pózát, hogy megmutassa: a megnyomott, megbarnult alma is finom tud lenni.
Máskor olyan módon csap oda, mint amikor betérsz az otthonos törzshelyedre, kikéred a kedvenc sörödet, és sörcsapolás közben a barátságos kocsmáros adomázik egyet. Elámulsz a gyöngyöző buborékokon és már szádban érzed a hab édes ízét, amikor a sztorija végén széles mosollyal fejedre önti a korsó tartalmát. És van, amikor olyan, mintha végig éreznéd a feszültséget a bulizó zsibongó tömegben, miközben a barátaid közötti késhegyre menő vita veszekedéssé fajul, és amikor elcsattanna az első pofon, savat öntenek a hangoskodó társaságra az emeletről.
A háborús erőszak okozta – és a közép-európai életben elkerülhetetlenül megszerzett – lelki sebek nem gyógyulnak be, de Jászberényi szerint meg lehet tanulni velük élni. Novellái és kisregényei kibillentenek, megrökönyödsz tőlük, megundorodsz a póztól, amit viselsz. Elfogadod a legnagyobb sorscsapásokat is, megtanulsz felállni a padlóról és empátiával tudsz tekinteni akár a halálos ellenségedre is. Megnyugszol, hogy a világ nyughatatlan volt mindig is, és az is marad.
Trailer is van hozzá! Nyelv: magyar, megjelent 2023-ban. Kalligram, 255 oldal, 3990 Ft
(Vágó Gábor)
Szerhij Zsadan: A diákotthon
Szerhij Zsadan az ukrán irodalmi színtér jelenleg leghíresebb és egyben legsokszínűbb figurája. Avantgárd költő, anarchista, majd demokráciapárti politikai aktivista, drámaíró, rockzenész és Bukowski ukrán fordítója egy személyben. Műveire és humanitárius akcióira ma már egész Európa figyel, egy sor emberi jogi és irodalmi díjat kapott, nyugodtan élhetne Berlinben is, de ő a háború kirobbanásakor Harkivban maradt és azóta is ott alkot. Ahhoz képest, hogy mekkora sztár, magyarul eddig csak egy korai verseskötete (Depeche Mode, 2010) és egy kisregénye (Vorosilovgrad, 2012) jelent meg. Idén azonban, nyilván nem függetlenül az orosz-ukrán háború és az ukránok iránti általános érdeklődéstől, két műve is kijött magyar fordításban.
A diákotthon (angolul The Orphanage, eredetiben Internat címmel jelent meg) 2017-ben íródott és a 2014-es orosz invázió idején játszódik, valahol Kelet-Ukrajnában. Főhőse egy kicsit szerencsétlen tanár, Pása, aki elindul, hogy kamasz unokaöccsét hazavigye a körülzárt város diákotthonából. A fickó igazi antihős, nem néz tévét, nem érdekli a politika, kamasz diákjait sem képes fegyelmezni és annyira nem érti, mi zajlik körülötte, hogy legalább háromszor megkérdezi a szétlőtt és megszállt városban, hogy „lőnek? tényleg lőnek?” Főleg apja unszolására aztán mégis elindul Szásáért, és ahogy megy előre, egyre talpraesettebb, elszántabb, bátrabb és a végére egészen hősszerű lesz. Legalábbis az unokaöccse szemében.
Olyan az egész könyv, mintha nem is regényt olvasnánk, hanem egy klasszikus lövöldözős videójátékban lennénk. El kell indulni, eljutni a városhatárig, aztán katonák elől bujkálva átjutni a fronton, be a pályaudvarra, onnan a ködben kiszökni a városba, a fagyos éjszakában átkelni a felrobbantott híd mellett, közben lőnek, valaki szívrohamot kap, a sötétben nem látjuk, ki az ellenség, melyik épület van felrobbantva és melyik csak szimplán romos, fogy az élelem és mindent elborít a hó. Aztán ha megvan a kölyök a szétlőtt internátusban, fordulhatunk vissza és minden indul elölről.
Kelet-Ukrajna megszállása, majd a tavaly kirobbant háború Pásához hasonló „videójátékhőst” csinált egyik napról a másikra sok tízezer ukránból. Zsadan regénye abban a legjobb, hogy pátosz nélkül is baromi érzékletesen megmutatja, hogyan változnak át ezek a hétköznapi emberek, hogyan bújik elő belőlük a háború hatására a hazafi, a hős, a túlélő. Meg persze a szökevény, a besúgó és a kollaboráns.
Békéhez szokott agyunk el se tudja képzelni, mit tennénk, ha nekünk kellene átvágni a megszállt és lebombázott Nyíregyházán, miközben azt se tudjuk, ki barát és ki ellenség, nem jár a busz, nincs se áram, se térerő és iszonyú hideg van. Miket vállalnánk be, hogy élve megússzuk, kikhez fordulhatnánk segítségért és vajon a mélyen bennünk szunnyadó hős vagy a gyáva nyúl bújna-e elő belőlünk...
Történelmi mázli, hogy Ukrajna szomszédjában, a békés karácsonyt várva nekünk ezek csak elméleti kérdések, nem pedig a hideg, szomorú valóság.
(Ha valakit nem csak a háborús Ukrajna érdekel, annak ajánlom a Zsadan verseiből szintén idén megjelent válogatáskötetet, a Harkiv hotelt, amiben nagyobb szerep jut a hétköznapoknak, az ukrán lelkületnek, de azért valahogy az egészet mégis áthatja az a folyamatos fenyegetettség-érzet, ami az egész modern Ukrajna történelmére jellemző.)
Nyelv: magyar, megjelent 2023-ban. Magvető, 348 oldal, 4499 Ft
(Juhász Petra)
Émile Cioran: A bomlás kézikönyve
Fiatalkorában igencsak közel került a fasiszta elveket valló Vasgárdához. Nem szeretjük. Idősebb korában a francia moralista esszé egyik legnagyobb mestereként tartják számon. Szeretjük. Fiatal román filozófuspalánta, akinek első műveit áthatja Nietzsche szellemisége és türelmetlensége. Nem szeretjük. Párizsba emigrált közép-európai író, aki tudatosan szakít múltjával, még a nyelvét is lecseréli, és világhírű műveket ír, szigorúan kézzel, festői hatodik emeleti apró lakásukban a Quartier Latin szívében. Szeretjük. Az ötvenes években a La Nouvelle Revue Française-ben olyan csúnyán ír a magyarokról, elnyomónak és sok minden másnak is elmond minket. Nem szeretjük. Idős korában szép dolgokat mond Erdélyről és a magyarokkal is sokkal megértőbb. Szeretjük. Műveinek egyik kiemelkedő témája az öngyilkosság, és többször is az öngyilkosság lehetőségét tartja az élet melletti legerősebb érvnek. Nem szeretjük. Egy öngyilkosságra készülő japán lány állítólag Cioran művét elolvasva mégsem lesz öngyilkos. Szeretjük. Felajánlják neki az irodalmi Nobel-díjat, de ő felháborodva visszautasítja. Szeretjük? Nem szeretjük?
Émile Cioran minden bizonnyal a 20. század világirodalmának egyik legkülönlegesebb alakja. Teljességgel le- és behatárolhatatlan jelenség: műveit nem anyanyelvén írja, de fogadott nyelve egyik legnagyobb mesterének tartják; sosem fejezi be filozófiai tanulmányait, közönsége mégis „igazi” filozófusként tekint rá; tudatosan kívül helyezi magát a francia és európai szellemi életen, ennek ellenére ma már elképzelhetetlen nélküle egy bölcsészes beszélgetés a huszadik század második felének nagy alkotóiról; semmilyen értelemben nem törekszik koherens életmű megalkotására, életműve nagy része nem más, mint töredékek egybefűzött sora, kiegészítve pár esszével, és a ciorani munkák mégis életművé összegződtek.
Totálisan megosztó szerző, egy oldalon belül lehetséges érte rajongani és szívből megbotránkozni rajta. Titka valószínűleg abban áll, hogy saját, személyes sorsán keresztül olyan közel került az emberi létezés fundamentális kérdéseihez – miért élünk és van-e bármi értelme életünknek? – és olyan őszinteséggel nézett ezekkel szembe, hogy az minden, a léthazugság valamilyen fokán élő olvasót képes magával ragadni.
Nem hiszem, hogy bárkinek is különösebben magyarázni kell, hogy mai világunkban miért érdemes Ciorant olvasni. Ha a zajos, folyamatosan pityegő és rezgő, széttöredező és állandóan mozgásban lévő, de valójában fájdalmasan üres felszíntől el kívánunk távolodni, ahhoz nélkülözhetetlen az önmagunk töredezett és kicsorbult tükrét felmutató Cioran segítsége. Cioran olvasása bosszanthat, nyugtalaníthat, kétségeket ébreszthet, elragadtatást válthat ki, egyszerűen azért, mert tényleg mélyre tekint, és emberségünk alapjaira kérdez rá.
Ezért nagy öröm, hogy a Helikon zsebkönyvek sorozatban újra megjelent egy Cioran gyűjtemény A bomlás kézikönyve címmel. E kis könyvecske betekintést ad Cioran teljes életművébe Réz Pál szerkesztésén keresztül, aki 176 oldalnyi töredéket válogatott össze Cioran különféle munkáiból. Ezek a többségükben aforizma jellegű rövid szövegek olvashatóak folyamatosan, el lehet rajtuk gondolkodni egyenként, vagy pedig kisebb, egy-egy ciorani gondolat mentén összeálló sorozatként is ízlelgethetőek. Időrendileg követik a francia nyelvű életmű köteteit 1949-től 1987-ig, azonban Réz Pál nem tagolta azokat az egyes kötetek alapján önálló fejezetekbe, hanem egy folyamatos, fejezetcímekkel nem megszakított szöveget vehetünk kézbe. Ez a megoldás elsőre meglepő, azonban az, hogy milyen folyamatosan haladnak előre és mennyire harmonikusan simulnak össze az egyes szövegtöredékekből kialakuló gondolathullámok, jól igazolja a szerkesztő döntését.
Réz Pál e megoldása, hogy még az életmű részét alkotó, önálló kötetben megjelent esszék folyószövegeit is – lásd például az 1960-as Histoire et utopie című kötet esszéit (magyarul: Történelem és utópia) – „felvagdosta” és ezeket beillesztette Cioran „valódi” aforizmái és töredékei közé, természetesen vitatható. E kis kötetnél azonban ez nem okoz jelentős problémát, mert az esszétöredékek kiválóan illeszkednek az életmű további, valóban töredékes részeihez és így kapcsolódásuk is tisztán látható az életmű teljességéhez. Ez a kötet valójában bevezetés egy összetett életműbe, és kifejezetten kedvet tud csinálni a további Cioran-olvasáshoz. Ilyen értelemben tehát nemcsak azt a célt éri el, hogy olvassuk és elgondolkodjunk aforizmáin, hanem további olvasásra sarkall és ezzel meghívja az olvasót Cioran világába.
Cioran így ír, nyilvánvalóan a saját helyzetére is reagálva, nem minden iróniától mentesen: „Az őszinteség fényűzését csak az az író engedheti meg magának, akinek nincs közössége. Senkihez sem szól, legfeljebb önmagához.” Ez lehet a kulcs a ciorani világképhez: Cioran tudatosan eloldozta magát konvencionális kötelékeitől – anyanyelv, nemzet, szakmabeliek –, így igazán őszinte tudott lenni magával és az olvasókkal is. Ez azonban nem csak veszteségek sora, ugyanis mindezekkel mégis nyert valamit: közönsége született, mindazok, akiket érdekelnek az élet mélységei, az európai modern gondolkodás zsákutcái és egy kifinomult személyiség belső küzdelmei.
Nyelv: magyar, megjelent 2020-ban. Helikon Kiadó, 176 oldal, 1499 Ft
(Fekete Balázs)
Pavol Rankov: A kis dunai háború, avagy a somorjai szent mészáros és egyéb történetek
2023 volt az az év, amikor fél évre szakértői kormánya és technokrata miniszterelnöke lett Szlovákiának. Aki magyaroknak Ódor Lajos, az a szlovákoknak Ľudovít Ódor; aki a magyaroknak Szlovákia első magyar miniszterelnöke, az a szlovákoknak közgazdász, a Szlovák Nemzeti Bank alelnöke. Lenyűgöző tanmese ez a két társadalom önképéről: a magyarországi sajtó szalagcímeit olvasva szinte csak Ódor etnikai hovatartozása kerül szóba, szakmai háttere alig-alig, míg Szlovákiában Ódor magyarsága nem volt téma, közgazdászi pályája annál inkább. Ódor elmondása szerint a kinevezése előttig még Zuzana Čaputová államfő sem tudta, hogy magyar lenne.
Épp a napokban jelent meg Ódor Mindentudók kézikönyve című kötetének magyar kiadása. Én mégsem (csak) ezt a könyvet ajánlanám, hanem Pavol Rankov, az egyik legismertebb szlovák prózaíró művét, A kis dunai háborút, ami aktuálpolitikai szálak pedzegetése nélkül a magyar-szlovák szomszédság és együttélés kérdését járja körbe.
Méghogy körbejárja, de a felszín kapargatása helyett – szó szerint – ásóval megy neki a csallóközi talajnak, A kis dunai háború ugyanis nem más, mint elképzelt krónika egy szlovák-magyar háború utóéletéről. Nem a dicsőséges csaták világa ez, hanem a romeltakarításé. A háborús bűnösök után kutató ENSZ-kéksisakosoké, az elaknásított szántóföldeké, a háború borzalma után saját szentjeit kereső társadalomé.
A kis dunai háború zsenialitása abban áll, hogy a háború a legkevésbé fontos benne – a képzelt konfliktusnak nincs időpontja: kortalan, lezajlott, de velünk élő eseményként van csak ábrázolva. Rankov kis mozaikokból, alulnézetből rakja össze a fiktív háború történetét. És eközben nem választ oldalt, nem ad a szánkba előre megrágott válaszokat, nem akar értékrendeket ránk tukmálni, csak megragadja a kezünket, és terapeutaként dobálja elénk a közép-európai lét és identitás legkülönbözőbb, és korántsem csak a szlovákoknak fontos kérdéseit.
Mit kezdjünk a többes identitásainkkal? Azokkal, akik se szlovákok, se magyarok, se hősök – csak emberek akarnak lenni? Mi a társadalmak felelőssége abban, ha választott vezetői hergelik őket egymás ellen? Megbízhatunk-e az időközben megtért és megszelídült nemzeti radikálisainkban? Volt-e valaha közös csehszlovák identitás – és ha volt, most is velünk él-e még? Vezethet-e a cigányság radikalizációjához, ha a társadalom partvonalára szorítjuk őket?
A kis dunai háborúból a határ egyik oldalán sem lett botránykönyv, ugyanúgy, ahogy a kilencvenes és kétezres évek viharai után a magyar-szlovák együttélés sem botránytéma már, no meg az sem, hogy Szlovákiának, ha fél évre is, de magyar miniszterelnöke lehetett. Ennek talán legjobb fokmérője, hogy legyen mégoly provokatív és a magyaroknak vonzó is a téma, A kis dunai háború magyar kiadására hét évet kellett várni. Rankov a szlovák kritikusok sablonos frázisait megelégelve inkább Peter Pečonka álnéven, A somorjai szent mészáros címen jelentette meg a könyvet még 2016-ban – a szlovákok előtt is csak három évvel később, a cseh kiadással derült ki, hogy a könyvet valójában Rankov írta.
A kis dunai háború így sem veszített aktualitásából. A fiktív háború kortalansága – no meg a szlovák és magyar társadalom tehetetlensége, hogy a Rankov által pedzegetett identitáskérdésekre megoldást találjon – garantálja, hogy A kis dunai háború 2023-ban és 2083-ban is ugyanolyan jó könyv maradhasson.
Nyelv: magyar, megjelent 2023-ban. Kalligram, 208 oldal, 2999 Ft
(Illés Gergő)
Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg
Kolozsvár, 1944 nyara, zajlik a gettósítás, majd a zsidók deportálása – ezzel a történeti felütéssel veszi kezdetét Tompa Andrea új regénye. A szerző korábbi történelmi regényeihez hasonlóan ez is impérium- és társadalmi változásokon átívelő történetet tár az olvasó elé. A cselekményt az 1944 nyarán egy zsidó nagypolgári családtól azok cselédjéhez (Erzsihez) került zsidó kisbaba (Nagy Matild, becenevén Tilda) rejtegetése indítja, amely később a csecsemő deportálásból való megmenekülésének, majd gyerek- és felnőttkorának, én- és identitáskeresésének történetévé válik.
Az elpusztított zsidóság a kötet lapjain egyáltalán nem jelenik meg, csupán áthallásban, az „ők” kifejezés használatával. Erzsi és férje, Feri a rájuk bízott csecsemőt eleve csak ideiglenesen – amíg „ők” vissza nem jönnek – veszik magukhoz, amiből idővel valódi szülő-gyerek viszony alakul ki. A lágerekből visszatérők alacsony száma, majd a regény oldalain megjelenő újságcikkek – apróhirdetésekben rokonok, hozzátartozók keresése – után jutunk el az adoptálás döntésének meghozataláig. Tilda csak 16 éves korában tudja meg nevelőszüleitől, hogy ő voltaképpen bújtatott zsidó csecsemő volt – ezt kezdetben el sem hiszi, hisztérikusan reagál saját zsidóságára.
Tompa Andrea korábbi történelmi témájú regényeihez hasonlóan most is történészekkel konzultált, rengeteg korabeli sajtócikket dolgozott fel, hogy a korszak „beszédét” elsajátítsa – autentikus a szereplők útkeresése a 20. század második felének erdélyi viszonyai között. A regény ugyanis végig az egyén – kezdetben Erzsi, majd Tilda – nézőpontjából, alulnézetből beszéli el a jelentős történelmi sorsfordulókat: a holokausztot, a második világháború végét, a kommunista diktatúra kiépítését, a rendszer utolsó éveit, a rendszerváltást követő „vadkapitalizmust”, Tilda egyéni élettörténetén keresztül az idegenség/otthonosság kérdését feszegetve. Az erdélyi helyszínek többségi társadalma (legyen az román vagy magyar) kiveti magából a bizonyítani akaró zsidóságot – már akik visszatértek a haláltáborokból.
A néhol kicsit nehézkes, túlbonyolított írói technikát – ha az olvasót elkapja a sűrű tőmondatok lendülete, akkor a szöveg mintegy lüktetve viszi magával – végig a főszereplő énkeresése határozza meg. A szerző által használt nyelv úgy idomul az épp követett szereplőkhöz, mint Tilda arcához a színházban viselt gipszmaszk: a négy részből álló, egy életút négy szakaszát bemutató szöveg első felvonásában, amikor még a kisgyerekre vigyázó Erzsi és Feri a főszereplők, a regény nyelve ízes, emlékeztet az ún. „erdélyies” beszédre. Később, Tilda perspektívájával a használt nyelv irodalmiasul, sőt, Tilda szerelme – szintén lágerből visszatért magyar szocializációjú, ám az események hatására román identitásúvá vált zsidó –, Titi Constantinescu félig román, félig magyar nyelve, a soknemzetiségű, soknyelvű erdélyi beszéd is megjelenik.
Revelatív, hogy Tilda az énjét a színházban – ahol mindig valaki más lehet – találja meg. Az államszocialista korszak alatt az egyik szerepe során, amikor egy lágerből visszatért írónő félig tabusított darabjában egy zsidó nőt alakít, a rendező tanácsára, miszerint az előadás végén szabaduljon meg a színpadi szerepétől, Tompa Andrea azt a zseniális hasonlatot használja, amellyel regénye első mondatát indította: Tilda a színpadi szerepet mint egy pokrócba csavart virtuális súlyt adta át a rendezőnek. A regény pedig éppen azzal indított, hogy a székely dada, Erzsi egy pokrócba csavart kisbabát cipelt a nagypolgári lakásból külvárosi cselédlakásuk felé.
A kötet fő erénye, hogy a soknemzetiségű, soknyelvű Erdélyt mutatja, ahol a kolozsvári utcákon, vendéglőkben mindenki ismerte és beszélte egymás nyelvét – egészen a jelenig. Ugyanis ez a kép már csak a kötet lapjain jelenik meg, mára Erdély a román többség és a magyar kisebbség párhuzamos univerzumává vált, ahol egymás nyelvéről és kultúrájáról alig tudnak valamit, és egymás megismerésére sem törekszenek. Mára az olvasónak csak az ilyen és ehhez hasonló, többperspektívájú regények maradtak a nemzetiségi egyetértés földjének aposztrofált Erdélyről. Mert ez nem csak magyar, sem román, sem szász, sem zsidó történet. Hanem erdélyi.
Nyelv: magyar, megjelent 2023-ban. Jelenkor kiadó, 588 oldal, 5999 Ft
(Antal Róbert-István)
Ulrike Hermann: Das Ende des Kapitalismus
A szerző az egyik legismertebb, a gazdasági folyamatokról nagyon érthetően írni képes német újságíró: bankárként végzett, később filozófiát tanult, 2000 óta pedig a szerkesztőség és az olvasók kezében lévő, a Zöldekhez közelálló berlini napilap, a balos Die Tageszeitung szerkesztője. Ünnepelt, a köztévés talkshow-kban rendszeresen felbukkanó szerző. Azért vettem meg a könyvét még tavasszal egy kis szászországi város belvárosi könyvesboltjában, mert kíváncsi voltam, pontosan mit is akar a berlini zöld buborék, hogyan képzelik el a klímaváltozás elleni küzdelem gazdasági részét, és mindezt hogyan akarják lenyomni a torkomon. Azt gondoltam, ez egy új német zöld Biblia lesz, és ismerve a németországi zöld médiaértelmiség befolyását és autoriter felfogását, fontos elolvasnom, hogy tudjam, mire készülnek.
Legnagyobb meglepetésemre Ulrike Hermann egy hosszú ódát írt a kapitalizmushoz, amit érezhetően az emberiség legnagyobb vívmányának tart:
fejezetről fejezetre, többszáz oldalon keresztül óriási élvezettel cáfolja meg vagy épp árnyalja az összes balos klisét kizsákmányolásról, gyarmatosításról, és dob be statisztikákat arról, hol és hogyan teremtett egyre általánosabb jólétet és tett vele lehetővé magasabb átlagéletkort az iparosításnak, vagyis a szénnek mint könnyen tárolható és felhasználható energiaforrásnak köszönhető gazdasági növekedés. A könyv nagyrésze gazdaságtörténet-tankönyv, amit olvasói idegesítésére az olyan aktuális zöld szlogenek megcáfolásával egészít ki, mint hogy amint áttérünk megújuló energiákra, szinte nem lesz rezsiszámlánk: Hermann szerint az az eddiginél még magasabb is lesz, és a szénnel szemben az se biztos, hogy folyamatosan mindenhol garantálni lehet az ellátást, hiszen van, hogy nem fúj a szél és éjszaka a nap sem süt.
Ulrike Hermann kifejezetten szomorú, hogy mégis temetnie kell a kapitalizmust. Mint írja, a rendszer üzemanyaga az olcsó energia, a növekedés velejárója a széndioxid-kibocsátás, a diagnózisa pedig az, hogy amennyiben igazat mondanak a klímaváltozás tempójáról és várható hatásairól a különböző forgatókönyvekkel operáló tudósok és az ezek alapján 2045-re klímasemleges Németországot kitűző politikusok, akkor még a legoptimistább verziókban sem lesz elég ideje az embereknek arra, hogy a még csak kutatás alatt álló új, klímabarát(abb) technológiákat tömegesen kiépítsék (ami szintén CO2-kibocsátással jár), a lakások és az ipar pedig átálljanak a megújuló energiákra. A konklúzió az, hogy a mostani infrastruktúrával és technológiával zöld növekedés vagy fenntartható fejlődés sincs CO2-pluszkibocsátás nélkül, márpedig ha igaz, hogy a szén-dioxid tönkreteszi a bolygót, akkor nem még többet kell belőle eregetni, hanem sürgősen le kell vele állni, a kapitalizmusnak ugyanis maga az olcsó energiára, az így történő növekedésre építő logikája zárja ki a globális klímacélok teljesítését.
Konkrét forgatókönyvet ehhez nem ad, de receptet igen: a második világháború alatti brit hadigazdaságra való átállás tanulságaira alapozva kellene a gazdasági zsugorodás felé mozdulni, koordináltan áttérve a körkörös gazdaságra, hacsak nem akarunk háborúzni az erőforrásokért. Ne legyenek magántulajdonban autók, mindenki legfeljebb 2500 kalóriát fogyaszthasson naponta és zöldséget főleg, az állam ossza el a polgárok között a csökkentett mennyiségben megtermelt javakat, lehessen utazni, csak legfeljebb ne olyan sokat, és ne repülővel. Ez volna a Great Reset? Hermann szerint ez előbb-utóbb magától bekövetkezik, ezért a közgazdászok jobban tennék, ha inkább erre dolgoznának ki forgatókönyveket: akár kitartunk az eddigi rendszer mellett, és egyre kevesebb erőforrásunk marad a bolygón (elfogy a szén, az olaj, a gáz, az urán), akár tömegesen áttérünk a nehezebben tárolható, nagyobb veszteséggel szállítható, emiatt sokkal drágább megújulókra, a vége az lesz, hogy jelentősen megdrágul az energia és általa minden, azaz jön a tartós recesszió, ami felborítja a kapitalizmust, annak ugyanis kell a növekedés ahhoz, hogy stabil maradhasson.
Németországban ez már a harmadik negyedév gazdasági növekedés nélkül: a zöld gazdasági miniszter ezt mintha nem is nagyon bánná, sőt, mintha Hermann sorai alapján még örülne is neki. Érdekes és nagyon jól megírt könyv. Nem riogat, hanem mesél, nem kioktat, hanem szórakoztatóan tanít: amikor a fejadagokat kalkulálja, abszolút németes pontossággal és a magyar fektcsekkereknél vagy tízszer intelligensebben érvel amellett, hogy igazából nekem jó, ha nem azt eszem, amit akarok, hanem azt, ami van, mert így biztosan változatos lesz az étrendem. Egy hibája van: ragaszkodik ahhoz, hogy minden pont úgy van és lesz is, ahogy „a tudomány” mai állása mondja, és mint egy nagyon határozott jós, megfellebbezhetetlen igazságként hirdeti azt, mint ahogy saját következtetéseit is egyetlen alternatívaként tálalja. És azt gondolja, hogy mindenki fegyelmezetten végre is hajtja mindezt, a politika pedig végig nagyon demokratikus lesz, senki nem akar ebből egy jó kis diktatúrát kihozni. Jól tettem tehát, hogy elolvastam: az autoriter és világmegváltó ideológiákkal szemben egészséges szkepszist kifejlesztett közép-európai tapasztalat az, hogy ahol az ilyesmi mainstreammé tudott válni, oda nem szabad költözni.
Nyelv: német, megjelent 2022 őszén. Kiepenheuer&Witsch, 352 oldal, 24 euró
(Bukovics Martin)
Csen Csiu-fan & Li Kaj-fu: Mesterséges intelligencia 2041
2023 kétségtelenül a generatív mesterséges intelligencia (MI) éve volt, minden a Microsofttal összeállt OpenAI killer applicationjéről – az adott technológiát széles körben elterjesztő, tehát mainstreammé tevő alkalmazásról –, a ChatGPT-ről és más szöveges utasítások (promptok) alapján szöveget vagy képet létrehozó, számítógépünkön, okostelefonunkon landolt appokról szólt.
A ténybe, hogy végre valamilyen MI látványosan működik, tömegek használják, a techrettegők, főként a fejlesztések körül sertepertélő morálfiloszok, jogászok és néhány hozzáértő máris belelátták az ítéletnapot, gépuralmat, az emberiség pusztulását, a szokásos sületlenségeket. Az MI-nek tényleg vannak kockázatai (elfogult adatokon gyakorló, tehát elfogult döntéseket hozó modellek, dezinformáció és mélyhamisítványok, emberi felügyelet nélküli, önműködő fegyverek) – és még több haszna –, nem is kell értük a ködös jövőt, hollywoodi filmeket megidézni, csak azok kevésbé látványosak, mint a végítélettel való szüntelen riogatás.
A jelen neoludditái szigorú szabályozásért, a fejlesztések teljes állami kontrolljáért, moratóriumért kiáltanak, holott tudhatnák jól, hogy ha a politika beteszi a lábát a technológia világába, saját hatalomvezérelt céljaira használja, meghal az innováció, lerohadnak a nyílt forrású kezdeményezések. Közben már James Cameron is melegít az újabb Terminátor-tervvel.
Pedig ez az MI még nagyon nem az az MI: előrelépés, valamivel közelebb is visz a velünk azonos szintű – mostani elképzelések alapján tudatosság nélkül is működő – általános mesterséges intelligenciához (AGI), de csak valamivel, és például Sam Altman, az OpenAI kirúgott-visszavett CEO-ja is megmondta: nem a generatív változaton vezet oda az út. A szakterület azonban kétségtelenül soha nem látott innovatív korát (soha nem látott médiahype mellett) éli, a rárepülő siserehad pedig a legkisebb előrelépést is kvantumugrásként próbálja eladni.
Kevés a józan hang ma mesterségesintelligencia-ügyileg. A témáról szóló tengernyi on- és offline szakirodalomból több anyag emelkedik ki, a legunortodoxabb és -innovatívabb kezdeményezés azonban Csen Csiu-fan sci-fi író és Li Kaj-fu, a Google China korábbi elnöke közös (2021-es) munkája, a Mesterséges intelligencia 2041 – Tíz vízió a technológia és az ember kapcsolatáról. Ha (szinte) mindent meg akarunk tudni a témáról, ráadásul meg is szeretnénk érteni, álmok helyett a valóságra vagyunk kíváncsiak, nincs jobb könyv a két kínai-kínai szerző vaskos köteténél.
Az önvezető járművektől a virtuális valóságokig, tíz témát, MI és határterületei kitüntetett jelentőségű topikjait dolgozták fel, mindegyiket novellával és kapcsolódó elemzéssel szemléltetik. Izgalmas, de nem bombasztikus történetek, bár a gonosz tudós által elszabadított gyilkos gépi értelmek azért az egyikben csak-csak megjelennek (ennyi még belefér), a sztorik racionális, könnyen elképzelhető, a mából extrapolálható jövőt villantanak fel, a magyarázatok közérthetők, de nem szájbarágók és realisták: se nem hurráoptimisták, se nem apokaliptikus rémálmok.
A könyv egy még belátható jövőről, 2041-ről, ember és gép MI általi szorosabb és összetettebb kapcsolatáról, együttműködéséről szól. A feltartóztathatatlanul terjedő technológia a mindennapok összes aspektusát áthatja, az egészségügytől az oktatásig, teljesen új interakciós-kommunikációs formák születnek, a monoton és senki által nem szeretett munkáktól megszabadítja az embert. A szerzők törvényszerűnek, elkerülhetetlennek tartják az MI térhódítását, és ha így lesz, nem a korlátozáson, hanem a racionális hasznosításon kell agyalnunk.
Nyelv: magyar, megjelent 2022-ben. HVG Kiadó, 496 oldal, 5900 Ft
(Kömlődi Ferenc)
Ivo Andrić: Híd a Drinán
A Híd a Drinán nem mai könyv és nem is adta ki idén újra se egy indie balos kiadó, se a frissen felvásárolt Libri, és nincs az aktuális sikerlistán se. Épp ellenkezőleg, Andrić kötetét nem könnyű magyar nyelven beszerezni, noha egykor épp ez a regény segítette íróját Nobel-díjhoz, ezzel Jugoszláviát is feltéve az irodalmi térképre.
Nem véletlenül ítélték Andrićnak a díjat. Munkáját Dubrovniktól Szabadkáig minden horvát, szerb és bosnyák ismeri, ugyanúgy megtalálni köteteit Szarajevó kávézóiban, mint a belgrádi könyvesboltok kirakatában. Balkáni útjaim során a horvát anarchista Neumban ugyanolyan lelkesedéssel ajánlotta nekem, mint amilyen odaadással beszéltek róla a bosnyák és szerb nyugdíjasok a tuzlai kocsmában. Úgy érzem,
nincs még egy ilyen könyv, ami ennyire összekötne generációkat és nemzeteket, és ilyen univerzálisan írna le mindenki által megélt ismerős globális és helyi folyamatokat, emberi érzéseket. Sok idén kiadott kötet csupán ismétlése az Andrić által megfogalmazott és talán azóta sokak által elfeledett igazságoknak.
Andrić egy bosnyák kisvárosban, Travnikban született – akkor az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Gyerekkorát a Drina folyó melletti Višegrad városában töltötte a mai boszniai-szerb határ közelében. Bár családja katolikus, azaz horvát volt, gyerekként egy sokszínű vallási közösségben élt, együtt nőtt fel ortodox szerb és muzulmán társaival. Az ekkor szerzett élményei ihlették a Híd a Drinán megírásakor; a könyv egy kvázi tisztelgés Višegrad városa és lakói előtt. A három és fél évszázadot átölelő történetben egymást érik helyi legendák, sorsesemények és történelmi fordulatok, jól érzékeltetve a térség összetett etnikai, vallási és gazdasági tagoltságát, amit mintha csak szilárd bástyaként tartana össze a Drina két partját összekötő kőhíd. A könyv lapjain keverednek a nyelvek és nemzetiségek, jelennek meg szerbek, olaszok, törökök, cigányok, magyarok, míg az olvasó sokszor már nem is érzi a különbséget, hol egyikkel, hol másikkal érez együtt és hömpölyög a történetben előre, akár a Drina, figyeli, hogy osztja meg vagy épp kovácsolja össze a közösséget egy-egy természeti csapás, technológiai innováció vagy politikai esemény.
Korunk főbb problémái és jelenségei is megjelennek a Híd a Drinán lapjain és sokszor kísérteties hasonlóságot látunk korunk társadalma és Višegrad egykori élete között. Így juthat mondjuk eszünkbe a digitalizáció, vagy akár az EU digitális személyazonosság elleni jelenkori ellenállás, ahogy az egykor természetesen szerveződő közösség fellépését látjuk a Monarchia megszállását követő népességösszeírás ellen, életkorukat eltitkolva, a hatóság által kiadott házszámokat elrejtve vagy szándékosan fordítva felhelyezve. Hasonló párhuzamot láthatunk a víruskezeléssel kapcsolatban a korunk szakértői és Višegrad egyházi vezetőinek tanácsára adott reakciókat nézve.
Míg az Andrić által felhozott témák és problémák örökérvényűek – bemutatva azt, hogy az emberi magatartások mennyire hasonlóak és mennyire sok közös vonás van bennünk az előttünk álló generációk erőfeszítéseivel vagy akár kudarcaival –, mély empátiával és érzékenységgel számol be róluk az író, időnként iróniával meghintve. Néha Andrić az olvasóhoz is kiszól, hogy politikai kiábrándultságát nyomatosítsa: “Valahányszor egy kormány úgy érzi, hogy hirdetmények által kell békét és jólétet ígérnie polgárainak, itt az ideje résen lenni, és ennek ellenkezőjére számítani.”
Bár sokszor cinikus, Andrić mérhetetlen empátiával, megértéssel és jóindulattal viszonyul szereplőihez, jóllehet a könyv nyelvezete kontextusból kiragadva ma már nem menne át a sensitivity readereken. Viszont az se csoda, hogy senki se akarja eltörölni, mivel nem is nagyon vájkálnak a nyugati jóemberkedő szerkesztők a kelet-közép európai írók műveiben. Persze nem csak nyugaton mellőzött térségünk irodalma, a nyugatot démonizáló magyar állam sem erőlködik, hogy a régió íróit népszerűsítse. Eközben szinte minden amerikai sikerkönyv azonnal megvásárolható az országban, még akkor is ha épp egy Soros-féle NGO kiadása, max még egy átlátszó fóliát is kap hozzá az ember.
A Híd a Drinánt utoljára magyarul 2007-ben adták ki, viszont az angol nyelvű kiadás sok helyen beszerezhető a Balkánon vagy akár Amazonon, amit kimondottan ajánlok, magyarul pedig a régi kiadások megrendelhetők itt. Napjainkban, mikor egyre inkább tagozódik a társadalom és szólít meg egy-egy könyv különböző társadalmi csoportokat, politikai oldalakat, nemeket vagy korosztályokat, ez a könyv univerzálisan szólítja meg az olvasót, így ajánlom mindenkinek jó szívvel.
(Lesti Ágnes)
Jövő héten jövünk a megszokott programmal. Jó hétvégét addig is! Ha inkább a karácsonyi ajándékokon jár az eszed, itt egy jó tipp: ajándékozz Gemišt-előfizetést!