Orbán sells: érdekesek leszünk-e még külföldön?

És mi miatt volt Magyarország eddig érdekes a külföldi sajtónak, kit mi érdekelt?

Üdvözlet Rómából! Róma májusban a legkellemesebb – mint mindig, melegebb most is, mint Közép-Európa, de nem elviselhetetlenül, mint nyáron. Napsütéses napok és koranyári esték. Persze tömegközlekedést és bármit, amit a város nyújt (nyújtani akar?), véletlenül se próbáljunk ki. Az ungherese nevű fonott cukros kalács emlékeztet itt csak Magyarországra. De mielőtt megnéznénk, miért lövöldözött egy zsidó fiatal baloldaliakra április 25-én, a nácik alóli felszabadulás olasz nemzeti ünnepén, lélekben Magyarországon maradok – engem ugyanis a külföldi médiákok itt is elérnek, hogy az éppen aktuális posztorbáni, magyarpéteri lépéseket kommentáljam.

A mai hírlevélben főleg arról lesz szó, hogy saját tapasztalataim szerint mire és miért voltak kíváncsiak a külföldi újságírók a magyarországi választások kapcsán. Jó olvasást!

---

A külföldi újságok nem a BBC-ből írták meg a magyar híreket – ahogy a magyarok tették volna

A magyarországi választásokat óriási nemzetközi figyelem kísérte – miközben a mainstream minden irányzata a rendszerváltásnak drukkolt, a különféle nonkonformisták balról és jobbról kicsit szkeptikusabban álltak egy Orbán Viktor utáni lehetséges új világhoz. De vajon érdekelni fogja őket az is, ha már nem kell tartaniuk Orbántól? És hol, kit, mi érdekelt Magyar Péterből?

A magyarországi választások annyira fontosak voltak, hogy még a német közszolgálati ZDF népszerű műsorvezetőjének, Markus Lanznak a nonkonformista elemzővel, Richard David Prechttel közös podcastjében is téma lett: Lanz maga az elején elismerte, hogy nem volt biztos benne, van-e az egész magyar ügyben és „Madzsar Péterben” annyi, hogy egész műsort szenteljenek neki. (A dél-tiroli születésű Lanz külön kiemelte, hogy a magyar nevek a családnevekkel kezdődnek, „mint nálunk Dél-Tirolban”.) De aztán éppen Precht győzte meg: az Orbán által kitalált illiberális demokrácia szerinte igenis érdekes fogalom és kísérlet volt, mert megmutatta, hogy a demokrácia – már csak történetileg nézve is – nem feltétlenül azonos a liberális jogállammal. Precht „Madzsarral” szemben volt inkább kritikus, aki szerinte „néhány lényegi kérdésben” továbbra is „igazi fideszesként” viselkedik és gondolkodik.

Orbán sells

Magyarország Orbán Viktornak köszönhetően eddig is a nemzetközi figyelem középpontjában állt – római taxissal, senji/zenggi pincérrel, bécsi nyugdíjassal, genovai halárussal vagy luzerni egyetemistával egyaránt elsőként merült fel a neve, különösen azoknál, akik amúgy is drukkoltak neki, noha róla és országáról sokat ők sem tudtak. Sok mindent lehetett azonban belelátni – és

sokaknak már az is elég meggyőző érv volt Orbán mellett, hogy a média többsége külföldön is ellene volt.

A Magyarországon rendszerépítő – azaz per definitionem az elithez tartozó – Orbán külföldön továbbra is elitellenesnek számított, szerethette hát őt római grillóista taxis vörös csillaggal a kocsijában, HDZ-s étteremtulajdonos feszülettel és Franjo Tuđman-képpel vagy szlovák ifjú kereszténydemokrata két pozsonyi sör után.

„Igen, tudom, de...” – kezdődtek ilyenkor a magyarázatok.

Orbán egy kis ország kis miniszterelnökeként gyakorlatilag megértette a valóságshow-k logikáját: hangosan kell fingani, meztelenül kell rohangászni vagy hülyeségeket beszélni – és tiéd a másnapi címlap. Hány bécsi vagy genovai vagy párizsi ember ismeri a horvát, a román vagy a szlovén miniszterelnök nevét? Orbán nevével azonban a nyugat-európai könyvesboltokban is lehetett találkozni – Trumppal, Erdoğannal és Putyinnal együtt volt általában valamilyen újság címlapján vagy könyv borítóján a félelem és reszketés tárgya. „Orbán sells“ – tudták ezt a nyugati szerkesztőségekben is.

A mostani magyarországi választásokat övező óriási figyelem – nekem brazil vagy japán lapban egyaránt kellett róla beszélnem – paradox volt. Egyrészről sokan remélték külföldön is, elsősorban a politikai döntéshozók között, hogy vége lesz az Orbán-rendszernek, Magyarország nem lesz bot a küllők között meg piszok a köröm alatt (vagy hogy is mondta a még pár napig miniszterelnök úr?), hanem nyugodt, kiszámítható partner. Másrészről viszont sokan veszíthetik el témájukat azzal, ha Magyarország miniszterelnöke annyira lesz majd érdekes és veszélyes, mint a horvát, a lett vagy az osztrák kollégája. Bár – amint látni fogjuk – Magyar Péterben is benne van a nemzetközi karrier lehetősége, ugyanis mindenki megismerhette mint olyasvalakit, aki demokratikusan és békésen tud visszarántani egy illiberális demokráciát.

Mindazonáltal az elmúlt 16 évben számos ember karrierje épült arra, hogy elemezte Orbánt, a „democratic blackslidingot“ vagy egyszerűen csak aggódott. Csak remélni tudjuk, hogy mindazok, akiknek Orbán eképpen munkát és témát biztosított, nem maradnak majd állás nélkül – legfeljebb a „democratic revival“ címszót kell adniuk a ChatGPT-nek a legújabb kutatási téma kidolgozása előtt.

Mit látott a külföldi sajtó?

Az április 12-i választás előtt és alatt a nemzetközi sajtó még inkább Magyarországra figyelt. A német közszolgálatnál sokak azt az utasítást kapták, hogy olyan részletesen és folyamatosan kell követni az eseményeket, mintha Bundestag-választás lenne.

Mindenkit két dolog érdekelt a választás előtt: lehetséges-e Orbán Viktort saját rendszerén belül, demokratikusan és békésen, leváltani? Valamint az, hogy kicsoda Magyar Péter? Mivel őmaga a külföldi sajtót is ritkán tisztelte meg interjúkkal, nyugati újságírók arra kényszerültek, hogy a Budapesten kívüli Magyarországot is megismerjék – utazhattak Magyar Péter vidéki fórumaira, vonatozhattak kisvárosokba vagy autózhattak falvakba, hogy legalább pár szót válthassanak Magyarral, de legalább érezzék és értsék, mi is történik éppen a magyar néppel, hogy most lett hirtelen abból elege, ami négy, nyolc vagy tizenkét éve is egyértelmű volt.