Polgárnak polgár, csak nyárs

A langyosok esete az Úristennel, óda Közép-Európához és a vasúthoz.

A magam 23 évével valószínűleg én vagyok a Gemišt csapatának legfiatalabb szerzője, és – bár ez ambiciózus kijelentés – egy ideig valószínűleg az is maradok.

A kesmásodásig írtam a Mandinerbe, azután az Azonnalinál kipróbáltam, milyen is az a szabad újságírás, és egészen megtetszett. Belarusztól Észak-Macedónián át Máltáig sok európai országról írtam sokat, az Európai Unióról annál többet – volt, hogy igazam lett, és megesett, hogy felsültem.

Emellett tartozom még egy vallomással: nyárspolgár vagyok.

A konfrontációnál többre tartom a konszenzust, a lázadásnál a kontinuitást, a véleménynél a száraz tényeket, a beleállásnál az egyrészt-másrésztezést. Talán erre mondják a nem-nyárspolgárok, hogy a langyosokat kiköpi az Úristen, nekem viszont ez a legnagyobb szakmai elismerés, amit kaphatok.

Ezzel a radikális komformizmussal ki is lógok a Gemištből, amelyet mind olyan, általam nagyra becsült arcok írnak, akiket – ha nem is az Úristen, de a magyarországi mainstream – kiköpött. Polgári underground 5.0, ha jól rémlik, ez az aktuális verziószám – szóval, jó itt lenni.

Ennyi magamról talán még több is, mint elegendő, hiszen a bemutatkozás minden kapcsolat legkínosabb része, legyen szó akár randiról, gólyatábori ismerkedőkörről, gálaestről, vagy épp erről a cikkről. Inkább jöjjön az, hogy mit adok én ahhoz a cuvée-hez, amiből a mi Gemištünk készül.

Pilsner, Kofola, Żubrówka – Közép-Európa minden mennyiségben

Szerencsés vagyok, mert az európai politikáról szóló egyetemi mesterképzésemen nemcsak beszélünk Európáról, hanem meg is nézzük magunknak. Tavaly Prágában vészeltem át a második hullám lezárásait – nem bánom, hiszen a cseh főváros tömegturizmus nélkül mutatta a legszebb arcát –, hogy aztán már Hollandiában kapjam a nyakamba a harmadikat, a negyedik hullámra meg Krakkóban készülök, valószínűleg egy lengyel nyelvkönyvvel a kezemben.

2020-nak köszönhetem azt a felismerést is, hogy mennyire otthon érzem magam Közép-Európában. Két dalszöveget hoztam, az egyiket szlovákok írták szlovákokról, a másikat lengyelek lengyelekről. Mindkettő önironikus, leegyszerűsítő nemzettipológia a simlis, xenofób, szarul élő, de önimádó átlagszlovákról (akinek a felesége már rég Ausztriában gürizik), vagy az alkesz, ügyeskedő, erőszakos és istenfélő átlaglengyelről. És hiába született mindkét szöveg a dalszerzők saját nemzetéről, valójában a nemzetiségek teljesen felcserélhetők csehekkel, magyarokkal, szlovákokkal vagy lengyelekkel.

Ez is Közép-Európa: a hegygerinc bal oldalán a lengyel Tátra, jobbra Szlovákia. Kárpátia-rajongó olvasóink kedvéért: ködbe burkolózik a felvidéki táj. Fotó: Illés Gergő

Mindkét szöveg rólunk szól, de legalábbis azokról, akiket el akarunk felejteni, de legalábbis felülemelkedni rajtuk. Közép-Európa komplex hely: ezeket a negatív kulturális kódokat is jelenti, meg persze azt a még több pozitívat, ami miatt olyan jó itt élni. Akárhogy is legyen, én be fogok róla számolni.

Hiszen a szűken értelmezett Közép-Európában is pörögnek az események.

  • Csehország október 8-9-én választ új parlamentet. Jelenleg pedig úgy tűnik, egy hajszálon fog múlni, hogy a progresszív és konzervatív-gazdasági jobbos erők, vagy az Andrej Babiš-féle ideológiamentes populisták alakíthatják majd az új cseh kormányt. Írni biztosan lesz miről: lehet, hogy lesz egy kalózpárti, raszta miniszterelnök, egy bevándorlásellenes, félig japán szélsőjobbos lehet a királycsináló, de sok múlhat egy idén alakult korrupcióellenes rendőrpárton is. És akkor még nem is beszéltünk a döglődő cseh baloldalról: marad-e még egy ciklusra a parlamentben a kommunista párt? Kiesnek-e a parlamentből a szocdemek, akik mellesleg Csehország legrégibb pártja?

  • Hány rudat lehet még kihúzni a lengyel kormányzati jengából? Az egyesült lengyel nemzeti-konzervatív jobboldal távolról sem olyan homogén, mint a Fidesz-KDNP, a most kormányzó koalíciós partnerek pedig már sokadjára adnak arról tanúbizonyságot, hogy bár kifelé még tartják a hátukat, de inkább megfojtanák egymást egy kanál vízben. Volt, hogy egy elfuserált elnökválasztás, volt, hogy (látszólag) egy állatvédelmi törvény, legfrissebben pedig egy amerikai tulajdonú hírtelevízió kvázi elhallgattatása robbantotta majdnem a kormányt. Az egész úgy néz ki, mint egy egyre labilisabb jengatorony, amiből a lengyel jobboldal folyamatosan újabb rudakat húz ki, de a torony valahogy még mindig áll. De ki tudja, meddig.

  • Nem kevésbé izgalmas a szlovák politika sem. Épp most esett szét a legkisebb szlovák kormánypárt, a jobbközép Za ľudí (Az Emberekért), amelyet egykor még Andrej Kiska volt szlovák államfő alapított. A párt 2020-ban állt be a jobbközép szlovák kormányba, hogy aztán belső feszültségek után a legtöbb képviselőjük átüljön a neoliberális SaS frakciójába. Bár ezzel a Za ľudínak kevesebb minisztere lett, a koalíciós szerződést egyelőre senki nem akarja kinyitni, akkor könnyen kiújulhatna a Szputnyik-beszerzések miatt kialakult szlovák kormányválság. A neoliberálisok erősödéséből (akik a szakadárok csatlakozásával a szlovák parlament második erejévé léptek elő) még lehetnek konfliktusok, az időközben az ellenzék vezetőjévé előlépett Peter Pellegrini pedig bizalmatlansági indítvánnyal buktatná a za ľudís igazságügyi miniszter Mária Kolíkovát.

  • És végül itt vagyunk mi. Nem is ecsetelem részletesen, miért érdemes Magyarországról is írnunk. Vajon hányan szavaznak majd az előválasztáson? Összekap-e az eredményeken a most még nagy harmóniában élő ellenzék? Megáll-e Gyurcsány és Karácsony a Fidesz Stop-kampányától? Eleve, miért is állna meg Karácsony a stoptáblától, ha annyira alkalmatlan, hogy még jogsija sincsen? Egy szó, mint száz, ha izgalmas szakpolitikai vitákról nem is tudunk beszámolni Magyarországgal kapcsolatban, itt lesz nekünk ez a szórakozató, alacsony színvonalú kultúrharc is.

Ez itt valahol a semmi közepe Prága és a sziléziai bányászváros Ostrava között. Mióta a két város közti vasútvonalon liberalizálták a személyszállítást, már három szolgáltató versenyez a vonalon. Az utasszám megtriplázódott, a jegyárak bezuhantak. Fotó: Illés Gergő

Közlekedünk

Ha egy magyar egyetemista valami nyugati egyetemen tanul manapság európai politikát, akkor elvárható tőle, hogy a posztkommunista-autoriter rendszerek természetét kutassa, de minimum fejtse meg az orbánizmust.

Pedig ennél vannak Magyarországnak és Közép-Európának fontosabb kérdései is.

Szerintem sokkal érdekesebb téma, hogy mi lesz a magyar vasúttal. A vasutat rögtön divat is szidni, sok kritikának pedig érdemes is helyt adni az elfuserált északi parti villamosítástól kezdve a mellékvonalak totális lerohasztásán át a szedett-vedett járműparkig. Amiről azonban most írnék, az regionális probléma, és nem is feltétlenül a MÁV-os fejeseken múlik, hanem vezető politikusok fejében dől el.

Ma már evidencia, hogyha egy brüsszeli Párizsba, vagy egy párizsi Frankfurtba szeretne eljutni, akkor először a vasút honlapját nézi meg, nem valamelyik légitársaságét – hiszen vonatozni gyorsabb, környezetbarátabb, sokszor még olcsóbb is, mint repülni, vagy autóba pattanni. Ha viszont egy budapesti Varsóba, egy varsói Prágába vagy Pozsonyba szeretne utazni, a zöldebb vasút opcióként már fel sem merül – az egy-másfél órás fapados repülőutakkal ellentétben több a tízórás zötyögés nem alternatíva.

A probléma tehát többrétegű:

  • Nyugat-Európával ellentétben Közép-Európának nincsen összefüggő gyorsvasúti hálózata. Lengyelországban már épülget – ám az is csak belföldi –, Csehország még tervezgeti a saját hálózatát. Magyarországon még csak meg sem indult az átfogó gondolkodás a saját nagysebességű vasúthálózatról – gondoljunk csak arra, hogy a Budapest-Belgrád-vonalról ma már lehetetlen politikai hullámveréstől mentes, szakmai vitát folytatni.

  • Ha lesz is gyorsvasúthálózat, annak integráltnak kell lennie. Mivel a visegrádi térséget egy nagy és három kisállam alkotja, a kicsiknek nem éri meg nemzetközi együttműködés nélkül, csak belföldi hálózatot tervezgetni. Ráadásul a létrejövő hálózatot össze kell kapcsolni a nyugat-európai hálózattal is – egy ennyire transznacionális, egymásra épülő kapcsolat pedig már nemcsak szakmai, hanem nagyon is politikai lépés.

  • Sok állam szabályozási hátterét kéne közelíteni egymáshoz. Gondoljunk csak arra, hogy jelenleg nincsen arra vonatkozó uniós szabályozás, hogy egy tagállamban ki is végezhet belföldi vasúti személyszállítást: Magyarországon és Szlovákiában például rögtön megkap nyílt tendereztetés nélkül mindent az államvasút, miközben Csehországban a tömött fővonalakat már liberalizálták, Lengyelország pedig még érdekesebb eset: itt üzemeltetőként az állam mellett már a régiók, vagyis a Lengyelországot alkotó tizenhat vajdaság is megjelent. Ebből a szabályozási katyvaszból nehéz kikutyulni egy mindenkinek megfelelő megoldást.

Beköszönésnek talán több is, mint elég ennyi, további szakmázásért, még több Közép-Európáért, Brüsszel-emlegetésért, közlekedéspolitikai értekezésért fizess elő a Gemištre. Sosem volt ez még ennyire aktuális: az indulás tényleg csak napok kérdése.