Erős kép az amerikai elnök beiktatási ünnepségéről: a világ leggazdagabb techmilliárdosai egymás hegyén-hátán sorakozva várják Donald Trump második eljövetelét. Elon Musk (Tesla, X), Jeffrey Bezos (Amazon), Mark Zuckerberg (Meta), és a miheztartás végett itt vannak a Google és a Apple vezérigazgatói is. A Trump-kabinet tagjainak az eggyel hátrébbi sorral kellett beérniük. Ez a másodvonalba szorulás akár szimbóluma is lehetne annak az új kormányzati filozófiának, amelyik az állami bürokrácia helyett a nagy techcégek bevonására támaszkodna.
Az emberiséget a technológiai fejlődés útján megváltani akaró szupermilliárdosok szemkápráztató gyorsasággal egyeztek ki az új hatalommal (Zuckerberg a kedvencem, aki egyenesen Joe Rogan purgatóriumába alászállva kért feloldozást vétkeiért), és minden jel arra mutat, hogy a következő négy évben főszerepet szánnak maguknak.
Nem véletlenül beszélt Joe Biden búcsúbeszédében a demokráciát kiüresítő extrém vagyonokról, amelyek a demokratikus ellenőrzés alól kibújó és piaci monopóliumot építő „tech-ipari komplexumban” öltenek testet. Ezeket a félelmeket nemcsak a techbrók látványos előtérbe tolása erősíti, hanem az a tény is, hogy a második Trump-adminisztráció a maga személyi összetételében minden idők leggazdagabb amerikai kormányzata. A tizenkét dollármilliárdos mellett további huszonhat olyan személyt emeltek döntéshozói pozícióba, akiknek a privát vagyona meghaladja a százmillió dollárt. Az adminisztrációban szolgálók összvagyona így hatvanszor (60-szor!) akkora, mint az előző, Biden-vezette kormányzat idején volt.
Vége van tehát annak az időszaknak, amikor a gazdasági-pénzügyi elitek közvetett módon, puha eszközökkel, úgymint a különféle kampánytámogatásokon, lobbicsoportokon, thinktankeken és médiabefolyáson keresztül terelték számukra előnyös irányba a politikai folyamatokat. Jórészük ezúttal már személyesen ül a döntéshozói székbe. Miért baj ez? Röviden: az oligarchia vastörvénye miatt.
Az oligarchia vastörvénye úgy szól, hogy amennyiben egy érdekcsoport hatalomra tesz szert, azt a hatalmat előbb-utóbb öncélú módon, saját pozíciói további megszilárdítására fogja használni. Magyarul: a leggazdagabbak abban érdekeltek, hogy még gazdagabbak legyenek. Ráadásul mindez abban a pillanatban történik, amikor a technológiai innováció iránya – mesterséges intelligencia, robotizáció és automatizáció – döntő útelágazáshoz ért. Nem mindegy ugyanis, hogy a technológiai fejlődés milyen hatással lesz a munkavállalókra: ki fogja váltani a dolgozókat – akiknek az így ki nem fizetett bére a főnököknél marad –, vagy ellenkezőleg, az új technológiák inkább az emberek munkaképességét fogják növelni?
A tavaly Nobel-díjat kapott Daron Acemoğlu-Simon Johnson szerzőpáros nemrég megjelent könyvében történelmi példákkal bizonyította, hogy a technológiai fejlődés olyan irányt vesz, amilyen irányba azt a politikai környezet tereli: a munkásokat lecserélő gépek elnyomorodást, a képessé tevő technológiák széles körű anyagi gyarapodást hoznak magukkal, és ez bizony nem a feltalálói véletlen, hanem konkrét döntések eredménye. Hogy a most pozícióba került techelitek melyik hozzáállásban érdekeltek, az ezen a ponton azt gondolom, hogy egyértelmű.
Ahogy arra Acemoğlu és Johnson biztatnak, legfőbb ideje abbahagyni a techmilliárdosoktól és az okos algoritmusaiktól való önkívületbe esést, és feltenni az egyetlen igazi kérdést: szolgálják-e az új technológiák az emberi közösségek boldogulását vagy csak az elitek további erősödésének eszközeiről van szó?
A probléma lényege abban áll, hogy az amerikai választó éppen arra a gazdaságpolitikára mondott most már harmadszor is nemet, amelyik az eliteket favorizálja – a közép- és az alsóosztályok kárára. Arra, hogy miközben az amerikai gazdaság 1980 és 2016 között tízszer akkorára nőtt, a reálbérek értéke 30%-kal csökkent, és nemzedékek számára vált általános élménnyé az anyagi kilátástalanság, valamint az azzal kéz a kézben járó társadalmi tünetek: a csökkenő élettartam, a bűnözői életforma, az öngyilkosság, a drog- és alkoholfüggőség.
„A dolgok már csak így mennek; a politikában úgyis a vagyonosok érdekei érvényesülnek, az alul lévőknek meg csak egyre rosszabb lesz” – legyinthetnénk lemondóan, holott nem is tévedhetnénk nagyobbat! Hogy ez mennyire nem igaz, arra épp az amerikai történelem szolgáltat szemléletes példát.
A New Deal korszakában (1930-1980) a központi kormányzat annak érdekében vetette latba a befolyását, hogy a nagytőkésekkel szemben a munkaerő törekvéseit támogassa, méghozzá komoly eredményekkel: tisztes bérezés, jobb munkafeltételek, szociális segélyek bevezetése. Az akkori, kvázi-szociáldemokrata Demokrata Párt által bevezetett progresszív adórendszer ma elképzelhetetlen mértékű vagyoni újraelosztást irányzott elő: 1935-ban a legvagyonosabb amerikai tőkések adókulcsa 75%-os volt, ami a második világháború idején 91%-ra emelkedett, de még 1980-ban is 70% körüli volt.
Mindennek az 1980-as évek neoliberális gazdaságpolitikai fordulata vetett véget, amely a korlátok – értsd: állami szerepvállalás – nélküli szabad piacban, a tőke, a termékek és nem utolsósorban az emberek szabad áramlásában hitt egy egyre globalizálódó világban. A neoliberalizmus magában hordozta az egyén felemelkedésének ígéretét, hiszen azt hirdette, hogy bárki sikeressé válhat tehetségének és szorgalmának megfelelően. A 2010-es évekre azonban nagyjából-egészében világossá vált, hogy a neoliberális kurzus igazi nyertesei a vagyonukat megsokszorozó szupergazdagok lettek.
Ez a történet jól ismert.
Ahogy az is, hogy Trump első megválasztása a gazdasági elitek és a velük ezer szálon összefonódott politikai osztály – benne mindkét párttal – elleni lázadás volt.
A globalizáció veszteseinek megnyeréséről szólt Trump bevándorlásellenessége is. A nyitott határok és a tömeges bevándorlás a gazdasági elitek számára valóságos főnyereménnyel érnek fel: ez ugyanis az egyik legfőbb eszköze a bérek alacsonyan tartásának – bár nem az egyetlen –, hiszen az olcsóbban dolgozó munkaerő túlkínálata rontja a hazai munkavállalók alkupozícióját. A tősgyökeres dolgozók és az újonnan érkező munkakeresők között persze rögtön ellentétek alakulnak ki, ami megakadályozza, hogy közösen lepjenek fel a jobb bérekért. Bizony egyáltalán nem véletlen, hogy az amerikai történelem két legegyenlőtlenebb korszaka, a 19. század végi rablóbárók időszaka és az elmúlt negyven év neoliberalizmusa egybeesett a bevándorlók milliós nagyságrendű beáramlásával.
Ennyiben tehát érvényes, hogy a bevándorlást támogató, gyakran jószándékú aktivisták és az időnként jószándékú sajtó valójában a nagytőke hasznos idiótái.
Ahogy az sem véletlen, hogy a Trump-koalíción belüli első repedések épp a bevándorlás kérdésében bukkantak felszínre.
Az egyik oldalon azok állnak, akik populista alapon, részben a fenti gazdasági, részben pedig kulturális és társadalmi kohéziós szempontok mentén ellenzik a migráció mindenféle formáját. A másik oldalon a Szilícium-völgyi elitek, mindenekelőtt Elon Musk és Vivek Ramaswamy a szószólói annak a pozíciónak, amely szerint a magasan szakképzett, tehetséges külföldi munkaerőre továbbra is égetően szükség van, és ennek jegyében támogatják a munkavízumok fenntartását, elvégre a magasan képzett vendégmunkások jelenlétének legnagyobb kedvezményezettjei természetesen az olyan cégóriások, mint az Amazon, a Google, a Microsoft, a Meta és a Tesla.
Mindenesetre az erőviszonyokról sokat elárul, hogy ebben az első, de biztosan nem utolsó vitában Trump a Szilícium-völgy pártjára állt a trumpizmust komolyan gondoló MAGA-sokkal szemben. Érdemes lesz idővel figyelni, hogy tényleg a techelitek kiszolgálása lesz-e a második Trump-elnökség legfőbb vezérfonala. Ez kétségkívül alkalmas az amerikai nagyság emelésére, amennyiben ezt a nagyságot GDP-ben mérjük, de hát a trumpi populizmus eredendően mégiscsak a GDP-vel nem mérhető megélhetési feltételek javításáról szólna. Így aztán az alsó- és középosztályok egyenlőre kénytelenek a Mexikói-öböl átkeresztelésével és azzal a tudattal vigasztalódni, hogy a központi kormányzat szerint is csak két nem létezik.
Ez egy véleménycikk volt, ha esetleg vitáznál a szerzővel egy válaszcikkben, feel free, ha megvan, küldd el nekünk a gemisthu@protonmail.com címünkre!
"gazdasági-pénzügyi elitek közvetett módon"
Ez a nyíltan kiállás számomra sokkal szimpatikusabb, mert legalább egyenes, ellentétben a háttérben mutyizással. A végeredmény meg gyakorlatilag ugyanaz.
"Nem mindegy ugyanis, hogy a technológiai fejlődés milyen hatással lesz a munkavállalókra: ki fogja váltani a dolgozókat – akiknek az így ki nem fizetett bére a főnököknél marad –, vagy ellenkezőleg, az új technológiák inkább az emberek munkaképességét fogják növelni?"
Ez a munkától függ. Bizonyos dolgokat már kiváltott, pl. önkiszolgáló kasszák. Bár már viszonylag régóta vannak, ám számosságukat tekintve mégis több még a hagyományos. Azonban ahol van, gyakorlatilag kiváltotta a kasszásokat. Bőven elég egy(-két) ember, hogy 8-10 önkiszolgáló kasszát kezeljen.
Itt felmerül a kérdés, hogy ez amúgy olyan munka, amit szívesen csinál bárki is? Szerintem nem.
Az IT-ban, illetve a szoftver-fejlesztésben (amiben dolgozom) viszont inkább az utóbbi, azaz a produktivitást tudja növelni az AI (meg úgy en bloc az autómatizáció (scriotek)).
"történelmi példákkal bizonyította"
Ez nem bizonyítás, alátámasztás.
"szolgálják-e az új technológiák az emberi közösségek boldogulását vagy csak az elitek további erősödésének eszközeiről van szó?"
Ez sem egy vagy-vagy kérdés.
Sokszor nem szolgálják, ha pl. a folyvást TikTokot és Insta-t pörgető emberekre gondolunk (és ez rá is igaz sokszor), de pl. az online ügyintézésnek (minden veszélyével együtt) vannak előnyei is. Persze ide megint lehetne hozni a fenti kasszás, vagy ezesetben inkább help desk-es dolgot.
"1935-ban a legvagyonosabb amerikai tőkések adókulcsa 75%-os volt"
Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó volt.
Sőt, biztos, hogy nem volt az.
Ugyan az ilyen mértékű tőkekoncentráció sem az, egyetértek...
"a magasan szakképzett, tehetséges külföldi munkaerőre továbbra is égetően szükség van"
Ezzel szerintem nem nagyon lehet vitatkozni. Ha a "külföldi" szót kihagyjuk, akkor meg a világ összes országára igaz a kijelentés.
De ez szerintem nem áll szemben a "MAGA-sokkal". Az illegális, alacsony értéket teremtő, sőt egyenesen veszélyes bevándorlókkal van a baj. De nem csak az USA-ban.
Azért eléggé a zaccjóslás kategória de legalábbis a kremlinológiához hasonlatos a sorfalból következtetni Trump jövőbeni politikájára, de legyen.
Szerintem -és akkor következzen az én zaccjóslásom- Trump szavazóinak -már ha a munkásosztályt értjük alatta- teljesen lényegtelen hogy a techmilliárdosok állnak az elnök mögött, mellett, vagy a Wall Street lobbisták, Black Rock, stb. járkál be a Fehér Házba.
A lényeg, hogy hó végén maradjon valamennyi a zsebben és ezt nem veszélyezteti Elon vagy Vivek agyelszívása külföldről, sőt.
Nekik elég, ha csak egy kicsit jobban megszűrik a Dél-Amerikából érkezőket és így feljebb megy az órabérük. Vagy el tudnak menni földet repeszteni a palagázhoz, ahol busásan megfizetik ezért Őket. Beindítanak olyan termerést amit eddig a klímacélok miatt parkoltattak. Esetleg hazatelepítenek egy-két Tesla gyárat, rákényszeríti a Meta-t és a Google-t, hogy Írország helyett otthon adózzanak amiből szociális juttatást tud adni.
Megannyi lehetőség, úgyhogy nem gondolom, hogy el lesz árulva a szavazóbázis,
ha pedig mégis, akkor se történik semmi különös csak a szokásos, legyegy szó akár republikánus akár demokrata elnökről.