Valamit most már kezdeni kell a szélsőjobboldallal

Jó reggelt! Miközben a morvaországi Mikulovban/Nikolsburgban most tartják az olaszrizling-világbajnokságot (a magyar boroktól a tisztességes helytállás szép teljesítmény lenne a világverő cseh és horvát tételek mellett), izgalmas napok ezek a környékbeli politikában is. A magyar miniszterelnököt a héten Berlinben és Párizsban fogadták, és már a montenegrói Tivatba készül mindenki, hogy EU-s és balkáni vezetők közösen tanácskozzanak: a házigazda kapcsán már megírtam kedden, miért nagy dolog az EU következő tagállamának 20. születésnapja és azt övező provokációk fékezett habzása. Eközben Koszovóban ismét választanak (ezt jövő héten tárgyaljuk).

A mai hírlevél Berlinbe és a tengerpartra tekint. Megnézzük, miért nincs Magyar Péter vendéglátója, Friedrich Merz és a német jobboldal abban az irigyelt helyzetben (kényelmes parlamenti és társadalmi többség maga mögött), amiben Magyarországon a Tisza Párt és milyen kiutakat látnak abból a szorongatott helyzetből, amikbe a szélsőjobboldali AfD – és nagyrészt a saját politikájuk – kényszerítette őket. A tengerparton pedig csak kicsit nézünk el Montenegróba: megmutatom Josip Broz Tito Hatvanpusztáját és a Hormuzi-szoros blokádjának dalmát verzióját a nyárra szokás szerint visszatérő, kéthetente jelentkező Adria-blokkunkban. Jó olvasást, van mit.

---

AfD? Bitte, nicht

Magyar Péter hételeji berlini látogatása nem hozta lázba a német sajtót. Sőt. A másnap reggeli hírlevelekben senkinél, még a Politico mindig részletes Berlin Playbookjában sem volt téma az, hogy előző nap Friedrich Merz kancellárnál járt az új magyar miniszterelnök – ahol meg mégis, ott a már ismert Ukrajna-ügyi pozíciója volt a téma. Orbán szexi, Magyar csóri? Vagy az van, hogy az EU-s pénzek hazahozataláért cserébe az elvárt intézkedések teljesítését árgus szemekkel figyelő, a budapesti kormány fölé augusztus végéig informális brüsszeli gyámként odarakott bizottsági kabinetfőnök, Björn Seibert miatt eleve nem is tekintenek Magyarra önálló aktorként?

Vagy annyira kínos volt, ahogy a magyar nagykövetség és a kancellária közötti sétája során az Unter den Lindenen minősítgette az általa kultúraidegen módon kártyával kifizetett turista-currywurstot, hogy mennyire kicsi lett, miközben az autentikus utcai kaja ott eleve a Bulette – közben pedig a gazdag északnémet Hamburgot próbálta a legendásan szegény és kaotikus Berlinhez hasonlítani? Nem hiszem. A legvalószínűbb válasz az, hogy a német belpolitika sokkal jobban izgat most mindenkit, mint az az ember, aki pont azt és pont úgy hozta, ahogyan azt mindenki elvárta tőle. Még a Frankfurter Allgemeine Zeitung is azzal adta el másnap a Magyar Péterrel készült interjúját, hogy ő a szélsőségesek elé emelt kordonok hatástalanságáról beszélt.

Örök AfD-hétfő

Márpedig német belpolitikáról egy ideje egyszerűen kínszenvedés írni. Már vagy tíz éve az a fő témája, hogy csak AfD ne legyen. Ne legyenek szalonképesek, ne legyenek a politikusaik a tévében, ne legyünk kíváncsiak arra, hogy mit akarnak, ne lehessen velük beszélgetni, velük együtt szavazni, ne lehessen velük együtt kormányozni. Egy ideje meg már arról, hogy egyáltalán ne is lehessenek – azaz balról konkrétan betiltanák a pártot. (Vannak, akik már annak európai pártcsaládját is.) Amely nagyrészt épp ebből a protesthangulatból él, mert az AfD-t ellehetetleníteni kívánó balos-zöld politikai és médiaelit azt nem veszi észre, hogy a tűzfalazásával-kordonjával épp maga tereli a tömegeket a párt irányába. Egy idő után ugyanis az ember kíváncsi lesz arra, hogy mi az, amit annyira nem akarják, hogy lássanak. Az AfD elleni harc egyszerűen unalmas: ugyanazt kerülgetik, mindig sikertelenül, mindig egy fokkal erőszakosabban, és egyre kínosabban. És hát tényleg kínos, amit a magára már nem is németként, hanem egyenesen „európaiként” hivatkozó német politika művel: még a nyelvtanilag nagyrészt ugyanazon német nyelven beszélő Svájc – ahol mindenki bent van a kormányban, aki bekerült a parlamentbe – vagy Ausztria – ahol a szélsőjobb választási eredménye a kormányon levése után rendre feleződik – példáiból sem tanulnak.

Emlékszem a 2013-as német szövetségi választás kampányára: főiskolás éveim alatt akkor Wiesbadenben, az egyik leggazdagabb német városban, Hessen tartományi székhelyén éltem. Sajnos nem a belvárosban az ottani, 18. században épült, magas belmagasságú menő lakásokban, mert belvárosi WG-kbe, lakóközösségekbe nem vettek fel, így a villanegyed szélén egy társasházban volt a szobám egy bajor és egy északnémet fiúé mellett. Az északnémet foglalkozása tanár volt, és a fő beszédtémája egyre inkább az lett a választások felé közeledve, hogy egyszerűen nem bír a bevándorlók gyerekeivel, az osztályok fele migrációs hátterű, és ő nem is a legrosszabb iskolában tanít. Kire szavaz, kérdeztem, a válasza pedig egyértelmű volt: az AfD-re. Néztem nagyot: arról a pártról sok jót nem hallani. Elolvastam pár interjút velük, és tetszettek a plakátjaik is – miután összefirkáltak közülük párat, pártlogós színezőket tettek ki, mondván „tessék, gyakoroljatok” –, végül először és utoljára leszavaztam én is a frissen alakult pártra, elkezdve azon gyakorlatomat, miszerint mivel minden új párt színesíti a német parlamentet, kicsiket kell ikszelni. 4,7%-ot kaptak, nem jutottak be a parlamentbe végül. Furcsa érzés, hogy a magyar sajtóban ezzel én lehetek az egyedüli AfD-szavazó, a hangos jobbosok erről csak álmodoznak.

Mindez még a 2015-ös migrációs válság és az AfD berobbanása előtt volt. Az akkori AfD porosz professzorok CDU és Európai Központi Bank elleni lázadása volt, mintha a Professzorok Batthyány Köre felvett volna egy tiktokost és egy stylistot. Nem volt szélsőjobboldali egy kicsit sem, sőt – a balos elitnek azonban nagy szüksége volt egy ígéretes szélsőjobboldali pártra, hogy legyen mivel riogatni, így az AfD kapóra jött, azt beállították egy olyan sarokba, ahol maga a párt nem feltétlenül szeretett volna lenni. Az AfD-sek elképzelése az volt, hogy olyanok lesznek, mint a CSU Bajorországban: konzervatív öregurak aperolspritzezve, öltönyben mondanak néha nagyokat, vigyázva arra, hogy szalonképesek maradjanak, de jobbközéptől jobbszélig mindenki érezze, hogy ők fogalmazzák meg a kényelmetlen igazságokat a legkeményebben.

A párt életrehívóit azonban elsodorta az általuk mobilizált tömeg – volt igény protestpártra, de nem az euró meg a görögök, hanem a komplett német politikai elit ellen, és nem öltönyös-aperolspritzezősre, hanem olyanra, ami verekedést provokál ki minden házibuliban. A migráció témáját csak 2015-ben pörgette fel a párt – miután a portugálok, az olaszok és a törökök azért viszonylag jól beilleszkedtek, addig azt tényleg csak a neonácik nyomták Németországban. És ahogy ez a düh ezután éveken keresztül nem tudott becsatornázódni az érdemi döntéshozatalba, hogy idővel lenyugodva esetleg konstruktív energiákat eredményezhessen, úgy vált az AfD-s tábor egyre frusztráltabbá, a pártvezetés pedig egyre radikálisabbá. Arról, hogy ez a folyamat hogyan nézett ki, 2019-ben már írtam, ez tart azóta is: az AfD-ből nemcsak a pártalapító távozott, de a migráció témáját felkaroló, őt kirúgó politikus is. Ma a párt

az alaphangot megadó identitárius-szoftneonáci tábor és a népszerűség hullámain szörfölni próbáló opportunista-pragmatikus hatalomtechnikusok gyülekezőhelye.

A nők arányát tekintve a Fidesz-elnökség is lehetne, de ez az AfD országos és tartományi vezetéseinek közös fotója. Fotó: AfD / Facebook

Az AfD azért tudott megalakulni, mert Angela Merkel alatt a CDU jobboldalról középre ment el. Erőssé azért tudott válni, mert Merkel számos területen (migráció, atomerőművek) a zöld-balos tábornak tett látványos gesztusokat. És azért maradt erős az AfD ezután is, mert Merkel távozását követően ez a zöld-balos tábor kormányra került Olaf Scholz kabinetjében: a maguk irányvonalát a legidegesítőbb woke szólamokon alapuló identitáspolitizálásra építő Zöldek márpedig nem voltak érdekeltek abban, hogy az AfD támogatottsága csökkenjen, mert úgy veszélyként lehet rájuk mutogatni. Márpedig ha veszélyként ott vannak, mindig rá lesz kényszerítve arra a legnagyobb párt, a CDU, hogy valamelyik balos pártot bevonja maga mellé a kormányzásba. Ezért vannak CDU-Zöldek- vagy CDU-SPD-kormányok a tartományokban és így lett CDU-SPD szövetségi szinten Friedrich Merz alatt – tisztán jobboldali kormánya egyedül Bajorországnak van, ahol a CDU helyi testvérpártja, a CSU a jobbközép-kisgazda Freie Wählerrel együtt vezeti a tartományt.

Az AfD megszelídítéséhez a kézenfekvő megoldás az lenne, ha a CDU/CSU tudomásul venné a realitásokat és egy-két tartományban leállna vele kormányozni, mint azt teszi Ausztriában az ÖVP az FPÖ-vel, növelve ezzel a jobbközép mozgásterét – lehetőleg olyan felállásban, hogy a CDU az erősebb partner, nem pedig az AfD. Ezt azonban nem teszik, sőt, kongresszusi határozatuk van az AfD-vel való együttműködés kizárásáról, ezért az, hogy az AfD-t idáig radikalizálták, nagyban az ő felelősségük. Meg azé a médiaelité, amely rendre az AfD-vel hiszterizálja a közbeszédet a CDU mozgásterének szűkítésével a baloldali pártok kormányzati szerepvállalásának kizsarolása (és így az ő NGO-jaik, munkahelyeik finanszírozása, zsűrihelyeik megtartása) érdekében. (Erre Magyar Péter is utal a FAZ-nak adott interjújában.)

Ulf Poschardt, a német média egyik legmegosztóbb (tehát legérdekesebb), újabban kemény jobboldali-liberális kultúrharcba kezdő publicistája két új találó, sokaknak fájó szakkifejezést is megalkotott ezen jelenségek leírására. A Shitbürgertum – a „szarpolgárság” – volna az a poszt-68-as zöld-balos miliő, amely uralma alá hajtotta volna az intézményeket, az akadémiai világot, az egyházakat és a politikát, hogy a maga progresszív-woke lemezét hallja vissza mindenhonnan. A Bückbürgertum – azaz a „hajlongó polgárság” – pedig azon konzervatívokból, liberálisokból áll, akik ezen progresszív, szabadságellenes elképzeléseknek meghunyászkodva, konformistán befekszenek. Poschardt szerint utóbbiak rosszabbak az előzőknél, addig azonban ő se megy el, hogy az AfD-t a megoldás részeként tálalja, vagy egyáltalán akként elképzelje.

Három friss ötlet az AfD ellen

Márpedig a teljes német jobboldal azon gondolkodik épp, hogy mit tehetne a szélsőjobboldal előtörése ellen – azaz hogyan tudja azt megakadályozni úgy, hogy az AfD elé emelt tűzfalat se bontja le. Bár lehet, elkéstek már ezzel, mert az AfD országosan már 6 százalékponttal előzi a CDU/CSU-t, a szász-anhalti és mecklenburg-előpomerániai tartományi választásoktól pedig a németek több mint kétharmada már AfD-s tartományi kormányfőket vár, előre beárazva ezeket. Arról nem beszélve, hogy egy friss kutatás szerint a németek relatív többsége, 47% nem tartja helyesnek, hogy kizárják az AfD-vel való együttműködést: ha azt nézzük, hogy két éve 35% mondta ezt, elég jelentős változást látunk. Sok német tehát vagy hozzászokott, esetleg hozzáradikalizálódott az AfD-hez, de az is lehet, hogy csak simán unják a sajtó és a politikai osztály naponta előadott tűzfalas mantráit. Hogy az AfD mennyire megosztó, mutatja, hogy 47% igenis helyesnek tartja a karantént. Nagy válaszok és elképzelések továbbra sincsenek az AfD ellen a jobboldalon, az alábbi három ötlet kering épp.