Vége a montenegrói NER-nek

A 61 éves, közgazdász végzettségű Milo Đukanović pártja és klánja, a Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS) élén két cikluson keresztül elnökölte, öt cikluson keresztül pedig miniszterelnökként vezette Montenegrót. Miután a nyugati sajtóban elterjedt balkáni maffiavezéri imidzsét sikeresen levetkőzte azzal, hogy Oroszországgal, az EU-val, Kínával, az Egyesült Államokkal is elhitette, hogy ő a megfelelő ember számukra – a fél tengerpartot kiárusította orosz oligarcháknak, Kínával baromi drágán építtetett egy autópályát a Podgorica fölötti hegyekbe, az országot pedig bevitte a NATO-ba és az EU előszobájába –, azt hitte, őt már a székéből elmozdítani nem lehet.

„Milo. Ki más?” – az elnökválasztási szlogenje is így hangzott. Vasárnap este a válasz is megérkezett a kérdésre: Jakov Milatović. Ő a 600 ezer lakosú Montenegró új államfője. A politizálásba épp hogy beletanult, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank bukaresti irodájából a 2020-ban felállt szakértői kormányba gazdasági miniszternek átülő EU-párti liberális politikus 70 ezer szavazatnyi különbséggel, 60:40 arányban győzte le Đukanovićot. Ez minden idők legjobb választási eredménye az apró Adria-parti országban. Nála csak a szerb szélsőjobboldal örült ennek jobban.

A magát a független Montenegró modern megteremtőjeként hirdető Đukanović a kilencvenes évek legelején még a nagyszerb nacionalizmusban utazó Slobodan Milošević egyik legszorosabb és legmegbízhatóbb szövetségese volt, olyannyira, hogy a délszláv háborúban is részt vett a szerbek oldalán: Dubrovnikot 1991-92 között részben általa odairányított montenegróiak ostromolták (az eseményt a cetinjei montenegrói történelmi múzeum az ország egyik legsötétebb fejezeteként említi), a Bosznia-Hercegovinát szétverő Republika Srpska számára pedig logisztikai segítséget nyújtott végig. A boszniai szerbek vezetőjével, Radovan Karadžić-tyal szemben Đukanovićot nem ítélték el háborús bűncselekmények miatt, valószínűleg azért is, mert 1996-ban tett egy 180 fokos fordulatot: elhatárolódott Miloševićtől, és magát hirtelen a montenegrói identitás és önállóság hirdetőjeként kezdte el pozícionálni.

De mi az, hogy montenegrói?

Nyaralni is sokkal jobb úgy Herceg Noviban, ha tudjuk, mi ez az egész, és eleve értelmetlen akár csak egy sort is írni az elnökválasztásról ennek tisztázása nélkül.

A szerbeknek ugyanis nem az fáj Đukanović ország- és nemzetépítő tevékenységében, hogy maffiaállamot csinált Montenegróból, vagy hogy az EU-ba akarja vinni az országát, hanem az, hogy mentálisan leválasztotta azt Szerbiáról.

Mint azt Ivan Vuković, Podgorica leköszönő főpolgármestere egyszer megfogalmazta: „A gyerekeinktől azt várjuk el, hogy nyelveket tanuljanak és felkészüljenek a digitális korra, nem pedig azt, hogy templomokban és kolostorokban térdepeljenek, mintha még mindig a középkorban élnénk.” Érzékeny pontra tapintott rá ezzel a politikus: a szerbek az identitásukat nagyrészt a vallásukból vezetik le, leegyszerűsítve szerbnek tekintenek mindenkit, aki a Szerb Ortodox Egyház tagja. Noha Szerbia az alkotmánya szerint szekuláris állam, az ortodox egyház gyakorlatilag államegyházként viselkedik, a szerbek magukra veszik, ha történik vele valami. Montenegró pedig nagyon fontos szerepet játszik az egyház történetében, gyakorlatilag összefonódott vele. A szerb kulturális és vallási örökség túlélését a középkori szerb állam 1389-es rigómezői csatát követő szétesése után ugyanis az biztosította, hogy az egyház a Szerbiát szétverő törökök elől Montenegróba húzódott vissza, ahonnan aztán a mindenkori cetinjei püspök teokráciaként irányította az ottani, hegyi törzsekbe szerveződő társadalmat.

Az Oszmán Birodalommal már csak a terepviszonyok miatt is (a terület, mint a neve is mutatja, alapvetően hegység, meredek lejtőkkel, jól ellenőrizhető és védhető hágókkal) évszázadokon át többé-kevésbé bíró, egy idő után a törököktől autonómiát kapott, először a Kotori-öbölben szomszédos velenceiek, aztán az oroszok által támogatott Montenegró története azonban ennél régebbi, egészen a X. századik nyúlik vissza. Szláv törzsek Duklja (Dioclea) néven államot hoztak itt létre, amit 1077-ben a pápa is függetlennek ismert el azáltal, hogy koronát küldött az uralkodónak.

Montenegró, amely az új alkotmánya szerint ökológiai állam, jelentsen ez bármit is, a Kotori-öböltől a Durmitor-hegységig tele van érintetlen, alig felfedezett tájakkal. A tengerpart a középkorban még Velencéé volt. Fotók: Bukovics Martin, 2022

Az egy idő után már Zetának nevezett, a mai montenegróiak által elődjüknek tekintett államnak a szerb hódítás vetett véget: 1189-re a szerb történetírásban a szerbek egyesítőjeként nevezett fejedelem, Nemanja István meghódította annak teljes területét. Miután a szerbektől sem nyelvben, sem vallásban nincs eltérés, ez a Zeta nevű állam volt a kiindulópontja és hivatkozási alapja minden eddigi montenegrói önállósodási törekvésnek, erre hivatkozott a független Montenegrót az 1878-as berlini kongresszuson a nagyhatalmakkal is elismertető, Barral még tengeri kijáratot is szerző I. Nikola/Miklós király, aki maga is a püspöki Petrović-Njegoš-család leszármazottja.

Maga Zeta jelentősen kisebb volt a mai Montenegrónál: az ország történelmi fővárosa, a Kotori-öböl fölött egy fennsíkon fekvő Cetinje körüli hegyvidéki részt hívták így. A mai Montenegró úgy nyerte el a mai formáját, hogy ahogy űzték el a 19. században a Balkánról a törököt, egyre csak nőtt, így kerültek montenegrói fennhatóság alá bosnyákok, albánok és cigányok is, a tengerpart nagyobb részét és a Kotori-öblöt például csak a második világháborút követően csatolták hozzá. Igazán önálló, a mai értelemben is államként funkcionáló Montenegró kétszer fordult elő eddig a történelem során: először 1878-tól 1916-ig, amíg az Osztrák-Magyar Monarchia be nem vonult az ország területére, elvéve a királytól a hatalmát, és 2006 után. A kettő között először a délszláv álmot nyugati támogatással beteljesítő Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része volt a terület (a mai Montenegrónál jóval nagyobb, cetinjei központú Zetai bánság részeként), amely a második világháborút követően a szocialista Jugoszláviában már tagköztársasági státuszt is kapott.

Florian Bieber, Balkán-szakértő arra a kérdésre, hogy ki montenegrói, két választ ad:

• Az unionista válasz szerint a montenegróiság mindössze egy regionális, területi szerb részidentitás, ők a szerb nemzet részei, és mivel ellen tudtak állni a magas, vad hegyeiknek és kitartásuknak köszönhetően a törököknek, a szerbek Spártája. Azzal is érvelnek, hogy a teokráciával szakító Danilo montenegrói fejedelem 1855-ös törvénykönyvében az szerepel, hogy Montenegróban nincs más nemzet, csak a szerb. Szerintük a montenegrói identitást csak a szocialista Jugoszlávia találta ki annak érdekében, hogy a szerbek jelentőségét csökkentse az országon belül: azaz vannak szerbek, akik nem montenegróiak, de olyan montenegróiak, akik valamilyen értelemben nem szerbek, nincsenek.

• Az önállóságpárti válasz szerint az unionizmus a nagyszerb nacionalizmus lázálma, ők ugyanis egy ezeréves kultúrával, történelemmel és örökséggel rendelkező önálló nemzet. Ez azért különleges, mert a montenegrói államiság hangsúlyozása gyökeresen szembemegy a balkáni trenddel, ahol először teremtődik meg egy nemzet, aztán lesz annak állama: ez Montenegró esetében pont fordított. A montenegrói identitás a szocialista időkben megfért a szerb mellett, a kizárólagosságra törekvő nagy nemzeti ébredési kísérlet értelmiségi körökben a kilencvenes évek elején zajlott, az akkori, Belgráddal szövetséges háborúpárti helyi vezetőktől való elhatárolódás és a békés szomszédság jegyében.

A montenegróiak államalkotó tényezőként az első világháborút követően alapított Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban nem, csak a szocialista Jugoszláviában lettek elismerve, a mottó akkor úgy hangzott, hogy montenegrói a nemzet, de szerb a nép. Számos szerb történelmi személyiségnek montenegróiak a gyökerei: ilyen a Karađorđević-dinasztia, de Slobodan Milošević és Radovan Karadžić is.

Hogyan jött a képbe Đukanović?

Montenegróban a kilencvenes évek elején nem volt rendszerváltás.