A fociválogatott, aminek az ország fele nem tud szurkolni

Ma kezdődik az USA, Kanada és Mexikó rendezte labdarúgó-világbajnokság, ennek apropóján a teljes hírlevél a közép-európai fociról szól. Mondom is, hogyan.

• Van egy ország tőlünk délre, ami egyrészt óriási meglepetésre kijutott az idei vb-re, ami miatt számos nagyvárosban focimezben mászkál boldog-boldogtalan, másrészt helyben senki nem lepődik meg azon, ha az ország fele nem szurkol a válogatottnak, hiszen miért is tenné. Riport a foci mentén is megosztott Bosznia-Hercegovinából arról, hogy elhozhatja-e a válogatott sikere a vágyott egységet.

• Öt közép-európai válogatottnak szurkolhatunk idén: Bosznia-Hercegovina mellett Horvátország, Csehország, Németország és Ausztria is kijutott. Ki milyen focit játszik, melyik csapat mennyire erős? Kele János válaszolt a kérdéseimre.

• Én Bosznia-Hercegovinának szurkolok. Tuzlában a válogatott tiszteletére limitált kiadású sört főztek, ezt megkóstoltam, hogy nektek ne kelljen, valamint mutatok pár friss és helyi szurkolói dalt a kocsi playlistjébe, meccsnézés elé. Jó olvasást!

---

Összehozhatja-e a foci Bosznia-Hercegovina népeit?

Az aktuális, nyilván hamisított slágertermék a Baščaršija főterén. Fotó: BM, 2026

Szarajevó, május legvége, egy szerencsére még nem túl meleg vasárnap délután. Rengeteg a turista, a Baščaršija, azaz a belvárosi bazár évről évre kevésbé tud ellenállni a tömegturizmus ostromának. A még a közép-európai építészet jellemezte Ferhadiján állok, a beszédes nevű Hotel Europe melletti mecset előtt, és azt nézem, vajon melyik ATM működik egyáltalán, hogy készpénzhez jussak. Egyszer csak előbukkan a tömegből pár rendőr, hogy félreállítson és utat csináljon többszáz focimezbe öltözött fiatalnak, akik aztán hangos „država Bosna”, azaz Bosznia-Hercegovinát mint államot éltető skandálásban törtek ki. A focimezesek itt-ott megálltak, pózoltak a kamerának, zászlókat lengettek – mint a helyszínt biztosító rendőrtől megtudtam, klipet forgatnak.

Amit láttam, nem egy egyszeri klipforgatás volt, hanem idén tavasz óta egy átlagos szarajevói hétköznap: Bosznia-Hercegovina ugyanis Olaszországot legyőzve kijutott az idei labdarúgó-világbajnokságra, ott azóta mindennapos, hogy a felnőttek és gyerekek válogatott mezben flangáljanak. Mint Irvin Pekmez, Szarajevóban élő oknyomozó újságíró meséli a Gemištnek: „A válogatott sikerei a nemzeti büszkeség és az összetartozás kifejeződésévé váltak. Egyre többen viselik a mezüket, népszerűek lettek a szurkolói dalok, a média látványosan többet foglalkozik a csapattal. Még azok is érdeklődni kezdtek a foci iránt, akik korábban nem voltak sportkedvelők.” A Coca-Cola is a játékosokkal reklámozza magát a szarajevói telefonfülkékre és villamosmegállókban elhelyezett hirdetéseken, míg az itt is otthoni tévé- és internetszolgáltatást kínáló Telekom a meccsek időpontját hirdeti óriásplakátokon.

A boszniai kék-sárga színeket és a válogatott iránti rajongást azonban azokban az országrészeken látni csak, ahol a bosnyákok alkotják a lakosság többségét.

A hercegovinai horvát vidéken Neumtól Stolacon át Mostarig végigautózva semmit nem látni ebből. A horvátok Horvátországnak alap, hogy szurkolnak, de azért a hazai válogatottat sem vetik meg, pláne mivel több, futballkarrierjét a horvát csapatnak számító Zrinski Mostarban kezdő játékos is szerepel benne. Lelkesedni nem lelkesednek érte, a többség eleve inkább Zágráb felé orientálódik, de mégis, lényegében két csapatuk is van a vb-n. Alapesetben a bosnyákok is rendre Horvátországnak szurkolnak – mivel a sajátjaik nem szoktak kijutni nemzetközi tornákra. Jajcéban az önkormányzat idén úgy készül, hogy a városi szervezésű szabadtéri meccsnézésen mindkét csapat meccseit adják, mondván a horvátok és bosnyákok testvérek, örülnek egymás sikereinek – és a jugó öntudatból fakadóan Montenegró nagyobbik részén is ennek a két csapatnak szurkolnak majd. Damir Kapidžić, a Szarajevói Egyetem politológiaprofesszora (korábbi interjúnk itt olvasható vele) a Gemištnek elmondta, a bosnyák- és horvátlakta területeken országszerte óriási és látványos meccsnéző bulikra számít, már csak azért is, mert a diaszpóra jellemzően a vb időtartama alatt, június-júliusban szokott nagyszámban hazalátogatni.

A Bosznia-Hercegovinát alkotó harmadik népcsoport, a szerb nehezebb dió: Damir Kapidžić szerint érdemes lesz figyelni, hogy mennyire követik majd egyáltalán a szerbek lakta területeken a válogatott meccseit, és hogy lesznek-e, akik ehhez felveszik mondjuk a mezüket. A közkeletű – még az olyan komoly fórumokon, mint a Redditen is olvasható – vélemény az, hogy a boszniai szerbek legfeljebb akkor hajlandóak a válogatottnak szurkolni, ha az Albánia, Koszovó vagy a kettőt együtt megjelenítő, rengeteg honosított játékossal felálló Svájc ellen játszik – ez a klasszikus „az ellenségem ellensége a barátom” logika. Mint Irvin Pekmez meséli, ennek oka a boszniai háború ma is élő sebeiben keresendő, valamint abban, hogy a szurkolók körében egyre gyakrabban megjelenő történelmi bosnyák szimbólumok – mint a liliomos zászló – is ellenszenvet váltanak ki a szerbekben. Gyakran van botrány a – jellemzően diaszpórabeli – bosnyák ultrák viselkedéséből, főleg, ha Szerbia az ellenfél, melynek himnuszát nemcsak kifütyülik, de durvábbnál durvább beszólásokkal tarkítják.

Bosnyák lányok a liliomos címerrel. Fotó: Bukovics Martin, Szarajevó, 2026

Logikát a liliom mint jelkép megítélése terén nehéz keresni: mind a bosnyákok, mind a szerbek magukénak tudják az 1377-91 között uralkodó I. Tvrtkót, Bosznia első királyát. A liliom az ő királyi háza, a Kotromanić-dinasztia jelképe volt – és nagyjából úgy néz ki, mint az Anjouké, onnan inspirálódhattak. Miután I. Tvrtko anyai ágon a középkori Szerbiát uraló Nemanjić-dinasztia leszármazottja volt, a szerbek benne szerb királyt látnak. Magát az okleveleiben többek közt „a szerbek királyának” nevezte és igényt tartott a szerb trónra is. A bosnyákok azzal érvelnek, hogy a középkorban nem volt semmiféle kialakult nemzeti hovatartozás: azzal, hogy I. Tvrtko állama nem Szerbia, hanem a mai Bosznia területét foglalta magában és magát boszniai bánnak, majd királynak nevezte, lényegében megalapozta Bosznia politikai önállóságát.

Ehhez nyúltak vissza a Jugoszlávia szétesésekor önálló Bosznia-Hercegovinát akaró, azt a Belgráddal együtt maradni akaró, az akkor alapított Republika Srpskával szemben a boszniai háború során sikerrel – és végül jelentős horvát támogatással – megvédő boszniaiak. Az ország zászlaja a történelmi folytonosságot vagy inkább megalapozottságot jelképezve 1992-98 között I. Tvrtko jelképeit tartalmazta: kék pajzson egy ezüst sáv, rajta hat aranyliliommal. A király mindenesetre lehetne akár nemzetegyesítő személyiség is, elvégre mind Szarajevóban, mind Banja Lukában van szobra – de nem, utóbbi helyen épp azért emelték pár éve egy mecset elé a szobrát, hogy ne csak Szarajevóban legyen neki, azaz nehogy ellopják tőlük a bosnyákok az örökségüket. Mindenesetre elég bonyolult elmagyarázniuk, hogy

ha egy király a szerbek szerint az övék, akkor a címeréből miért is nem kérnek?

A Banja Lukában, a boszniai szerbek központjában élő politológus, Tanja Topić szerint az, hogy a szerbek ne szurkolnának a válogatottnak, csak a sztereotipikus felszín. Mint a Gemištnek meséli, az emberek belefáradtak a folyamatos válságokba, traumákba és rossz hírekbe. Szerinte a kisebbik entitásban, a Republika Srpskában élők egy része is szurkolt annak, hogy a válogatott kijusson a labdarúgó-világbajnokságra: sokan örültek a sikernek, még ha ezt a meccs utáni hangos és látványos szarajevói utcafesztivállal ellentétben inkább csak az otthonaik csendjében ünnepelték.

Mint mondja, a szélesebb boszniai szerb közvéleményben is sokan szimpatizálnak a csapattal, köztük olyanok is, akik politikai nyomástól vagy a környezetük reakciójától tartva nem merik ezt nyilvánosan kifejezni: „A csapat reményt ébresztett az emberekben, megmutatta, hogy Bosznia-Hercegovinából nemcsak korrupcióról és politikai feszültségekről szóló hírek érkezhetnek, hanem olyan történetek is, amelyekre büszkék lehetnek, és amelyek pozitív képet mutatnak az országról.”

Boszniai szerbként persze nem könnyű szurkolni Bosznia-Hercegovinának – nagyrészt a politikai elit és az általuk gerjesztett közhangulat miatt, meséli Tanja Topić. „Éveken át azt hangoztatták, hogy Bosznia-Hercegovina egy idegen ország, amiben csak átmenetileg élünk. Sokak számára bonyolult rálépni arra az útra, hogy a sajátjuknak tekintsék az országot, így annak csapatát is.” Felidézi a Dodik-rendszer egyik legradikálisabb boszniai szerb ellenzőjének esetét is, aki noha szurkol Bosznia-Hercegovina válogatottjának, ezt nem mondhatja ki nyilvánosan, mert az egyet jelentene politikai pályája végével. A nacionalizmussal átitatott boszniai szerb közegben mindenkit, aki magát Bosznia-Hercegovina, nem pedig a Republika Srpska polgárának mondja, hazaárulóként kezelnek. Az illető politikus ezért annyit mond csak, hogy most is Szerbiának szurkol – noha az ki se jutott a világbajnokságra.

Felmerül a kérdés, hogy lehet-e a focinak, a válogatott jó szereplésének Bosznia-Hercegovinában valamiféle nemzetegyesítő szerepe – mint ahogy Magyarországon is érezhetően jobb lett a hangulat akkor, amikor a foci Európa-bajnokságon jól szerepelt a csapat. A Szarajevói Egyetemen oktató Damir Kapidžić a válogatott kijutását egyelőre egyszeri sikerként könyveli el, de ha a csapat konstans jól játszana és valamilyen csoda folytán eljutna mondjuk a negyeddöntőkig, akkor lehet esély valamiféle közös egységre, de ennek esélyét igencsak haloványnak látja.

Az újságíró Irvin Pekmez válasza rövid és tömör: nem. Jobban kifejtve felidézi, hogy egyes történészek szerint Jugoszlávia felbomlása tulajdonképpen a futballstadionokban kezdődött, elvégre a nacionalista jelképek ott erősödtek fel, majd torkollottak tömegverekedésbe 1990-ben a Dinamo Zagreb és a mindenkori belgrádi rezsim csapatának számító Crvena Zvezda meccsén. Mint az újságíró meséli, Bosznia-Hercegovinában a klubmérkőzések sokszor ma is teret adnak a legszélsőségesebb nacionalista és gyűlöletkeltő megnyilvánulásoknak, és nem látni megoldást arra, hogyan lehetne változtatni például azon, hogy egyes szurkolói csoportok a szemükben hősként feltűnő háborús bűnösöket éltetnek – így már maga a kérdés is, hogy hogyan válhatna a klubfutball egy egészségesebb társadalmi kultúra építőelemévé, illúzió, egy szép álom legfeljebb. Olyannyira nyilvánvaló, mint most a világbajnokság előtt, sosem volt ez még, mondja pesszimistán Irvin Pekmez.

Pedig maga a csapat lehetne a bizonyíték arra, hogy ez nem lehetetlen. A bosznia-hercegovinai labdarúgó-szövetség elnöke, a 37 éves üzletember, Vico Zeljković nem csupán Milorad Dodik unokaöccse, de korábban még az ő nagyszerb nacionalista retorikájának képviselője is volt. Amikor 2016-ban a legnacionalistább szerb szurkolótáborral rendelkező banja lukai FK Borac klub körül tevékenykedett, még úgy nyilatkozott, hogy ők aztán nem akarnak bosznia-hercegovinai bajnokok lenni, az ugyanis nem az ő országuk. Miután az országban minden poszt sorsa nemzetiségi kvóták alapján dől el, 2021-ben szerb elnököt kellett választani a futballszövetség élére. Az egyedüliként pályázó Dodik-unokaöcs akkor azt ígérte, mindenki elnökeként dolgozik majd – ezt akkor a kinevezésében nepotizmust látó többség nem hitte el neki, de Tanja Topić szerint egy ideje tényleg ezt csinálja. A demonstratívan minden szerb sportsikernek hangosan ünneplő Milorad Dodik és környezete nem gratulált Bosznia-Hercegovina válogatottjának a vb-re való kijutáshoz, inkább kritizálja azt, mondván milyen kevés szerb játszik benne. Vico Zeljković ezekre úgy reagált: sok játékos meghívást kapott a válogatott keretbe, az, hogy közülük többen nem is reagáltak erre, az az ő problémájuk. Azt is kijelentette, hogy szomorú dolog a játékosok „vérsejtjeit számolgatni”, és etnikai csoportok szerint besorolni őket.