Miért halt meg a magyar printsajtó? És mi lesz most?
Meglepően jó fogadtatása volt a hétfői hírlevelünknek, amiben a két utolsó magyarországi országos napilap, a Magyar Nemzet és a Népszava megszűnése kapcsán rögzítettük: Koszovó mellett Magyarország az egyetlen európai ország, ahol nemhogy olvasói, de már kiadói és azzal összefüggésben politikai igény sincs szeriőz (vagy legalábbis annak látszó) printlapokra. Miközben a megszüntetést levezénylők arról győzködnek mindenkit, hogy a hetilap az új napilap, az olvasók már rég szavaztak erről: a sajtó az internetre költözött, az igényesebb olvasók hírleveleket járatnak, mint amilyen a Gemišt, a legolvasottabb magyar nyelvű hírlevél a Substacken.
Hogy ennek mi lehet az oka, azt már hétfőn megpróbáltuk körbejárni, a teljes képhez azonban hozzátartozik az is, hogy megkérdezzünk egy olyan embert, aki mindezt végignézte. Interjúalanyunk, Szombathy Pál a nyugati jó gyakorlatokat a legjobban átültető szerkesztő a magyar printsajtóban: a „liberálisként, középre” hozzáállással a kétezres években a Magyar Hírlapot gyökeresen átalakította, létrehozva ezzel az egyedüli – mind szerkesztési koncepciójában, mind tördelésében – modern itthoni napilapot. Annyira sokszínű és kíváncsi nyomtatott napilap azóta se volt olvasható magyar nyelven, ráadásul az akkori mezőnyben egyedüliként nem lefelé, hanem felfelé ment a példányszáma. A szerkesztőség túlélte a lap 2004-es bezárását, a nulláról építettek fel egy új lapot, majd visszavették a Magyar Hírlap nevet, ám így sem bírták anyagilag, a tőlük a lapot megvevő Széles Gábor pedig 2006-ban kirúgta a neki túl liberális Szombathyt, aki később pár lapszám erejéig a lap haláltusája során a 168 Órából is hasonlóan érdekes, hovatovább szép hetilapot csinált. Az Index körüli megosztó 2020-as szerepvállalása miatt partvonalra szorult – de mint az rendre lenni szokott a környékünkön, érdekeset és újat ott hallani, nem a mainstreamben.
A mai hírlevél nemcsak sajtótörténet, hanem kísérlet annak megértésére is, hogy miért olyan a magyar média, amilyen, és mit hozhat az, hogy a Tisza Párt április 12-én nemcsak a NER-t, de annak propagandáját is elsöpörte. Jó olvasást, itt mindig van mit.
A rendszerváltás óta újságíró vagy, voltál főszerkesztője a Magyar Hírlapnak, az Indexnek, a 168 Órának, dolgoztál a közszolgálati televízióban – mit rontott el a magyar sajtó, hogy abba az állapotba került, amiben most van?
Egy egyenes irányú vonalat érzékeltem a rendszerváltástól kezdve. A rendszerváltás kegyelmi pillanat volt, olvasóként is izgalmas volt figyelni például a Magyar Hírlap átalakulását, ahogy egy nagy, Times-formátumú lap lett előle. Ugyanakkor ez volt az az időpont, amikor nagyjából el is lett rontva minden – és nem biztos, hogy mi tehetünk róla.
Mi lett elrontva?
Részint az, hogy a rendszerváltás előtti állampárti sajtó a vezetőivel, meghatározó véleményvezéreivel, szerkesztőivel, erős embereivel, kapcsolatvilágával megőrizte a pozícióit a lapok privatizálását követően is. A magyar sajtó nagyrésze külföldi, jellemzően német konszernek tulajdonába került. Mindenki azt hitte, hogy elérkezett végre az újságírás aranykora azzal, hogy itthon is megjelent az a nyugatról importált több évszázados hagyomány, hogy a kiadók és szerkesztőségeik között nincs átjárás politikailag, azaz tiszteletben tartják a szerkesztőségek önállóságát. Ez sikeresen működött az első években, külső megjelenésükben, struktúrájukban, felfogásukban – a szó jó értelemében – modernizálták is a lapokat.
Hogyan nézett ki ez belülről?
Rengeteg hozzám hasonló fiatal érkezett akkor a sajtóba, mivel a rohangálós, sokat melózós feladatokat az idősebbek már nem akartak elvállalni. Hamar előre lehetett jutni, ha ügyes voltál, ha szerettél dolgozni, ha értelmesen csináltad – aztán idővel ezek a struktúrák bemerevedtek.1992-93-ban kezdtem a Magyar Hírlapnál, akkor az ember azt gondolta, van egy piaci verseny az újságok között – de gyorsan támadtak bennem kétségek afelől, hogy ezt a versenyt a különféle kapcsolatrendszerek és barátságok nem tudják-e felülírni.
Csak nem az informalitás szokásos közép-európai hatalma?
Fura felismerés volt huszonéves korom elején, hogy bizonyos örök emberi dolgok hajlamosak torzítani a versenyt, és nem fogjuk úgy gyepálni a konkurenciát, mint hittem. Mi rendesen versengtünk a Népszabadsággal azért, hogy ki szerez meg jobb parlamenti információkat, kinek az értesülését mondja be vezető hírként a rádió, tehát ezáltal ki ad el több napilapot. Előfordult, hogy szereztem egy jó infót, bevittem a szerkesztőségbe, elmondtam az ügyeletes szerkesztőnek, majd kinevettek utána az öregek, hogy te hülye vagy, az a szerkesztő ezt az információt este meg fogja beszélni a népszabadságos haverjával kártyázás közben. Az ember egy idő után rájött arra, hogy mikor milyen információt kinek mondjon el úgy, hogy az ne jusson el a Népszabadsághoz – az informális hírcsere oda-vissza működött.
A Magyar Hírlap volt talán a legkiegyensúlyozottabb napilap, mégis a Népszabadság fogyott jobban. Mi volt ennek az oka?
A Népszabadság volt a magyar napilappiac OTP-je: a lap iszonyatos előnnyel, magas példányszámmal és egy jól működő struktúra átmentésével érkezett a rendszerváltáshoz. Majd ezt nem rontotta el: Eötvös Pál egy komoly, kiadói vénával is bíró főszerkesztő volt, aki vaskézzel, ügyesen tartott össze frakciókat egy, ha tördelésileg nem is, de tartalomban innovatív, a szerzőket tekintve sokszínű első évtizedben. A példányszámokat aztán elmorzsolták persze ők is, de volt honnan, nagyságrendekkel feljebbről indultak. Igazi néplapként kemény dió volt számunkra a Népszabadság: őszintén, a kilencvenes években egyetlen olyan pillanat sem volt, amikor reális lett volna, hogy a nagyságát, a monopóliumát, a megszokás hatalmát piaci alapon meg lehetett volna törni. Talán
ha úgy alakul nálunk is a rendszerváltás, mint a lengyeleknél, ahol a semmiből előretört egy ellenzéki napilap, a Gazeta Wyborcza: de Magyarországot etéren is a fékezett habzás, a nyugisabb privatizáció és a haveri átalakulás jellemezte.
A kétezres években esetleg lehetett volna erre esély, de úgy hozta az élet, hogy a Magyar Hírlap és a Népszabadság ugyanahhoz a kiadóhoz, a svájci Ringier-hez került. Az az egy-másfél év, amikor én náluk főszerkesztő voltam, azzal telt, hogy mi voltunk a kiadó kisebbik lapja, a fiatalos, az innovatív, ami jól néz ki, amibe sok érdekes ember ír – vagyis velünk irritálták házon belül a Népszabadságot, hogy csipkedjék magukat ők is. Csakhogy jött a Gazdasági Versenyhivatal döntése arról, hogy ez a két lap nem lehet egy tulajdonban: a számok alapján nem volt kérdés, hogy melyiket engedje el a kiadó. Már a visszavonulás jegyében úgy döntöttek, nem eladják a Magyar Hírlapot, hanem bezárják annak érdekében, hogy az előfizetői átmenjenek a Népszabadsághoz, hogy ott lassuljon a példányszám-csökkenés és nyerjenek ezzel maguknak némi időt. Aztán a Népszabadság történetének csak a vége felé jöttek ott a fiatalok – akkor már nem volt kérdés, tartható-e a lap a lejtőn.
Ha már Népszabadság, amit ugye a politika záratott be 2016-ban: a Magyar Hírlapnál nem volt politikai befolyás?
1994-2000 között a közszolgálati televíziónál dolgoztam, majd onnan visszatérve a Magyar Hírlaphoz már érzékeltem, hogy piac meg külföldi tulajdonosok ide vagy oda, tudnak azért politikai kapcsolatok érvényesülni. Nyilván nem arról volt szó, hogy mi legyen aznap a címlapon, de voltak finom megjegyzések, hogy egy cikk ne ártson annyira az SZDSZ-nek, vagy hogy egy témát annyira ne erőltessünk, meg sikerült kiutálni politikailag nem kompatibilis embereket is. De még a köztévében erre rímelve olyat is tapasztaltam, amikor egy nyugatról, a szabad médiából jött nagynevű hírigazgató kijelenti, hogy a szélsőjobboldal nem szerepelhet a műsorokban, hiába szavazták be az emberek a parlamentbe, mert mi ordas eszmék terjesztésében nem veszünk részt. Nem beszélve arról, hogy a Postabank-botrányt, a VIP-hitelek történetét is akkor éltük épp meg, tehát mindenki tudta, hogy van itt egy médiavezetői kör, amely a verseny ellenére, vagy azon felül együttműködik. Bizonyos illúziók elég hamar elvesztek az emberben – de ez akkor még korántsem a közvetlen politikai befolyás, a tartalomba való beleszólás kézivezérléses kora volt.
A nálunk megjelenő külföldi vállalatok – és ez nem csak a médiában volt így – elsősorban piacot vettek. Lehetett hasítani az elején, a hirdetések csak úgy dőltek a printmédiába és rengeteg előfizetőt is megörököltek a lapok. Ezek a sajtóvállalatok különösen nagy energiát itt, a periférián nem fordítottak arra, hogy modernizáljanak. Egy idő után aztán elkezdett dolgozni mindenkiben, hogy mi lesz holnapután, mi lesz öt év múlva: a kiadók még mindig szedték ki a pénzt a lapokból, még mindig volt növekedés, igaz, volt, hogy már csak leépítéssel. Egy idő után takarékoskodni is el kellett kezdeni, a kiadási oldal kis kozmetikázásával még akkor is jó számokat lehetett hozni – emiatt merevedtek be a struktúrák.
Mindebben partner volt a már régóta helyzetben levő, pozícióját megőrizni tudó médiaelit, amely egyszerűen belekényelmesedett abba, hogy jól vette a rendszerváltást és monopolizált helyzetbe került. Ugye ők
a Szakma, nagy SZ-szel, és abból indultak ki, hogy minden jó, márpedig ami jó volt tegnap, az jó lesz holnap is – a következő tíz évet ezzel a rutinnal nyomták le, csakhogy közben megjelent az online sajtó, amivel a rendszerváltás nagy médiabeli figurái nemcsak nem tudtak mit kezdeni, de nem is igazán foglalkoztak vele.
Mi volt ennek az oka?
Az online sajtó szerintem számukra egy jópofa, érdekes dolognak tűnt, mint valami különös és egzotikus rovat: „tegyük oda azt a balféket meg azt a bácsit, akit amúgy kirúgtunk volna, csinálják ők az online-t, és tessék, már van nálunk is ilyen, kipipálva”.
Nem vettek tudomást arról, hogy az online sajtóba konkrétan kimenekült egy csomó nonkonformista fiatal, akiknek vagy nem annyira tetszett a Népszabadság, már mást akartak, esetleg nem szerettek korán kelni, sem a többi régi munkahelyi szabályt. Szabados nyelvezettel, úgymond a Magyar Narancs-féle vonalat követve, partizán módjára – és ezt akár nagy P-vel is érthetném, mert a Partizánról is sokan azt hitték az elején, hogy hülyegyerekek csinálják lelkesedésből – indult el az online sajtó. Az online teret elfoglalni mindenhol az tudta, akinek megvolt a késztetése, eszközrendszere és technológiai tapasztalata ahhoz, hogy átvigye elektronikus területre azt, amit printben csináltak – Európa legtöbb részén ezt logikusan elsősorban a lapkiadó cégek oldották meg, itthon viszont mintha nem ismerték volna fel benne a potenciált.
Egy kvázi sikeres történet van, és az is egy hetilapnál, a HVG-nél zajlott le. Azért csak kvázi, mert közben a HVG mégiscsak lecsúszott a rendszerváltás nagy értelmiségi referenciahetilapjából egy unalmas, önmagát túlélt karikatúrává – de közben ott ma már hosszú idők munkájával inkább a hvg.hu a fő termék, a lényeg, nem a fogyatkozó példányszámú hetilap. Volt amúgy velük egy tanulságos kalandom: a 2010-es évek közepén egy külföldi tulajdonú fejvadász cég megtalált, hogy főszerkesztőként vezényeljem le HVG print és online szerkesztőségének integrációját. Épp nyári szünetre ment a tévéműsorom, időm volt éppen, így kidolgoztam egy koncepciót arra, hogy hogyan lehetne rávenni a korábbi szerkesztőségi tulajdon miatt a privatizáció során egy csomó pénzhez jutó újságírókat arra, hogy csipkedjék magukat és változtassanak: beleforgattam volna mindenkit az online-ba.
Azt mondtam a tulajdonosnak, hogy a HVG úgy néz ki, mint egy magyar kórház, a halványzöld színeitől elmegy a kedvem az élettől is – ő erre azt mondta, hogy nagyon krakéler a stílusom, de semmi gond, tárgyaljuk meg ezt a koncepciót a vének tanácsával. Mondom: micsoda, hogy kikkel? Hát a régi HVG-sekkel, a nagy nevekkel. Vagyis menjek oda a koncepciómmal, ami arról szól, hogy ők innen valószínűleg előbb-utóbb kikerülhetnek versenyre fogva, és várjam azt, hogy ennek tapsoljanak? Erre azt mondtam, inkább hagyjuk. Nem is lett belőle semmi – lett egy négytagú szerkesztőbizottság, meg egyre több fiatal a hvg.hu-n, akik az Index világát próbálták utánozni. De mégis: mára a HVG online branddé is vált, míg se magyarhirlap.hu, se nepszabadsag.hu, se erős magyarnemzet.hu nincs.
De miért nincs?
Nézzünk rá a most megszűnő Magyar Nemzetre és Népszavára: nagy különbséget nem látunk a húsz-harminc évvel ezelőtti lapokhoz képest. Még csak arról sincs szó, hogy rossz lóra tettek és azon haladtak volna – felültek a rendszerváltáskori szekérre, és elvoltak rajta. Most meg csodálkoznak, hogy megszűnnek: döbbenetes, de egyben
szimptomatikus, hogy ugyanazok az emberek állnak egyes lapok élén, mint 35 éve, úgy, hogy a világ ezidő alatt a technológiai forradalom miatt óriásit változott.
Akik erre tudtak volna reagálni, addigra már mind az online sajtóban voltak – ők viszont a kiadói működést nem ismerték. Bázisdemokratikus módon működtettek szerkesztőségeket, mondván ők egy nagy közösség, nincsenek szabályok, jövök, amikor jövök, bármilyen hosszú lehet egy cikk – így azért nehezebb a piaci alapú, üzemszerű működés. Ők voltak a Mayflower: a telepesek megérkeztek a szűz területre, és felépítették a maguk világát. Ők már egy másik generáció, a maguk generációs tulajdonságaival, de most már ez a generáció se fiatal, ráadásul a maga kreatív időszakán túl különböző gyakorlati problémákkal találja magát szembe.
Érzékelem az Indexre való kacsintgatást, arról lesz még szó később. Mi okozta a printsajtó vesztét?
A lelassulás, a rutin, a nagyobb innovációk megúszni akarása. Kiadói oldalról sem ösztönöztek, nekik ez egy perifériáról érkező bevételi szám volt. Be is zárták vagy eladták a lapokat, ha az a szám már nem volt kellően nagy – biztosan voltak jó dealek a kivonuláskor. Jogos felvetés volt már akkor is, hogy ha Nyugat-Európában nem áll külföldi tulajdonban a közéleti sajtó, akkor itthon miért: de mégis ki csinált volna 40 év kommunizmus után sikeres kiadókat befektetőként?
Azt, hogy hogyan kell bankot meg kereskedelmi cégeket sikerre vinni, megtanulták az új vállalkozók, a média azonban valahogy jobbára kimaradt vagy a szürke zónában végezte a politikával összefogva, senki nem akarta beletenni a saját pénzét, legfeljebb úgy tekintett rá, hogy befolyást és reprezentációt vásárol vele magának. Egy kivétel azért itt is akad: a finn Sanomától a Centrál Médiacsoportot 2014-ben megvásárló Varga Zoltán alaposan beleásta magát a lapkiadás világába, ő egy jó példa a kockázati tőkebefektetőből lett szakmai kiadóvállalat-működtetőre.
Tehát az internet ölte meg a napilapokat, nem a politika?
A napilapokat a világon mindenhol kiszorítja, nehéz helyzetbe hozza, majd megöli a technológiai forradalom. A politikát okolni a printsajtó nálunk látható, Európa-szerte kiemelkedő kudarcáért, látványos haláltusájáért olcsó volna. Nem az történt, hogy a politika megfojtotta volna az innovációs küzdelmet, hanem az, hogy a politika számára is kényelmes volt, ha nem történt innováció: nekik se kellett lekövetniük a nagyobb változásokat, mindenhol megvoltak az embereik, a struktúráik, tudták, hogy hova kell fordulni. Pár megszállott idealista bolond ideig-óráig próbálkozott néha ezzel-azzal, de alapvetően mindenki számára a megszokás és a rutin volt a kényelmes.
Amikor 2006-ban még a Magyar Hírlapot főszerkesztetted, mennyire követtétek, illetve mennyire tekintettétek konkurenciának az Indexet?
Követtük, de nem tekintettük konkurenciának. A 2003-2006 közötti időszakban szenvedélyesen próbáltunk modernizálni, azon gondolkodva, hogy a napilapnak mi a funkciója a 21. században, vagyis hogyan tudna megmaradni.
Milyen a jó napilap?
Már előtte is azt gondoltam, hogy véget kell vetni annak a rutinnak, amit a Népszava és a Magyar Nemzet is képviselt, miszerint belapátolják a lapba a tegnap történteket.
Tegnapi hírt másnapra kinyomtatni papírpazarlás. Minek?
A napilapnak már rég hetilapként kellene működnie: olyan hosszabb olvasnivalókat kínálni, amikre a nagy hírportáloknak nem feltétlenül van ideje. A Magyar Hírlapnál mi versenyt futottunk először az idővel, majd megpróbáltunk túlélni: miután a Ringier bezárta a lapot, életben kellett maradnunk, a szerkesztőség együtt maradt, majd szerkesztőségi tulajdonban újrakezdett nulláról egy lapot, idővel visszavásárolva a Magyar Hírlap nevet is. Sokáig ezt nem is bírtuk, vevőt kellett keresnünk. Anyagi és befektetői szempontból Széles Gábor adta a leginkább értékelhető ajánlatot – erre én akkor azt mondtam, hogy a liberális üzletemberek tetszettek volna úgy gondolni, hogy szükség van egy ilyen újságra. Nem azért, hogy a politikai befolyásukat növeljék, hanem egy elvontabb cél érdekében, nem a holnaputáni hasznot remélve tőle.
Mennyire kellett ahhoz naivnak lenni, hogy az egy majdani miniszteri poszt reményében a Fideszhez dörgölőző Széles Gáborhoz kerüljön az újság?
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.