A szlávok, akik Németország őslakosai akarnak lenni

A város látképe évszázadok óta. Fotó: Bukovics Martin

Bautzen nyugodt, élhető, klasszikus szászországi kisváros: a rendberakott és működő infrastruktúra, a számos felújított épület és a német átlaghoz közelítő jólét látszata ellenére üres, bérlőiket kereső üzletek a belvárosban, pár szegényebbekre célzó nemzetközi ruhalánc, családi kávépörkölő és pékség, döneres és pizzás a sétálóutcán, napi termelői piac a belváros szélén, ahogy mindenhol, itt is a sült kolbász megy, zsemlébe, dinsztelt hagymával, mustárral, ahogy illik, 2,50 euró, Frankfurtban tíz éve volt ennyi. A sétálóutca újságosánál alig van valami a bulvárlapokon és női magazinokon kívül – nyilván Weltet kérek, ma nem kaptak, azt kérte volna az előttem lévő is, nincs Junge Freiheit se, az AfD-közeli hetilap, azt mondják, azt Drezdában keressem, ne itt, sorsjegyet vegyek inkább, a nyerésre is nagyobb esélyem van, mint itt minőségi újságot kapni, röhög önironikusan az eladó a legszebb szász dialektusban.

A német többségnek az itt gyártott, még mindig 1 euró alatt árult olcsó mustár jut eszébe a városról, de Bautzen sokkal jelentősebb: ez ugyanis a szorbok fővárosa. A szorb nép ezerötszáz év óta a mai Németország legkeletibb részén, a mai lengyel és a cseh határ melletti, a keletnémet Brandenburg és Szászország tartományokhoz tartozó Lausitz sík tájain él. A szorbok a nagy szláv vándorlás folyamán, a VI. századtól kezdve érkeztek Közép-Európába éppúgy, ahogy a lengyelek, a – bizonyos lengyel tudósok szerint már a lengyel népbe teljesen beleolvadt, Gdańsk/Danzig környékén élő – kasubok, a szlovákok és a csehek. A területen évszázadokkal azelőtt telepedtek le, hogy a germán/német telepesek elindultak volna kelet felé – történészek szerint Drezda neve is a szorb nyelvből jön. A drežga (mocsár) szó alapján Drežďanynak, azaz mocsárlakóknak hívták a szász főváros helyén létrejött első települést, ebből alakult ki a mai szorb Drježdźany, a német Dresden, a cseh Drážďany megnevezés.

Budyšin: így hívják szorbul a várost, mint azt a párkilométeres körzetében lévő kétnyelvű, a német mellett szorb feliratokkal is operáló közúti táblák is jelzik. A lengyel és a cseh ABC betűit egyszerre használó, nyelvészetileg valahol a két nyelv közé besorolható, hangzásra viszont mindkettőtől különböző szláv nép önmegnevezése is becsapós: a „serb” szót használják magukra, amiről egy szláv nyelvekben kevésbé járatos ember a szerbre is asszociálhatna, hiszen szerbül az „srb” (srbi, srbin, srpkinja).

Hatvanezer főre becsülik ma a teljes szorb népességet, mármint ez a hivatalos szám, mert vannak olyan megélhetési szorb politikusok, akik 750 ezer főről beszélnek, erőltetetten pusztán regionális identitássá lecsupaszítva a szorbságot – ezáltal erőt és legitimitást teremteni próbálva aktuális céljaik mögé.

Mivel a szorb nyelvet mára pár óvodában, hat szorb általános iskolában és négy középiskolában, valamint a regionális-közszolgálati MDR heti párórás tévé- és rádióadását leszámítva csak a négy fal között beszélik, az veszélyeztetettnek számít, beszélői pedig a korral haladva, a számos vegyesházasságnak és a szorbok emiatti gyakori kettős identitásának köszönhetően német szavakat és nemzetközi szlenget is vegyítenek bele. Hogy ezt megállítsák, Bautzen frekventált pontjain nyelvtanfolyamokat reklámoznak, a környéken számos iskolában idegen nyelvként fel lehet venni a nyelvet – elvileg négyezer diák tanulja most a szorbot második nyelvkét –, és több helyütt, így például plázák vagy parkolóházak liftjei mellett német-szorb köztéri szótárokat is felraktak a falra az alapkifejezésekkel, hogy a várakozás közben ragadjon valami az emberekre a kisebbség nyelvéből.

Német-szorb szótár pár hétköznapi szófordulattal a helyi plázában. Így mindenkire ragad valami. Fotó: Bukovics Martin

A szorbok úgy kerülték el sikeresen az asszimilálódást, hogy közben sosem volt saját államuk – főleg a katolikus egyháznak köszönhetően. A többség, az 1900-as népszámlálás szerint a nép 87%-át kitevő evangélikus szorbok idővel asszimilálódtak, németekké váltak, a St. Marienstern-kolostor körül, a Bautzen-Kamenz-Hoyerswerda-háromszögben élő katolikusok ellenben a mai napig megőrizték szorb identitásukat – így a mai szorbok főleg az ő leszármazottjaik. Az evangélikus egyház mindig is közel állt az aktuális német államhoz és annak Zeitgeistjéhez – nemcsak Hitler hatalomra jutásakor, amikor a protestáns vidékeken sokkal jobban szerepelt az NSDAP, mint a katolikus vidékeken, hanem ma is, amikor a német evangélikus egyház gyakorlatilag a zöldpárti identitáspolitika meghosszabbított karjaként látványos transz-, meleg- és migránsbarát showműsort rendez az élőben közvetített istentiszteletéből –, míg

a mindig is nemzetekfölöttiségben gondolkozó, a helyi németül beszélő urak helyett Istenhez, azaz lényegében az egyetlen egyházhoz, a Vatikánhoz hű katolikusok úgy vélték, az anyanyelv Isten ajándéka, azt lecserélni nem lehet.

A szorbokról a legtöbbet a bautzeni Szorb Múzeumban lehet megtudni – a hangulatos, macskaköves utcákból álló belváros ezen részére egy olyan középkori kapun keresztül lehet bejutni, amire Hunyadi Mátyás portréját vésték fel, ugyanis Mátyás volt Csehország katolikus ellenkirálya, amikor Bautzen a Cseh Királysághoz tartozott. (Erről és Mátyás EU-t megalapozó huszita apósáról, későbbi ellenségéről itt írtunk bővebben.) A bautzeni királyportré akkora siker, hogy a kék magyar ezerforintoson is azt látni, a helyi mustárgyár pedig külön terméket nevezett el a messziföldről érkezett uralkodóról: a 9,95 euróért árult Matthias Corvinus-prémiummustárt, amit chilivel dobtak fel, hogy magyaros legyen.

Mustár, Mátyás, múzeum! Fotók: Bukovics Martin

Katolikus hit, saját nyelv, hagyományok: ez a hármas a szorb identitás alapja, magyarázzák a múzeumban, amelynek előterében Szászország alkotmányának szorb nyelvű fordítása van kiállítva, a szorboknak jogokat biztosító kisebbségi törvény fordításával együtt. A munkatársak egymás között szorbul beszélgetnek, és még egy átlagos hétköznapon is meglepően sokan térnek ide be, előttem épp egy újdonsült helybeli magyarázza Hochdeutschban, a tévé németjén a jegyárus-mindenesnek, hogy eddig nem tudta, mennyire érdekes helyre költözött, és kik is laknak körülötte.