A tökéletes trükk: miért nyerte meg Orbán Viktor a Pride-ügyet?

Még mindig a június végi budapesti Pride a téma: miután itt nemrég alaposan kitárgyaltuk az ellenzéki tüntetésként manifesztálódott eseményt (ami után a rendőrség állítja, hogy noha felszereltek arcfelismerő kamerákat, nem fognak senkit sem megbüntetni), jogász olvasónk, Németh Ádám Géza is reagált egy véleménycikkel, amiben részben velünk, részben az ellenzéki nyilvánossággal vitatkozik. Jó olvasást!

A nagy Pride-vita: budapesti buborék vagy a magyarok lelkiismerete?

---

Az ellenzéki közvélemény egy emberként röhögte körbe a Mandiner szerzőjét, amikor Magyarország történetének legnagyobb Pride-felvonulása után azzal a címmel jelentetett meg cikket, hogy „Budapest Pride 2025: bevált Orbán Viktor mesterterve”. Cikkemben arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam, nem is annyira abszurd a címbeli állítás, bár én merőben eltérő gondolatmenettel jutok el ugyanarra a következtetésre, amelyre a Mandiner szerzője.

Előzetesen rögzíteni szükséges, hogy a Fidesz által propagált gyermekvédelmi narratíva szempontjából egy több mint kétszázezer fős Pride valóban nem tűnik győzelemnek. De aki a Fidesz által harsogott gyermekvédelmi érvelést komolyan veszi, meg is érdemli, hogy a sötétben tapogatózzon a Pride-dal kapcsolatos történések értékelése során. A gyermekvédelem ügye ugyanis nyilvánvalóan nem a gyermekek védelméről szól, hanem a tábor azokkal szembeni kohéziójának erősítéséről, akik a Fidesz univerzumában a gyermekek „normális” fejlődését veszélyeztetik.

Először is rögzítsük a tényeket. Orbán Viktor az évértékelőjében „betiltotta” a Pride-ot. Ne is bajlódjanak vele a szervezők, mondta, majd a kormányzat különböző prominensei utána kisebb-nagyobb stílusbeli és tartalombeli módosításokkal megismételték a dörgedelmeket, egyikük a lovak közé küldte a homoszexuálisokat, másikuk pedig börtönnel fenyegette azokat, akik részt vesznek a felvonulás szervezésében. Ehhez képest Karácsony Gergely főpolgármester húzott egy merészet, önkormányzati rendezvénnyé minősítette a szokásos büszkeségmenetet, a rendőrség tétlen maradt, így létrejöhetett Budapest eddigi legnagyobb Pride-ja, továbbá az utóbbi évek legnagyobb kormányellenes megmozdulása. Magyar Péter – számolva azzal, hogy bármit is mond Pride-témában, meg fogja őt sorozni a revolvermédia – pedig eközben Olaszországban nyaralt, és bármilyen megnyilvánulása is volt a témában, az kizárólag a gyülekezési szabadság szempontjából érintette a rendezvényt.

A megmozdulás általános értékelése az ellenzéki sajtóban, hogy Orbán rossz lóra tett, csikorog a hatalomgyár, nem jött be a számítás. A hatalmon lévő pártot lenéző olvasatok mellett a másik uralkodó narratíva az lett, hogy lám, mégiscsak van polgárság Magyarországon, a magyarok ki tudnak állni a gyülekezési jog mellett, sőt, még szolidárisak is tudnak lenne egy elnyomott kisebbséggel, hiszen a meneten alapvetően heterók vonultak sorsközösséget vállalva elnyomott honfitársaikkal. Budapest végre úgy viselkedett, amilyen a valóságban: szabad, élhető, összetartó városként. Nos, ezek a narratívák alapvetően hamisak, mégpedig az alábbi okokból.

1.

Közhely, hogy a Fidesz politikájának alapja az ellenségképzés, amit úgy is megfogalmazhatunk, hogy nem csupán megkülönbözteti a barátot az ellenségtől, hanem politikai kommunikációs arzenáljának teljes erejét annak szolgálatába állítja, hogy demarkációs vonalat rajzoljon fel a társadalom két, általa meghatározott része közé, és hogy ezt a demarkációs vonalat szögesdróttal, vizesárokkal, tankcsapdákkal és lövészárkokkal szegélyezze. Ez a Pride kapcsán is sikerült, a szögesdrót egyik oldalára kerültek azok, akik úgy gondolják, hogy „ha valaki férfival hál együtt, úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.” (3Móz. 20,13)

Szintén a szögesdrót egyik oldalán vannak azok, akik csak egyszerűen zsigerből viseltetnek negatívan meleg honfitársaik iránt, továbbá azok, akik azt gondolják, hogy otthon a négy fal között rendben van a dolog, de mutogatni azért nem kéne, illetve azok is, akik a gyerekeiket féltik mindattól, ami állítólag vagy nem állítólag a Pride-on történt vagy történhetett volna. És igen, ez a lényeg, hogy ebben a csoportban nem csupán Fidesz szavazók vannak, hanem adott esetben tiszások vagy potenciális tiszások is. A szögesdrót másik oldalán pedig a „prájdosok” vannak.

2.

Magyar Péter eközben – ráadásul önszántából – menedékbe, sőt, fedezékbe húzódott, tudta, hogy bármilyen álláspont mentén is száll vitába, csak veszíthet vele. Ha nyíltan a Pride propagálásába kezd a kisebbségi jogok fontosságát hangsúlyozva, rögtön liberálisnak (fúj!) bélyegzik, amivel számos potenciális szavazóját elveszítheti, hiszen ahogy említettem, a „nem prájdosok” között is vannak vagy lehetnek Tisza-szavazók. Arra, azt hiszem, egyetlen mondatot sem érdemes vesztegetnem, hogy miért lett volna rendkívül káros a Tiszára nézve, ha Magyar Péter az ellenkező oldalon, a Pride ellen foglalt volna állást. Amint látható, ez egy csapdahelyzet volt az ellenzék vezére számára, valószínűleg a legbölcsebb döntést hozta meg, amikor fedezékbe vonult.

De ezzel ideiglenesen elvesztette tematizációs képességét is, és létrejöhetett egy olyan ellenzéki megmozdulás, amelynek nem tudott az élére állni.

Ez meg hogy lehet, hát nem ő volna az ellenzék vezére?! Milyen vezér az, aki egy ilyen kiélezett konfliktushelyzetben nem tud markánsan megnyilvánulni az egyik, vagy a másik oldal mellett? Hogy is van az a kamuidézet Dantétól a pokolról, meg azokról, akik erkölcsi válságok idején nem tudnak állást foglalni?

3.

Karácsony Gergely, a fővárosi political animal eközben kilépett a balfék haver szerepéből és tető alá hozta az utóbbi évek legnagyobb megmozdulását, ami több okból is példátlan siker Budapest eddigi egyik legsikertelenebb főpolgármesterének. Siker, mivel elhitette az ellenzéki választókkal, hogy rafinált annyira, hogy a jogászkodó autokratákból álló Fideszt egy jogi trükkel át tudta verni. Ki tudott lépni abból a dagonyából, ahova a fővárosi közgyűlésben élet-halál harcot vívó politikustársai belerángatták, vezetőként tudta magát tételezni, mögé sorakozott fel a „szabad és szolidáris” budapesti polgárság, értelmiség, színészek, újságírók, véleményvezérek, a „szabad Magyarország” arcai. Alternatívát tudott kínálni az ellenzéki érzelmű választóknak, elvégre az mégsem járja, hogy virtigli belvárosi liberálisként nincs más alternatívája Orbánnak, csak a kisebbik rossz, egy attilát viselő, jobboldali húrokat pengető, mindenféle jobboldali írókat és költőket idézgető exfideszes budai ficsúr. De a fentieket akár úgy is megfogalmazhatjuk:

amíg Magyar Péter Dél-Olaszországban bujkált, Orbán Viktor újra összehozta az óbaloldali szavazótábort, és élére állította Karácsony Gergelyt, a háttértáncosi szerepet pedig a második fiatalkorát élő Dobrev Klárára osztotta.

4.

És eközben mit éreztek a résztvevők a Pride-on? Főképp azt, hogy ők jobbak, ők mások, most megmutatták Orbán Viktornak, hogy nem olyan egyszerű a magyar polgárságot megfosztani a szabadságától. Attól a kevéske szabadságától, ami még megmaradt nekik, aminél többre, úgy tűnik, nincs is igényük. És ez a helyzet kulcsa: a magyar polgárságnak – vagy inkább nevezzük nagyvárosi középosztálynak – elegendő ez a mennyiségű szabadság, ami megadatott neki az Orbán-rendszer elmúlt 15 évében. Budapesten, minden ezzel ellentétes híreszteléssel szemben élnek és virulnak az alternatív színházak, a művészmozik, a város hemzseg a jobbnál jobb helyektől, a kulturális sokszínűség „a pusztító fasiszta diktatúra” ellenére talán még nagyobb is, mint a dicsőséges Gyurcsány-korszak alatt volt, a nagyvárosi középosztály jól fizető munkahelyekkel bír az országban nagyszámban jelenlévő multicégeknél, legnagyobb gondja – leszámítva a négyévente bekövetkező összeomlást a választások eredményének megismerése után – az volt eddig, hogy melyik hosszú hétvégén repüljön Barcelonába, és mikor vigye le a gyerekeket a nagymamihoz Orosházára.

A vidék tele van jobbnál jobb nyaralóhelyekkel, még a legistenhátamögöttibb megyében is van már egy-két budapesti színvonalú étterem, szóval még akár vidékre is ki lehet mozdulni, ha megunták a fővárosi létezést. Az, hogy közben ellopták a fél országot és lerohasztották a közszolgáltatások nagy részét, tulajdonképpen őket csak korlátozottan érinti, ők művelik kertjeiket az agglomerációban vagy balkonládáikat a belvárosban, nem foglalkoznak a rendszerrel azon túl, hogy néha megosztják az obligát 444- vagy Telex-cikket arról, hogy milyen élhetetlen az ország, esetleg megváltoztatják Facebook-profilképüket az aktuális divatnak megfelelően.

Szóval számukra ez a Pride most a győzelem hamis érzését adja, elvégre a látszat az, hogy Orbán Viktor szigorú intése ellenére most kiálltak magukért, és halált megvető bátorsággal, az elképesztő 200 ezer forintos büntetéssel is farkasszemet néztek – Mansfeld Péter bizonyára gúnyosan mosolyog a túlvilágról.

Divatos kifejezéssel élve, az éves virtue signalling megvolt, lehet visszamenni a klimatizált irodákba termelni a GDP-t és fizetni az adót Orbán Viktor államának. Most aztán jól megmutatták Orbán Viktornak, nem lennék most a helyében!

5.

Az előző pont legfontosabb hozadéka az, hogy mivel most mindenki – Magyar Pétert leszámítva, már ha feltételezzük, hogy konyít valamit a politikához – nagyon boldog, ezért a társadalmat feszítő frusztráció is csökkent. Bár a közszolgáltatások továbbira is csapnivalóak, a korrupció mértéke továbbra is hatalmas, és a hatalmon lévő párt arroganciája még mindig látszik a Holdról is, mind az óbaloldali politikai elit, mind az óbaloldal hagyományos szavazótábor egy szusszanásnyi friss levegőhöz jutott, az országot fojtogató barna esőt sikerült bátor kiállásukkal megállítani: no pasarán! A valódi forradalom viszont érdeklődés hiányában ezúttal is elmarad, az orbáni „húzd meg, ereszd el” ismét működött.

6.

Ez mind világos, Karácsony nagyon jól jött ki belőle, Magyar – sikeresen – veszteséget minimalizált, már csak azt nem értem, hogy miért is nyert ezzel Orbán Viktor, kérdezhetné az olvasó. Hiszen ha az előző pontban kárhoztatott nagyvárosi középosztály nem robbantott ki forradalmat az elmúlt 15 évben, akkor talán az sem fog morális problémát okozni neki, hogy a 2026-os választáson egy olyan jelöltre kell leadnia a voksát a kormányváltás érdekében, aki az ideológiai palettán az általa elképzelt ideális jelölttől jócskán jobbra helyezkedik el.

Ez az említett választói csoport nagy részére valószínűleg igaz is, hiszen az őket átható Orbán-fóbia minden más érzésnél erősebb. De nem szabad nem észrevenni a klasszikus „belpesti” szavazók körében elfojtva ugyan, de már most is jelenlévő Magyar Péter-ellenességet (vö. befogott orral szavazás).

Ennek a választói csoportnak a keménymagjában meglátásom szerint igenis törést okozhatnak a Pride-hoz hasonló tematizálási kísérletek, és ennek a rétegnek a Tisza melletti mozgósíthatóságát akár érdemben is csökkentheti, ha megosztó témákban Magyar Péter nem, vagy nem eléggé áll ki az általuk preferált álláspont mellett. Ez a helyzet, kombinálva azzal, hogy egyes óbaloldali pártok megújult identitással esetleg újra erőre kapnak a Fidesz által bedobott témák mentén, ugyanennek a választói csoportnak a Tiszától történő távolodását, és a régi baloldal egyes pártjaihoz (pl. DK?) történő gravitálását erősítheti. És nem, nem gondolom, hogy ez a Tisza egyébként jelenleg nagyon aktív és elkötelezet szavazótáborának kétszámjegyű lemorzsolódását eredményezheti, és a Párbeszéd és az Együtt hirtelen feltámad poraiból a Tiszából dezertáló választóknak köszönhetően, de abban biztos vagyok, hogy

a hatalom mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megkíséreljék szétmorzsolni az egyetlen tömegpártba tömörült, rendkívül heterogén ellenzéket, és erre – a megosztó témák erőltetése mellett – kiváló eszközként szolgálhat egyes óbaloldali pártprojektek megtámogatása, vagy új „ellenzéki” pártok gründolása.

A Pride természetesen nem csak a balliberálisok számára jelent identitásképzőt. A hatalom döntését, hogy végül a lovak közé dobja a gyeplőt, az is motiválhatta, hogy ezzel a saját táborát is fel tudja tüzelni a közös ellenséggel szembeni harcra. A fideszes szavazó az utóbbi időben egyre enerváltabbá vált, a megélhetési válság ugyanúgy sújtja őket is, mint az ellenzékieket (sőt, talán jobban is, tekintve, hogy az átlag fideszes vagyoni helyzete több mérés szerint rosszabb, mint az átlag ellenzékié). Ezért is életbevágó a fideszes elit számára, hogy testet tudjon ölteni a közös ellenség, amellyel szemben harcba lehet hívni az Orbán-híveket.

Rally 'round the flag, mondhatnánk. A Pride ebből a szempontból tökéletes ellenségkép, gondolhatta Orbán Viktor: idegenül hangzó, érthetetlen betűszó, külföldi EP-képviselők, Daniel Freund, Ilaria Salis, szakállas nők, drag queenek, a nemváltás propagálása, maga a megtestesült gonosz. Emellett még a gyermekvédelem klasszikus fideszes ügyét is meg lehet kísérelni visszavenni az ellenzéktől, bár látjuk, hogy ebben a kontextusban egy sikeres Pride könnyen ellentétes hatást is kiválthat a tábor keménymagján belül. Tehát, bár elsőre rendkívül kontraintuitívnek hangzik az az állítás, hogy Orbán Viktor politikai sikernek könyvelheti el a Pride megtartását,

valójában a fideszes szavazók felfogása szerint a Pride miatt létrejött morális válság megoldásának legjobb alanya maga Orbán Viktor lehet, aki a romlott budapestiekkel szemben ismét irányt tud mutatni a „normálisok” táborának.

7.

Kritizálni könnyű, sokkal nehezebb valami előremutató javaslattal élni, mondhatná az olvasó, és egyet is kell vele értenem, ezért most megfeszítem erőmet, és megpróbálok valami előremutatót is írni azzal kapcsolatban, hogy mi lenne a kívánatos cselekvés az ellenzéki szereplők részéről. Nem lesz könnyű, a jogi karon sem írtam soha de lege ferenda javaslatot dolgozataim végére, elvégre ki vagyok én, hogy tanácsot adjak nálam nagyobb tudású és bölcsebb embereknek, de kísérletet teszek.

A legjobb, amit Magyar Péter tehet ebben a helyzetben, hogy azonosítja azokat a megosztó témákat, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy a nagy magyarpéteri sátor alá beterelt választóit kisebb csoportokra szabadalja. A Pride mellett ilyen lehet korunk közjogi kérdése, a Brüsszelhez való viszony, esetleg a segély vs. munka kérdése, a cigányság integrációja, de a Fidesz megkísérelheti újranyitni a bevándorlással kapcsolatos vitákat is, így megkísérelve megerősíteni a Magyar Péter táborán belül a valamennyire már jelenlévő törésvonalakat. Magyar Péternek nem szabad hagynia, hogy ezek a témák a Fidesz jóvoltából szárba szökkenjenek, minden ilyen kísérlet esetén tőből kell lemetszeni az ezzel kapcsolatos minden ellenzéki diskurzust is arra hivatkozva, hogy most nincs helye a megosztó vitáknak a kormányváltást akarók táborán belül. Ez nyilván fájdalmas lehet, és nem a pluralizmus irányába mutat, de

ha valaki komolyan gondolja a rendszerváltást, akkor szükség van némi radikalizmusra, amely együtt jár azzal is, hogy a tágan értelmezett saját táboron belüli ellenlábasokkal sem kell feltétlenül kesztyűs kézzel bánni.

És – bár gondolom, ezzel sem mondok sok újdonságot – a saját témákat kell a felszínen tartani, azokat kell megkísérelni a közbeszéd középpontjába helyezni, például témák köré szerveződő országjárásokkal. Ehhez persze úgy kellenének épkézláb szakpolitikusok, mint egy falat kenyér, elvégre nehéz a kormányzóképesség látszatát eladni a választóknak Instagram-influenszerekkel.

És hogy mit tegyen az óellenzék a jelenlegi helyzetben? Sajnos az asztalra letett politikai teljesítményük nem arra determinálja az elmúlt 15 év ellenzéki pártjait, hogy érdemi beleszólásuk legyen egy esetleges poszt-Fidesz rendszer sarokpontjainak kialakításába, így alkupozíciójuk rendkívül gyenge. Ettől függetlenül, ha jelenleg nem is szavazatokra váltható módon, de a társadalom egy részét továbbra képesek lehetnek képviselni, és talán némi szakpolitikai tudást is be tudnak esetlegesen csatornázni a Tisza körüli világba. Azonban ezt jelen helyzetben kizárólag zárt ajtók mögött, a Tiszával tárgyalva, és nem a választók felé kommunikálva végezhetik, minden ezzel ellentétes cselekvés a kormányváltás/rendszerváltás esélyeit csökkenti.

Ha zászlójukra tűznek olyan témákat a választásig terjedő időben, ami a Tisza mögötti tábort erodálja, akkor sajnos a Fidesz kottájából fognak játszani, és saját politikai túlélésük érdekében háttérbe szorítják a társadalom rendszerváltásra vonatkozó jogos igényét. Magyar Pétert ugyanis nem a választások előtt kell megbéklyózni és sarokba szorítani, hanem kormányra kerülése esetén kell az ígéretei betartására rászorítani, és szükség esetén politikai felelősségvállalását kikényszeríteni, addig pedig – a politikai realitásokból adódóan – a társadalom ellenzéki része kénytelen biankó csekket adni neki a kormányváltás/rendszerváltás lebonyolítására.

Ennek mikéntjeinek felvázolására azonban a jelen írás már nem vállalkozik.

---

Ha beszállnál a vitába vagy csak simán van egy ötleted (akár rögtön kéziratod) véleménycikkre neked is, keress minket a gemisthu@protonmail.com címen!