Abszolút filmszínház, unalmas innovációk, euró – mire számíthatunk Magyar Pétertől?
Gemišt-körkérdés: milyen lesz, mire figyeljen az új kormány?
A Tisza kétharmados választási győzelme óta sorra érkeznek a kívánságlisták körúton belüli értelmiségiektől, influenszerektől, szakértőktől és civilektől, hogy mit kellene vagy nem kellene majd csinálnia Magyar Péter kormányának, sőt, a kommentszekciónak sikerült egy állítólagos miniszterjelöltet is megfúrnia. A még meg sem alakult kormány eligazításából a Gemišt sem maradhat ki, de az új parlament szombati megalakulása és az új miniszterelnök hivatalba lépése előtt igyekeztünk körúton, sőt, határon kívüli szakértőket is megszólaltatni a körkérdésünkben.
A tizenhat évnyi NER után a szakmaibb szempontok érvényesítéséről szóló kívánságok mellett tizenketten mondták el, mit várnak, és vannak, akik azt is, hogy realistábban nézve mire számítanak a Magyar-kormánytól. Tizenketten, mint egy esküdtszékben vagy ahány csillag az EU zászlaján található (hogy bibliai példákig ne is merészkedjünk). Véletlen? Aligha. Jó olvasást, van mit most is.
Pogátsa Zoltán, közgazdász
Azt teszi majd az új kormány, amit a választói elvárnak. Fontossági sorrendben: 1, elszámoltatás, pénzek visszaszerzése, büntetések – kérdés, hogy ez mekkora bevételt jelent, egyesek fantáziájában sokezermilliárd forintot; 2, az uniós pénzek hazahozatala; 3, az elmaradt modernizáció, az amortizáció pótlása. Vagyis befektetés az oktatásba, az egészségügyi rendszerbe, a vasútba, vízközműrendszerbe, alsóbbrendű utakba, városi közlekedésbe, Paks 2-be vagy annak alternatíváiba. Mindez vagy 20 ezer milliárd forintos kiadás. Honnan lesz erre pénz?! Közben a magyarok minél hamarabb eurót akarnak, ami a valóságban ütközik a harmadik elvárással (a modernizációhoz költeni kell, sokat, az euróbevezetéshez viszont feszes költségvetési pálya kell, a kettő szerintem nem megy együtt), főleg, ha az elsőből és a másodikból nem jön be annyi pénz. Nem beszélve arról, hogy az uniós pénzek csak fejlesztésre, nem működtetésre szánt pénzek, és pántlikázva vannak, azaz nem lehet őket bármire elkölteni.
Szombathy Pál, újságíró
Milyen kormányzást várok? Abszolút filmszínház, ez nagyjából illik rá.
Sok vagyonvisszaszerzési művelet (Szabó százados viszkető tenyere vagyok), múltfeltáró előadás, látványos bábozás, a győztes közönség igényeire szabva, a forrón tálalt bosszú leköti célcsoportjait mikrózva is akár egy évig. Kommunikációs kormányzás lesz, másfelől meg ágazati kormányzás, az online is bugyogó minisztériumi vitákat a Főnök akár online elrendezi; a befelé kormányzás a miniszterek dolga lesz, a kifelé kormányzás a miniszterelnöké.
Ő pedig igazi újdonság: miniszterelnök, aki maga kezeli közösségi médiás oldalát; szerintem nem lesz kampányüzemmódból kormányzatiba váltás e téren, helyette posztok, lájkok, tetszés – e téren az új vezető nem kicsit hasonlít majd Trumpra, sőt, sokkal inkább, mint annak távozó, Nokia-telefonos magyar barátja. Ennélfogva viták sem úgy lesznek, érdemileg megvívandó, inkább tetszésindex, érzelmek és az erősebb kutya Meta-nyelve, ahogyan például Majka veri le Dopemant, live is like. Az persze nagy kérdés, hogy a kádárizmus után NER-re szocializált magyar közeg meddig és hogyan igazodik a bohócfejes miniszterelnöki odakommentekhez, hogy ugye mi idegesíti az Orbántól megszabadítót éppen aznap, s ebből mire kell következtetni.
Egyebekben érdekes kormány lesz, érdekes mozgásokkal, hiszen elképesztően sokszínű tábort kellene egyben tartani a kétharmados diadal után, amelyből mindenki részt kér, liberálisok, balosok, csalódott orbánusok, konzervatívok, radikálisok, globalisták, fiatalok, nagy öregek. Rengeteg káderre lesz szükség és rengeteg jelentkező is lesz, miközben a két éve felhúzott vállalkozásnak nemigen volt ideje felkészülni a hatalomra. Éppen ezért egyensúlyozásra számítok politikai stratégiában, gesztusok ide és oda, konfliktusok tudatos vállalása, húzdmeg-ereszdmeg.
Lesz persze alapvetően európai arcél, némi kurucos vonás, s lesz szépen lassan, csendben átrendeződő finanszírozás, kevesebb teher a multikra, nagyvállalatokra, cserébe az uniós forrásokért. Egyszerre kell majd többfélét mondani más irányokba, ami csak kiszámított sasszézással megy – viszont egy ideig az ellenzék veszélyes erősödésétől annyira azért nem kell tartaniuk, ami könnyebbség.
Vida Kamilla, költő, műsorvezető, a Partizán vezető szerkesztője
Talán az EU-s és külpolitikai kérdésekben még több hangsúly van azon, hogy mi a politikának a hangulata, mint a belföldi ügyekben, ugyanis állampolgárként egyszerűen kevesebb hozzáférésünk van ahhoz, hogy pontosan lássuk, hogy ezekben a terekben mi történik, mert nincs a szemünk előtt és a működési mechanizmusait sem a napi tapasztalataink alapján ismerjük, hanem közvetettebb módon. Akinek szimpatikus volt Orbán Viktor EU-val kapcsolatos retorikája, az majdnem biztos, hogy azért érezhette vonzónak, mert a fősodorral való szembenállás a saját autonómiánk védelme érdekében egy jó, eladható csomagolás, bármi is az igazság.
Magyar Péter kapcsán az a kérdés, hogy képes lesz-e arra, hogy úgy érjen el konkrét, gyakorlati eredményeket, hogy az Orbán által gerjesztett hangulatot részben megtartja: jelesül, hogy a kompromisszumkészség, az együttműködési képesség, a közös értékek elismerése mellett tudja-e párhuzamosan azt is kommunikálni és képviselni, hogy továbbra is igényt tartunk az autonómiánkra (szándékosan nem használom a lejáratódott szuverenitás szót).
Ennek a kifejezése és képviselete a „hangulat” mellett a valóságban is téttel bír: Magyarország pozíciója a világgazdasági rendszerben alapvetően igazságtalan működések eredménye, ezt az igazságtalanságot pedig a saját érdekünk miatt sem érdemes természeti törvényként kezelni, hanem ez kőkemény politika, emberi döntések és politikai folyamatok eredménye.
Világos, hogy Magyar Péter és Tisza mire kapott óriási felhatalmazást. Ebben az EU-val való viszonyunk újrahangolása is benne van, sőt, a feladat: egy teljesen új történet írása Magyarországról kifelé és befelé is. Hatalmas feladat felülírni évtizedes beidegződéseket, de hát most kaptak ehhez egy fehér lapot a társadalomtól.
Pintér Bence, Győr polgármestere
Magyarország új kormányától azt várom, hogy adja vissza a győriek pénzét: rövid távon csökkentse, és a következő költségvetési évben törölje el a szolidaritási hozzájárulást. Adják vissza a települési önkormányzatok érdemi beleszólását a helyi ügyekbe, a hatáskörök tekintetében a legfontosabb, hogy az építésügyi hatósági jogkörök visszakerüljenek a jegyzőkhöz.
Biztosítsanak kiegészítő pénzügyi forrást az önkormányzatnak az omladozó Győri Nemzeti Színház felújítására. Újítsák fel a MÁV tulajdonában álló, borzalmas állapotú győri vasútállomást. Rakják rendbe a magyar igazságszolgáltatást, az országot kifosztó, rendszerszintű fehérgalléros bűnözés nem maradhat következmények nélkül; számolják fel a korrupciót, a közpénzeket kezeljék átláthatóan.
Benei Péter, marketingszakember, író
Innováció csak akkor lehetséges, ha elismerjük és értékeljük azt a kiindulópontot, amin változtatni szeretnénk. Magyarország esetében ez a kiindulópont nincs túl magasan. Bármekkora is a vélt értéke a magyar üzleti és kutatói innovációnak, a valós érték nem túl rózsás. Ezért egy tech- és tudományminisztérium elsődleges céljai, sajnos vagy sem, az unalmas, kevésbé látványos dolgokkal kezdődnek. Úgymint: teljes integráció a már meglévő európai programokba. Magyarország kutatói, vállalkozói, adatszakértői, jogalkotói és oktatói kapjanak hozzáférést az európai adatközpontokhoz és MI-kutatásokhoz, adaptáljuk az EU AI Pactet, küldjünk kutatókat minél több európai programba, legyen saját elemzőnk a legtöbb helyen, sorolhatnám.
Magyarország kis ország, kevés erőforrással, és nagyon mélyről indul innováció terén. Nem kell és nem is szabad olyasmit fejleszteni, ami kifejezetten csak magyar. Nálunk nagyobb, tőkeerősebb európai országok ezeket a programokat már kitalálták, elkezdték és megvalósították. Legyünk partnerek, ne versenytársak.
Amellett, hogy teljesértékű európai partnerek leszünk a meglévő programokban, itthon a lehető legszabadabb környezetet kell teremteni a kezdő vállalkozóknak és innovátoroknak. Ez drámai adócsökkentéssel, bürokráciacsökkentéssel és kezdő vállalkozások támogatásával jár. Az államnak semmi keresnivalója nincs a startup-ökoszisztémában. Erre a legrosszabb példa a Design Terminál az előző rendszerből, totális tévút. Az állam feladata az indirekt ösztönzés. Unalmas, kevésbé látványos, de a kapitalista piacgazdaságokban ez az egyetlen út, márpedig Európa gazdaságai ilyenek. Teljesen felesleges a szingapúri példával előjönni: másik kontinens, másik játék.
Minél több külföldi programban vesz részt magyar szakember, és minél könnyebb vállalkozást alapítani és elindítani, annál több innováció és képzett munkaerő keletkezik az országhatárokon belül. Egy idő után éppen elég lesz ahhoz, hogy megépüljön az első magyar adatközpont, amely kelet-európai és balkáni központként szolgálja a környező országokat. De ezzel kezdeni akkora hiba lenne, mint magyar űrügynökséget alapítani úgy, hogy előtte nem küldtünk ki legalább tíz űrhajóst és ötven műholdat európai partnereinken keresztül.
Az innováció egyik sajnálatos tulajdonsága, hogy nem lehet csak úgy, azonnal teremteni. Idő kell neki, és sok tényező kell, mire összeáll és létrejön.
Isztin Péter, közgazdász, egyetemi adjunktus (BCE)
Mit várok az új kormánytól? Kiszámíthatóbb jogszabályi és policykörnyezetet. Az elején még valószínűleg sok lesz a bizonytalanság, idővel ezt csökkenteni kellene. A világos kommunikáció és a megbízható jogalkotás lenne a kulcs. Ha a Tisza-kormány szakít a „haveri” kapitalizmussal, az már önmagában sokat számítana.
Ami a kormányzattal szembeni fékek és ellensúlyok kialakítását illeti, ez leginkább akkor valósulhat meg, ha 1) kialakulnak a kormánnyal versengő/ütköző hatalmi központok, legyen szó akár közvetlenül választott köztársasági elnökről, második kamaráról, a jelenleginél erősebb önkormányzatokról vagy ezek kombinációjáról, esetleg arányosabb választási rendszerről, 2) a magánvállalkozások és a sajtó szabadon működnek. Ami az 1) pontot illeti, mindegyiknek vannak előnyei és hátrányai, de legalább egy elem bevezetése a rendszerbe szükséges lesz.
Elvárom a humán tőke fejlesztését, különösen a funkcionális írástudatlanság visszaszorítását. Az, hogy több diplomásra vagy több jó szakemberre van szükség, jelenleg egy fals dilemma: mindkettő mértékén lehetne növelni jobb minőségű alap- és középfokú oktatással. Az oktatási rendszerben jó lenne erősebb hangsúlyt helyezni az intézmények közötti versenyre. Egy átláthatóbb, „a pénz követi a tanulót” alapú, ténylegesen fenntartósemleges finanszírozás irányába kellene elmozdulni, kiegészítve a hátrányos helyzetűek felzárkóztatására fektetett nagyobb hangsúllyal, korai életkortól kezdődően. Utóbbit Lannert Judit szokta hangsúlyozni, így ezzel kapcsolatban bizakodó vagyok.
Szeretném, ha az új kormány visszatérne a piacliberalizációhoz. A közművek egy jelentős része hatékonyabban működne magánkézben, és a busz- illetve vasúti közlekedés liberalizációjára is szükség lenne, hogy megjelenhessen a valódi verseny ezeken a területeken. Vitézy Dávid korábban nyitottnak mutatkozott ilyen irányba, Kapitány István pedig úgy tűnik, hogy elég közel áll a gazdasági liberalizmushoz.
Érdemes lenne építeni a Fidesz-kormányok adópolitikájának munka- és befektetésbarát elemeire, míg az ezzel ellentétes elemeket (pl. a különadók) visszaszorítani. Ha adott esetben választani kell adóemelés és adóalap-szélesítés között, (szinte) mindig az utóbbit célszerű választani. Azt gondolom, Kármán Andrásék ezeket látják, de nem biztos, hogy a teljes ígérethalmazukkal össze tudják egyeztetni.
Magyar Péterék külpolitikai helyezkedése egyelőre biztató, ugyanakkor hamar neki kell kezdeni a gyümölcsöző kapcsolat kialakítását a Trump-adminisztrációval is.
Tóth Szilárd János, politológus
A szabadságban reménykedő állampolgároknak a szavazás napján lehetetlen dilemmával kellett szembesülniük. Kétharmad nélkül a Tisza béna kacsa lenne – semmi esélye nem lenne lebontani a fideszes mély- és pártállamot –, kétharmaddal viszont megnyílik előtte a teljesen önkényes hatalomgyakorlás lehetősége, amiről tizenhat év alatt megtanulhattuk, hogy borzasztó.
A terézvárosi polgármester bravúros feloldását fogalmazta meg a dilemmának, amikor abbéli reményét fejezte ki, hogy a Tisza kétharmadközeli eredményt érjen el, de a kétharmados törvények megszavazásához egyeztetnie kelljen a liberális Kutyapárttal. Ennek az lett volna az értelme, hogy a kormány egyszerre legyen stabil, és legyen a Tiszának egy olyan partnere, amely együtt szavaz vele az autokráciát lebontó törvényekről, de nem szavazza meg azokat a javaslatokat, amelyek a Tisza hatalmának bebetonozását szolgálnák. Ebből nem lett semmi, hála nem utolsósorban a Kutyapárt ellen folytatott nyomasztó sajtóhadjáratnak.
Mások az új vezetők jellemében bíznak, és azt gondolják, hogy a fideszeseknél erkölcsösebb jellemű tiszás vezérek szükségképpen a közjót fogják szolgálni. Tegyük fel, hogy elhiszek nekik mindent, amit Magyar Péterről mondanak! Ebben az esetben is meg kéne érteni, hogy a jellem definíció szerint nem tekinthető garanciának, hiszen az ember csakis abban az esetben ragaszkodik hozzá, ha úgy tartja kedve.
A hatalom procedurális-intézményes dekoncentrálása, tehát: az alkotmánybíróság, az ügyészség és a számvevőszék függetlenítése, a hatalmi ágak elválasztása a kétharmados kormánytöbbséggel szemben mit sem ér, ezt is megtanulhattuk. Marad tehát a népi kontroll. Valamire páratlanul erős felhatalmazást kapott a TISZA, de nem egyértelmű, hogy mire: az elszámoltatásra, a megtisztulásra, a gazdasági prosperitás megteremtésére vagy pedig csakugyan a politikai rendszer demokratizálására?
Aggodalomra adhat okot, hogy az Orbán-rezsim szemlátomást nem az autoriter kormányzásba, a korrupcióba és az agymosó propaganda szégyenébe bukott bele, hanem a rossz gazdasági teljesítményébe. Kétséges tehát, hogy megerősödött volna az a választói réteg, amely a Tiszát egy elkövetkező választáson megbüntetné, ha kormányzásával nem a szabadság ügyét szolgálná.
Schultz Nóra, politikai elemző
Választást kell nyerni és utána mindent lehet – mondta pár hónapja egy Tisza-szigetes találkozón Tarr Zoltán. Ez a pragmatikus hozzáállás jellemezte a teljes Tisza-kampányt: többségi ügyeket vittek, a szavazatszerzés, az 50%+1, majd a kétharmad lebegett a szemük előtt. Ezt a fegyelmezettséget a kampányban racionális, célravezető magatartásnak láttam, most azonban az a kérdés, betartják-e az ajánlat második felét, hogy kormányozni kockázatvállalóbban fognak, mint kampányolni.
Én abban bízom, hogy a felhatalmazás nagysága és az Orbán-rendszer összeomlásának tempója valóban felbátoríthatja az új kormányt arra, hogy kísérletezzen a politikacsinálás eszközeivel és bevállalósabb legyen az össztársadalmi viták kezdeményezésében, alakításában is. Ugyanis egészen más okokból mint eddig, de a parlamentben túl sok izgalomra – hacsak a Tisza nem kezd el platformosodni idővel –, ebben a 4 évben sem számíthatunk.
Ezért is annyira érdekes, mit ért pontosan a Tisza és annak a területért kijelölt felelőse, Radnai Márk a „valódi részvételen” és „a cselekvés kultúráján”. Képesek lesznek átalakítani a kisközösségi politizálás inkább akadékoskodó („not in my backyard”) működését és a kampányon túl is életben tartani az eddig felépített cselekvő, karitatív, alkotó kapacitásokat? Hogyan lehet nem-képviseleti politikát csinálni úgy, hogy ne a legaktívabb elitek vagy jól szervezett érdekcsoport játszóterévé váljon a részvételiség, és ne is egy tét nélküli, felülről működtetett véleményezési lehetőség legyen?
És ami a megosztó ügyek szempontjából a legfontosabbnak tűnik: miként lehet olyan kereteket teremteni, hogy valóban, legalább elemeiben deliberatív, kompromisszumkész viták jöjjenek létre, ne pusztán a meglévő érdek- és értékalapon szerveződő vélemények egymást kölcsönösen polarizáló összefeszülése?
A képviseleti rendszereink kiüresedésére adható részvételi válaszokban rejlő problémákra világszerte keresik a megoldásokat társadalomtudósok. A következő 4 év és a brutális kétharmad így nemcsak a magyar politika újraszervezésére nyitott utat, de nemzetközileg is releváns tapasztalatszerzésre és izgalmas kísérletezésre adhat lehetőséget a Tiszának. Kíváncsian várom, hogyan élnek a lehetőséggel.
Hegyi Gyula, újságíró, volt EP-képviselő (MSZP)
A világban olyan tektonikus változások zajlanak, amelyek elerodálják az 1945 után kialakult rendet és nemzetközi szervezeteket, és a szovjet blokk 1990-es összeomlásánál sokkal komolyabb hatással járnak az egész glóbuszra. Alapvetően fontos lenne egy olyan nemzeti geopolitikai stratégia, amely a kekeckedő önállóskodás és a brüsszeli központnak való szolgai alárendelés helyett értelmes választ ad a globalista kontra szuverenista kihívásra. Erre sajnos jelenleg sem az Európai Unió mai rendszere, sem a kölcsönös önzésre épülő, ruszofób közép-európai együtt-nem-működés sem látszik alkalmasnak.
De egy ilyen stratégia megvitatásához először is működő kormányzatra van szükség. Alapvetően szerencsétlen, ha a lakosság 52%-a által választott kormány totális hatalmat kap a parlamentben és minden állami intézményben. De ezt a rendszert a Fidesz dolgozta ki és érvényesítette a maga korrupt hatalmának kiterjesztésére. Ezért a Tisza-kormány joga és kötelessége a kétharmad segítségével helyreállítani a jogrendet, felszámolni a maffiaállamot, kielégíteni az igazságtétel iránti társadalmi igényt – nem bosszúvágyból, hanem a társadalmi harmónia helyreállításának céljával. Ezt elérve olyan választási rendszert kell alkotni, amely arányos képviseletet ad a pártoknak, három-négy százalékos bekerülési küszöb fenntartásával.
A Fidesz-kormány külpolitikája bizonyos tekintetben működő hagyományokra épült. A „keleti nyitást” a Gyurcsány-kormány kezdte meg, de a szovjet vasmarokból szabadulni próbáló államszocialista kormány is a nemzetközi nyitásra törekedett a nyolcvanas években. Ha a fideszes külgazdaságot átszőtte a korrupció, akkor ezzel szakítani kell. De súlyos hiba lenne a mai uniós erőközpont elvtelen kiszolgálására átváltani. Különösen azért, mert a balliberális erők mantrája az „euroatlanti” irányról lassan értelmét veszti az Egyesült Államok és az EU érdekellentétei miatt. Bizarr túlzásaival együtt mégis az orbáni külpolitika az, amelyet minden káros elemét felszámolva, alapvetően átértelmezve, de mégis érdemes megfontolásra átvenni.
Kiss Anna, a Miközöd főszerkesztője
A magyar-magyar kapcsolatok legforróbb pontja még a választások lejárta után is a szavazati jog kérdése. Azt gondolom, hogy ez leginkább azért válhatott ennyire kritikus témává – ami nem mellesleg keményen mérgezi a magyarországi magyarok és a főként Erdélyben és Vajdaságban élő magyarok kapcsolatát –, mert a Fidesz olyan feltételrendszert szabott a részvételre vonatkozóan, ami lehetővé tett sok mindent: RMDSZ-es kiskirályok és kávéhordók gyűjtötték a szavazatokat, közös adat- és szavazólapkitöltő rendezvényeket hoztak össze, házról házra jártak rávenni a népeket a választásokon való részvételre. (Erről többet olvashatsz itt, ha érdekel.)
Miközben a párt azt állította, hogy mindössze technikai segítséget nyújt, Kelemen Hunor, az erdélyi magyarok „főnöke” Debrecenben (is) elmondta, hogy ő és az erdélyi magyarok elsöprő többsége Orbán Viktorra fog szavazni (megjegyzem, az erdélyi magyarok 31%-a szavazott a Fideszre).
Ez a rendszer így fenntarthatatlan és méltánytalan úgy a magyarországi, mint az erdélyi magyarokkal szemben. Az új Tisza-kormánynak ezért az kell legyen az első intézkedése, hogy a választási rendszert egységesíti úgy, hogy az állandó magyar lakcímmel nem rendelkező magyarok pont úgy férjenek hozzá a szavazati lehetőséghez, mint például a diaszpórában élők, és ennek érdekében úgy módosítja a választási szabályokat, hogy ne kerülhessen harmadik fél kezébe akárki levélcsomagja, és maga felügyeli a szavazás menetét, tehát nem delegálja ki azt a „stratégiai partnerre”. Ha a magyar állam komolyan veszi az állampolgárságunkat, akkor biztosítania kell a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy élni tudjunk a szavazati jogunkkal. Biztosítania kell azt is, hogy bármilyen politikai erő, akiknek érdeke lehet egyik vagy másik magyar párt hatalomra juttatása vagy ott tartása, nem fér hozzá a szavazást lebonyolító rendszerhez.
Azért is tartom fontosnak, hogy ezt a lépést mihamarabb megtegyék, mert enélkül talán még nehezebb bármiféle kapcsolatot kiépíteni az erdélyi magyarsággal, akik közül sokan attól tartanak, hogy a Tisza majd elveszi az állampolgárságukat. Egy ilyen lépés egy erős üzenet tudna lenni ennek ellenkezőjéről.
Szávay István, történész-politológus,
2010 és 2018 között a Jobbik országgyűlési képviselője
Sok területen szükséges a változás, de nem kell feltétlenül mindent eltörölni vagy átalakítani. A nemzetpolitikában például – amely egész életemben szívügyem, nyolcévnyi képviselőségem alatt pedig örömmel vállalt kötelességem volt – komoly előrelépések is történtek. Az olyan programokat, mint a külhoni osztálykirándulások, a nemzeti jelentőségű intézmények, a Kőrösi- és Petőfi-ösztöndíjak vagy a szülőföldön való boldogulást segítő támogatások rendszerét tovább kell vinni.
Üdvözlöm az elmúlt évtized támogatáspolitikájának áttekintésére irányuló szándékot, de ez óriási munka lesz és hatalmas erőforrásokat igényel. Szerintem elegendő lenne bizonyos összeghatárok felett, illetve az egyedi támogatások esetében kiemelten vizsgálódni. Az „okosságok” ott lesznek, nem a kerelőszentpáli asszonykórus 500 eurós ruhavásárlásánál. A nehéz gazdasági helyzet ellenére sem lenne jó üzenet a külhoni támogatások csökkentése, azokat inkább átstrukturálni kellene.
Nem a Fidesz tusnádfürdői párttáborára meg Mészáros Lőrinc horvátországi focicsapatának stadionjára kellene költeni a Bethlen Gábor Alap forrásait és az állami cégek támogatási kereteit, hanem például a szórványmagyarság megerősítésére, hogy Székelyföld, Bácska és Csallóköz mellett Ökörmezőre, Oltszakadátra meg Zoboraljára is jusson elegendő pénz. De említhetném a diaszpóra magyarságát is, ahol a jelenleginél lényegesen nagyobb kormányzati segítségre lenne szükség, elsősorban az oktatás, a közösségszervezés és a lelki gondozás területén. De meg kell még oldani számukra a levélszavazás biztosítását mint régi problémát is.
Komoly jelzésértékkel bíró gesztus, hogy Magyar Péter reagált a nagyváradi premontrei apátot ért román hatósági inzultusra, mint ahogyan az is, hogy már kevéssel a választások után fogadta három nagy külhoni magyar párt vezetőjét. (A KMKSZ-t nem, de ők nagyszerű érzékkel nem is gratuláltak neki). Láthatóan alaposan felkészült, beleállt a kényes témákba, sőt, még a súlyozásra is figyelt, a hírek szerint Kelemen Hunorral és főleg Pásztor Bálinttal (akivel közös képet sem posztolt) erélyesebbre vette a figurát, mint Gubík Lászlóval.
A szomszédságpolitikában az elszakított nemzetrészeink érdekeit hangsúlyosabban képviselő kormányzati hozzáállást várok. Orbán Viktor számára ugyanis valójában soha nem ez volt a legfontosabb. Önző és aljas belpolitikai számításból vígan élezte a helyi magyarság kárára az ukrán-magyar viszonyt, miközben a vonat alá lökte a felvidéki magyarokat a Beneš-dekrétumok kapcsán, csak hogy ne kelljen konfrontálódnia a személyes szövetséges(ének gondolt) Ficóval.
Tokár Géza, újságíró, politikai elemző
Várják a negyedik muskétást – üzenték a visegrádi hármak Magyar Péternek az Európai Politikai Közösség csúcstalálkozójáról. Ezzel szinte biztossá vált, hogy hosszú idő után valamikor ismét lesz visegrádi kormányfői szintű csúcstalálkozó és ezzel legalább szimbolikusan életet lehelnek a szervezetbe.
A Visegrádi Négyekre ráférne a sikerélmény: a 2010-es évek közepén a migránsválság idején még úgy tűnt, hogy a közép-európai álláspontokat szorosabban koordináló szerveződés az innovációt viszi el az Unióba, aztán a legfelső szintű együttműködés évek alatt teljesen szétesett. A romlásban mindegyik országnak volt szerepe.
Az ukrajnai orosz beavatkozás után kemény határvonalat húzó Lengyelország, a teljesen érthetetlenül, megfelelési kényszerből még a szlovák-cseh kapcsolatokat is leépítő Fiala-kormány, a Kuciak-gyilkosság utáni káoszban csapongó szlovák diplomácia is tett róla, hogy lazuljon a viszony. A muskétásokról szóló státuszüzenet azonban önkéntelenül is megerősítette, hogy a legnagyobb szerepe a kapcsolatok kihűlésében a magyarországi trolldiplomáciának és az Orbántól való távolságtartás kényszerének lehetett. Amennyiben a három visegrádi partner a Magyar-kormány képviselőivel nem fél közös fotókon mutatkozni és a legutóbbi, 2024-es prágai találkozóval ellentétben hangos veszekedésbe sem fordulnak az egyeztetések, az már előrelépésnek számíthatna. Kicsi, de mégis érdemi fejlemény lenne.
A V4-ek témája amúgy is leképezi a közép-európai sorsot: szavakban mindenki fontosnak tartja az együttműködést, a gyakorlatban azonban keveset tesz ezért, miközben rengeteg gazdasági, ideológiai témában van kormányoktól függetlenül azonos állásponton ez a négy ország. Elvben akár ez is lehet a Magyar-kormány egyik külpolitikai sikersztorija – de sokkal valószínűbb, hogy az uniós források miatt megint csak másod- vagy harmadlagos prioritást kap a budapesti külpolitikában a V4-ek tényezővé emelése. Ha egyáltalán tudatosan törekszik majd erre az Orbán Anita vezette külügyminisztérium.
Szabó Zoltán, hosszúhetényi bortermelő
Konkrétan Magyar Pétertől semmit se várok. Annak örülnék a legjobban, ha meghaladnánk végre ezt a paternalista baromságot, hogy „odafönt” majd megoldják helyettünk a problémáinkat. Egy tisztességes keretrendszernek, egyenlő feltételeknek, működő jogállamnak, a protekcionizmus felszámolásának, meritokrata szemléletnek nyilván örülnék. Mindezt viszont nem Magyar Pétertől, hanem egy autonóm, felelős kormánytól, munkájukat tisztességgel végző közszolgáktól és hivatalnokoktól várnám el, akik a választási programjuknak és/vagy a valós társadalmi igényeknek megfelelően transzparensen vezetik az országot. Persze már ez is irreális elvárás.
A politika a társadalom, a néplélek visszatükröződése, a kialakult közállapotokhoz hallgatólagosan asszisztált a csendes többség vagy öncenzúrázták magukat a tanult tehetetlenség okán, a részvételi demokráciának nemigen van itthon táptalaja. Ennek tudatában idealizmus minden jobbító intézkedés, állami be nem avatkozás, nem lejtő pálya óhaja mindaddig, amíg ennek kikényszerítéséért nem szállnak síkra legalább egy-egy érintett ágazat hangadói, akik a többség támogatását maguk mögött tudják.
A magam részéről a saját vállalkozással már felhagyva, de szakmán belül maradva, a nyilvánosság erejével élve igyekszem felrázni a szőlész-borász közvéleményt, használhatóbb és igazságosabb környezet megteremtésének részvételéhez kérem az ágazat szereplőit egy új „Borászok 12 pontjának” kidolgozásával. Az apropót az adja, hogy éppen 16 éve, a kormányváltás előtt fogant egy korábbi 12 pont, ami mögé beállt akkoriban még miniszterelnök-aspiránsként Orbán Viktor, majd az egész ügy jól elfelejtődött és ezzel nemigen merte senki se szembesíteni 16 év alatt a hatalmat.
Sajnálatos módon a kritikus tömeget és tenni akarást nem látom a kezdeményezés mögött: a szakma megosztott, kicsinyes érdekellentétek feszítik, politikai meggyőződés vagy ki tudja még mi tartja vissza a többséget a részvételben. Kicsiben tökéletesen leképezzük a magyar társadalmat, pont ugyanazok a reflexek működnek, mint általánosságban: a „miért nemre” mindig könnyebben találunk apropót. Részsikerből pedig egészen sok kijutott már a borászközösségnek, az együttműködéssel, koordinációval akadnak komoly gondjaink. A cél mindenesetre az, hogy a tizenkét pont végleges formát öltsön, minél többen az aláírásukkal ellenjegyezzék, majd eljuttassuk azokat a leendő tárcához, hatósághoz. Legrosszabb esetben ez a kezdeményezés is úgy végzi, mint a korábbi: megmarad mementónak, kordokumentumnak, miről is álmodott a parasztember, ez a kihalófélben lévő állatfaj.
Köszönjük a figyelmet. Jövő héten a megszokott programunkkal jövünk már.