GEMIŠT

GEMIŠT

Share this post

GEMIŠT
GEMIŠT
Ahol mindig is felnéztek Magyarországra
Copy link
Facebook
Email
Notes
More

Ahol mindig is felnéztek Magyarországra

Bukovics Martin's avatar
Bukovics Martin
Aug 10, 2023
∙ Paid
12

Share this post

GEMIŠT
GEMIŠT
Ahol mindig is felnéztek Magyarországra
Copy link
Facebook
Email
Notes
More
10
Share

Jó csütörtököt, főleg azoknak, akik már tűkön ülve várták, hogy folytatódjon a Gemišt nyári balkáni útiriportja. Az első részek Temesvárról szóltak, utána Belgrád és az új Szkopje volt a téma, majd a macedóniai albánok és Ohrid. Ma meg már Albánia: hogy hogyan néz ki 2023-ban az az ország, amit csak a kilencvenes években kapcsoltak rá a nemzetközi telefonhálózatra, mert annyira elszigetelte a sztálinista diktátora, és ahol a hirtelen jött kapitalizmus és demokrácia egy féléves polgárháborúba torkollott. Adria-parti Miami, sorosozó történelemtanár, lebalkánozott Magyarország, folyamatosan akadékoskodó görögök és egy rövid bevezetés az albán belpolitikába: jó olvasást!


#7

Frissen festhették a határátkelőjüket az albánok, jutott az anyagból még a klímákra és a vezetékekre is, válogatás nélkül mindent elborít az új mályvaszín, kétségtelenül jobban néz így ki a beton. Edi Rama, a 2013 óta már a harmadik ciklusát töltő albán miniszterelnök anno a főváros, Tirana polgármestereként találta ki, hogy

mivel felújításra nincs pénz, legalább fessék le a csúnya szürke panelházakat színesre, hiszen a végeredmény hangulatilag majdnem ugyanazt hozza.

A macedón-albán határon nagyon gyors az átjutás, a macedónok épp csak belenéznek a papírokba, az albánok ugyancsak. Rögtön utána a Vodafone kínál egy frissen felhúzott kioszkból albán SIM-kártyát 100 gigabájt ingyen nettel, sort ott inkább látni – jó deal, mivel a balkáni országok között roamingszövetség van, szerb vagy boszniai kártyával is hazai árakon lehet telefonálni-netezni a többi EU-n kívüli területen, innentől ízlés, sőt, identitásválasztás kérdése, ki honnan akar magának számot, én Boszniára szavazok. Az első kereszteződésben – balra az Ohridi-tó albán oldala, jobbra Tirana, előrefelé meg valami murva, amire rá lehet parkolni, vagy négy kóbor kutya vár ott ránk, ekkor még nem tudtuk, hogy mindegyik barátságos, kivétel nélkül – rögtön megállunk fotózni: a táj gyönyörű, a panoráma az Ohridi-tóra meseszép, hát még az épp nyíló mezei virágokkal tele rétek körülöttünk.

A magas hegyekről lekapaszkodva faluról falura hüledezünk: nemcsak az utak hibátlanok végig, de az útjelző táblák és sávfestések is németesen hülyebiztosak – azaz elágazás előtt több táblát is kihelyeznek, jó nagyokat, rajtuk nagy betűkkel minden érdemi információ –, a falvak a magyarországiaknál jelentősen rendezettebbek és ápoltabbak, a házaknak láthatóan van gazdája, szépítik őket többnyire ízléssel. Mindenkinek van karbantartott kertje, pergolákra, akár madzagokra futtatott szőlője, semmi elhanyagoltság, semmi rohadás, semmi Észak-Macedónia, semmi Tetovo, abszolút élni és fejlődni akarás. Az útszéli megállós pihenőhelyek olaszos ízléssel berendezve, hibátlan tisztaságú mosdók, a kávézók mellett pálmafás kiskert napvitorlákkal, szökőkúttal – és csak úgy jönnek az autósok kávézni.

Az első utunkba eső nagyváros, a 70 ezres Elbasan központja akár Dél-Olaszországban is lehetne, a Bari körüli, közepesen semmilyen elővárosok egyikének simán elmenne: díszkövekkel lerakott nagyvonalú járdák és úttest, gurméboltok, kávézók, éttermek mindenhol, hétköznap este is szépen kiöltözött emberek korzóznak, gondozott parkok, virágágyások, pálmafák, szökőkutak, szemét szinte sehol.

Annak ellenére, hogy a tavaly kiadott német útikönyvem Elbasant egy nem túl szép, nem túl hívogató, Enver Hodzsa által jórészt brutálisan tönkretett – főleg mecsetek és a nagy központi bazár lett lerombolva – egykori szocialista bányavárosként jellemezte, a nem is kicsi központja rögtön élhetőbbnek tűnik a fél magyar vidéknél. A paneleket itt ugyan nem festették színesre, de ültettek annyi fát és tettek eléjük annyi kávézóteraszt, hogy senki szemének ne kelljen feljebb tévednie.

Üdv Albániában! Balról jobbra, fentről lefelé: 1, egy átlagos családi ház kapuja a nemzeti jelképpel 2, kilátás az Ohridi-tóra, immáron Albániából 3, az eleve lepusztult és alig kiépített albán vasúthálózat egy viaduktja az Elbasan felé vezető út fölött 4, Elbasan központja, élőben jobb, mint a fotón.

A város a török kori váráról híres, melynek szűk kis utcáiról mecsetbe, görögkatolikus és ortodox templomba is be lehet térni. A helyiek büszkék erre, és az albánok vallási toleranciájának egyik mintapéldájaként emlegetik. Az albán ugyanis egy olyan nemzet, akiket sem közös vallás – a többség ugyan muszlim, de rengeteg a katolikus, az ortodox és a bektasi is, utóbbi egy muszlim szekta, amit Albániában tűrtek csak meg sokáig –, sem közös nyelv nem tart össze – hiszen két nyelvet beszélnek, északon a toszkot, délen a geget, egyébként Elbasant szokás nyelvhatárként emlegetni.

Amikor arról kérdezik őket, hogy miért volt olyan jó nekik az oszmán birodalomban, miért nem lázadtak ellene, erre mutogatnak: mert elvoltak, nem volt miért, senkit nem cseszegettek, ha fentről kitalálták, hogy ortodoxok nem árulhatnak a bazárban, hát gondoskodtak arról, hogy formálisan mindenki áttérjen a muszlim hitre, a többi fölött meg jótékonyan szemet hunytak. Megoldották.

Elbasanig egy folyóvölgyben vezet az út, össze-vissza kanyarog, a kanyarokban apró zöldségkertek, a hegyoldalakon legelők. Elbasantól már kicsit kinyílik a táj, a szállásunk, a közeli tóparti település, Belsh felé tartva a szőlő és az olajfa veszi át a szerepet: a dimbes-dombos vidék abszolút az átlagolasz tájat idézi, le vagyunk nyűgözve, elvileg pár borászat is van a környéken, egy útközbenre kinézett sajnos zárva, láthatóan építik vagy felújítják, mindenesetre a kis falujában is díszkőből vannak a járdák, hozzá rendes szegély, a központban, a kocsma-kultúrház-bolt szentháromság előtt az út is díszkőből van lerakva.

Belsh nem egy turistacélpont, az útikönyvem ki se tér rá, azért esett rá a választásom, mert félúton volt a tengerpart és Szkopje között, és valahol kell aludni. Mivel körülölel egy tavat, a parton pedig végig éttermeket és hoteleket jelzett a térkép, a fotók alapján ízléstelen, de bizonyára külső szemmel nagyon érdekes veretésre számítottam. Ehhez képest Belsh egy szépen, rendezetten megcsinált város, a központban gyalogosövezettel, díszkövezett tóparti sétánnyal, mellette végig bringaúttal és futósávval, pár éve ültetett fákkal, már reggel fél nyolckor félig tele lévő kávézóteraszokkal, az utcán a környékről frissen szedett termékeket áruló zöldségesekkel, hibátlan angolsággal beszélő eladókkal, szuper választékú boltokkal és rendkívül kedves helyiekkel, akik az utcán a turistáknak is köszönnek, előre.

Erre szokás azt mondani, hogy kultúrsokk – meg hogy ezt nem láttuk jönni.

Albániában a rendszerváltás utáni első évtized azzal telt, hogy ők is meg a külföld is rádöbbentek arra a károkozásra, amit az országot még nemhogy a nemzetközi vasút-, de még a telefonhálózatra se rácsatlakoztató, Jugoszláviától a Szovjetunión át Kínáig minden addig baráti országgal összevesző, az ezektől való félelmében az országot többszázezer bunkerrel teleépítő Enver Hodzsa bezárkózó-paranoid sztálinista rendszere véghezvitt. A hazaiak megpróbálták kitalálni, hogyan lehet kilábalni abból, hogy a rendszerváltással gyakorlatilag összeomlott az ország gazdasága, a megoldás végül az lett, hogy fizikailag kell kijönni innen, lehetőleg Olaszországba, pénzt keresni. A külföld meg alaposan kiélvezte, hogy talált egy olyan, érintetlen országot, ami a második világháborúig gyakorlatilag a feudalizmusban élt, a szocializmus alatt be volt tiltva a magántulajdon, amit a helyi kapcsolataival tetszés szerint végigrabolhatott.

A rendszerváltás rendszere itt polgárháborúba torkollott – van, aki a szocialista állampártot leváltó jobboldalt hibáztatja ezért. Eszerint az annyira kapzsi volt, hogy hagyta, hogy mindenféle újonnan kreált cégek a nép megtakarításait, a csúcson már akár 19%-os hozamokat ígérve és az első csatlakozóknak ki is fizetve egy piramisjátékba becsatornázva kifosszák az albánokat. És van, aki a posztkommunista elitet tartja ezért felelősnek. Az utóbbi narratíva úgy szól, hogy mivel Albánia annyira másképp fejlődött a nyugathoz képest, és annyira el volt szigetelve mindentől, és Hodzsa alatt csak a szűk elitnek volt kitekintése a világra és a közgazdasági elméletekre-tudásra, az általuk alapított, a piacot maffiaszerűen leuraló cégek csapdába csalták az alapvetően jószándékú, de mivel Hodzsa alatt felnőtt, így a világ dolgaihoz reménytelenül naiv és hülye kormányzó jobboldalt, hogy aztán örök időkig rájuk égethessék az alkalmatlan-maffiózó bélyeget annak érdekében, hogy ők biztos kézzel kormányzó technokratákként tündökölhessenek a rendszerváltás után is.

A végeredmény 1997-ra egy nyolchónapos káosz lett: az előző évben vélhetően részben választási csalással 87%-os parlamenti többséget szerző jobboldali kormány az IMF figyelmeztetéseit követően sem lépett, sőt, a Hodzsa-korszakból ismert retorikát felmelegítve a sajtóban elkezdték vádolni azzal a külföldet, hogy tönkre akarják tenni a legsikeresebb, az embereket ennyi szenvedés után végre gazdaggá tenni igyekvő albán cégeket. Hiszen miről szól a kapitalizmus a nyugati tankönyvekben, ha nem arról, hogy mindenki jólétben éljen? A 3,5 milliós Albániában volt olyan cég, amelynek kétmillió ügyfele volt egy ponton, azaz a lakosság kétharmada részt vett a piramisjátékban: de mivel egy pontnál tovább nem lehet azt húzni, hiszen gyakorlatilag komplett Albánia be lett hülyítve, a rendszer összeomlott.

Keep reading with a 7-day free trial

Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.

Already a paid subscriber? Sign in
© 2025 Gemišt
Privacy ∙ Terms ∙ Collection notice
Start writingGet the app
Substack is the home for great culture

Share

Copy link
Facebook
Email
Notes
More