Anglián kívül mindenhol szeparatisták kormányoznak az Egyesült Királyságban
Az ország ettől szét még nem fog esni, de nem is ez most az érdekes
Az Egyesült Királyságban mára Skóciában, Walesben és Észak-Írországban is függetlenségpárti a legnagyobb politikai erő, miután nemrég megválasztották a walesi és a skót parlament új tagjait, valamint Anglia több részén, köztük Londonban is önkormányzati választásokat tartottak. Rég jelentkeztünk innen, épp ideje!
Legutóbb a Gemišten a Munkáspárt bénázásáról, a parlamenten kívüli szélsőjobb tematizációs sikereiről és Nigel Farage pártja, a Reform előretöréséről írtunk.
Az azóta eltelt fél évben a Munkáspárt bénázása maradt a régiben. A legerősebb példája ennek Peter Mandelsonhoz, a britek (azóta lemondott) washingtoni nagykövetéhez kötődött, akiről kiderült, hogy a kétezres években munkáspárti miniszterként információkat szivárogtatott ki Jeffrey Epsteinnek és adóügyben is próbált az ő érdekében lobbizni. Később kiderült, hogy Keir Starmer brit miniszterelnök 2025 elején, Mandelson nagyköveti kinevezésekor tudott arról, hogy Mandelsonnak még azután is létező baráti kapcsolata volt Epsteinnel, hogy kiderült, hogy kiskorú lányok futtatásáért ítélték el, majd az is, hogy a londoni külügyminisztériumban tudtak arról, hogy Mandelson megbukott az átvilágításon.
Az ilyen botrányoknak (is) köszönhetően a Reform továbbra is a legerősebb párt a közvélemény-kutatásokban. A népszerűségük és tematizációs erejük azonban valamennyire csökkent az elmúlt hónapokban. Ezt az magyarázza, hogy az elmúlt időszak a Munkáspárton kívüli baloldal szellemi és politikai megújulásáról szólt.
Jönnek fel balról a Zöldek
Tavaly megjelent Ash Sarkar, a brit corbynista újbaloldal egyik fő értelmiségijének, a baloldali Novara Media főmunkatársának új könyve, a Minority Rule, amelyben leírja, hogy a baloldalnak szakítania kell az identitáspolitizálással és Marxhoz visszanyúlva megélhetési, osztályalapú politizálást kell folytatnia.
Nem az úgymond legkisebbekre és legelnyomottabbakra kell optimalizálni a mondanivalót, hanem olyan üzeneteket kell megfogalmazni, amelyek a lehető legtöbb, bármilyen szempontból elnyomott ember közös frusztrációira adnak választ. Magyarul a különféle marginalizált csoportok problémájának legnagyobb közös nevezőjét, vagyis a megélhetést kell tematizálni.
Tekintve a nemzetközi progresszív mozgalmak közelmúltbeli történetét és a tényt, hogy Sarkar maga is a fő élharcosa volt az identitáspolitizálásnak és a kultúrharcnak, jelentős könyvről van szó, ami csak 2025 végén kezdett átszivárogni a közéletbe, ugyanis Sarkaréhoz hasonló megfontolások vezették a balos pártok mozgását az elmúlt időszakban – hogy a hatására vagy sem, azt persze nehéz megmondani.
Először is eldőlt a corbynizmus örökségéért folytatott harc. A maga Jeremy Corbyn által vezetett Your Party csak önmaga paródiája tudott lenni, és inkább a Benny Hill Show-ra, mintsem egy politikai pártra emlékeztetett. A párt belharcaitól már annak megalakulása előtt hangos volt a sajtó, a párt társelnökjelöltje, Zara Sultana bojkottálta is az alakuló rendezvényüket. Ezelőtt Sultana frakcióját azzal vádolták Corbynék, hogy ellopta a párttagok adatait, míg Sultana azzal vágott vissza, hogy ki akarják szorítani a pártból.
Ezzel szemben a Zöld Párt új elnöke, Zack Polanski szeptemberben óriási fölénnyel tudta átvenni a pártot annak elnökválasztásán, és ökopopulista irányba tolta a zöldeket, igen nagy sikerrel. Polanski a klímaváltozásról és a környezetvédelemről egyáltalán nem szól, mondván arról úgyis mindenki tudja, mit gondol a párt. Helyette a rezsiköltségekről, a vagyoni egyenlőtlenségről és egyéb megélhetési kérdésekről beszél. Ezt tudja párosítani egy hangos palesztinpártisággal, ami miatt a muszlim szavazók, illetve a nagyvárosi fiatalok között is nagy népszerűségnek örvend.
Polanski népszerűsége az ügyesen választott témák mellett médiastratégiájának is köszönhető. Egyrészt nyíltan és természetesen beszél, és noha nyilván előkészített válaszai vannak interjúkérdésekre, természetesen és nem robotosan feleli őket meg, amivel már sokkal személyesebbnek, őszintébbnek és közvetlenebbnek tűnik a brit politikai elit egészénél – itt valószínűleg a színészmúltja a segítségére van.
Kicsit Magyar Péterre emlékeztetően a saját maga által gyártott tartalmakat nyomja a social mediás felületein és nem sokszor ad nagyinterjút a médiának, amikor pedig ad, fel is idegesíti magát, ha olyan kérdéseket kap, amik neki nem tetszenek. Februárban a Zöld Párt jelöltje egy időközi választást már megnyert Manchester egyik külvárosában, mire április környékére országosan több kutatóintézet már a Reform után a második helyre, 20% körülre mérte őket.
A függetlenség helyett másról beszélő szeparatisták
De nemcsak Angliában újította meg magát a baloldal és kezdett el megélhetési kérdésekre fókuszálni. Walesben is érezhető a Munkáspárttal szembeni elégedetlenség. Két párt tudott profitálni ott ebből: a Reform és a walesi nacionalista Plaid Cymru. Utóbbi a Senedd – így hívják a walesi parlamentet – 1999-es megalakulása óta tagja a parlamentnek, egyszer a kétezres évek végén még kisebb koalíciós pártként hatalomra is került, de választást nyerni sosem tudott. Eddig.
A Plaid Cymru távlati célja Wales függetlenné válása. Azt azonban ők is tudják, hogy ez csak hosszútávon lehetséges, jelenleg a walesi társadalom mindössze 26%-a támogatja ezt. Így noha nem adták fel a függetlenségi ambícióikat, inkább megélhetési kérdésekkel, az egészségüggyel és az oktatással kampányoltak,
amihez különösen kapóra jött nekik a Munkáspárt kálváriája.
Az ő nacionalizmusuk a skótokéhoz hasonlóan egy alapvetően balközép, EU-párti nacionalizmus, ami a Munkáspárt jobbratolódásával és inkompetens kormányzásával egy üres, betöltetlen politikai térré változott a brit politikában. Mivel a Seneddet annak 1999-es megalakulása óta a Munkáspárt vezeti, így elitellenes kampányt is tudtak ellenük vinni. Ráadásul a walesi választási rendszer megreformálásával – az most már nem egyéni választókerületekből, hanem területi listákból áll – még inkább megnyílt a pártok előtt az út, hogy szimpatizánsaik nyugodtabban tudjanak kedvenc jelöltjükre szavazni, mert nem veszik el a szavazatuk.
A Plaid Cymru eddig elsősorban Északnyugat-Walesben tudott erős lenni. Ez Walesnek az a régiója, ahol a walesi máig élő nyelvként működik. A politikát a többi helyen a Munkáspárt uralta, a konzervatívok nem nagyon tudtak labdába rúgni. Az is látszott viszont, hogy a Reform Anglia mellett Walesben tudott leginkább megerősödni. Volt egy őszi időközi választás tavaly, amin szorosan a Plaid Cymru és a Reform versenyzett a győzelemért (előbbi nyert), előrevetítve a májusi Senedd-választások dinamikáját.
Nigel Farage Reform pártja azért erős itt annak ellenére, hogy eddig az ugyancsak jobboldali toryk előttük nem igazán tudtak labdába rúgni, mert Wales nagy része hasonló karakterű, mint azok a városok, ahol ők Angliában erősek: volt bánya- és iparvárosok, amik megsínylették a deindusztrializációt és nagy a pangás, ahol komoly szociális és munkanélküliségi gondokkal küzdenek.
Ebben a hangulatban tartották tehát az önkormányzati és régiós választásokat május elején: Walesben, a 96 fős Seneddben 43 helyet szerző Plaid Cymru beelőzte a 34-et kapott Reform pártot, így ők adhatják Wales miniszterelnökét, aki a párt elnöke, a volt BBC-s újságíró, Rhun ap Iorwerth lesz. A politikus be is jelentette, hogy kisebbségi és nem koalíciós kormányt szeretne. Az eredmény már a Plaid Cymru győzelme miatt önmagában is történelmi, de azért is, mert a Munkáspárt nemcsak a Senedd közel 30 éves története óta kormányzott helyben (idéntől csak 9 képviselője lesz), de az 1920-as évek óta minden választást megnyert Walesben. Történetük első westminsteri képviselőjét, Keir Hardie-t (akiről a brit kormányfő, Keir Starmer a keresztnevét kapta) is egy walesi bányavidéken szerezték 1900-ban. Ez a sorozat szakadt most meg.
A másik ősi fellegvárában, Skóciában sem jobb a helyzete a Munkáspártnak: a 2024-es országos választásokon ugyan tragikusan szerepelt a Skót Nemzeti Párt, a mostani skót választáson – melyen a szavazók területi listákra és helyi képviselőkre is szavazhatnak – azonban összeszedték magukat, így zsinórban ötödször alakíthatnak kormányt északon. Mivel a 129 parlamenti helyből 58-at szereztek, így ezúttal is koalícióban kell, hogy ezt tegyék, viszont azt a 15 helyet kapó, szintén függetlenségpárti Skót Zöldekkel tehetik meg. A második helyezett 17-17 hellyel a Munkáspárt és a Reform lett. Az SNP pontosan tudja, hogy a függetlenségi törekvéseik sikerre viteléhez jól kell kormányozniuk, hiszen a függetlenség (rendre 50% körüli) támogatottsága a kutatások alapján az SNP-kormánnyal való elégedettséggel egyenes arányban tud kilengeni egyik vagy másik irányba.
Így mind Skóciában, Walesben és Észak-Írországban is függetlenségpárti többség van a regionális parlamentekben, az Egyesült Királyság történetében először.
Ez komolyan hangozhat, de az ország felbomlásától rövidtávon még nem kell tartani.
A skótok vannak a legközelebb a függetlenségi törekvéseikhez, de mindenképp szükségük lenne egyszerre egy kivételesen erős skót politikai aktorra és a westminsteri kormány további bénázására, hogy ebben az ügyben előrelépést tegyenek. Igaz, a demográfiai trendek eléggé a függetlenségpártiaknak kedveznek: minél fiatalabb valaki, annál inkább elszakadna Nagy-Britanniától.
A walesieknél még a függetlenségpárti erők is tudják, hogy nincs napirenden a kérdés. Az ő feladatuk most az, hogy kormányon megmutassák: Wales kiválása egyáltalán egy lehetséges opció, amin akár el is lehet kezdeni gondolkodni.
Észak-Írországgal kapcsolatban viszont már hallgatólagosan elfogadta a brit politikai elit, hogy az Ír-szigeten lévő országrész évtizedeken belül egyesül az Ír Köztársasággal, a kérdés itt csak az, hogy ez hány évtizedet is jelent pontosan.
Felbomlóban az eddigi kétpárti dominancia
Eközben Angliában is visszaszorulóban van a két régi nagy párt, a toryk és a Munkáspárt. Az önkormányzati választáson a Reform nyerte a legtöbb önkormányzati képviselői helyet, egészen pontosan 1452-t. Egyik helyen sem volt korábban képviselője. A Munkáspárt ugyan második lett, kicsivel több mint 1000 képviselői hellyel, ami azt jelenti, hogy csaknem 1500 helyet veszítettek a korábbi eredményeikhez képest. A toryk szintén súlyos veszteségeket könyveltek el, 844 helyen nyertek, ami azt jelenti, hogy 503 képviselői helyet veszítettek. A Liberális Demokraták ismét megelőzték őket, 844 képviselőjük van Anglia-szerte, ami 155-tel jobb eredmény, mint ahonnan indultak. A Zöld Párt nagyot ment, elsősorban Londonban, ők 441-gyel tudták növelni a képviselőik számát, már 587 van nekik.
A Reform elsősorban Északkelet-Angliában tudott tarolni, a régióban, aminek a hátrahagyottságáról a brit politika elmúlt 10 éve szólt, és aminek a problémáit se a brexit, se Boris Johnson konzervativizmusa, se Keir Starmer Munkáspártja sem tudta megoldani. Emellett Nigel Farage pártja London olyan külkerületeiben is nyert, megszerezve az önkormányzatokban a többséget, ahol akár a magyar agglomerációhoz is hasonlíthatóan még mindig az autó az úr. A helyiek emiatt nem nagyon értékelik a tömegközlekedéspárti londoni városvezetést, ráadásul mivel ezek a kerületek csak az 1960-as években csatlakoztak hivatalosan Londonhoz, identitásukban se érzik magukat otthonosan a fővárosban.
A londoni külvárosok és ingaövezetek jobbmódú részein folytatták lassú menetelésüket a Liberális Demokraták. Zsinórban ez volt a nyolcadik olyan önkormányzati választás, ahol javítani tudtak az eredményeiken. Sikerük annak köszönhető, hogy helyi ügyekre hiperfókuszálnak, és ha egyszer valahol nyernek, oda nagyon mélyre be tudják ásni magukat, hogy a környéken tovább terjeszkedjenek.
A Zöldek London belső kerületeiben tudtak nyerni. Több kerületben, mint például a hipszternegyedként ismert Hackney-ben, de a szegényebb Lewishamben is ők adják a többséget. Még több kerületben pedig megtörve a Munkáspárt dominanciáját, ők lettek a legnagyobb párt és koalíciókban vezethetnek önkormányzatokat. Picivel talán több kerületben számíthattak arra, hogy ők adják a teljes többséget, de a választások előtti két hét borzalmasan telt a párt számára. Miután kiderült, hogy több jelöltjük a múltban vállalhatatlan antiszemita kijelentéseket tett (egyikük azt mondta, hogy nincs is antiszemitizmus, csak a zsidók ismerik magukat, ezért tudják, hogy utálni kell magukat; valamint egy másik megosztott egy posztot, amiben az állt, hogy a zsinagógák elleni terrortámadás nem antiszemitizmus, hanem bosszú). Polanski pártelnököt magát is kritika érte, amikor egy londoni zsidónegyedben történt késeléses gyilkosság után a rendőrséget kritizáló posztot osztott meg, hogy az túl erőszakosan lépett fel az elkövetővel szemben.
Ezek az ügyek valamennyire rányomták a bélyegüket a Zöldek teljesítményére, de azért még így is elégedettek lehetnek. Ettől függetlenül a pártnak előbb-utóbb valamit kezdenie kell a helyzettel, mert az antiszemitizmusvádak még súlyosabbak, mint amik anno Jeremy Corbynt érték, és amik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a Munkáspárt nem tudott nyerni az ő elnöksége alatt. A Zöld Párt régebbi tagjai állítólag erősen lobbiznak annak érdekében, hogy lépjenek fel belül a radikálisabb újonnan csatlakozókkal szemben. A párt volt elnöke, Caroline Lucas már fel is szólította Polanskit, hogy valamit azonnal intézkedjen.
Manchesterből Londonba: ki jöhet Keir Starmer után?
A Munkáspártot tehát Skóciában és Walesben a balközép nacionalisták, a nagyvárosokban a radikális baloldal, míg Anglia nagy részén a Reform ostromolja nagy sikerrel. Emiatt nem meglepő, hogy Keir Starmert már 90 képviselő szólította fel lemondásra, valamint kabinetje jelentős része is azt mondta neki, hogy jobban tenné, ha lemondana. Starmer egyelőre makacsul ragaszkodik a székéhez. A választások után látványosan jobban beleállt Farage-ba, és a brexitkampány alatt mondott hazugságai miatt kritizálta. Majd azt mondta, ő közelebb viszi Európához Nagy-Britanniát, ezzel utalva arra, hogy nyáron újabb megállapodás születik majd az EU és a britek között.
A tárgyalások elsősorban a mezőgazdasági kereskedelemre, a fiatalok kölcsönös mozgásának megkönnyítésére, illetve energetikai ügyekre fókuszálnak. Brüsszel és London ugyan valószínűleg újra közelebb kerül ezzel egy kicsit egymáshoz, de amíg Starmerék nem hajlandóak feladni a közös piaccal és a vámunióval kapcsolatos „vörös vonalaikat”, túl radikális közeledésre nem lehet számítani.
Sorozatos kudarcai miatt kérdéses, hogy Starmer pozíciója meddig tartható. Utóda legnagyobb eséllyel – és ha a párt tényleg balközépről választ (hiszen a párton belül most már innen éri a legtöbb kritika a miniszterelnököt) – a manchesteri polgármester, Andy Burnham lehet. Azonban ő jelenleg nem képviselő, így egy jelenlegi munkáspárti képviselő Manchester külvárosában gyorsan le is mondott, hogy Burnham el tudjon indulni ott egy időközi választáson. Noha
Burnham nagyon népszerű a városában, nem lefutott a meccs: abban a kerületben nagyon erős a Reform (az önkormányzati választáson például minden ottani választókörben ők nyertek), és Farage-ék mindent bele fognak adni azért, hogy megnyerjék a körzetet, már csak azért is, mert egy Burnham vezette Munkáspárt lényegesen nagyobb kihívás lesz számukra, mint Starmeré.
Ha viszont a polgármester nyerni tud, az jelzés is a pártjának, hogy ő pontosan tudja, hogyan kell felvenni a kesztyűt a Reform ellen.
A manchesteri városvezető a közszolgáltatások állami kézbevételének szószólója, több hatalmat adna a helyi önkormányzatoknak (emiatt egy skót és walesi nacionalizmus ellen sem rossz választás a pártnak), illetve az arányos választási rendszer támogatója. A Munkáspárt élére korábban épp ezek miatt merült fel a neve: mert a nagyvárosi, értelmiségi fiatalokhoz és az idős melósok felé is vannak szabad vegyértékei. Ha Burnhamnek nem sikerül megnyernie a választókerületét, balközépről Angela Rayner indulhat, aki a miniszterelnök-helyettesi pozíciójáról még tavaly nyáron le kellett mondjon egy adóügye miatt, így jelölése kockázatos. A Munkáspártot már egyszer 2010-2015 között vezető Ed Miliband is szóba jöhet itt vészforgatókönyvként.
A balközép jelötjének fő ellenfele Wes Streeting, a múlt héten lemondott egészségügyi miniszter lesz, aki a párt blairista szárnyához tartozik. A munkáspárti jobboldalról pedig a bevándorlásellenes belügyminiszter, Shabana Mahmood is indulhat. Streeting az első, aki hivatalosan bejelentkezett az elnökségért, mégpedig egy ügyes politikai csellel. Azt mondta: az Egyesült Királyságnak újra csatlakoznia kell az Európai Unióhoz, lépéskényszerbe hozva ezzel Burnhamet. Ha a manchesteri polgármester erre úgy reagál, hogy ő nem ennyire ambiciózus EU-ügyben, azzal Streetinghez tolhat pár igencsak EU-pártibb balközép párttagot, akinek eddig eszébe se jutott volna nem Burnhamre szavazni. Ha pedig Burnham azt mondja, egyetért ezzel, akkor nehezebb dolga lesz a manchesteri időközi választáson bejutni a parlamentbe, hiszen az a választókerület, ahol indul, igencsak brexitpárti volt.
A britek tehát továbbra sem találnak megoldást a már lassan több mint egy évtizede tartó politikai válságukra, miközben az eddigi munkáspárti-tory kétpártrendszer felbomlóban van. A frontvonalak a legkésőbb 2029-re kiírandó választásra azonban már egyre inkább látszanak körvonalazódni: úgy tűnik, a Reform és egy karakteresen baloldali (szocdem vagy radikális) ajánlat fog majd versenyezni egymással.
Ha még részletesebben érdekel a brit politika, kövesd az Alsóház podcast adásait!
Köszönjük a figyelmet. A tervek szerint (amiket persze felülírhatja még bármi, pl. a Valóság) a hét második felében is marad valamiféle brit tematika, jelentős csavarral és közép-európai kitekintéssel, gyakorlatilag teljesen politikamentesen. See you soon!
 | A guest post by
|
Zöld Párt - amihez képest a Reform egy korszeru haladó párt... angliának annyi, és ha ez lesz a tendencia németországban, franciaországban, stb. akkor európának is. Majd az utolsó kapcsolja le a villanyt.
Minden birodalom eljut a hanyatlás és gyengeség korszakába, az EU is. A mostani huszonéveseket sajnálom.