Így lobban épp lángra az interneten és a kisvárosokban a brit jobboldal forradalma

Nem sokkal az új munkáspárti kormány megválasztása után tavaly nyáron jobboldali zavargások törtek ki az Egyesült Királyságban: egy terrorista cselekmény következtében indultak tömeges megmozdulások, egy részük mecsetek ablakainak betörésébe és egy menedékkérőket elszállásoló hotel megtámadásába torkollott. A helyzetet a még a kormányfői székben éppencsak elhelyezkedő Keir Starmer viszonylag gyorsan és kompetensen lerendezte. Bár a brit közélet jobbratolódása ahogy akkor írtam, már a 2024-es választásokkor is érzékelhető volt, de még kevesen sejtették, hogy a 2024-es zavargás egy olyan közhangulat-változás előjele volt, amely nagy eséllyel teljesen meghatározhatja ezt a ciklust a brit politikában.

Nagy-Britannia is jobbratolódik, csak épp a választási rendszerük kitakarja ezt

Starmer kormánya az azóta eltelt egy évben hibát hibára halmozott, teljesen jelentéktelennek mutatkozott a brit publikum szemében, nem volt képes értelmezhető változásokat bevezetni és a bejelentett megszorító intézkedései nemhogy borzalmas optikájúak voltak, de sokáig az se derült ki, tulajdonképpen miért kell meghozni őket.

Az elégedetlenség és a brit állam már majdnem mindenre kiterjedő diszfunkcionalitása – rosszul működik az ápolási rendszer, nincs rendes mobilinternet az országban, a vasút drága, a kisvárosi buszközlekedés pocsék, az élelmiszerinfláció nagyrészt a brexitnek köszönhetően magas, a lakbérek az egekben, a saját lakás megfizethetetlen, a nagyvárosokon kívül sehol sincs stabil karriert ígérő munkalehetőség – és Nigel Farage politikai karizmája azt eredményezte, hogy a Reform párt mára már stabilan vezeti a közvélemény-kutatásokat.

Farage-ék 30% körül állnak, a kormányzó Munkáspárt 20% körül. A Konzervatívok – egész Európa és a világ egyik legrégebbi politikai pártja – gyakorlatilag teljesen eltűntek a közéleti mezőnyből, 16% körül állnak, de se az elnökük, Kemi Badenoch, sem más politikusuk nem tud a hírekbe bekerülni. A Munkáspárt népszerűtlensége miatt jelenleg könnyen lehet, hogy a Reform egy mostani választáson akár abszolút többséget is szerezne anélkül, hogy a jómódú körzetekben népszerű lenne, amit jobboldali párt a brit politikában még gyakorlatilag soha nem vitt véghez.

Farage ajánlata hasonló a brexitkampányéhoz: a problémák gyökerei eszerint a bevándorlásban keresendőek. Azaz azért nincs semmire se pénz, mert ami van, azt az állam a menekültek elszállásolására és jólétére költi. Ha megválasztják a pártját, tömeges deportációs kampányokat fognak folytatni, napi öt deportálós repülőjárattal, a menedékkérők elenyésző, gyarmatmaradvány szigeteken való elszállásolásával és az afganisztáni kormánnyal (tehát a talibánnal) kötött repatriációs dealekkel.

Eközben a jobboldal máshol, alulról szerveződően is mozgolódik.

A nyár politikai eseményei júniusban az északír kisvárosban, Ballymenában robbantak be: zavargások törtek ki, feltüzelt tüntetők helyi kelet-európai lakosok házát és autóit vették célba azután, hogy két tinédzsert megvádoltak egy szexuális zaklatási ügyben. A brit törvények tiltják, hogy még ítélet előtt megjelenjenek a médiában a fiatalkorú vádlottak személyes adatai, de a sajtó minden, az esetről szóló cikkben megemlíti, hogy a tárgyaláson a gyanúsítottak román nyelvű tolmácsot használtak. A zavargások időszakában többen brit zászlókat tettek ki az ablakukba, vagy kiírták, hogy „csak helyiek laknak itt”, hogy magukat a randalírozóktól védjék vagy éppen jelezzék a szimpátiájukat a tüntetéssel. A zavargások okozta hangulat a térségben még mindig robbanásközeli, a molinók még pár héttel ezelőtt is kint voltak.

Csak helyiek: bevándorlásellenes graffiti Belfastban. Fotó: Bede Ábel, 2025

Júliusban a bevándorlásellenes tüntetések elkezdtek átterjedni Észak-Írországból Angliába is. Ezeket elsősorban kisvárosokban tartották, olyan településeken, ahol a kormány komplett szállodákat bérelt ki menedékkérők elszállásolására. A kormánynak ugyan vannak eleve erre a célra szánt szállásai, azonban a covid óta olyan adminisztratív és világpolitikai problémák merültek fel, a munkaerő kapacitásának hiányáról, illetve a brexit miatt keletkezett hatalmas torlódásról nem beszélve, hogy még az előző tory kormány bevezette, hogy átmenetileg szállodákban szállásolnak el esetenként olyan embereket, akik a menedékkérelmük elbírálására várnak. Bizony,

a brexit miatt: még EU-tagként a briteknek volt hozzáférésük más EU-s országok adatbázisaihoz, ezért ha egy másik EU-s országban elutasították valakinek a menedékkérelmét, gyorsan ki tudták őket toloncolni – a brexit óta viszont a menekültek tudják, hogy ez már nincs így, emiatt érdemes megpróbálni egy EU-s ország után a briteknél is beadni a kérelmet, hátha sikerül: emiatt most sokkal többen mennek hajóval az Egyesült Királyságba, mint korábban.

Ez feszültségeket teremt helyi közösségekben, ahol a közhangulat már amúgy is a padló alatt van. Eppingben, London északi ingaövezetében volt, hogy egy helyi menedékkérő hotellakót szexuális zaklatással vádoltak, ami tüntetésekbe torkollott. A helyi önkormányzat ezután jogi úton meg is támadta a helyi hotelt, mondván az nem kért engedélyt arra, hogy ne hotelként, hanem menekültszállóként működjön tovább (első fokon az önkormányzatnak adott igazat a bíróság, másodfokon nem, mondván hotelként működik, csak úgy, hogy az állam az egyedüli ügyfél). Az elsőfok sikere miatt tucatjával indítottak városok pert ilyen hotelekkel szemben még olyan önkormányzatok is, ahol munkáspárti többség van.

Zászlókat a magasba

Augusztusban aztán szélsőjobboldali szervezetek elindítottak egy, a modern „újjobboldalra” jellemző, kifejezetten ügyes és ravasz kampányt. Arra buzdították a brit lakosságot, hogy tegyék ki a brit és angol zászlókat az ablakaikra, helyi lámpaoszlopokra és fessék át a körforgalmak fehér középpontját fehér-pirosra, az angol zászló színeire a nemzeti identitás megerősítése érdekében.

Nemzeti színekben tündöklő körforgalom a londoni ingázóövezetben található Borehamwoodban. Fotó: Matt Brown, 2025 / Wikimedia Commons, CC BY 4.0

Az Egyesült Királyságban Észak-Írországot leszámítva nincs túl nagy hagyománya a zászlólengetésnek még a középületeken sem, tehát ez valóban újszerűen hathat és igen látványos. A brit szélsőjobboldali online jelenlétet kutató Hope Not Hate intézet szerint az Operation Raise The Colours (vagyis Fel a Zászlót Hadművelet) néven futó csoport két fő szervezője, a brit szélsőjobboldal fenegyereke, a börtönviselt, focihuligán, iszlámellenes aktivista, Tommy Robinson és az egyszer már rasszista indítékú gyilkosságért elítélt Andy Saxon, aki jelenleg a neofasiszta Britain First testőrségéért felel.

A csapda a magyar politikából jól ismert: a szélsőjobboldal megpróbálja a nemzeti jelképeket kisajátítani saját maga számára. Ha kritizálják a zászlófelvonást, könnyen lehülyézhetik a kritikusokat és mondhatják, hogy már a nemzeti zászlót sem lehet felhúzni anélkül, hogy rasszistának neveznének embereket. Ha meg nem kritizálják, akkor engedve van, hogy a szélsőjobboldali szervezet hetekig tematizálja a közéletet, ráadásul úgy, hogy a nemzeti jelképek miatt olyanokat is a vonzáskörzetébe húz, akik amúgy nem szélsőjobboldaliak. A Robinson-Saxon-duó mellett helyi, kisvárosi szélsőjobboldali figurák is aktívan szervezkedtek, valamint a Britain First is rengeteg zászlót vásárolt a kampány számára. Emellett számos huligán WhatsApp-csoportokban is mozgósított a kampány mellett.

Starmerék és a brit politikai elit becsületére legyen mondva, hogy a lehető legkevésbé rossz megoldást választották: a miniszterelnök azt nyilatkozta, támogatja, hogy sok helyen ki legyen téve a nemzeti zászló, neki is van egy az irodájában. Ennek ellenére állításuk szerint biztonsági és közlekedési okokból pár önkormányzat volt, hogy leszedett pár zászlót, de igazából ez mindegy is, mert a mozgalom már azelőtt olyan látványos és elterjedt lett, hogy ez az ingyen mártírpublicitás igazából se nem osztott, se nem szorzott semmit. (A tory pártelnök, Kemi Badenoch egy kétségbeesett relevánsnak maradási kísérlet jegyében azért jól leszidta ezeket az önkormányzatokat.)

Augusztus végére a brit kisvárosok tehát tele lettek nemzeti zászlókkal egy olyan sikeres szélsőjobboldali mobilizációs kísérletnek hála, amire a modern brit politikatörténetben talán nem is volt még példa.

A projekt a kampány fő emberei által szervezett, múlthétvégi londoni „Unite the Kingdom” (vagyis Egyesítsük a Királyságot!) elnevezésű „szólásszabadság-párti” gigatüntetésben kulminálódott, amin 110-150 ezer ember vett részt. A tüntetésen felsorakozott a brit jobboldali kultúrharc ikonjainak apraja-nagyja, de ott volt például a francia Éric Zemmour, valamint Petr Bystron német AfD-s EP képviselő is.

Noha semmilyen tiltás nem volt és a kontextus is más, valamint a létszám mind ténylegesen, mind lakosságarányosan kisebb, lélektanilag a tüntetés a brit szélsőjobboldali közösségre olyan hatással hathat, mint az idei Budapest Pride a magyar progresszívekre. Ez volt a brit történelem valaha volt legnagyobb szélsőjobboldali tüntetése, egy olyan mértékű erődemonstráció, ami könnyen felerősítheti és tovább mozdíthatja az épp kibontakozóban lévő mozgalmat, pláne, hogy az ötezer ellentüntető nevetségessé vált a létszámuk miatt.

Az 1970-es években ugyan voltak jelentős összecsapások és feszültségek Londonban és más nagyvárosokban szélsőjobbosok és helyi bevándorlók között, ám azok sosem értek el akkora mainstream publicitást, mint a mostani zászlós kampány. Érdekesség, hogy míg anno a szélsőjobb jelenléte elsősorban a fővárosra és nagyobb városokra korlátozódott, most inkább kis- és középvárosokban láthatóak a zászlók.

Angol zászlók lobognak az észak-angliai Leeds melletti Pontefractban augusztus végén. Fotó: Mtaylor848 / Wikimedia Commons, CC BY-SA 4.0

A kisvárosok szerepe mellett muszáj megemlíteni a közösségi médiáét is. A zászlós mobilizációs kampány, ahogy a bevándorlásellenes tüntetések is, elsősorban az X-en, WhatsApp-csoportokban és a Signalon terjedtek. Ebben elengedhetetlen szerepe volt Elon Musknak, azon túl is, hogy bejelentkezett a tüntetésen. Robinson X/Twitter-fiókja évekig tiltva volt, amit Musk maga oldott fel, nagyobb elérést biztosítva számára. Több posztjára reagált is, ezzel még több nyilvánosságot produkálva neki. Érdemes felidézni, hogy Musk Farage-al való szakítása épp Robinson magához ölelése miatt történt, amit Farage nem tudott politikai okokból elfogadni. Emellett rendőrségi jelentésekből az is kiderül, hogy a hatóságok szerint az X sokkal lassabban szedi le a bizonyíthatóan dezinformációnak számító anyagokat, mint korábban.

A Muskék által újrakalibrált X-algoritmus is hozzájárul a szélsőséges tartalmak terjedéséhez, mivel az már elsősorban az interakciók számát nézi, nem azt, hogy egyes felhasználók tartalomfogyasztási szokásaihoz passzol-e vagy sem. Tehát ha valaki elszörnyedve kommentel egy szélsőjobbos, provokatív, érzelmeket szándékosan korbácsoló posztra vagy akár csak sokáig nézi azt, hozzá fog járulni, hogy az politikai nézettől vagy a politikai érdeklődési foktól függetlenül minél több emberhez eljusson.

A brit jobboldal idei dinamikája nagyban hasonlítható a brexitkampányéhoz. Míg akkor a hivatalos brexitkampányt Boris Johnsonék és a Konzervatív Párt jobboldala vitte szalonképes üzenetekkel a fő pártpolitikai térben, addig az utcán zajlott párhuzamosan Farage gonzóbb, utcaibb, elemibb érzelmeket provokáló, bevándorlók ellen erősebben uszító kampánya. Sokat mond a brit politika jobbratolódásáról, hogy mára Farage lett a mainstream pártpolitikai aktora a jobboldalnak, míg az utcai politizálást már olyan emberek szállítják, akik vállaltan neofasiszta pártokkal állnak kapcsolatban. Ráadásul noha Musk szakított Farage-dzsal és nála radikálisabb pártokat támogat, ami pénzügyileg nem jó a Reformnak, de valamilyen szinten ez a dinamika erősítheti úgy a Reformot, ahogy sokáig a Jobbik/Mi Hazánk és az úgynevezett „centrális erőtér” erősítette a Fideszt Magyarországon.

A Farage-féle jobboldal tényleges és jelentős megerősödése ellenére az még mindig nem látszik, hogy a hatalomra kerülésük hogyan oldaná meg Nagy-Britannia tényleges és létező strukturális problémáit, amin a toryk után egyelőre a Labournek sem sikerült fogást találnia. Hiszen attól még, hogy napi öt deportáló repülőjárat lesz, a drasztikus megélhetési gondok, az infrastrukturális hanyatlás és a kisvárosok jövőképnélkülisége nem fog megoldódni.

A bevándorlásellenes hangulat hasonlítható a 2015-es magyar helyzethez, de bizonyos szempontból még veszélyesebb is, mert az Egyesült Királyságban lényegesen több bevándorló él, mint akkor Magyarországon, így a hangulat fokozásának több áldozata is lehet. Sokat mond, hogy nemrég egy Sky News-videóban egy riportalanyt interjúzás közben a bőrszíne miatt kezdtek verbálisan abuzálni helyi lakosok.

Természetesen az ország sosem volt rasszizmusmentes, de az ilyen nyílt konfrontáció jóval kevésbé volt jellemző, mint más európai országokra. Musk és Robinson sokszor szeret olyanokat mondani, hogy Nagy-Britanniában nemsokára „polgárháború” tör majd ki, és Farage is jósolgat „tömeges zavargásokat” – ezek nyilván költői túlzások és igencsak valószínűtlenek, de jól mutatja, mennyire magasra akarja fűteni a mostani brit jobboldal a közhangulatot.

A brit baloldal jelen állapotában nem áll készen erre a kihívásra

Már csak azért sem, mert ilyen erős szélsőjobboldallal talán nem is kellett még szembenéznie a története során. A munkáspárti kormányt látszólag semmi sem hajtja, a kabinet kommunikációra képtelen és hibát hibára halmoz.

Így sodródnak a britek az EU és az USA között

Starmernek nemrég meg kellett válnia helyettesétől, Angela Raynertől, miután az egy adózási ügybe keveredett (annyi adót fizetett a lakásai után, mintha csak egy lakása lenne, mert a másik, családi háza egy alap nevén van, azonban az attól még a brit jogrendszerben az övének számít). Ennek hatására Starmernek volt lehetősége arra, hogy megkeverje a lapokat a kormányban és friss arcokat hozzon be a politikába – ezt azonban csak arra használta fel, hogy az eddigi minisztereit átrakta más posztokba. Így lett a volt igazságügyi miniszter Shabana Mahmoodból belügyminiszter, akivel így a konzervatív Priti Patel és Suella Braverman után már a Munkáspártnak is megvan a saját, szigorú, bevándorló hátterű bevándorlásellenes belügyminisztere.

Rayner kiesésével a párt alelnöki pozíciója is megüresedett. A Munkáspárt baloldala és balközepe abban reménykedik, azt megkaparintva tudják majd befolyásolni Starmer sodródó kormányát. De a miniszterelnök annyira rosszul teljesít, hogy sajtóértesülések szerint a párton belül jövő májusig adtak neki magának is ultimátumot. Andy Burnham, a balközéphez tartozó manchesteri polgármester, aki a városában annyira népszerű, hogy ott a választási eredményeknek köszönhetően gyakorlatilag munkáspárti egypártrendszert alakított ki, már állítólag tapogatja az esélyeit.

A Liberális Demokraták stabilak, megcsinálják a házifeladatukat, de ebben a választási rendszerben a jómódú körzeteik megtartásánál és még pár hasonló kerület behúzásánál többet nem nagyon tudnak csinálni, a ház pedig nem ilyen helyeken ég.

Jeremy Corbyn, a Munkáspártból kirakott Zarah Sultana és a Gáza-ügyben megválasztott függetlenek egyelőre Your Party néven futó új pártját noha nagy érdeklődés övezi, kérdéses, mennyire tudja majd összetartani szavazótáborát a hiperprogesszív nagyvárosi fiatalok és a konzervatívabb, szegényebb, muszlim szavazók között. A Your Party ugyanazzal a problémával szembesül majd, mint a Labour, csak progresszív fiatalok és szegény, fehér, konzervatív emberek helyett

progresszív fiatalok és szegény, nem fehér, konzervatív emberek között kell majd balanszíroznia. Az izraeli-palesztin kérdés lehet, hogy összeköti ezt a koalíciót, de az ki tudja, mennyire lesz releváns négy év múlva.

A brit újbalos értelmiséghez tartozó Ash Sarkar nemrég megjelentetett egy könyvet, amiben szembefordul a kultúrharcos kérdések tematizálásával – amiben deklaráltan ő maga is részt vett –, és a marxista hagyományhoz visszanyúlva az emberek anyagi problémáival akarja, hogy a pártok foglalkozzanak. Kérdés, hogy a választók fiatal hiperprogresszív része mennyire vevő a szocializmusra a kulturális tér felszabadításával foglalkozó eszmék nélkül.

Jeremy Corbyn egy palesztinpárti tüntetésen beszél júniusban. Fotó: JC / Fb

Corbynéknak azért is lesz nehezebb dolga, mert a Zöld Párt elnökválasztását az a Zack Polanski nyerte, aki a pártot radikálisan baloldali, ökopopulista irányba akarja eltolni. A Zöldek ezzel kockáztatnak, hiszen az eddigi bizonyíthatóan bevált lassú építkezésüket, ami a hiperprogresszív városiakat és vidéki természetvédőket célozta meg, most leváltották egy olyan taktikára, ami csak az előbbiekre koncentrál. Ugyanakkor az is igaz, hogy ott valószínűleg lényegesen több tartalékuk van, pláne a Munkáspárt jobbratolódása és bénázása miatt. Polanskiékra is igaz a kérdés, hogy vajon kioltják-e egymást Corbynékkal, együttműködnek-e, vagy felülkerekedik-e egyik a másikon.

A következő választást 2029-ig kell megtartani, így a meccs még csak a huszadik percben tart. A jobboldal 2-0-ra vezet, a baloldal meg még mindig az öltözőben van.

Ha ennél is mélyebben érdekel a téma, kövesd az Alsóház podcastet!