Gemišt-vita színvallásról, szektásodásról, pluralizmusról, azaz 2026-ról

És még a friss cseh, romániai, szerbiai, boszniai fejlemények

Orbán Viktor és Magyar Péter idén Kötcsén. Fotók: OV, MP / Facebook

A szürkezóna megszűnt, most már mindenkinek színt kell vallania: ezt a címet adtuk a múlt heti Ruff Bálint-interjúnknak, amiben az eleve a fideszes kétharmadok okozta nihilből való politikai-választástechnikai ébredésre létrehozott Vétó című partizános műsor szerkesztője arról beszélt, hogy 2026 tétje az, hogy Orbán vagy nem Orbán, semmi más. Már a cím is erős, nemhogy a tartalom, lett is belőle vita házon belül, majd úgy döntöttünk, hogy miután ez érdekes lehet nektek is, összehoztunk egy szépen olvasható vitát mindenki okulására. Szektásodás, Belarusz, Carl Schmitt, felelősségszétkenés, dogmatikus gondolkodás, pluralizmus: csak pár szlogen belőle.

Itt van tehát a friss Gemišt-vita: régi barátunk, Fekete Balázs jogász és Vágó Gábor közgazdász-politológus, korábbi LMP-s képviselő az egyik sarokban, Techet Péter történész-jogfilozófus és Bakó Bea EU- és alkotmányjogász a másikban. Jó olvasást!

Bakó Bea:

Hatalmas hullámokat vetett még a Gemišt belső köreiben is a politikai évadnyitó Ruff Bálint-interjúnk, pedig szerintem jórészt teljesen nyilvánvaló dolgokat mondott, például ezt: „Bármennyire utálom a leegyszerűsítést, de 2026-ban tényleg az a kérdés, hogy szeretnénk-e, hogy folytatódjon az Orbán-rendszer vagy sem. Aki szeretné, tudja, mit kell tennie, aki nem, az is.” Szóval, akik kiakadtatok, min akadtatok ki?

Vágó Gábor:

Számomra az a Ruff-érvelés okozott a reggeli kávénál is nagyobb intellektuális adrenalinfröccsöt, amit a DK hangoztatott jó egy évtizeden keresztül, hogy aki nem áll be az éppen aktuális megváltó mögé a sorba, az csak árt. Aki nincs velünk, az ellenünk van. Ez a mentalitás vaskosan közrejátszott az első négy kétharmadban.

Először az LMP volt a bűnbak, majd a Kutyapárt, végül mindenki, aki nem a felkent vezető mögött masírozik. Ha a Kutyapárt bejutott volna a parlamentbe öt képviselővel 2022-ben, akkor most nem lenne kétharmad. Segédhadak, koalíciós partnerek nélkül jóval nehezebb lesz legyőzni a monolit tömböt.

Mindeközben a régiós példák mind azt mutatják, hogy egy potens harmadik utas lista indulása segít a kormányváltásban. Ha Lengyelországra tekintünk, ott a Harmadik Út meglepetésszerű hajrája nélkül nem volna Tusk-kormány. Ficót és Babišt is egy szélesebb koalíció kergette el. Sőt, Babiš ismételt kormányzása annak lehet majd köszönhető októbertől, hogy a potenciális partnerei mind a küszöb felett mozognak.

Bakó Bea:

A DK-s párhuzamban van valami, nekem is volt amúgy egy kis déjà vu-m. A DK részéről számomra bicskanyitogató volt mindig az összefogásmantra, egyrészt azért, mert jelentős részben pont Gyurcsány Ferenc miatt (az ő nagyon megkésett miniszterelnöki távozása miatt) lett 2010-ben kétharmada a Fidesznek és tudták kiépíteni a NER-t – amiben ráadásul Gyurcsányék kényelmes haszonélvezők voltak, hiszen ellenzékből, de állami pénzből kitartottan játszhatták el Orbán européer ellenzékét. Annyiban Magyar Péter helyzete is hasonló, hogy

ő is a NER haszonélvezője volt másfél évvel ezelőttig mindenféle zsíros kormányközeli állásokban. Viszont van egy nagy érdeme: a DK marginalizálásával elérte, hogy visszavonuljon Gyurcsány,

aki az én szememben legalább akkora patásördög, mint Orbán. Na de ez személyes ízlésdolog. Ami viszont objektív tény, hogy a visegrádi párhuzamok erősen sántítanak, tekintve, hogy Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban is arányos a választási rendszer, ami kedvez a többpárti versengésnek, a mi vegyes, de inkább többségibe hajló választási rendszerünkkel ellentétben. De mielőtt elmerülnék a választástechnikában, mondja el Balázs is, hogy mi zavarja a Ruff-interjúban!

Fekete Balázs:

Én mindig fázom a nagy igazságoktól, mert a világ jóval bonyolultabbnak tűnik. Egy választásnak nagyon sok tétje lehet, például a kis pártoknak az, hogy vajon bejutnak-e a parlamentbe; egyes választói csoportoknak – például a családoknak és a gazdáknak –, hogy megmarad-e az eddig felépített támogatási rendszer; egyes értékrendeknek, világképeknek, hogy vajon tudnak-e befolyást gyakorolni a kormányzásra és így tovább. Furcsa volt az egyébként sokszínűségre törekvő Gemišten egy ennyire leegyszerűsítő állításra felhúzott cikket olvasni. Olyan volt, mintha egy teljesen normál médiumot olvastam volna.

Bakó Bea:

Nem akarok cinikus lenni, de nekem a fideszes gőzhenger elmúlt tizenöt évét nézve nem úgy tűnik, mintha bárki és bármi rajtuk kívül érdemben befolyást tudott volna gyakorolni a kormányzásukra. Persze, külpolitikai és gazdasági fejlemények igen, de egyes választói csoportok véleménye vagy akarata? Sajnos ezen csak röhögni tudok, pedig egyetértek veled, hogy normális demokráciákban így kellene lennie, ahogy mondod. De abban meg Ruffal értek egyet, hogy a mienk nem normális demokrácia.

Techet Péter:

Sőt, ha lenne tengerünk, akkor lehetne a halászok problémáiról is beszélni a választási kampányban. De se tengerünk, se normális demokráciánk. Ebben az esetben pedig két út van: vagy a Hadházy-féle kvázi-partizánkodás (bár azért ő se mondja, hogy csak forradalommal dönthető meg ez a rendszer), vagy a Magyar-féle megoldás: a rendszer keretein belül kikényszeríteni a rendszer leváltását, ahhoz viszont egy tábor, egy zászló kell.

Egyébként épp Ruff mondja, hogy a politika bonyolult, azaz nem lehet egyetlen tényezőre, egyetlen okra visszavezetni a történéseket, ahogy a kimeneteleket sem. De jelenleg nem az a kérdés, hogy milyen támogatási rendszerben tudják a gazdák parlagon hagyni a földjeiket vagy az adózni nem kedvelő nők szülni a gyerekeiket, hanem hogy a jelenlegi rendszer, amely saját meghatározása szerint is illiberális (tehát nem plurális) demokrácia, miként alakítható vissza – egyelőre a rendszer adta kereteken és eljárásokon belül – liberálissá, és miért éppen Magyarnak lett erre esélye.

Minden más kérdés mellékes, ami nem jelenti azt, hogy ez az egyetlen kérdés valóban egyszerű lenne és egyetlen igazságot tartalmazna. Ruffnak igaza van abban, hogy 2014 óta gyakorlatilag (2022 kivételével) van Orbán-ellenes többség, és ez most Magyar mögött összeállhat. Erről beszélt, elvégre ez a választás tétje.

A kispártoknak pedig el kell gondolkozniuk, hogy mit akarnak ők egy illiberális demokrácia parlamentjében még négy évig – azaz nem lenne-e nekik is jobb, hogy először legyen liberális demokrácia. Elvégre a Balázs által említett témákról csak plurális, azaz liberális demokráciában lehet vitákat folytatni.

Éppen a liberális, azaz plurális demokrácia az – amint Hans Kelsen mondja –, ahol nincs egyetlen igazság, sőt, nem is az igazságot, hanem a kompromisszumokat keressük benne. A jelenlegi rendszer azonban – még egyszer: saját definíciója szerint is – illiberális, azaz nem plurális, azaz éppen itt szól a fideszes politika arról, hogy egyetlen (ráadásul mára végtelenül egyszerű) „igazság” létezik és ezt végig kell verni konfliktusok árán azokkal szemben, akik a belső és külső ellenségek. Amíg ebből a logikából nincs kilépés, se szakmai vitáknak, se kispártoknak semmi értelmük. Magyarral esetleg ki lehet lépni ebből a logikából.

Ma egy olyan rendszer van, amely a demokráciát harcnak, fekete-fehér szembenállásnak, az ellenség legyőzésének tartja. Ebből nem lehet úgy kilépni, hogy az ellenzék meg liberális demokráciásdit játszik, mert nem az ellenzék szabja jelenleg a kereteket és eljárásokat. Magyar elfogadja a jelenlegi kereteket (azaz nem forradalmat hirdet), és azt mondja: a demokrácia illiberális logikáját alkalmazva most mi vs. ők harc van, az egyetlen kérdés, hogy Orbán legyőzhető-e – és ha majd legyőzetik, vissza lehet térni a liberális demokráciához, ahol már a fideszesekkel meg a Fidesz romjain újraépülő nacionalista jobboldallal is lehet és kell kompromisszumokat kötni.

Elméleti szinten tehát: Carl Schmitt világában élünk (barát vs. ellenség, politika mint harc, demokrácia mint egyetlen akarat stb.), Magyar ezt a jelenlegi rendszerben kihasználja (az ellenség Orbán, a politika az ellene való harc, a demokrácia pedig az Orbán-ellenes akaratok összeállása) – de azért, hogy aztán Hans Kelsen értelmében legyen demokrácia a végén (mindenki barát, politika mint kompromisszum, demokrácia mint pluralizmus). Dialektikusan nézve: az orbáni világ a jelenlegi tézis, amihez viszonyulni kell, ezt azonban dialektikusan az orbáni logikát használó, de vele szembefordított antitézissel lehet meghaladni és a liberális demokrácia szintézisébe átfordítani.

A dialektikus gondolkodás sajnos nem erőssége a magyar értelmiségnek és ellenzéknek, túlságosan kantiánusok, nem hegeliánusok. Mind elméleti, mind gyakorlati szinten éppen ezért az egyetlen releváns kérdés az, hogy ez a Magyar-féle dialektikus kilépés az illiberalizmusból sikerülhet-e vagy sem. Ruff erről beszélt. Szerinte a jelenlegi keretek között kell játszani (különben marad a forradalom vagy az elköltözés), és a jelenlegi keretekben viszont minden szakmai vita és ellenzéki többpártiság a tézist, nem az antitézist jelentené.

Fekete Balázs:

Tőlem meglehetősen idegen ez a fajta elméleti megközelítés, mert úgy érzem, hogy kategorikussága miatt nem tudja megragadni a valóságot, ami a politika állandó terepe. De ez azt is jól mutatja, hogy miért képtelen ez a vonal megszólítani a magyar társadalom nagy részét. Szerintem itt válik leginkább érzékelhetővé az, hogy az ellenzék mennyire képtelen elszakadni olyan gondolati sémáktól, amelyek már több évtizede folyamatosan kudarcra kényszerítik.

Magyar ezt a problémát intuitíven szerintem jól érzékeli, és ezért is tartja magát távol különféle szimbolikus ügyektől és használ nemzeti retorikát. De mégis, akik magyarázzák és narratívát építenek, azok visszatérnek ezekhez. Ruffnál is ugyanezt érzem – ami meglepett, mert számos érdekes elemzést olvastam már tőle –, hogy a narratíva átvette a valóságérzékelés felett az irányítást, és valójában az utóbbi időszak egyik legkárosabb politikai termékének, az O1G-nek a szószólójává vált.

Az O1G azért nagyon káros, mert teljesen megszünteti az egyéni felelősséget – te mit tettél azért, hogy a világ jobb legyen körülötted? – és mindent egy mitikus szörnyre hárít, akit csak egy eszkatologikus aktussal – összefogás – lehet és kell eltávolítani, és utána majd minden jó lesz. Amíg ez a végkimenetel nem történik meg, addig meg lezár minden vitát, mindent a hit kérdéseinek rendel alá.

Ezért nem hiszem, hogy mindez egy plurális demokrácia felé vezetne, hiszen már a születése vagy genezise – miszerint most nem kellenek a viták, színt kell vallani – is szemben áll ezzel.

Techet Péter: