Idősebbek, mint Szlovákia, sokra mennek vele

Dobro jutro, írhatnám, mivel hangsúlyosan szó lesz ma Boszniáról, és hát miért is ne írnám azok után, hogy egy lelkes Gemišt-olvasó nemrég megfogadta a boszniai szerbek központjáról, Banja Lukáról szóló utazási tippjeimet, elutazott oda, és egy héten keresztül kipróbált mindent, és gyalog felsétált még a várostól 20 kilométerre lévő szőlőhegyre is?! Ennél jobb visszajelzés nincs, és jelzem, hogy vázlatban hasonló cikkek vannak Torinóról és Bautzenről is, ezek csak az alkalmat várják, hogy publikálódjanak, és ha van rá igény, Prágáról is szívesen írok valamikor egyet.

Ma tehát a bosznia-hercegovinai állami ünnep a fő téma, az ugyanis gyönyörűen világít rá az összes megosztottságra és vitára, amivel valamit kezdeni kellene, de még senki sem találta ki, hogy mit és hogyan lehetne úgy, hogy maga az ország is megmaradjon. Vágó Gábor a német Zöldek belső vitáiról írt, és jön a szokásos regionális kitekintés is a lengyel időhúzásos szappanoperával, a rendszerváltás óta tartott legnagyobb csehországi sztrájkkal, a horvátországi főváros vs. kormány harccal, a múlt árnyainak szerbiai választási kampányban történő felbukkanásával, a bukaresti politikai elit vakcinaügyi önleszámolásával és a nyári szlovéniai árvizek hatásaival.

---

Idősebbek, mint Szlovákia, sokra mennek vele

Bosznia-Hercegovina szombaton ünnepelte legfontosabb állami ünnepét, az államiság napját. 80 évvel ezelőtt, 1943. november 25-én fogadták ugyanis el a boszniai partizánok azt a nyilatkozatot, amely szerint Bosznia-Hercegovina ugyanolyan jogú jugoszláv tagköztársaság kell legyen, mint Szerbia vagy Horvátország, az évszázadok óta együtt élő, közös kultúrával és nyelvvel rendelkező három népe pedig teljes egyenlőségben kell éljen egymás mellett. Titóék így akarták elérni, hogy se a nagyhorvát, se a nagyszerb sovinizmus ne tudjon dominálni. Sem nagyban, a leendő szocialista Jugoszláviában, sem kicsiben, Bosznia-Hercegovinában.

Željko Komšić, az ország egyik, horvát kvótán megválasztott társelnöke a három közül, ünnepi beszédében rávilágított, miért olyan fontos nekik ez a nap: az elmúlt száz évben négy államalakulat létezett a mai Bosznia területén, ebből kettő (a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, illetve az usztasa horvát állam) nem vett tudomást Bosznia-Hercegovina létezéséről, hanem szerb, illetve horvát önkényt vezetett be. Denis Bećirović, egy másik, bosnyák kvótán megválasztott társelnök azt érezte fontosnak, hogy megmutassa, lehet bosnyák nacionalista történelemórát is tartani: „Európában ma 49 ország van. Amikor a középkori bosnyák állam 1377-ben királyság lett, Európában csak 15 királyság volt, mi lettünk a tizenhatodikak. Mi már akkor az elitklubban voltunk, amikor a legtöbb mai európai ország még nem is létezett!” (A szerbek szerint ez történelemhamisítás: a banja lukai Republika Srpska-múzeumban amellett érvelnek, hogy a középkori állam a szerbek boszniai királysága volt: a most épp kölcsönös szoborállításokkal átszőtt balhéról itt egy jó összefoglaló.)

Hogy november 25. mennyire nem nemzeti ünnep, és hogy végül mennyire nem tudott ma sem nemzetté összeforrni a rengeteg monarchiabeli, majd Tito alatti igyekezet ellenére sem boszniai szerb, horvát és bosnyák, mutatja, hogy a hercegovinai horvátok központjában, Mostarban idén még csak ünnepség sem volt. Míg a bosnyákok dominálta Szarajevó, Tuzla, Zenica sportcsarnokai és kultúrházai tele voltak a megemlékezéseken, a belvárosaikra pedig szabályosan rá lett öntve a kilencvenes években eredetileg csak átmeneti szükségmegoldásnak szánt kék-sárga bosznia-hercegovinai állami zászló, Mostarban, a bosnyák-horvát többségű Föderáció negyedik legnagyobb városában még 2023-ban is a boszniai háború alatti bosnyák-horvát (muszlim-katolikus) frontvonal mentén alakult a dekoráció.

Hiába mondta ki a daytoni béke, hogy mindenkinek joga van visszatérni oda és háborítatlanul élni ott, ahonnan elmenekült, számos horvát és bosnyák cserélt azóta egymással telket, lakást, házat, hogy „a sajátjai oldalán” élhessen inkább.

Ezért van az, hogy a város nyugati felén, azaz a Španjolski trgtől, de gyakorlatilag a Neretva folyótól nyugatra lévő újabb építésű városrészekben a horvát Hercegovinában megszokott Herceg-Bosna-zászlót (ez volt az itteni horvátok szakadár állama 1991-96 között, ami aztán ahelyett, hogy önálló entitásként élt volna tovább a daytoni békével létrehozott Bosznia-Hercegovinában, mint a Republika Srpska, beleolvadt a Föderációba) lehet csak látni, a folyótól keletre, az óvárosban már az állam kék-sárga zászlaja dominál. De azt mondják, a víz- és áramszolgáltató is más. Mobilszolgáltatók terén is igyekeznek kijelölni, melyik horvát, melyik bosnyák. Igaz, a polgármester közös: a horvát nacionalista HDZ-hez tartozó politikus ünnepség helyett inkább a béke és a tolerancia fontosságáról adott ki nyilatkozatot idén.

Lefordítva: addig jó, amíg nem lőjük egymást megint.