Ilyen lesz a jövő Európai Uniója

Az EU-nak föderációvá kell válnia, ha labdába akar még rúgni a világban, mert csak azokon a területeken kezelik komolyanvehető partnerként, ahol egységes a tagállamok irányvonala, mondta ki pár napja a leuveni egyetemen tartott beszédében az újabban az ehhez hasonló igazságok kimondásáért szerepeltetett Mario Draghi. Az olasz exkormányfő, volt Európai Központi Bank-elnök aztán végül nem is a föderáció, hanem a többsebességes Európa ötlete mellett állt ki jobb híján, mondván az a realitás. Mario Draghi ötlete nem nagy újdonság, a föderalisták (és a rájuk felkapaszkodó, érveikből csak az „Európa” szót értő opportunisták) régóta akarnak Európai Egyesült Államokat, Európai Föderációt, Európai Köztársaságot, hívják bárhogy.

A vita nem Draghi megszólalásával kezdődött – a valamiféle EU-t már 1464-ben pedzegetni kezdő Pogyebrád György cseh királyig talán ne menjünk vissza, de Donald Trump amerikai elnök második ciklusát eleve az a várakozás kísérte, hogy az EU előveszi végre az európai stratégiai autonómia gondolatát és a politikai egység felé tesz gyors lépéseket. Mármint nem filozófusok könyvbemutatói, hanem politikusok nyilatkozatai, majd tettei szintjén. A jobbközép Európai Néppártot vezető Manfred Weber a pártcsalád múlt heti zágrábi találkozóján kezdeményezte egy EU-elnöki cím bevezetését a tagállami vezetőket tömörítő Európai Tanács, valamint az Európai Bizottság vezetői posztjainak összevonásával – egy kis lépés a föderáció felé.

A kétsebességes Európa pedig terítéken van rég: Lars Klingbeil, az európai balközép vezető erejét adó német szociáldemokrata SPD elnöke, egyben pénzügyminiszter a francia, az olasz, a spanyol, a holland és a lengyel pénzügyminiszterekkel együtt egy közös, E6 nevű csoportot hozna létre a legnagyobb európai gazdaságokból, akik egy ún. megerősített együttműködés keretei között koordinálnák egymás között a tőkepiaci unió és az euró megerősítését, a védelmi kiadásokat és a nyersanyagbeszerzéseket – a február 12-i EU-csúcs előtt már egyeztetik is a pozíciójukat. Mi a közös ebben? Míg Angela Merkel idején Németország az elmélyülő integráció fékje volt, Friedrich Merz alatt a CDU/CSU újrafelfedezte Konrad Adenauer és Helmut Kohl agendáját, miszerint „több Európát oda, ahol szükséges”.

Az EU jövőjét illetően már az 1950-es évek óta két ellentétes felfogás uralkodik. Az egyik egy nemzetekfeletti unióra vágyik – ahol a tagállami kormányok legfeljebb egyfajta felsőházként megerősíthetik az emberek által közvetlenül választott Európai Parlamentben meghozott döntéseket, plusz legitimációt adva azoknak, de vétójoguk, érdemi beleszólásuk nincs –, a másik pedig egy kormányok közötti dealeken alapuló nemzetközi együttműködésre, ahol a tagállamok kormánya nélkül semmi sem tud megszületni, a vétójogával élve akár egy tagállam is blokkolhat döntéseket.

A mostani Európai Uniót egyik nézet sem vallhatja magáénak, az jelen állapotában valahol középen van a kettő között: az emberek választanak ugyan egy Európai Parlamentet ötévenként, annak azonban csak korlátozottan van lehetősége változtatni az EU irányvonalán. Az EU tehát egy állam és egy államszövetség hibridje – a vita pedig arról folyik bő hetven éve, hogy melyik felé, milyen tempóban haladjunk.

Négy koncepció van versenyben, eltérő esélyekkel – a mai hírlevélben ezeket és az egyes koncepciókat támogató pártokat tárgyaljuk ki, az egyes elképzelések előnyeivel, hátrányaival, a megvalósításukhoz szükséges lépésekkel. Jó olvasást, van mit.

---

A föderális Európa

Mi ez?

Régi cél, hogy Európa előbb-utóbb politikailag, akár az államberendezkedését tekintve is egyesüljön – egységes koncepció persze nincs, mindenkié kicsit más. Van, aki egy új államot ért alatta, van, aki csak egy nagyon erős Európai Bizottságot és Parlamentet – de jellemzően ők is egy új államot akarnak, csak valamiért nem merik kimondani. Az európai föderáció kiherélt, előbb-utóbb megszűnő, vagy tartományokként továbbélő nemzetállamokat és egy erősebb, transznacionális listákról, összeurópai ügyek és ideológiai kérdések mentén választott Európai Parlamentet, valamint egy annak felelős Európai Bizottságot jelentene, amely ténylegesen az EU kormányaként működne – hogy milyen hatásköröket szerveznének nekik ki, nyilván döntés kérdése.

A föderáció közös kül- és védelempolitikát jelent – hogy ne tudják tagállami vétók bénítani –, ami közös hadsereget feltételez, annak fenntartása pedig közös költségvetést, eladósodást és uniós szintű adók kivetését, közös gazdaságpolitikát és közös szociálpolitikát is jelent. Az érv emögött az, hogy a 450 millió fogyasztójával az EU már most a világ legerősebb piaca, csak épp a tagállamok között fennálló akadályok nem engedik ezt érvényesülni – márpedig az „Európa” brand a világon mindenhol a megbízhatóságot jelenti, így egy ténylegesen egyesült Európának nemcsak a gazdasági, de a politikai potenciálja is nagy.

Az inspirációt kétségkívül az USA jelenti. Az első népszerű, Richard Coudenhove-Kalergitől származó 1923-as koncepció – ami az Osztrák-Magyar Monarchia Aurel Popovici által 1906-ban javasolt reformjának kiterjesztése lett volna a kontinensre; nem csoda, hogy a gondolat fő képviselője később Habsburg Ottó volt – már több, mint százéves. Az egységes Európa himnuszának már 1929-ben az Örömódát javasló Kalerginél „Páneurópa” a gyarmati sorban tengődő Afrika nagyrészét is magában foglalta Grönland lakott partvidékeivel és az akkor holland gyarmat Indonéziával együtt. A német szociáldemokrata SPD már 1925-ben felvette az európai föderációt a párt követelései közé (és 1959-ig ott is volt), 1941-ben Altiero Spinelliék a börtönből megírták az euroföderalista egyszeregynek számító ventotenei manifesztumot, Konrad Adenauer és az európai integrációtól később brit kormányfőként ódzkodó Winston Churchill pedig 1946-ban arról álmodoztak, hogy a nem is távoli jövőben megszületik az Európai Egyesült Államok, amit a Spinelliék ötleteit továbbgondoló lelkes föderalisták egy csoportja már abban az évben Európai Uniónak nevezett el.

Az EU föderalizálódásának szükségességét a mai föderalisták (mint például a német zöldpárti Daniel Freund) az EU jogelődjét, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957-es római szerződés preambulumához kötik, abban szerepel az „ever closer union”, azaz „egyre szorosabb unió” kifejezés – ezalapján a folyamat iránya és célja világos, mondják. Ez a preambulum ugyan szépen hangzik, de jogi kötőerővel a preambulum nem bír – ezért is releváns, hogy a 2009-ben hatályba lépett lisszaboni szerződéssel viszont már normatív rendelkezésbe, a szerződés 1. cikkébe írták bele az egyre szorosabb unióra való utalást. Érdemes hangsúlyozni, hogy ezt anno minden tagállam elfogadta és ratifikálta – még a magyar parlamentben a szerződést akkor dicsérő Fidesz képviselői is –, tehát senkire se kényszerítették rá mások.

A föderális Európa megteremtésének mellékterméke lehet az is, amivel az EU-párti értelmiség régóta adós, és amit mindezidáig sehogy sem sikerült elérni: hogy megszülessen egy közös európai állampolgári identitás. Persze, az egyre gyakoribb vegyesházasságok, többes identitások miatt a realitás az, hogy ami késik, nem múlik.

Mi kell ahhoz, hogy ez legyen?