Lesz-e megint háború a Balkánon?
Jó reggelt! Három fő blokkal jelentkezünk ma, sorrendben:
Sorkatonaság, katonai parádék, széthulló Bosznia, szerb proxyk Montenegróban. Körkérdésünkben balkáni újságírók, elemzők, politikusok, szakértők válaszolnak arra, hogy pontosan mi az, amit ott látunk most, lesz-e ebből háború délen.
Moldova választott, Maia Sandu államfő nyugatos pártja abszolút többséget szerzett ismét: Ercsey Dániel borszakértő elmeséli, mi az, ami miatt ez a kicsiny ország baromi érdekes, sőt, ígéretes, a geopolitikai izgalmakat leszámítva.
Szlovákia, Lengyelország, Románia: röviden összefoglaltuk, hol mi újság. Majd az új közönségkedvenc közép-európai programajánlóval zárunk. Jó olvasást, van mit.
Körkérdés: lesz-e megint háború a Balkánon?
Szerbia elnöke a NATO égisze alatt tavasszal, szerinte eleve a szerbek ellen létrejött horvát-albán-koszovói katonai együttműködésre válaszul katonai parádét rendezett pár napja, hogy mutassa, mennyire erős most a szerb hadsereg. Az ellene több mint tíz hónapja tüntetőket színes forradalmárnak, terroristának, Horvátország és/vagy Koszovó által irányított huligánoknak állítja be, a szerb kormánypropaganda a nyugat ellen pedig a nyári zágrábi Thompson-gigakoncert felvételeivel hergel, miszerint az EU az usztasák pártfogója volna. A szerbek kiűzésének 30. évfordulóját nemrég katonai parádén ünneplő Horvátország miniszterelnöke szerint eleve polgárháborús hangulat uralkodik Szerbiában, a Nyugat-Balkán EU-n kívüli része számára pedig finoman szólva sem reális a 2030-as EU-csatlakozási céldátum, és az EU-s médiákban se nagyon van már szó a két éltanulóként kezelt, de komoly belpolitikai problémákkal küzdő Albánia, esetleg Montenegró közeli felvételéről.
Bosznia-Hercegovinában közben nemhogy az ország jogrendszerének komolyan vehetősége kérdőjeleződik meg Milorad Dodik kapcsán napról napra, de a Republika Srpska törvényhozásának vitatott döntései az ország daytoni békeszerződésben lefektetett egységének alapelveit rombolják: azaz hiába kapta meg nemrég az EU-tagjelöltséget az ország, nem igazán látszik, hogy oda igyekezne, a Republika Srpska kapcsán pedig eleve kérdéses, hogy vajon mit akarnak: nagyobb autonómiát Bosznián belül, teljes önállóságot vagy Szerbia részévé válni? A hercegovinai horvátok harmadik entitás kialakításáról, vagy a választási törvénynek a zágrábi kormánypárt, a HDZ helyi, a hercegovinai horvát politikát uraló lerakata számára kedvező, őket bebetonozó átalakításáról szóló törekvéseiről nem beszélve.
Nyugati hangok szerint a szerb világ állapota a kilencvenes évek miloševići időszakára emlékeztet, elvégre Belgrádban a hatalmon lévők nagyrészt ugyanazok, mint akkor, akik mintha le akarnák játszani az akkor vesztes meccset újra. A kezükre játszik, hogy Boszniában Dodik mögül még mindig nem pártoltak el az emberek, és az is, hogy Montenegróban a szerb nacionalista pártok nélkül nincs többsége a kormánynak. Az meg pláne, hogy Koszovóban a februári választás óta még mindig nincs kormány, az ország a balpopulista-szuverenista Albin Kurti miatt EU-szankciók alatt áll, és továbbra is vannak EU- és NATO-tagok, akik nem ismerik el a koszovói függetlenséget. A 2023-as, észak-koszovói szerbek által indított banjskai lövöldözésről nem is beszélve: nem látni tisztán, mi volt az, miközben kiderült, hogy szerb közpénzből pingálták Szerbia-szerte a falakra azt, hogy a szerb hadsereg visszatér még egyszer Koszovóba. Vannak atlantista elemzők, akik régóta állítják: Dodik és Vučić Putyinnak kedvezne, ha kirobbantana egy második frontot, elvonva ezzel a nyugat figyelmét Ukrajnától.
Mindeközben Horvátországban és Szerbiában is visszaállították a sorkötelezettséget,
Edi Rama albán miniszterelnök az orosz-ukrán háború árnyékában pedig azon poénkodik nyugati közönség előtt, hogy esetleg nekik is újra háborúzniuk kellene annak érdekében, hogy az EU figyelmét komolyan felkeltsék végre a térség iránt.
Tehát mi az, amit látunk? Egy új balkáni háború előszelét? Egy új Dayton esélyét? Vagy eleve kaotikus a helyzet, csak épp médiából van több, így az jobban felerősödik? Lesz-e tehát háború? Ha igen, hol és miért? Ha nem, miért nem? A mostani körkérdésben erre próbálunk választ kapni különböző Balkán-szakértőktől, érintett politikusoktól.
Irvin Pekmez, újságíró, BIRN (Bosznia-Hercegovina): Bosznia-Hercegovina tudatos leépítése zajlik
Nem kétséges, mit akar a Republika Srpska kormánya Milorad Dodik vezetésével: a céljuk a bosznia-hercegovinai állam lassú szétesése. Ennek a dezintegrációnak a fő nemzetközi támogatója Moszkva. Oroszországnak megvannak a saját, nagyhatalmi önképéből fakadó indokai erre, de világos, hogy a két rezsim (Moszkva és Banja Luka) évek alatt kiépült szimbiózisa a Bosznia-Hercegovina államiságának gyengítésére, valamint az ország nyugati (EU és NATO) integrációs folyamatainak akadályozására fókuszál, miközben a Republika Srpskát próbálják elszigetelni ettől az úttól.
Bosznia EU-tagságát gyakran rossz ötletként, vagy szerb és orosz érdekeket fenyegető tényezőként írják le. A „két test, egy lélek” megközelítés megjelenik az egyoldalú, gyakran uszító politikai nyilatkozatokban, az orosz nagykövetség háborús fenyegetéseiben, valamint az állami irányítás alatt álló médiában, amely gyakran tények nélküli történeteket közöl, például a szerb és orosz háborús bűnök tagadását.
A „szerb világ” a belgrádi-banjalukai politikai tengely fő paradigmája, a Belgrád által az 1980-as években képviselt politika folytatása. A „szerb világ” jelei megjelennek rendezvényeken, kormányközi találkozókon, felvonulásokon, politikai szimbolikában, nyilatkozatokban és olyan dokumentumokban, amelyek igyekeznek minimalizálni a boszniai állam szerepét.
Az EU-n belül jelenleg Budapest és Orbán Viktor kormánya a Republika Srpska szeparatista politikájának fő támogatója. Orbán (Moszkvával és Belgráddal együtt) szinte minden egyes politikai álláspontot lemásol és visszhangoz, amit a Dodik-rezsim képvisel Szarajevóval és a központi állami intézményekkel szemben. Például Dodik jelenleg nem a Szerb Köztársaság elnöke, mivel a boszniai állami bíróság eltiltotta őt a hivatalos politikai élettől, és már zajlik az új elnökválasztási kampány. Ennek ellenére Moszkva, Belgrád és Budapest továbbra is úgy fogadja őt, mint egy boszniai entitás elnökét, ezzel nyíltan semmibe véve a bosznia-hercegovinai állami bíróság döntését.
A HDZ BiH (a horvátországi HDZ boszniai ága) bonyolultabb helyzetet képvisel, mivel hivatalosan EU- és NATO-párti politikai pártként határozza meg magát, ugyanakkor számos kérdésben közel áll Dodik érdekeihez. Erre példa a Bosznia orosz gázfüggőségének csökkentését célzó új gázvezeték építésének blokkolása…
Ismet Fatih Čančar, közgazdász, elemző (Bosznia-Hercegovina): Dayton helyett Brüsszel kell
A berlini fal leomlásával sokan abban reménykedtek, hogy Európa biztonságos vizekre, békés kikötőkbe érkezett. Az 1990-es évek balkáni háborúi megingatták ezt az optimizmust, az ukrajnai háború pedig mostanra teljesen szétzúzta azt.
Három évtizednyi béketeremtés, integrációs törekvések és regionális kezdeményezések ellenére a mai Balkán gyakran úgy fest, mintha visszatértünk volna az 1990-es évekbe: katonai parádék, nacionalista retorika, határ- és identitásviták, valamint vezetők, akik újrahasznosítják a régi etnonacionalista jelszavakat.
A boszniai Republika Srpska vezetése, élén Dodikkal, teljesen világosan azon dolgozik, hogy lebontsa a boszniai államot, és véglegesen egyesüljön Szerbiával. A háborús célokat politikai eszközökkel viszik tovább. Ennek bizonyítéka a 2024-es „Össz-szerb parlamenti nyilatkozat” – egy tervrajz, amely visszhangozza a SANU II memorandumot, amely a boszniai háború (1992) ideológiai alapját adta. Belgrád és Moszkva – az EU-n kívülről –, valamint Orbán – az EU-n belülről – támogatják ezt az irányvonalat.
A cél: válságokat és instabilitást szítani, aláásni az euroatlanti biztonságot, illiberális szövetségeket létrehozni, és elterelni a Nyugat figyelmét és erőforrásait. A probléma: Bosznia sebezhetősége abban rejlik, hogy a Daytoni Egyezménybe be van építve az etnonacionális kizárólagosság területi jellege – ez biztosítja azokat az intézményi eszközöket, amelyekkel megbénítható az állam.
A megoldás: az átmenet egy „daytoni Boszniából” egy „brüsszeli Boszniába” – olyan reformok révén, amelyek visszaszorítják az etnonacionalista politikát, végrehajtják az Emberi Jogok Európai Bíróságának diszkriminációellenes ítéleteit, és megerősítik a politikai intézményeket, valamint a biztonsági és védelmi struktúrákat,
hogy megvédjék a szuverenitást és a területi integritást. Csak ezután válhat lehetővé az EU- és NATO-integráció valódi megvalósítása.
A térség más részein is hasonló problémák nehezednek a politikai elit vállára. Ahelyett, hogy a demokratikus fejlődés elsöpörte volna, a balkáni nemzetek nacionalista romantikája – amelyet a „nagy-nemzetállami” eszmék terhelnek – továbbra is a revizionista nacionalista projektek alappillére, amelyek célja az egyoldalú határmódosítás. A hidegháborús feszültségek idején, a konfliktus állandó lehetőségének árnyékában Európa vízióval válaszolt az instabilitásra – ezt testesítette meg a Maastrichti Szerződés. Ma azonban az EU irányt vesztettnek tűnik a Balkánon, és képtelen saját szellemi, humanista és intézményi erőforrásait mozgósítani. Ehhez társul az Egyesült Államok fokozatos visszahúzódása, amely hosszú ideig a béke és biztonság garanciája volt – mindez tovább mélyíti az űrt.
Senki sem tudja biztosan megmondani, hogy tényleges fegyveres konfliktus vár-e a térségre. De alattomosabb veszély egy állandó működésképtelenségi ciklus: gyenge államok, manipulált intézmények és nacionalista politika, amelyek aláássák az integráció eszméjét, miközben teret nyitnak a rosszindulatú külföldi befolyásnak. Ha az EU és az Egyesült Államok nem újítják meg hozzáállásukat, Európa a belülről való destabilizációját kockáztatja. A Balkánt ma megrázó politikai földrengések sok tekintetben a berlini fal leomlásának utórengései. Ennek a falnak a kövei még mindig gördülnek – a balkáni nemzetek későn jött nemzeti romantikája hajtja őket előre.
Ljubomir Filipović, elemző, publicista (Montenegró):
A „szerb világ” koncepciója még veszélyes lehet
Ahogy Kelet-Európa nagy része, úgy a Nyugat-Balkán is több mint harminc éve egy véget nem érő „átmenetben” él. Egyes kutatók némileg jogosan már azt is felvetik: mi van, ha ez az „átmenet” maga volna az új, konszolidált rendszer?
Mindezt olyan kifejezésekkel próbálják magyarázni, mint „hibrid rezsim”, „lopakodó autokrácia” vagy „stabilokrácia”, ezek gyakran felbukkannak a szakpolitikai elemzésekben – ám ezek ritkán kapnak mélyebb tudományos megalapozást.
A szocializmus legfontosabb öröksége az állam foglyul ejtése és az egypártrendszer: ezt a hatalmi űrt olyan erős emberek töltötték be villámgyorsan, mint Putyin, Orbán vagy épp Vučić. Montenegró viszont már túljutott ezen a szinten: 2020 óta pipa van minden demokratikus „kötelező elem” mellett – decentralizált hatalom, verseny a választásokon, kormányváltások. A baj csak az, hogy ami előrelépésnek tűnik, az gyakran csak mennyiségi, nem minőségi változás. Egy párt helyett most ugyan több van, de ugyanazzal az étvággyal foglalják el az intézményeket, ahogy régen a DPS (a 2020-ban leváltott, Milo Đukanović-féle állampárt – a szerk.) tette. Csakhogy most mindezt egy még sötétebb ideológia, a szerb nacionalizmus hajtja.
Ezt az aktuális nemzetközi és geopolitikai klíma csak súlyosbítja.
2019 és 2024 között az EU bővítési folyamatát egy olyan biztos vezette, akit a magyar kormány delegált – és akinek a demokratikus elköteleződése finoman szólva megkérdőjelezhető. Felmerül a kérdés: hogyan hihette el komolyan bárki is, hogy az Orbán által delegált bürokrata majd elősegíti a demokratikus átalakulást a Nyugat-Balkánon? Ha összehasonlítjuk a Freedom House vagy a V-Dem jelentéseit Várhelyi kinevezése előttről és tevékenysége utánról, egyértelmű, hogy a régióban a legnagyobb demokratikus visszaesések az ő biztosi megbízatása alatt történtek. Egy alaposabb statisztikai elemzés valószínűleg még erősebb összefüggést is kimutatna.
Ebben a közegben a nacionalizmus kiválóan tud burjánzani. A „szerb világ” néven futó szerb nacionalizmus különösen erős – Belgrád pedig rendszeresen használja a régióbeli szerb kisebbségeket geopolitikai befolyásszerzésre. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy korrupcióval, mesterségesen kreált válságokkal és etnikai-vallási mozgósítással tartják magukat hatalomban. Ezek önmagukban valószínűleg nem robbantanak ki új háborút – de ha a globális helyzet romlik, a Nyugat-Balkán lesz az egyik első térség, amely megérzi ennek a katasztrofális következményeit.
Rastislav Dinić, szerb ellenzéki parlamenti képviselő (Belgrád): Az EU-nak is tennie kell Vučić ellen
Először is, tegyünk tisztába egy dolgot: Szerbiában még mindig nem vezették be a kötelező katonai szolgálatot, bármennyire is harsányan hirdette ezt Vučić elnök és minyonjai az elmúlt évben, azt ígérve, hogy ez szeptemberben egészen biztosan meg fog történni. Hát, szeptember itt van, sőt, mindjárt vége, a sorkatonaságnak pedig se híre, se hamva. Ez ízelítőt ad abból, mennyire üres és látványos handabandázás Vučić militarista retorikája. A belgrádi katonai parádéval ugyanez a helyzet –
a csillogó felszín mögött egy olyan hadsereget látunk, amely véletlenül felgyújtott egy falut júliusban (szerencsére nem volt emberáldozat), rendszeresen halálos kimenetelű baleseteket okoz a saját katonái és civilek között, és még mindig nem képes kifizetni a kilencvenes évek háborúiból visszatért veteránok közül sokakat.
Másfelől viszont Vučić és Dodik is hatalmukat vesztő autokraták, akik bármit megtennének, hogy hatalmon maradjanak. Szégyentelenül hízelegnek az új Trump-adminisztrációnak, néha egészen bizarr szélsőségekig elmenve – például amikor virrasztást tartottak a meggyilkolt Charlie Kirk emlékére Banja Lukában, a Republika Srpska fővárosában, vagy amikor összeesküvés-elméletet szőttek, miszerint az ő meggyilkolása csak a kezdet, és ugyanez vár Szerbiában is valakire. Eközben Vučić egyre szorosabbra fűzi kapcsolatait olyan autokratákkal és háborús bűnösökkel, mint Putyin és Netanjahu. Az egyetlen szereplő, amely eddig legalább enyhe kritikát megfogalmazott Vučić felé, az Európai Unió volt, azon belül is főleg az Európai Parlament, amely külön ülést is tartott nemrég a szerbiai politikai válságról. Az EU legerősebb testülete, az Európai Bizottság, különösen annak elnöke, Ursula von der Leyen azonban feltűnően visszafogott – bár némi kritikát ők is megfogalmaztak a belgrádi kormánnyal szemben, ezt rendkívül diplomatikus hangnemben tették.
Holott a szalonképes diplomácia nyelve már régen idejétmúlt.
Szerb diákokat bilincsben tartanak fogva és megerőszakolással fenyegetnek meg, miközben Vučić „megbízhatatlan” tiszteket rúg ki a biztonsági apparátusból, bűncselekménnyé nyilvánítja a tiltakozás egyes formáit, a tiltakozó tömegek Lukasenka-stílusú leverésére készülve ezáltal. Az Európai Uniónak fel kell vállalnia saját értékeit, ki kell állnia, és támogatnia kell a demokráciáért folytatott küzdelmet Szerbiában, mégpedig azzal, hogy garantálja a szabad és tisztességes választásokat – ez ugyanis az egyetlen békés megoldás a politikai válságra. És ez nem csupán az egyetlen módja annak, hogy a demokrácia és a jogállamiság visszatérjen Szerbiába, hanem ez az egyetlen biztos módja annak is, hogy elkerüljük a regionális instabilitást és egy kibontakozóban lévő autokrata kalandor akcióit, aki fegyverekkel játszik, diktátorokkal és háborús bűnösökkel barátkozik, és minden lehetséges módot megragad arra, hogy egy olyan válságot idézhessen elő, amely hatalomban tartja őt.
Németh Ferenc, Balkán-szakértő (Budapest):
Nem kell háború ahhoz, hogy abból profitálni lehessen
Ugyanannyira hibás azt kijelenteni, hogy nem lesz háború a Balkánon, mint azt, hogy elképzelhető egy újabb fegyveres konfliktus kirobbanása. A térségben munkálkodnak olyan külső és belső erők, amik az instabilitás fenntartásában érdekeltek, hiszen ebből tudnak politikai tőkét vagy gazdasági hasznot húzni.
A háborúval való riogatás túlmutat a szokásos rosszfiúk – az oroszok és helyi politikusok, mint Milorad Dodik – körén; egy elképzelt háborúból a mainstream politikai erők, a média és maguk a Balkán-szakértők is jócskán profitálnak.
A probléma egyik központi eleme a percepciók fals mivoltában rejlik.
A Nyugat-Balkánra továbbra is instabil régióként tekintünk, és minden problémát a béke és biztonság keresztmetszetén kívánunk értelmezni. Ezt még jobban szentesítette Oroszország ukrajnai agressziója: számos hibás analógia látott napvilágot, amikben Szerbia vagy akár a bosznia-hercegovinai Republika Srpska „Oroszországként” abban érdekelt, hogy a körülöttük lévő „Ukrajnákat” (például Koszovót) erőszak útján bekebelezze. A Nyugat-Balkán azonban nem a posztszovjet térség; az országok többsége a NATO tagja, Szerbia a Békepartnerségen keresztül tart fent azzal szoros kapcsolatokat, míg Bosznia-Hercegovinában és Koszovóban hangsúlyosan jelen van a katonai szövetség. Teljesen más a geopolitikai kontextus, az országok gazdasági ereje, a Balkánon pedig egy ország sem élné túl a nyugati szankciókat, segítségre pedig hiába várnának, az nem jönne.
A balkáni politikusoknak szerencsére van eszük: tudják, hogy nincs realitása egy újabb fegyveres konfliktusnak (különösen akkor nem, ha azt ők indítják), de a háborús retorikából vagy a politikai instabilitásból azért lehet még előnyöket kovácsolni. A helyi szereplők inkább a status quo fenntartásában érdekeltek, ki-ki a saját módján: amíg Vučić szerb elnök kedvenc hobbija az álválságok gerjesztése és azok megoldása, Kurti koszovói miniszterelnök pedig egyoldalú lépéseivel próbálja néha hergelni a szerbeket, a tisztségétől jogerősen megfosztott Dodik háborús riogatással és függetlenedési törekvésekkel próbálja elérni azt, hogy nemzetközi szövetségesei ismét a segítségére siessenek és valamilyen, a politikusnak kedvező módon „elhallgattassák” őt. A fennálló erőviszonyok konzerválása Moszkva malmára hajtja a vizet: amíg a helyi politikai elitek előszeretettel használják ki az instabilitás kártyáját saját hatalmuk megőrzése érdekében, addig a nyugatiak inkább a tűzoltásra (a válságkezelésre), mintsem a térség strukturális problémáinak kezelésére fognak összpontosítani. Egy újabb balkáni háborútól való pánikolás Ukrajnától vonja el a figyelmet, erőforrásokat.
A Balkánon tudják azt is, hogy a háborúhoz bizonyos feltételekre van szükség, mint például emberekre. Az agyelszívással küzdő térségben egyre kevesebben vannak azok, akik önként vállalkoznának arra, hogy egy fegyveres konfliktusban részt vegyenek, különösen akkor nem, ha azért haza kellene jönni Bécsből,
Stockholmból vagy Zürichből. Lehet, hogy az online térben a hangos kisebbségnek nincs problémája fegyvert ragadni, de a való életben talán már ennyire nem éreznék fontosnak a haza védelmét. Fontos viszont megjegyezni, hogy hasonlóan a transzatlanti térség többi részéhez, a Balkánon is a kibertérbe helyeződött át a hadviselés elsőszámú színtere, a dezinformációs kampányok pedig már nemcsak a hangos kisebbséget képesek megszólítani.
Végezetül pedig a szakértők, köztük jómagam és a sajtó felelőségéről. A Balkán kapcsán a legtöbb hazai és nemzetközi média továbbra is a múltban él, a fals percepciók pedig megerősítik azt a nézetet, hogy Ukrajnához vagy Izraelhez hasonlóan a Nyugat-Balkánon is bármikor robbanhat a bomba. A háborúnál jobb clickbait a Balkán vonatkozásában aligha van, különösen, ha ahhoz fenyegetésekkel a helyi politikusok, riogatásokkal pedig a szakavatott nyugati szakértők is hozzájárulnak.
Nem egyszer fordult elő interjúk során az, hogy a „na és lesz újra háború a Balkánon, ugye!?” kérdést kaptam meg bemelegítésként, majd érezhető volt a csalódottság a stúdióban, miután kijelentettem, hogy ennek realitása igencsak csekély. Mindig vannak viszont olyan szakemberek itthon és külföldön is – a Balkánon viszont már alig találni ilyet! –, akik rájöttek arra, miként működik a rendszer: ha háborúval riogatnak, akkor valószínűleg jövő héten is vissza fogják őket tapsolni a következő adásba. Ezzel pedig a szokásos narratívát erősítik ők is, ami kizárólag és minden más folyamatot figyelmen kívül hagyva a Nyugat-Balkán instabilitásának paradigmáján alapszik.
A puskaporos hordó toposz a múlt része, egy totális háború vagy alacsony intenzitású konfliktus a Nyugat-Balkánon senkinek nem kifizetődő, viszont egy elképzelt háborúra már annál inkább lehet építkezni.
Legyen szó a fennálló erőviszonyok bebetonozásáról, politikai és gazdasági érdekek kiaknázásáról, az olvasók számának növeléséről vagy a szakértő népszerűségének fenntartásáról, a Nyugat-Balkán továbbra is megfelelő táptalajt fog biztosítani mindegyik kör számára saját agendájuk előmozdításához.
Nehéz versenyezni a moldáv borokkal, ha akarják, fél Európát simán letarolják velük
Moldova tegnap választott, a tét messziről nézve, de még a bukaresti sajtót olvasva is annak ellenére nagy volt, hogy az ország a külkereskedelme több mint kétharmadát mára az Európai Unióval bonyolítja le: román-, azaz nyugatos vagy oroszbarát kormányt kap a kicsiny ország? Legalábbis így keretezte azt Maia Sandu, a nyugatos, azaz Románia-párti államfő. A kampánya működött: megérte elterelni a figyelmet az elmúlt évek brutális inflációjáról, a lassú reformokról, és Görögországgal kiadatni, hazahozni, mutogatni a sajtónak a választás előtt az országot korábban uraló és kirabló oligarchát, Vlad Plahotniucot (akiről hogyhogynem pont a kampányban vetítettek le egy sorozatot), illetve Chișinăuba csábítani Friedrich Merz német kancellárt, Donald Tusk lengyel kormányfőt és Emmanuel Macron francia elnököt, hogy azok az államfő jelenlétében tegyenek hitet Moldova EU-tagsága mellett. Sandu pártja, a liberális PAS 50% körüli eredménnyel újra abszolút többséget szerzett.
Az oroszpárti blokk 24%-kal ugyan a második helyre futott be, összességében irreleváns maradt: a gagauz kisebbség aggodalmai miatt (azaz autonómiájukat féltve elutasítják a román nacionalista gondolkodást, de megértést eziránt csak Moszkva mutat) a déli autonóm régióban például továbbra is magas a támogatottságuk, de Igor Dodox elelnök vezetésével csak a négy évvel ezelőtti támogatottságukat tudták hozni. Beszédes, hogy több ismert alakjuk (mint Ion Ceban, Chișinău polgármestere vagy Alexander Stoianoglo, 2024-es elnökjelölt) egy új, Alternatíva nevű lista élén megpróbálta átbrandelni magát óvatos nyugatpártinak: a kísérlet arra jó volt, hogy 8%-kal berepítette őket a parlamentbe, ott kiderül majd, hova húznak. Megjelent a hardcore vöröscsillagos oroszpártiak mellett a román szélsőjobb is: a parlamentbe 5,6%-kal bejutott egy eddig alig ismert PPDA nevű párt, ami (némi moszkvai bekötéssel) a román nacionalizmus egyik fő álmát, a román-moldáv egységet szeretné megvalósítani, elnöke pedig a romániai AUR vezérének, George Simionnak a korábbi konfrontatív kommunikációját másolja: Simion nekik most külön kampányolt is.
Moldova azonban egészen más okokból is izgalmas, erről lesz most szó. Ercsey Dániel borszakíró, a Pécsi Borozó főszerkesztője jóideje keresztül-kasul utazza Közép- és Kelet-Európát jellemzően borversenyek miatt, az ezekről szóló könyve, a Szindbád borversenyre megy egyébként épp a napokban jelenik meg a Cser Kiadónál. A borszakértő nemrég Moldovában töltött pár hetet, ahol ahogy borversenyeket követően szokás, megmutatták neki és a többi nemzetközi szakembernek az országot, a pincészeteket, körbeutaztatva őket egész Moldován. Röviden elmesélte, mit látott.
Milyen volt a hangulat a választás előtt, egyáltalán mennyit tapasztaltatok-láttatok belőle az országban körbevezetett borszakértőkként, mennyire volt téma a borászokkal az ország geopolitikai helyzete vagy akár a háború?
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.