Mamma mia, here we go again: Janša visszatér?
Mihael Kovač szlovén unalomról, szövegértésről, geopolitikáról, egoproblémás új arcokról, Janša múltjáról és személyiségéről
Vasárnap választ délnyugati szomszédunk: az eredmény valamennyire hatással lehet az EU-ra és Magyarországra is. Janez Janša, a szlovén jobboldal vezére Orbán Viktor szövetségeseként van elkönyvelve, ha nyer, azt a Fidesz tudja használni és okozhat némi bizonytalanságot a brüsszeli színtéren is Janša jó izraeli és amerikai kapcsolatai miatt. Ha viszont veszít, az jó hír lehet a magyar ellenzéknek, mert egyrészt belevetíthetik Orbán vereségét is, másrészt Szlovénia megbízható EU-tagként továbbra se nagyon zavar bele az összeurópai szuverenitási törekvésekbe.
A pártokról és a kampány történéseiről a hét elején már írtunk, ezt itt lehet elolvasni:
Noha a fogadóirodáknál egyértelmű jobboldali győzelmet látni, a közvélemény-kutatók szerint a verseny napokkal a választás előtt is nyitott a szlovén balközép kormánykoalíció és a jobboldali ellenzék pártjai között. Nem igazán látni még azt sem, hogy a nemrég kirobbant lehallgatási botrány kinek kedvez, ezért a legjobb az, ha elmélyedünk kicsit alaposabban a szlovén közéletben és a közelmúltban.
Interjúalanyunk Mihael Kovač, ismert szlovén értelmiségi, író, kutató, a ljubljanai egyetem professzora, a provokatív címlapjairól ismert Mladina hetilap korábbi főszerkesztője, aki már a rendszerváltáskor is ott volt az események sűrűjében, méghozzá Janez Janšával együtt, elvégre a későbbi háromszoros miniszterelnök a Mladina külső szerzője volt. Janša legismertebb, egy titkos belgrádi dokumentumot bemutató 1988-as cikkét, ami a szlovén függetlenségi törekvések katonai leverésének terveiről szólt, óriási politikai balhé követte: a belgrádi kormány perbe fogta és börtönbüntetésre ítélte Janšát, a Mladinát kishíján betiltották és Szlovéniában hadiállapot kihirdetését fontolgatták. (Ezt Slobodan Milošević később Koszovóban végül meg is lépte.) A Janša bebörtönzése elleni tüntetés volt az első nagyobb rendszerellenes tüntetés Szlovéniában, a Mladina betiltását csak az egyre inkább a függetlenséget követelők oldalára álló Milan Kučan, a szlovén kommunista párt akkori vezetője tudta végül megakadályozni. Az 1943-ban alapított Mladina (Ifjúság) tehát fogalom, gyakorlatilag a szlovén Ifjúsági Magazin, ami a nyolcvanas években a hazai Magyar Narancshoz hasonlóan a demokratikus ellenzék fő terepe volt, azóta pedig a balos körök kedvenc lapja: rendszeres a kritika a katolikus egyház felé, védik a bevándorlók emberi jogait, kritikusan álltak Szlovénia NATO-tagságához, és főleg Janez Janšához, aki ma már nem is hajlandó interjút adni egykori lapjának.
Mihael Kovač addigra már otthagyta a médiát, akadémiai és könyvkiadói pályafutásra váltott, noha a politika kommentálását soha sem hagyta abba. A Gemištnek adott interjújában többek közt arról mesélt, milyen Janša személyisége, mi miatt és hogyan kerülhet ismét kormányra a szlovén jobboldal, hogy Szlovénia tényleg előrébb tart-e, mint Magyarország, miért hálás annak, hogy náluk arányos a választási rendszer, hogy ki mindenki állhat a mostani lehallgatási botrány mögött, és mi az, ami még megmentheti az európai balos és liberális pártokat. Jó olvasást, van mit!
Kezdjük az interjút az elejéről. A nyolcvanas években ön egy ideig a Mladina hetilap főszerkesztője volt. A rendszerváltás előtti időben Janez Janša szintén szerzője volt a lapnak. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre?
Ez már nagyon, nagyon régen volt – akkor ugyanahhoz a körhöz tartoztunk. Amikor Janša a Szlovén Szocialista Ifjúság (a szlovén KISZ – a szerk.) védelmi ügyekért felelős funkcionáriusa volt, én pedig újságíró egy egyetemi rádiónál, interjút készítettem vele, de az egész felvétel tönkrement, mert a titkosrendőrség lehallgatókészüléket helyezett el az íróasztalához, ami megzavarta a felvételt. Akkoriban a jugoszláv hatóságok problémásként kezelték őt, mert kritizálta a jugoszláv védelmi politikát – én pedig nagyban támogattam az álláspontját. Öt évvel később, amikor katonai börtönbe került három társával együtt, tagja voltam a kiszabadításukért küzdő bizottságnak, és minden nap tüntettem a börtön előtt. Hozzá kell tennem: a börtön mindössze öt perc sétára volt a kiadótól, ahol dolgoztam, szóval könnyű volt ott naponta megjelennem. De ha a történelem megismételné magát, ezt újra megtenném, elvégre azért üldözték őt, mert kritizálta a rendszert – márpedig az volt az egyetlen becsületes módja annak, hogy valaki ilyen körülmények között tegyen valamit.
Miután Janša kijött a börtönből, elkezdte megkonstruálni Szlovénia kétosztatú politikai képét. Az egyik oldalon a kommunisták voltak, akik szociáldemokratákká vagy liberálisokká váltak, a másik oldalon pedig ott voltak a becsületes demokraták, akik az ő pártjához tartoztak. Azóta is ragaszkodik ehhez az egyszerű és sematikus világképhez. Holott a szociáldemokrata párton kívül – ami a volt kommunista állampárt utódja – a volt kommunisták legnagyobb koncentrációját az ő pártjában találni ma. Még ironikusabb, hogy ma ő a nagyon kevés még aktív olyan szlovén politikus egyike, aki tagja volt a Szlovén Kommunista Pártnak. Még pártja, a Szlovén Demokrata Párt (SDS) is a kommunista párt felépítését idézi: van egy szeretett vezető a csúcson, aki mindenről dönt, és nincs helye eltérő véleményeknek. Pártmédiájuk szisztematikusan megszégyenít mindenkit, akit Janša akadálynak tekint a hatalomhoz vezető útján – az egyetlen különbség a régi időkhöz képest az, hogy nem bélyegzik ezeket az embereket a nép ellenségeiként vagy osztályellenségekként.
Én Janšához képest egy másik oldalt választottam. A Szlovén Szocialista Ifjúság liberális szárnyának voltam tagja, amely később átalakította magát Liberális Demokrata Párttá, majd sikeresen vezette Szlovéniát a kilencvenes években. Nem fogja elhinni, de a Fidesz egyik kongresszusán is részt vettem szlovén vendégként, ahol Orbán Viktor a legjobb Soros György-féle öltözékében a liberális demokrácia erényeit ecsetelte. Ha valaki azt mondta volna nekem 1989-ben, hogy 40 évvel később Janša és Orbán olyanok lesznek, mint ma, azt hittem volna, hogy az illető hallucinál.
Ha már a nyolcvanas évek: a környék országaiban rendre a rendszerváltásig érdemes visszamenni ahhoz, hogy megértsük, mi miért történik ott ma. Szlovéniában mik voltak azok az események, amik a legnagyobb hatással bírtak arra, hogy ilyen az ország mai közélete – esetleg a Janez Janša és az átmenetet biztos kézzel menedzselő politikus, a független Szlovénia első államfője, egyben a szlovén kommunista párt utolsó elnöke, Milan Kučan közötti konfliktus?
Mielőtt erre válaszolnék, fontosnak tartom jelezni, hogy apám nagyon közel állt Kučanhoz. Része volt a belső körének: az egyik beszédírója és tanácsadója volt a kilencvenes években. Janša és Kučan a szlovén kétosztatúság szimbólumai, csakhogy ennél a szlovén politika már csak történelmi okokból is jóval sokszínűbb. Épp ezért erősen szkeptikus vagyok mindkét politikussal kapcsolatban.
Szlovénia abban különbözött a többi kelet-európai országtól, hogy széttagoltabb ellenzék állt fel az akkori jugoszláv rendszerrel szemben. Volt egy fiatalokból álló csoport, olyanok, mint én, akik erősen nyugatosok voltunk, demokráciapártiak, és némileg radikálisak a liberális demokráciát érintően. Azt gondoltuk, hogy ami igazán számít, az az, hogy Szlovéniát demokratikussá tegyük: ha ezt meg tudjuk tenni Jugoszlávia részeként, akkor úgy, ha az nem lehetséges, akkor független országként.
Másrészt volt egy idősebb értelmiségi csoport, akik szerették magukat disszidensnek nevezni – még ha nem is voltak disszidensek a szó klasszikus kelet-európai értelmében, mint Magyarországon vagy Csehszlovákiában, ahol sok értelmiségit szisztematikusan kizártak a közéletből. Szlovéniában a legtöbbjüknek jó pozíciója – vagy inkább szinekúrája, azaz kevés munkával, de magas fizetéssel járó állása – volt kiadókban és különböző intézetekben. Erősen nemzetiek voltak: ha egy kicsit leegyszerűsítem, először a szlovén függetlenséget akarták, nem törődve annyira a demokráciával, mint mi. Jó példa a két csoport közötti különbségekre a szlovén függetlenségről szóló 1990 végi népszavazás előtti vita: a „nacionalista” csoport azt állította, hogy a győztes többséget úgy kell meghatározni, hogy az az érvényes voksok 50%+1 szavazatát jelentse, mintha nem bíznának a szlovénok többségében.
A liberális demokraták ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy mivel a nemzeti függetlenség egy fontos és hosszú távú döntés, az minden, a választói névjegyzékben szereplő választó 50%+1 szavazatát igényli. Utóbbi nézet győzött, és végül ez a cél még túl is lett szárnyalva, miután az összes választó 88,5%-a támogatta a függetlenséget. Itt érdemes megjegyezni, hogy Katalónia és Skócia velünk ellentétben sajnálatos példái annak, hogy mennyire problémássá válhatnak a dolgok, ha a kulturális és politikai elit egy olyan függetlenségi törekvést erőltet vagy akár ki is hirdeti azt, amelyet nem támogat a lakosság elsöprő többsége.
A harmadik ellenzéki csoportot pedig azok a kommunisták jelentették, akik paradox módon akkoriban a vezetői székeikből nézték végig, ahogyan a lakosság el akar szakadni Belgrádtól. Miért álltak ők a függetlenség ügye mögé?
Elég speciális helyzetben voltak: egyrészt nehezedett rájuk egy nyomás a demokratizálódni vágyó szlovén társadalmon belülről, másrészt
jött egy nyomás Belgrádból is, ahol Slobodan Milošević centralizálni és ismét autokratikussá akarta tenni egész Jugoszláviát. Nagyon meggondolatlan volt: úgy akarta megoldani a koszovói problémát az egész ország centralizálásával, hogy azzal ellenségeskedést teremtett a szlovénokkal és horvátokkal, és a hülye és arrogáns hozzáállása miatt végül mindent elveszített.
Valamikor a nyolcvanas évek végén a szlovén kommunisták rájöttek, hogy több értelme van, ha követik a szlovén ellenzék irányvonalát, mint hogy a belgrádi autokratákhoz igazodjanak. Úgyhogy újradefiniálták magukat demokratákként és szlovén szuverenistákként. A szlovén kommunista párt utolsó elnöke, Milan Kučan briliáns volt nemcsak abban, hogy elegánsan szörfölt ezen a hullámon, hanem abban is, hogy közben olyan benyomást teremtett, hogy valójában ő hozta létre azt.
E három különböző csoport miatt Szlovénia politikai térképe soha nem volt fekete-fehér. Eleve mindannyiunknak volt egy közös, Milošević szimbolizálta ellenségünk. Ez volt talán a fő oka annak, hogy hosszú és heves viták után az a döntés született, hogy az országnak arányos választási rendszere legyen. Apró részletnek tűnhet, de
szerintem az arányos választási rendszer kulcsfontosságú mechanizmus, ami megakadályozza, hogy Szlovénia autokratikussá váljon.
Elvégre egy arányos rendszerben egyetlen párt sem kaphat 60%-nyi mandátumot a szavazatok 40%-ával. Ez az egyik jelentős különbség Szlovénia és Magyarország között, ahol a választási rendszer lehetővé teszi a Fidesznek, hogy a szavazatok 52%-ával a parlament 67%-át uralja. Itt ez egyszerűen nem lehetséges: a szavazatok 52%-ával többé-kevésbé 52%-nyi mandátumot kapsz. Sok kísérlet volt – főleg jobbról, de balról is – a választási rendszer megváltoztatására, mondván erős kormányra van szükségünk, de ennek a támogatói soha nem tudták összegyűjteni az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados szavazatarányt a parlamentben. Ha sikerült volna, lefogadom, hogy Szlovénia most olyan lenne, mint Magyarország. Hogy a szlovén Orbán ki lenne, nem tudom; talán Janša, talán valaki balról.
A másik, általam a mai szlovén belpolitika megértéséhez fontosként azonosított esemény a Depala Vas-ügy volt 1994-ben, ami miatt az akkori védelmi minisztert, az 1991-ben a szlovén hadsereget irányítva a függetlenséget sikeresen kivívó Janez Janšát kirúgták a kormányból illegális fegyverkereskedelemre hivatkozva. Miről szólt ez az ügy?
Ez bonyolult történet, két szorosan összefüggő ügy keveréke. A leggyakoribb narratíva leegyszerűsítve az, hogy a szlovén védelmi minisztérium, amit Janša és a haverjai vezettek, fegyvereket adott el a horvátoknak és bosnyákoknak, és rengeteg pénzt keresett – részben saját zsebre – azzal, hogy megsértette a függetlenségéért küzdő két népre kivetett ENSZ-fegyverembargót. Szerintem a bosnyákoknak és horvátoknak fegyvereket eladni akkortájt igenis helyes dolog volt, még ha az szembe is ment az európai szabályokkal. A srebrenicai katasztrófa épp azért történhetett meg, mert a bosnyákok nem tudták magukat megvédeni, mivel fegyvertelenek voltak.
Ha a horvátok és bosnyákok nem védik meg magukat, a szerbek megnyerhették volna a háborút, és megpróbálhatták volna visszaszerezni Szlovéniát. A horvátoknak és bosnyákoknak fegyvereket eladni tehát szlovén nemzeti érdek volt.
Ha Janša tényleg saját zsebre dolgozott, az rossz, elvégre mások szenvedésén gazdagodott volna – azonban vizsgálatok sorozata sem talált bizonyítékot arra, hogy a pénz magánzsebekbe vándorolt volna.
A fegyverkereskedelem mellett volt egy másik része is az ügynek, amikor a Janša által ellenőrzött katonai hírszerzés letartóztatta az egyik kollégájukat, mert állítólag dokumentumokat szállított a fegyverkereskedelemről Milan Kučan államfőnek, azaz egyben a hadsereg főparancsnokának. Ezek a dokumentumok azonban hamisítványok voltak, és csak azért adták oda ennek a srácnak, hogy aztán leleplezzék őt mint árulót. Mivel az egész történet őrültségnek tűnt, Janšának mennie kellett.
Janša ezután radikalizálódott, és erre az alapra építette fel a mai mártírmítoszát.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.