Mell- vagy lovasszobor járjon-e Magyar Péternek?

Hétfőre írtunk tizenkét tanulságot, amit a vasárnapi választási eredményekből szűrtünk le gyorsan, és hozzátettük: örülünk bármilyen kiegészítésnek. Az első válasz itt is van: a szerző, Varga Bálint történész, a Grazi Egyetem és az Andrássy Egyetem oktatója. Ha gondolkodnál velünk hangosan te is, küldj cikket a gemisthu@protonmail.com-ra!

A NER-nek most tényleg vége lehet. A választás tizenkét tanulsága

---

Magyar Péter április 12-én egy csapással három legyet ütött: megbuktatta a NER-t, eltakarította az MSZMP összes maradékát és az óellenzéki roncsderbit. Bárhogy is alakul a jövő, ezért egy mellszobor járni fog neki a magyar történeti panteonban. A legfontosabb teljesítmény ezek közül természetesen az első: hiába bukott meg ugyanis a NER választáson, ettől ez még nem volt demokrácia.

Abból, hogy egy állampárt választáson bukik meg, még nem következik, hogy az adott rendszer demokrácia volna

Két történeti példa jól illusztrálja, hogy az államhatalom választáson való megbukása nem a demokrácia bizonyítéka.

Chilében Augosto Pinochet diktatúrájának 1988-ban megroppant a népszerűsége, és kénytelen volt kiírni egy egyenlő, de nem fair módon megtartott népszavazást arról, hogy Pinochet folytathassa-e. Pinochet biztos volt a sima győzelemben, de veszített, és a rendszere hamarosan össze is omlott. 1989-ben pedig a lengyel kommunista párt volt kénytelen abba belemenni, hogy a Szejm kisebbségét nem fair, és nem is teljesen egyenlő módon válasszák meg. Mind a kommunisták, mind az őket kihívó Szolidaritás legnagyobb meglepetésére az utóbbi 100%-os győzelmet aratott, és hiába volt a Szejm többsége továbbra is kommunista kézben, napjaik meg voltak számlálva.

Nyilvánvalóan nem fér kétség ahhoz, hogy Pinochet és a lengyel kommunisták gyilkos diktatúrája nem volt demokrácia – az egyenlő, de nem fair választás tehát önmagában semmiképpen sem bizonyítéka egy rendszer demokratikus voltának. Márpedig a magyarországi választások ugyan egyenlőek, de nem fairek, tehát

fals az az állítás, hogy a NER választáson való megbukása bizonyítaná, hogy a NER demokratikus rendszer lett volna. A NER-t sokkal inkább egy olyan autokráciának írhatjuk le, amely felszámolta a legtöbb, de nem az összes jogállami-demokratikus intézményt, egyeseket azonban megtartott, bár jelentősen legyengített.

A választások (továbbá pl. a bírósági rendszer) ez utóbbi kategóriába tartoznak: választásokat a NER-ben rendszeresen tartottak, ezen a regnáló hatalom meg is bukhatott (jellemzően önkormányzati szinten történt ilyen), egy fontos elemük, az egyenlőség, továbbra is megfelelt a demokratikus-jogállami normáknak, egy másik fontos elemük, a fairség, azonban nem.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a NER olyan elnyomást alkalmazott volna, mint Chile vagy egy kommunista állam. Chile és Lengyelország esetében a választásokat egy-egy hanyatló diktatúra volt kénytelen kiírni, Magyarországon pedig egy terebélyesedő autokrácia volt kénytelen megtartani, azaz pont ellenkező irányból érkezett meg a két típusú rendszer kb. ugyanoda, a nem fair választások megtartásához. A lényeg azonban az, hogy ha egy rendszerben a választások nem fairek, az állam és a kormánypárt pedig mélyen összefonódik, akkor demokráciáról már nem beszélhetünk.

A Fideszt természetesen nem szabad leírni, de

A Fidesz bukásának analógiájaként adja magát az MSZ(M)P, amely sokkal mélyebbre került 1990-ben, hogy aztán négy évvel később bivalyerősen térjen vissza. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a mai Fidesz komoly bajba került, mert három belső strukturális gond nyomja, és egy komoly külső veszély leselkedik rá.

A strukturális gondok a párt szavazóinak és kádereinek életkorával, ill. messianisztikus gondolkodásmódjával függenek össze. Egyrészt a Fidesz szavazóbázisa öreg: nemrégi kutatások azzal számolnak, hogy változatlan pártpreferenciák mellett a Fidesz négy év alatt 300 ezer szavazónyi hátrányt fog elszenvedni. Ehhez járul, hogy a Fidesz a hatalmi gépezet és a közmédia elvesztésével a kiszolgáltatott csoportokat nehezebben tudja elérni. Másodszor, ezen veszteségeket csak új szavazói csoportok bevonása mellett lehetne kompenzálni, jelenleg azonban nem látszik, hogy milyen politikai innováció van a Fidesz tarsolyában. Egy olyan párt, amely a kritikus gondolkodást, sőt már magát a kérdezést is ellenséges aktusként állítja be, amely minden kritikára csak a „meghosszabbítjuk Bicskéig” módon reagál,

amelyben nincsenek egymással vitatkozó-rivalizáló platformok, és amelyben a pártvezetés kritikán felül áll, nehezen tud mit kezdeni azzal, ha a saját maga által elhitt és elhitetett üzenet nem esik egybe a valósággal.

A messianisztikus gondolkodás előbb-utóbb mindig visszaüt.

Harmadszor pedig a Fidesz – az MSZMP-vel szemben – nagyon gyenge az utánpótlásban. Az MSZMP elég ügyesen építette fel a következő politikusi generációt: amikor az MSZMP öregjei (Kádár János) kiestek a pixisből 1988-90-ben, helyüket átvette a középgeneráció (Horn Gyula, Medgyessy Péter), majd nem sokkal később az 1980-as évek fiatal kommunistái (Gyurcsány Ferenc).

Ehhez képest megdöbbentő, hogy 16 év teljhatalom alatt a Fidesznek csupán néhány negyvenes politikust sikerült kitermelni (Szijjártó Péter, Gulyás Gergely – ide tartozott valaha Novák Katalin és Varga Judit is, de az ő politikai karrierjüket ugye elvitte a cica), a huszas és harmincas korosztályban pedig még ennyit sem. A kontraszelekciót jól mutatja az utóbbi hónapokban külügyminisztériumi munkatárssá avanzsált Gáspár „Welcome to Secretary Rubio in Budapest” Evelin vagy a Fidelitas (ld. ezt az örökzöldet). Az álmoskönyvek márpedig nem sok jót sejtetnek egy olyan szektajellegű pártnak, amelynek a szavazóbázisa és a káderállománya is öreg.

A Fideszre néző legnagyobb külső veszélyt az elszámoltatásban látom. Az elszámoltatás intézménye eddig Magyarországon inkább nevetség tárgya volt: 1990-ben gyakorlatilag semmi nem történt, 2002-ben egy Keller nevű nímand, 2010-ben pedig egy Budai nevű szintén nímand produkált egy elszámoltatás nevű bohózatot. A két utóbbiban közös volt, hogy a műsorszámot komolyan vehető hivatali apparátus és bárminemű eredmény nélkül adták elő. Ez alapján egyrészt szkepszissel tekinthetünk a Tisza hasonló vállalása elé, az azonban fontos különbség, és egyben

reményre okot adó körülmény, hogy a Tisza választói sokkal érzékenyebbek az elszámoltatásra, mint 2002-ben vagy 2010-ben volt a közvélemény, sőt, elszámoltatnivalóból is sokkal több van.

Ha csak az elszámoltatás tizede vezet eredményre – igen, ez már önmagában erős wishful thinking – és nemcsak anyagi elégtétel történik, hanem közügyektől való eltiltás is, akkor a Fidesz vezetőségét meg lehet roppantani.

Vigyázó szemünket vessük Párizsra, ahol Marine Le Pen minden bizonnyal azért nem fog tudni indulni a következő francia elnökválasztáson, mert egy korrupciós ügyben pénzbüntetésre és a közügyektől való eltiltásra ítélték. A Fidesz annyira központosított és utánpótlás nélküli párt, hogy már néhány vezető emberének kiesése is komolyan mélyítené a válságát. Nehéz elképzelni, hogy a Tisza-kormány ne akarná kihasználni ezt a helyzetet, és olyan alibielszámoltatást műveljen, mint a korábbi kormányok.

Ha a Fideszt sikerült megroppantani, a Tisza még kevésbé lesz érdekelt abban, hogy változtasson a választási rendszeren

A Tisza hatalmát semmilyen intézmény nem tudja érdemben korlátozni vagy fékezni: az istenadta nép gyakorlatilag teljhatalmat adott Magyar Péternek. Ha a Fidesz tartósan lejtmenetbe kerül – igen, ez ismét wishful thinking – akkor óriási lesz a kísértés, hogy a Tisza megtartsa a győzteskompenzációval, gerrymanderinggel (stb.) operáló választási rendszert, és a NER autokratikus karakterét csak csökkentse, de ne szüntesse meg.

Ezt a forgatókönyvet csupán két tényező tudja fékezni. Egyrészt a Tisza képviselői és miniszterei autonóm személyiségek. Egy Orbán Anita, Kapitány István vagy Pósfai Gábor megengedheti magának azt a luxust, hogy ne függjön Magyar Pétertől és általában a politikától. Ez szöges ellentétben áll a Fidesz mamelukjaival, akiknek megélhetése kizárólag az állampárt kegyének köszönhető, Magyar Péter a Tisza képviselőit nem tudja uralni oly módon, mint ahogy Orbán Viktor tette a Fideszben.

A második fék ezzel függ össze: a Tisza képviselői – és vélhetően maga Magyar is – jól tudják, hogy ha nem építik vissza az intézményes fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor négy év múlva súlyos szavazatvesztést kockáztatnak.

Hogy a Tisza képviselői és miniszterei lesznek-e olyan bölcsek, hogy saját hatalmukat korlátozzák, a jövő zenéje – mindenesetre ha igen, akkor – és csak akkor – Magyar Péternek részemről megszavazom a lovasszobrot.