Nem a technokrata vezetők, hanem a távozásuk kell a klímaválság megállításához

Vitasorozatot indítottunk arról, hogy elfér-e egymás mellett a szabadság, a demokrácia és a klímavédelem. Mint a vitaindítóban fogalmaztunk: mi van akkor, ha a többség tisztában van azzal, hogy a klímaváltozás fontos globális probléma, de nem megelőzni akarja, hanem alkalmazkodni hozzá – még úgy is, ha tudja, hogy kevésbé szerencsés helyen élőknek ez az életébe, az életmódjába, a lakhelyébe kerülhet?

A szabadságunk korlátozása zajlik a többség akaratával szemben, amely ellen akár még lázadni is lehet? Meddig lehet indok a „tudomány” vagy a morál a többséggel szemben? Lehet-e és kell-e a többséget életmódja megváltoztatására kényszeríteni?

Ezúttal Tóth Csaba Tibor, a Mérce újságírója szól hozzá a vitához.

---

Kifejezetten jellemző a világ legfontosabb sajtótermékeire, hogy számos alkalommal úgy írnak az egyre látványosabb klímaváltozásról, mint egy olyan, folyamatban lévő katasztrófáról, ami egyrészt csak súlyos beavatkozással állítható meg, másrészt ez a súlyos beavatkozás csupán szakértők, állami vezetők és nagytőkések részéről várható. Az átlagos hírolvasó szerintük nem tehet semmit azon kívül, hogy számolgatja a BP olajcég által kitalált karbonlábnyomát és elektromos autóra gyűjt.

Idősebbek jól emlékezhetnek: bő egy évtizede a súlyos, ember által előidézett klímaválság egyértelmű tényeinek eltitkolása, a nagyipar, olajvállalatok által megrendelt klímaváltozás-tagadó ökörségek idézése volt a menő. Ma már nem ez a legfontosabb, a legveszélyesebb: hanem a kincstári apátia.

Sokan láthatták már azt az interjút, amit Barack Obama adott a kérdésről. Arra kereste a választ az őt interjúvoló riporter, vajon reális-e a nagy klímakonferenciák során kitűzött 1,5 Celsius-fokos emelkedés – a volt amerikai elnök pedig kisebb meglepetésre azzal válaszolt, hogy felidézett egy, a lányával, Sashával folytatott beszélgetést, amelyben az őszülő Obama végül arra a következtetésre jutott, hogy igazából ezen a ponton már teljesen mindegy, mit csinálunk, a 1,5 fokos emelkedés az évszázad végére borítékolható, és valójában az ehhez a helyzethez való alkalmazkodás lenne a feladatunk, mivel a folyamatok megállítására már nem maradt esélyünk.

Obama nincs egyedül: az olyan – radikális baloldalon ma népszerű szerzők, mint például Andreas Malm – lényegében ugyanezt javasolják: szerinte a gazdaság tervezett leépítésével, a nemnövekedés zöld radikalizmusával immár „alkalmazkodnunk” kellene ahelyett, hogy a valóság ellen harcolnánk. Radikális baloldali megszorító politika a süllyedő középosztálynak és munkásoknak: ez lenne szerinte a „forradalmi stratégia”, amely elég érdekes értelmezése akár a lenini, akár a francia jakobinus forradalomelméletnek.

Csodálatos, nem? Főként annak az Egyesült Államoknak a cinikus politikai elitje részéről, akik alig valamit tettek eddig azért, hogy a csúcsszennyező kategóriából kikerüljenek. Az ok egyértelmű. Ismert, hogy Kína után a legnagyobb szennyező az Egyesült Államok kormánya, azon belül is a gigantikusra nőtt hadsereg: egyes felmérések szerint az amerikai védelmi minisztérium, azaz a Pentagon által világszerte fenntartott 56 ezer ingatlan és ötszáz komplett katonai bázis bocsátja ki intézményként a világ legtöbb szén-dioxidját.

De mint láthatjuk: elnökök, korok, ideológiák, kampányok jönnek-mennek, Eisenhower elnök óta nem történt olyan, hogy a Fehér Ház bármi kellemetlent is rákényszerített volna a Pentagonra. Most az állítólag szuperprogresszív, szuper-környezettudatos Biden-kormányzat adott éppen nekik a költségvetésben brutális emelést.

Mi a magyarázatuk minderre? Egyrészt a klímaváltozás-tagadó republikánus bohócokra (legújabban Vivek Ramaswamy elnökjelölt dühöngéseire) mutogatnak, mondván: ők még rosszabbak. Másrészt pedig

ahányszor csak a nyugat legnagyobb – és elvileg demokratikusan kontrollált – szennyező államát számon kérik, annak propagandistái mindig Kínára mutogatnak: a távol-keleti diktatúrában sokkal többen laknak, ezért sokkal több szénhidrogént égetnek el, ellenük tüntessen a Greta Thunberg, minket meg hagyjon békén.

Igen ám, csakhogy Kína hírhedten nagyon véges és kockázatos szénhidrogén-hozzáféréssel rendelkezik: a legtöbbet az öböl-államoktól és Iraktól kapja, tankerekben, ez az útvonalat azonban egy háborús konfrontáció esetén egy az egyben el tudja zárni az Egyesült Államok hadiflottája. Ezért talán nem is véletlen, hogy nemrég kiderült, Kína 2030 helyett már 2025-re nagyobbra növelheti szél- és napenergia-kapacitását, mint a fosszilis energiahordozókét. Utóbbira számos területen továbbra is szüksége lesz, és növekvő mértékben Oroszországra is támaszkodik ebben, de mindez nehézkes: a hiányzó és csak évtizedes távlatban megépíthető vezetékek hiányában nem váltaná ki az iraki és arab olajat és földgázt. 

Ami fontosabb: Kína és hadserege számára az átállás nem környezetvédelmi indíttatásból történik: energiafüggőségi problémát oldanak meg, megszüntetik gazdaságuk stratégiai Achilles-sarkát. Ismert ezentúl, hogy a Kínai Népköztársaság hivatalos politikai célja Tajvan visszahódítása is, ehhez pedig nem árt, ha nem szorul a Közel-Keletre energia tekintetében. Eközben az USA saját területén is egyre jelentősebb mennyiségű olajat termel ki: egész államok és régiók megélhetése függ az iparágtól.

Mindehhez hozzájön még augusztusban nyilvánosságra került hír: az Európai Unióban is úgy felpörgött a nagy napelemfarmok és a lakossági napelem-telepítés biznisze, hogy már 2030 előtt, 2028-ra elérhetik az 1,5 Celsius fokos átlaghőmérséklet-növekedési plafonhoz szükséges kapacitást – no persze csak akkor, ha a nukleáris energiatermelést is figyelembe vesszük.

Ez utóbbi bejelentéssel csak egy a gond: szép dolog, hogy az EU ennyit dolgozik a problémán, de úgy, hogy védelme és kereskedelme szempontjából egy nagytesóra – az USA-ra – szorul, ez nem valódi eredmény. Mert gondoljunk bele: ha nem lenne ott a NATO-ban az amerikai haderő, akkor lényegében ütőerejének, állományának túlnyomó többsége nem létezne, az európai hadseregek pedig vagy miniatűr papírtigrisek maradnak – amilyenek most, ha nagyhatalmi szempontból nézzük őket –, vagy ők maguk nőhetnek akkorára, hogy máris borul az 1,5 fokos klímacél. Ha meg nem teszik, akkor a Pentagon szépen tovább növekszik helyettük.

Mindez elég kiábrándító képet fest elénk: valóban kínai, kemény diktatúrára van szükségünk ahhoz, hogy a klímakatasztrófa hatásait 2100-ig csupán mérsékeljük?

A valóság az, hogy egyáltalán nem.

Elég lenne az óriási és növekvő haderő-komplexumok felszámolása a lövészárok mindkét oldalán. Ami ugyanis a jelenleg leginkább akadályozza a klímaváltozás megállítását vagy mérséklését, az a kialakuló hidegháborús és világháborús feszültség: Ukrajna 2022-es megtámadása után még a minimális esélye is elveszett annak, hogy kormányaink komolyan cselekedhetnek a klímaprobléma ellen. 

Inkább úgy tűnik: ahhoz, hogy a klímaválságot megoldjuk, előbb a fegyverkezést és az azt támogató rezsimeket kell felszámolnunk. Ha ez sikerülne – tömeges nyomással, tömegsztrájkkal, lázadásokkal a hatalom ellen, egyes, összekapcsolódó forradalmakkal, tehát egy nemzetközi mozgalommal –, akkor a további nagy szennyezőkkel: a nagyipari mezőgazdasággal, ipari multikkal, bányacégekkel, azaz a Világgazdasági Fórumon a kérdésről általában kellemesen elcsevegő semmittevőkkel való leszámolás is elérhető közelségbe kerül. Dehogyis a technokraták és diktatórikus ötleteik kellenek a klímaválság felszámolásához: éppen az ő távozásukra van szükség.

Ha te is írnál egy cikket a fenti vitaindítóra, vagy valakinek a megjelent véleményével vitatkoznál, várjuk a cikkedet a gemisthu kukac protonmail pont com címre. Ha tetszett a cikk, vagy maga a vita és annak ténye, oszd meg a közösségi médiában ismerőseiddel:

---

A vitában eddig megjelent cikkek

• Lányi András: A diktatúra bármi lesz, csak nem zöld

• Seres László: A nagy klímahazugság

• Jávor Benedek: Ne üljünk fel a szabadságot a klímacselekvéssel szembeállító provokációknak

• Isztin Péter: A kapitalizmus megoldhatja a klímaváltozást is

• Szabó Attila (TASZ): Valóban korlátozza az emberek szabadságát a környezet védelme?

---