A klíma védelme, vagy a nyugati jóléti társadalomé?
Vitasorozatot indítottunk arról, hogy elfér-e egymás mellett a szabadság, a demokrácia és a klímavédelem. Mint a vitaindítóban fogalmaztunk: mi van akkor, ha a többség tisztában van azzal, hogy a klímaváltozás fontos globális probléma, de nem megelőzni akarja, hanem alkalmazkodni hozzá – még úgy is, ha tudja, hogy kevésbé szerencsés helyen élőknek ez az életébe, az életmódjába, a lakhelyébe kerülhet?
A szabadságunk korlátozása zajlik a többség akaratával szemben, amely ellen akár még lázadni is lehet? Meddig lehet indok a „tudomány” vagy a morál a többséggel szemben? Lehet-e és kell-e a többséget életmódja megváltoztatására kényszeríteni?
Lesti Ágnes kommunikációs vezető, publicista (Mellékvágány, Index) cikke következik.
Először is leszögezem, nem vagyok humánökológus.
Irodalmat végeztem, a szövegek érdekelnek, a nyelvek és a szavakhoz társuló jelentések. A „klímavédelem” és a Jávor Benedek által is használt „klímagyilkosság” kifejezések épp ezért keltenek bennem furcsa érzést, mert egyrészt ezek megszemélyesítik a klímát, de igazából mégsem a klímára utalnak, hanem az emberi életre, még pontosabban az emberi élet milyenségére a Földön.
Látni kell, hogy akik a klímát féltik, igazából nem a földi éghajlat miatt aggódnak, hanem az emberek – közvetetten saját vagy rokonaik – jövőjéért a Földön (vagy akár azon kívül). Hasonlóképpen történt ez a covidjárvány alatt: akik az egészségügyi rendszer összeomlásától rettegtek, igazából a kórházak túltelítettsége által bekövetkező emberi halálokat próbálták elkerülni. Az egészségügyi rendszer egy metonímia volt, ami az emberi életeket jelképezte.
A klímavédelmi szavak jelentése
Az egészségügyi rendszer vagy akár a klíma óvása viszont véleményem szerint nem lehet egy magasabb eszme, aminek az emberi jólétet – vagy akár mások jólétét – vagy az arra való törekvést alárendelhetjük.
Az ember számára kedvező klíma a méltányos és egészséges élet alapját képezi, de épp ezért, a védelme érdekében meghozott szabályoknak is figyelembe kell vennie az emberi méltóságot, autonómiát és az emberi önrendelkezéshez való jogot.
A „klímavédelem”, „klímagyilkosság”, „klímakatasztrófa” stb. szavak kapcsán még egy dolgot meg kell jegyeznem. Egyértelmű lehet, de ezek magyar kifejezések, magyar nyelven kapcsolódnak hozzá jelentések és érzelmek, amik tükörfordítással elsősorban német és angol szavak honosításával kerültek be a közbeszédbe. Bár a nyugati világban megvannak a megfelelői, a globális társadalom tömege számára ezek értelmezhetetlenek. Egy ugandai faluban élő közösségnek például nemcsak szava nincs a jelenségre, esetleg máshogy is értelmezi a klímaváltozási folyamatot, Isten haragjának tudja be vagy egy rossz csapásnak.
A Földön mélyszegénységben élő 700 millió ember számára pedig a napi betevő előteremtése fontosabb lehet, mint a Föld megmentése: van, aki a világvégét akarja túlélni, van, aki csak egy hetet. De olyan társadalmak és kultúrák is léteznek, ahol a klímaváltozás problémájánál nyomósabb a lélek élet utáni felemelkedése. Sok muzulmán hívőnek, akik a Végső Órát a Próféta által megjövendöltnek tekintik, fontosabb a földi élet utáni megváltás a környezet változásánál.
Globális problémára lokális megoldást?
A kulturális, vallási, nyelvi és gazdasági különbségek pedig lényegesek a klímaváltozás értelmezésénél és az erre hozott megoldások javasásánál, mivel egy globális jelenségről van szó. Mint azt a covidpandémiánál már láttuk, a gazdaságilag és környezetileg egymásra utalt társadalmunkban a folyamatok már nem értelmezhetőek csupán egy-egy ország határain belül. Ahogy a pénz is szabadon vándorol országok között, úgy a vírus és a környezeti változás következményei is.
Amit egyes országok közigazgatása befolyásolhat, az maximum az erre adott helyi válasz, de ahogy a covid alatt is látszott, globálisan ez is nagy hasonlóságot mutat, mivel globális szervezetek (WHO, UNESCO, UNICEF stb.) ajánlásaira támaszkodnak a lokális szervek.
A globális északon hozott környezetvédő intézkedések és luxusproblémák viszont sokszor értelmezhetetlenek vagy kivitelezhetetlenek a fejlődő világban. A műanyag miatt aggódó nyugati társadalom például megteheti, hogy újratölthető palackra vált vagy szelektál, de az ázsiai és afrikai ország lakosai, ahol a csapvíz ihatatlan vagy nincs, napi szinten kénytelenek literszámra PET-palackos vizet fogyasztani, úgy, hogy közben a műanyag feldolgozása és újrahasznosítása még nincs megoldva helyben. Ahhoz, hogy ők is megtehessék, hogy újratöltik palackjukat, hatalmas infrastrukturális befektetések kellenének a helyi víz- és energiahálózatok kiépítésére.
Míg az erre való hajlandóság megvan, sokszor épp a nyugati világ akadályozza meg az efféle helyi fejlesztéseket a többletenergia-kibocsátásra hivatkozva,
mint például tette ezt a COP26 megegyezés keretében. Ezek a klímavédelem érdekében meghozott döntések pedig épp az elmaradottabb országok fejlődését gátolják meg, vagyis olyan fejlődési folyamatokat hátráltatnak, amiken a fejlett világ országai már átmentek, és amik számukra GDP-növekedést, gazdasági és életszínvonalbeli növekedést és ezzel korreláló populációcsökkenést hoztak.
Az Isztin Péter által említett fejlett országok csak olyan áron tudták zöldíteni és dekarbonalizálni a gazdaságukat, hogy az iparukat kiszervezték a fejlődő világba, és energiatakarékosabb gazdasági formára váltottak, vagy megújuló energiába fektették a már elégetett fosszilis energiáik egy részét, sokszor a fejlődő országok ásványkészletének vagy energiahordozójának kisajtolása által.
A fejlett országok kumulatív széndioxid-kibocsátása 1750 óta magas, Németország például a globálisan kibocsátott széndioxid 5,5%-áért, az Egyesült Királyság pedig 4,6%-áért felelős. Ez utóbbi akkor tudta csak elkezdeni a szénről való leválását, amikor a gazdasága a magasabb CO2-kibocsátású gyártásról a kevésbé energiaigényes szolgáltatásalapú (pl. pénzügyi) iparágakra tért át. Ezt a gazdasági fejlődési folyamatot írja le amúgy a Kuznets-görbe hipotézis is.
Ennek tükrében pedig az eddig alulfejlett ázsiai és afrikai országok épp olyan gazdasági lehetőségeket érdemelnek, mint amivel a nyugati országok már éltek. Ha ezt megadjuk nekik – és Afrika országai épp ezért harcolnak –, akkor a Jávor Benedek által felvázolt klímacélok csupán életmódváltoztatással megvalósíthatatlanok maradnak. Németország hiába zár be két helyi repülőteret klímavédelemre hivatkozva, ha Kína azalatt hármat nyit, ezzel saját lakosainak is megadva azt a lehetőséget, amivel mi Európában és Észak-Amerikában évtizedek óta élünk.
Tehát bár a klímaváltozás tényét kevesen vitatják a nyugati világban, sokan a globális dekarbonizáció realitását kérdőjelezik meg és azokat a megkötéseket utasítják el, ami az általuk megszokott életet korlátozná ennek reményében. Ebben a kontextusban még mindig nem világos a média és politika által klímaszkeptikusnak megjelölt szó jelentése, mivel az újságírók, propagandisták és közvélemény-kutatók ezt sok esetben pont ezekre az emberekre értik.
A kérdés számomra tehát nem annyira az, hogy mit tegyünk a klímaváltozás ellen, sokkal inkább, hogy mit kezdjük az ezáltal fellépő társadalmi egyenlőtlenséggel és a klímavédelemi megkötések hatására kialakuló társadalmi viszályokkal. Illetve hogyan kezeljük a klímapánik nyomában fellépő politikai megosztottságot világszerte.
„We’re all in this together”
Ahogy Szabó Attila is említette, a környezeti változás által kiváltott természeti csapások a legszegényebb és ezáltal legkiszolgáltatottabb rétegeket érintik fokozottabban, mégis, sokkal több ember él jól ma a Földön, mint valaha, ha a gazdasági mutatókat nézzük. Viszont míg azt látjuk, hogy a globális társadalomban az extrém szegénységben élők aránya csökkent, addig a nyugati térség jóléti mutatói már rosszabb képet adnak. A környezetváltozás itt is a szegényebb embereket éri és a természeti károk hatására beindult népvándorlás, de akár az erre adott politikai válaszok és ementén generált polarizáció vagy lakhatási krízis is őket érinti fokozottabban.
Az EU-ban és az USA-ban a születéskor várható élettartam 2019 óta csökkent, de az EU-s háztartások életszínvonala és reáljövedelme is csökkenő tendenciát mutat. Az elmúlt években folyamatosan romlott az átlag életszínvonal a fejlett gazdaságokban és a legfiatalabb generáció az első, aki rosszabbul él most, mint ahogy szülei éltek. Ezt mutatják az otthonvásárlási statisztikák is, miszerint a fiatalabb generációk egyre kevésbé tudnak saját lakáshoz jutni.
A kommunizmus ellenében sokszor felhozott vád – miszerint senki sem becsül és vigyáz arra, amit nem érez magáénak – a kései kapitalizmusban ugyanúgy, ha nem még inkább érvényesül: a magántulajdonhoz való jutás egyre nehezebb és a domináns gazdasági képviselők miatt a szabadpiaci viszonyok sem teljesülhetnek többé. Ha egy-egy befektető vagy lakásfejlesztő vállalat kezében van a lakóingatlanok nagyrésze, az egy olyan állapotot teremt, amiben az egyén már nem érzi sajátjának a lakóhelyét. A környezetünk védelmének érdekében viszont fontos, hogy magunkénak érezzük a környezetet, ami körülvesz, ennek ellenére azt látjuk, hogy
egyre kevesebb érdek köti oda az embert, ahol lakik és nem érzi, hogy a kormányok és az adott ország vezetése az ő érdekeit szolgálná.
Ezt a környezeti elidegenedést érezhetjük egyre inkább sok nyugati országban, ahogy láttuk ezt Franciaországban a nanterre-i lázongások alatt, ahol az elégedetlen tömegek sok esetben a lokális infrastruktúrára, buszmegállókra, könyvtárra támadtak.
A Seres László által is kritizált baloldalinak vagy marxistának beállított intézkedések viszont épp a gazdasági elitnek kedveznek, miközben az egyén kiszolgáltatottságát és gazdasági függését növelik. Míg Seres szerint a fogyasztás növelésével növelhető a jólét, én ellenkezőleg azt látom, hogy az általa kritizált, klímaextremistának titulált fiatalok épp a túlfogyasztás – egyben a klímavédelmi termékek és média túlfogyasztásának is – áldozatai. A fogyasztási magatartásunk ugyanis nem más, mint egy globális tőkések marketingesei által mesterségesen generált, a félelmeinkre, vágyainkra és ösztöneinkre ható reakció.
Az üzleti világban megszokott cinikus, jól hangzó, de semmitmondó frázisok viszont mimetikusan, ismétlés és tömegkommunikációs kampányok útján terjednek és jutnak be a köztudatba, akár a klímavédelemre sarkalló könyvek, mesék és sorozatok üzenetei és a környezetváltozással kapcsolatos kifejezések és hívószavak. Hasonlóképpen, mint ahogy a covidjárvány alatt terjedtek a mémek és szlogenek, mint az ENSZ által népszerűsített „We are all in this together” (Mind együtt vagyunk benne) mottó is.
Én London luxuskerületében néztem végig, hogyan pakolják meg biciklikkel és kültéri szórakozáshoz alkalmas eszközökkel a Range Rovereiket a lakók és hagyják el a várost a covidlezárás napján. Látom az ultraalacsony kibocsátású zónák (ULEZ) és a hasonló – a jármű károsanyag-kibocsátásán alapuló – megkötések bevezetésének hatását a brit lakosságra és a konfliktusokat, amiket ez kivált, ugyanakkor azt is, hogy ez nem befolyásolja a tehetősebbeket, akik már elektromos autóra váltottak.
Így míg azt nem vitatom, hogy a globális klímaváltozás mindannyiunkra hat majd a Földön, azt gondolom, hogy hatalmas különbségek lesznek abban, hogy hol ér minket: egy önvezető elektromos SUV-ben? Ahol az akkumulátor készül hozzá? Vagy az ehhez szükséges kobaltot kézzel bányászva egy elsivatagosított vidéken?
Lányi Andrással ellentétben viszont nem gondolom, hogy a környezet változásáért az ipari társadalmak tudatlan lakói a felelősek, sokkal inkább az ösztönös emberi érzések és tulajdonságok: tudásvágy, kíváncsiság, büszkeség, kapzsiság, irigység, félelem.
Ezek a természetes emberi jó és rossz tulajdonságok az előttünk álló problémát pedig majd vagy megoldják, vagy nem. A klímaváltozás hatásai mentén gerjesztett radikalizáció és társadalmi megosztottság viszont csak katasztrófát szülhet.
(Lesti Ágnes)
Ha te is írnál egy cikket a fenti vitaindítóra, vagy valakinek a megjelent véleményével vitatkoznál, várjuk a cikkedet a gemisthu kukac protonmail pont com címre. Ha tetszett a cikk, vagy maga a vita és annak ténye, oszd meg a közösségi médiában ismerőseiddel:
A vitában eddig megjelent cikkek
Lányi András: A diktatúra bármi lesz, csak nem zöld
Seres László: A nagy klímahazugság
Jávor Benedek: Ne üljünk fel a szabadságot a klímacselekvéssel szembeállító provokációknak
Isztin Péter: A kapitalizmus megoldhatja a klímaváltozást is
Szabó Attila (TASZ): Valóban korlátozza az emberek szabadságát a környezet védelme?
Tóth Csaba Tibor: Nem a technokrata vezetők, hanem a távozásuk kell a klímaválság megállításához