Akiken nem múlik a Fidesz 2022-es győzelme

Ez most egy hosszabb, koncentráltabb, single-issue hírlevél lesz: a szokásos közép-európai hírpótló híradó mellett arról lesz szó, mi is folyik most Erdélyben.


Chronik Mitteleuropa

Dolgok, amik fontosak, reméljük, nem csak nekünk.

Egyre inkább lecseng a negyedik hullám Romániában

Bergamo! – kiáltott a magyar sajtó az eddigi legrosszabb romániai járványadatokat látva egy hónappal ezelőtt. A járvány akkor volt a csúcson a nem túl magas átoltottságú és még a magyarnál is rosszabb egészségügyi rendszerrel bíró országban, a helyzet mára annyira javulóban van, hogy már meg is találták az első bukaresti kórházat, ahol senkit nem ápolnak coviddal (itthon a tendenciát csak az Index vette észre, a többiek még önfeledten oltatlanrománoznak). Noha sajnos ezt a hullámot sem úszták meg kigyulladó covidosztály nélkül (ilyen Bergamoban például nincs), a politika próbálta elterelni a figyelmet a kormányválsággal és a növekvő gazdaságról (nagyobb volt a harmadik negyedévi növekedés, mint Magyarországon, igaz, volt is honnan) szóló dicshimnusszal. Az oltási hajlandóság jelentősen nőtt, noha a greenpasst csak a magyar védettségi igazolványhoz hasonlóan sikerült bevezetni, a munkahelyen való megjelenéskori bemutatását egyelőre elkaszálta a parlament. (BM)

Horvát elnök a durva korlátozásokról: fasizmus, összeurópai probléma!

Amikor Zoran Milanović Orbán Viktornak szólogat be, az a hazai ellenzéki médiában azonnal hír, amikor viszont az ellenzéki média által a talán Társaság a Szabadságjogok Korlátozásáért nevű szervezettel karöltve követelt „járványügyi” intézkedéseket bírálja, az valamiért kimarad onnan. Holott a szocdem horvát államfő nem is akárhol, hanem a Vatikánban adta mindenki tudtára azon álláspontját, hogy a be nem oltott emberek lockdownja, amit az osztrák kormány a héten vezetett be, nem más, mint fasizmus.

Milanović (aki a hivatalában saját közlése szerint el se kéreti a munkahelyen való megjelenéshez keddtől kötelezővé tett védettségi igazolványt) szerint ezeknek az intézkedéseknek már semmi köze nincs a tudományhoz: „Megtiltani nem beoltott embereknek, hogy elhagyják az otthonukat? Ez mi, ez a tudomány? Vagy inkább az 1930-as évekre emlékeztet?” A horvát politikus itt nem állt meg, szerinte ami a járvány kapcsán folyik, az egy érvekkel semennyire nem alátámasztott őrület, az embereknek pedig joguk van az önkény elleni védelemre, de szomorú, hogy nem nagyon lát ilyet: külön meg is kérdezte, hol vannak most az Orbán Viktor dolgai ellen még évekkel ezelőtt lelkesen felszólaló emberi jogi aktivisták, az Európai Emberi Jogi Bíróság és a többi uniós bürokrata. (Tényleg, hol?) A háttér: a most nagyjából 46 százalékos átoltottságú, a második és harmadikhoz képest ott nem súlyosabb negyedik hullám platóján talán épp túljutott Horvátországban eleve nagy az ellenállás minden ellen, ami kötelező. A nyilatkozatot a jobboldali horvát kormány által bevezetett védettségi-kötelezettség elé időzítő, a jobbközép miniszterelnököt kifejezetten gyűlölő, még mindig csak 55 éves államfő pedig láthatóan hosszútávra tervez a politikában. (BM)

Gátat szab-e Strasbourg az összeurópai coviddiktatúrának?

Az Alkotmánybíróság nem éppen meglepő módon elutasította októberben az alkotmányjogi panaszomat, amit a védettségi igazolványokkal bevezetett, az oltatlanokat diszkrimináló, azóta részben hatályon kívül helyezett szabályok ellen adtam be. Még jó, hogy párhuzamosan a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához is fordultam az üggyel, ami ráadásul az azóta számos európai országban bevezetett apartheidrendszerhez képest (Olaszországban csak greenpassszel lehet dolgozni, ami praktikusan oltást vagy saját zsebből fizetett rendszeres tesztelést jelent, Ausztriában lockdownt rendeltek el az oltatlanoknak, Németországban egyre több mindenhez, újabban a tömegközlekedéshez is oltottságot vagy felgyógyulást követelnek meg, a tesztelés nem elég) kismiskának bizonyult, hiszen Orbánék központilag „csak” kulturális és sportrendezvényekhez, könyvtárazáshoz, éttermezéshez írták elő az oltottságot – meg azóta az állami szférában dolgozóknak, de emiatt én nem reklamálhatok bíróságon, csak ők.

Strasbourgban jelenleg ott tart a dolog, hogy az ügyem már ügyszámot kapott és az ügyvédem, Dr. Karsai Dániel értesítette is a bíróság hivatalát, hogy a magyar AB időközben elkaszálta a beadványomat, szóval tényleg minden lehetséges jogorvoslatot kimerítettem. Persze az Európa-szerte különböző mértékben taroló coviddiktatúra miatt nem csak én panaszkodom Strasbourgban, számos hasonló ügy van a bíróság előtt: például

  • szlovák konditermesek perelnek a korábbi kényszerbezáratásuk miatt,

  • egy svájci szakszervezet azért, mert nem szervezhettek tüntetést a járványügyi korlátozások miatt,

  • egy horvát állampolgár pedig a lockdownintézkedések miatt perli az államot.

Szinte biztosra veszem, hogy az egyre durvuló oltottsági alapú diszkriminációnak köszönhetően újabb ügyek is lesznek. Azt persze fontos látni, hogy a strasbourgi bíróság semmilyen nemzeti jogszabályt nem semmisíthet meg és nincs eszköze az ítéletei kikényszerítésére sem: ha megállapítja, hogy egy állam megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezményét, az államnak illik módosítania a jogszabályon, de ha ezt nem teszi, legfeljebb annyi szankcióra számíthat, hogy a „fejlett nyugatiak” csúnyán néznek rá és elkönyvelik féldiktatúrának. Csakhogy most épp ezek a fejlett nyugatiak járnak élen a járványra hivatkozva a diktatúracsinálásban. (Bakó Bea)

A német Zöldek nem tűrik meg a kibeszélést

Németországban nehéz dolga van azon baloldali politikusoknak, akiknek van agykapacitása arra, hogy a pártprogramon túl is gondoljanak dolgokat a világról, és akik a szélsőjobboldali AfD-t nem karanténba rakással, hanem (túlnyomórészt nem neonáci és rasszista) szavazóik meggyőzésével semmisítenék meg. A parlamentbe épp csak bejutott Linke azzal van elfoglalva, hogy az egyik legismertebb politikusukat, a nyilvánosan oltás-, pártelit-, balliberalizmus- és zöldülésszkeptikus Sahra Wagenknechtet valahogy hetvenedszerre is rendre utasítsa, a Zöldek pedig ennél is tovább léptek, és kizárnák az egyik legsikeresebb politikusukat, a sváb egyetemváros Tübingen főpolgármesterét, a párt irányvonalából balra és jobbra is rendszeresen kibeszélő, a provokációtól sem visszariadó Boris Palmert, mégpedig azért, mert egy posztjában ironikusan használta azt az N-betűs szót (így írja le még a Frankfurter Allgemeine is, hozzátéve azoknak, akik nem értik, hogy ez egy olyan korábbi szó, amit használva Németországban is rasszista éllel beszéltek a fekete bőrszínű emberekről).

Ez persze csak az ürügy, a saját Facebookján tényleg rengeteget posztoló, könyveket és hosszabb esszéket nagy örömmel író Palmer régi kritikusa nemcsak a párt baloldali, több újraelosztást követelő gazdaságpolitikájának, Merkel (Zöldek által is támogatott) migrációs politikájának, hanem a (pártja által hallgatólagosan szintén támogatott) járványkezelésnek is, főleg a lockdownokkal ment szembe. Tübingenben az első három járványhullám alatt addig tartatta nyitva a boltokat, amíg lehetett, és amíg máshol minden zárva volt, ő önkormányzati finanszírozású, a lakosoknak ingyenes covidteszteléssel segítette elő, hogy az élet ne álljon le, és ne menjenek csődbe a belvárosi kisboltok a városszéli plázák és az Amazon-kiszállítók keltette versenyben. (Egy interjúban konkrétan el is mondta, hogy a svéd modell az üdvös: jó poén volt, hogy a polgári-liberális-jobbközép FDP már felajánlotta, hogy üljön át hozzájuk.)

A kizárási szándék időzítése is izgalmas: Tübingen 2022 őszén választ új főpolgármestert, simán lehet, hogy a Zöldek az eljárás miatt végül nem a 2007 óta a város élén álló Palmert választják jelöltjüknek, főleg, hogy most lesz ellenjelölt is. (Palmer nem tudja, indulna-e.) A baden-württembergi közmédia, az SWR a kommentárjában mindenesetre arról ír, nem feltétlenül bölcs azt gondolni, hogy egy zöld város minden zöldet megszavaz, pláne, hogy Palmer a jelek szerint semmit nem ártott a választási eredményüknek ősszel, az minden eddiginél jobb volt. (BM)


Miért van bajban a Transindex?

Az 1999-ben alapított Transindex az erdélyi magyar internet legrégebbi újságja: már rég nem azok írják, akik elkezdték, és munkatársai szerint is túl van már a fénykorán. Története szépen mutatja be, mi történik arról, ha politikaközelbe kerül egy újság, és nem engedik onnan szabadulni. Nem csoda, hogy épp pénzgyűjtő kampányba fogtak, mondván veszélyben vannak: megpróbáljuk bemutatni, pontosan miért is.

„Az erdélyi magyar újságíró szerepfelfogása nem az, hogy a hatalmat ellenőrizze. Neki a kultúrát, az anyanyelvet, a hagyományt kell ápolnia, a megmaradást kell szolgálnia, nem viselkedik negyedik hatalmi ágként.”

„A diktatúra alatt metaforákba bújtatva, költők és prózaírók írták meg, ha baj van. A boldog demokráciában évtizedeken keresztül azt hittük, hogy mindenkinek egy a szerepe: hogy segítsük egymást, hogy fogjunk össze. Ez végül elmaszatolásokba, kétes és szövevényes, egymásra épülő kapcsolati hálókba torkollott: egy kis erdélyi Cosa Nostra lettünk. Ha valaki ezt megírja, mindenki felháborodik.”

„Ha kritikus vagy, vagy belekérdezel, azt kocsmai verekedési szándéknak veszik. Ha pedig folytatod, neadjisten, tényfeltársz, azt mondják, román vagy. Mert rámutatsz, hogy hova lőjenek.”

A három, volt és jelenlegi romániai magyar újságíróktól származó idézet mutatja, Erdélyben még egy fokkal szerencsétlenebb állapotban van a magyar nyelvű média, mint Magyarországon, ahol a legtöbb esetben alapvetően a NER-hez való lazább-szorosabb kötődés határozza meg, ki milyen hirdetést kap és nagyjából milyen tartalmakat közöl. Az erdélyi magyar nyilvánosságot azonban nemcsak egy budapesti, hanem egy kolozsvári pártközpontból is igyekeznek szorosan fogni, és akkor még a román államról nem is beszéltünk, amely szintén ott van a pályán:

  • Vannak román állami médiumok, amelyek Románia polgárainak adójából, magyar nyelven állítanak elő tartalmakat. Ilyen a magyarországi közönség számára leginkább talán Parászka Boróka újságíró nevével fémjelzett Marosvásárhelyi Rádió, a Kolozsvári Rádió vagy épp a TVR (román köztévé) magyar adása. Azt hihetnénk, Bukarestben senkit nem érdekelnek a magyar-magyar belviszonyok, ám információink szerint a menedzsment kinevezésében nagy szerepe van az RMDSZ-nek, és ők ezzel élnek is, Kovács Péter korábbi RMDSZ-ügyvezetőnek a Kolozsvári Rádió élére történt ejtőernyőztetése volt eddig a leglátványosabb jele ennek.

  • Vannak az RMDSZ-hez köthető alapítványok tulajdonolta médiumok, amelyek elsősorban Kolozsvárhoz, és nem Budapesthez hűségesek, utóbbit kritizálni mégsem ildomos bennük. Ilyen például a többek által csak simán az RMDSZ pártlapjaként definiált Maszol, az Erdély FM és az Erdély TV.

  • Vannak olyan lapok, amelyek lazábban függenek az RMDSZ alapítványaitól: azok nem tulajdonosok a lapokban, de nagyrészt az általuk osztott pénzből élnek, és informálisan van bennük van befolyása az RMDSZ-nek. Ilyen a Transindex és a kolozsvári Szabadság napilap.

  • Vannak a NER-hez köthető médiumok, amelyeket a Demeter Szilárd által mentorált, a magyar kormány által magyar adófizetők forintmilliárdjaival támogatott Erdélyi Médiatér Egyesület koordinál: a legtöbb erdélyi napilap és hírportál itt található (Székelyhon, Krónika, Főtér, plusz egy sor helyi rádió). Ők feltétel nélkül szeretik Budapestet: a Fideszt nem, de az RMDSZ-t lehet néha kritizálni náluk, kivéve kampányidőszakban. Van, aki szerint azért budapesti kézben van ez a konglomerátum, hogy ne valaki máséban legyen, és akad, aki szerint ezen lapokkal a Fidesz sakkban tudja tartani az RMDSZ-t.

  • És van az olvasói támogatásokból és pályázati pénzekből élő Átlátszó Erdély.

Amikor a Transindex október végén közölte az olvasóival, hogy veszélyben van, annyit állított főleg, hogy nincs elég pénz a további működésre: havi 6000 eurós állandó, olvasói utalásokból származó bevételből már lenne, tették hozzá. (Az első ilyen havi összeg úgy néz ki, össze is jön, és most már állandó utalást is be lehet állítani.)

A Székelyföldről elszármazott Demeter Szilárd budapesti kultúratyaúristen egyik kirohanása ihlette a pólót, rajta a portál logójával. Fotó: Transindex

Miért van baj?

This post is for paid subscribers