Azért kultúrharcolnak, mert lopás közben szórakoztatni kell a népet
A Gemišten a következő hetekben Montenegróra helyeződik a fókusz: egy jó kéthetes, az ország most épp 2028 környékére belengetett EU-csatlakozásáról szóló riportutat követően elkezdem lassan publikálni az anyagokat. Lesz közötte sokmegszólalós nagyriport, lesznek interjúk, de szó lesz a montenegrói kraftsörforradalomról is. Ez az első anyag: a sörök előtt rögtön az egyik legismertebb helyi értelmiségi mesél nekünk.
Nehéz dolga van és sok kutatómunkát bele kell tennie az embernek, ha külföldi országokról hiteles és autentikus forrásból szeretne tájékozódni. Montenegróban ilyen pl. a Cafe del Montenegro portál: náluk a bosnyák-görög származású, 1974-ben Szarajevóban született Andrej Nikolaidis az egyik vezető publicista, aki hétről hétre fekete humorral és keserű iróniával szemléli nemcsak az apró ország, de a komplett Balkán közéletét, egyébként számos más térségbeli lapban is, így az egyik legismertebb montenegrói értelmiséginek számít. Nikolaidis azonban elsősorban író, aki 2011-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját, könyveit húsz nyelvre fordították már le, magyarra ráadásul egyenesen hatot, ezek a Gondolat kiadónál jelentek meg, keresd értük őket vagy a kedvenc könyvesboltosodat. Nikolaidis előszeretettel nyúl bibliai és teológiai forrásokhoz, keresztény allegóriákhoz, hogy azokkal menjen neki a családi értékeknek, a patriarchátusnak, vagy vizsgálja meg az apokalipszis kérdéskörét és persze az ember örök természetét, közben pedig ha épp nem a mágikus realizmusban próbálja megmeríteni az olvasót, rendkívül csavaros és szórakoztató.
A montenegrói-albán határ mellett, a tenger partján fekvő húszezer lakosú Ulcinjban, a házában kávé, bor és egy kiváló loza társaságában beszélgettem vele arról, hogy
hogyan magyarázná el egy mondatban Montenegró működésmódját;
miért utálja szenvedélyesen a turistákat és a fővárost, Podgoricát;
miért rajong annyira a friss irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóért;
milyen sors vár Montenegróra az annyira várt EU-tagság után;
miért felesleges optimistának lenni Bosznia-Hercegovinát illetően. Jó olvasást!
Nem baj, ha rágyújtok közben?
Milyen szivar az?
Olasz. Toscano. Ketté szoktam vágni, és akkor Toscanello lesz belőle. Úgy már az ára is elfogadható.
Miért épp Ulcinj? Ideköltözött gyerekként, de miért maradt itt?
Nem mintha lett volna más választásom, legalábbis 1992 májusában, amikor Szarajevóból a háború elől idemenekültünk. Apám családja ulcinji, volt itt egy kis nyaralónk.
Ideiglenesen, menekültként érkeztek, vagy itt is akartak letelepedni?
Menekültként érkeztem, egészen 2009-ig menekültstátuszom is volt, akkor kaptam csak meg a montenegrói állampolgárságot. Nagy, már-már barokkos szegénységben éltünk, lehetetlen volt még a gondolata is annak, hogy pénzünk legyen arra, hogy én és a testvérem valahol, akár Nikšićben vagy Podgoricában egyetemre járhassunk.
Egy idő után rájöttem, hogy én bizony itt is fogok maradni. Ahogy arra is, hogy az írás az egyetlen dolog, amit csinálni akarok az életemben.
Tudtam, hogy irodalmat akarok írni, és noha fiatal voltam, tudtam azt is, hogy sokat ezzel nem fogok keresni, az irodalmi műveimből nem fogok tudni megélni. Majd rájöttem arra is, hogy szenvedélyesen érdekel a politika és szeretek politikai publicisztikákat írni. 1994-ben, húszévesen elkezdtem írni itteni ellenzéki, háborúellenes lapoknak, majd a Monitornak, az akkori fő ellenzéki hetilapnak.
Azóta is az írás az egyetlen olyan dolog ezen a földön, amit szerintem tudom, hogy hogyan kell csinálni – így hát azért írok, mert mást nem tudok. Nem tudok takarítani, nem tudom rendben tartani a házat, jó, főzni tudok, sőt, szerintem jobb szakács vagyok, mint író, de nem tudom megjavítani a porszívót, a zuhanyrózsát, sem megmetszeni a narancsfákat a kertben.
Hol érezné magát még otthon Ulcinjon kívül?
Sehol. Még ahol születtem, Szarajevóban sem érzem magam otthon. Ugyan nagyon szeretem Bosznia-Hercegovinát és erősen bosnyákpárti leszek életem utolsó percéig, van bennem egy erős lekapcsolódás-érzés: amikor kinézek ott az ablakon a várost kémlelve, rájövök, hogy az többé nem az én városom már.
De Ulcinj sem az. Nem itt születtem, nem ezekkel az emberekkel nőttem fel. Persze, itt élek, szeretem őket – de nem mondhatom el magamról, hogy ulcinji lennék. Már csak azért sem, mert pár barátom van csak, nem szoktam átjárni másokhoz, nem járok el keresztelőkre, szlávákra, bajramokra. Tulajdonképpen úgy élek, ahogy most adom ezt az interjút a házam teraszán: egyedül. Ennyi. Az íráshoz ez egy nagyon jó és kényelmes kiindulópozíció, azért azt be kell vallanom. De ha valahol még el tudnék lenni, az Dél-Olaszország. Mondjuk Kalábriában szívesen élnék.
Milyen elviselni itt nyáron a turistákat?
Pokoli. Azt akarom, hogy tűnjön el mind. Nyáron minden egyes nap imádkozom azért, hogy essen az eső – de ne csak eső hulljon az égből, hanem olyan nagy és éles kövek is, amik azonnal véget vetnének a turistaszezonnak. A nyári turistainvázió alatt lehetetlenné válik itt az élet, hirtelen minden óriási problémává válik.
Nem tudsz eljutni az orvoshoz, a szupermarketbe, mert noha az orvos csak másfél kilométernyire van innen, azt két óra levezetni autóval, és nemcsak az utakon van dugó, hanem az utcák is tömve vannak emberekkel. Teljes a rendezetlenség, és nem az a kreatív rendezetlenség vagy természetes káosz, amit amúgy szeretek és erősen propagálok, hanem a legrosszabb, a legelviselhetetlenebb, az ember okozta káosz. Nekem ez pszichológiailag külön megterhelő, mert gyerekkorom óta képtelen vagyok ránézni egy méhkasra, egy halrajra – amikor a turistatestek ezreivel kell szembesülnöm, az ugyanez, egész Montenegró egy nagy méhkas a nyári szezonban.
Szarajevóban van egy graffiti a Baščaršijáról Alija Izetbegović sírjához vezető úton: refugees welcome, tourists go home – ez akkor önre tökéletesen illik.
A Nikolaidis görög családnév. A család apai ágon Albánia déli, görögök lakta részéről, Korça környékéről származik, Albánia 1912-es függetlenné válása után is maradtak, mígnem a nagyapám Ulcinjba költözött. Apámat érdekelte, honnan jövünk, de én soha nem mentem el Dél-Albániába – sokkal jobban szeretek fantáziálni a felmenőimről, mintsem hogy megtudjam, kik voltak ők. Ez könnyebb és kreatívabb, de leginkább könnyebb, ami szerintem egy fontos szempont az életben.
Hol nyaral valaki, aki egy kedvelt nyári turistacélpontban lakik?
Sehol. Nem nyaralok. Európán kívül utazni meg nem akarok: messze van, bonyolult, és nem akarom mások szerencsétlenségében, nyomorában tölteni a szabadidőmet, ahol én vagyok a gazdag európai, akinek minden fasza, miközben ők éheznek. Korábban néha elmentem egy-egy európai nagyvárosba, Budapestre, Rómába, mert olyan helyekre megyek csak, ahol gazdagabbak nálam az emberek. De amint rájössz arra, hogy az ún. kulturális emlékek tkp. egy hoax; hogy Walter Benjaminnak igaza volt, amikor azt írta, hogy a civilizáció minden emlékműve egyben a barbarizmus emlékműve is; és hogy a Louvre nem különbözik Ali baba barlangjától, mert az is össze lett lopkodva, már nem fog érdekelni a turizmus, nem fogsz akarni felkerekedni.
Azért ír politikáról, mert nem bírja ki, hogy ne szóljon bele?
Azért, mert a lap tulajdonosai készek nekem fizetni érte. De sajnos csak a politikáért fizetnek, ha kultúráról írnék, azért nem adnának semmit, pedig ha tehetném, csak kulturális témáról írnék – de itt még azért se szokás fizetni, ha valaki az új Netflix-sorozatról vagy Taylor Swift-lemezről ír. Persze, magamtól is írnék azért néha, havonta-háromhavonta politikáról, de nem havi 8-12 cikket, mint most.
Közép-Európában az íróktól mintha elvárnák, hogy politizáljanak.
A Balkánon is. De ezt elég lenne megtenni mondjuk félévente, nem heti kétszer. Futnom kell a hírek után, hogy mi történt tegnap és azt kommentálni – de én a gyorsaság ezen doktrínájában nem hiszek. Hiba, hogy ma az újságírás fő szabálya az lett, hogy gyorsan reagáljanak. Csakhogy aki gyorsan reagál, az nem tudja eléggé átgondolni a reakcióját. Kissingernek van egy anekdotája Zhou Enlai kínai külügyminiszterről, aki egy sajtótájékoztatón minden újságírói kérdésre kitérően válaszolt, miszerint ezt nem tudja kommentálni, azt inkább nem kommentálná. Egy ponton aztán egy francia újságíró mindezt megunva megkérdezte tőle, hogy de azért a francia forradalomról talán csak van véleménye, nem? A kínai külügyér erre úgy felelt: túl korai volna még azt megítélni. Ezt a kínai perspektívát talán túlzás volna elvárni a sajtótól, de az azonnaliság számtalan hibázási lehetőséget rejt magában.
A gyors kommentárok inkább a narratíva uralásáról szólnak, nem újságírásról.
Pontosan! Én viszont inkább írok egy stilisztikailag hibátlan és jó cikket.
De megfizetik azért is, ami azt jelenti, hogy a közönség is kíváncsi a mondanivalóra. Amivel megérkeztünk oda, hogy feltehessem a kérdést: miért várják el az íróktól a politizálást?
Az én célom mindig a közönség szórakoztatása. A többség remélem, azért olvassa a cikkeimet, mert viccesek, és nem azért, mert azt gondolják, hogy én tudom, hogy mi történik valójában. Jó, több információm van, mint nekik, de közel sem annyi, hogy én mondjam meg, mi az irány – ezért mindig úgy írom ezeket az anyagokat, hogy „nem tudom, mi van, de ha ki kellene találnom, akkor ez meg ez lehet”. Még gyerekkoromban olvastam egy interjút Borgesszel, aki azt mondta, unalmas regényt olvasni bűn. Szerintem ez a politikai publicisztikára is igaz, talán még jobban is. Aki nem tud egy cikket rendesen megírni, hogyan tudna megírni egy jó regényt?
A térségünk egészen jól muzsikál most irodalmi Nobel-díjak terén. Kertész Imre, Peter Handke, Herta Müller, Krasznahorkai László, Svjetlana Alexievich, Olga Tokarczuk, Elfriede Jelinek, az isztambuli Orhan Pamuk. Ez felülreprezentáció, vagy egyszerűen ezen a környéken annyira sűrű és izgalmas az élet, hogy egyszerűen érdekes róla írni?
Ez egy okos kérdés, de nincs rá válaszom. De nincs felülreprezentálva. Miért volna? Peter Handkét leszámítva mindegyikük megérdemelte. Handke borzalmasan unalmas, ha személyesen találkoznék vele, lekevernék neki egy pofont, talán még seggbe is rúgnám, mert politikailag egy utolsó disznó, aki annyit se érdemelne, hogy beszéljek róla. Krasznahorkaiért egyenesen rajongok, az egyik kedvenc írómmal, Thomas Bernharddal van nálam egy polcon. Tokarczuk jó, de nem annyira, mint Krasznahorkai. Pamukot nem szeretem, értem, miért kapta meg a Nobelt, de nekem túl könnyed.
De eleve nem olvasok ma már annyit. Régi dolgokat olvasok újra meg újra. Georg Trakl pár versét minden héten elolvasom, hátha találok benne valami újat. Ugyanez Thomas Bernhard A pince című regényének végével, ugyanazt az öt oldalt olvasom újra meg újra. Korábban rengeteget olvastam, de egy bizonyos ponton azt éreztem, hogy az olvasottak hatása alá kerülök, és elkezdek másolni.
Ezért annak érdekében, hogy megőrizzem a saját stílusomat – ami nyilván nem eredeti, hanem az engem inspirálók bizonyos fokú kombinációja – és annak halvány illúzióját, hogy van saját stílusom, muszáj volt lelassítanom az olvasással. Ha három hónapig Krasznahorkait olvasnék, őt másolnám. Olvasóként ugyanis parazita vagyok, végig arra gondolok, hogy hogyan tudnám az olvasottakat én magam is hasznosítani. A regény végén azt sem fogom tudni, hogy Magyarországon vagy Jamaikában játszódott-e, csak a stílus, egyes mondatok és azok ritmusa marad meg bennem.
Miért rajong Krasznahorkaiért?
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.