Azért kultúrharcolnak, mert lopás közben szórakoztatni kell a népet
A Gemišten a következő hetekben Montenegróra helyeződik a fókusz: egy jó kéthetes, az ország most épp 2028 környékére belengetett EU-csatlakozásáról szóló riportutat követően elkezdem lassan publikálni az anyagokat. Lesz közötte sokmegszólalós nagyriport, lesznek interjúk, de szó lesz a montenegrói kraftsörforradalomról is. Ez az első anyag: a sörök előtt rögtön az egyik legismertebb helyi értelmiségi mesél nekünk.
Nehéz dolga van és sok kutatómunkát bele kell tennie az embernek, ha külföldi országokról hiteles és autentikus forrásból szeretne tájékozódni. Montenegróban ilyen pl. a Cafe del Montenegro portál: náluk a bosnyák-görög származású, 1974-ben Szarajevóban született Andrej Nikolaidis az egyik vezető publicista, aki hétről hétre fekete humorral és keserű iróniával szemléli nemcsak az apró ország, de a komplett Balkán közéletét, egyébként számos más térségbeli lapban is, így az egyik legismertebb montenegrói értelmiséginek számít. Nikolaidis azonban elsősorban író, aki 2011-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját, könyveit húsz nyelvre fordították már le, magyarra ráadásul egyenesen hatot, ezek a Gondolat kiadónál jelentek meg, keresd értük őket vagy a kedvenc könyvesboltosodat. Nikolaidis előszeretettel nyúl bibliai és teológiai forrásokhoz, keresztény allegóriákhoz, hogy azokkal menjen neki a családi értékeknek, a patriarchátusnak, vagy vizsgálja meg az apokalipszis kérdéskörét és persze az ember örök természetét, közben pedig ha épp nem a mágikus realizmusban próbálja megmeríteni az olvasót, rendkívül csavaros és szórakoztató.
A montenegrói-albán határ mellett, a tenger partján fekvő húszezer lakosú Ulcinjban, a házában kávé, bor és egy kiváló loza társaságában beszélgettem vele arról, hogy
hogyan magyarázná el egy mondatban Montenegró működésmódját;
miért utálja szenvedélyesen a turistákat és a fővárost, Podgoricát;
miért rajong annyira a friss irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóért;
milyen sors vár Montenegróra az annyira várt EU-tagság után;
miért felesleges optimistának lenni Bosznia-Hercegovinát illetően. Jó olvasást!
Nem baj, ha rágyújtok közben?
Milyen szivar az?
Olasz. Toscano. Ketté szoktam vágni, és akkor Toscanello lesz belőle. Úgy már az ára is elfogadható.
Miért épp Ulcinj? Ideköltözött gyerekként, de miért maradt itt?
Nem mintha lett volna más választásom, legalábbis 1992 májusában, amikor Szarajevóból a háború elől idemenekültünk. Apám családja ulcinji, volt itt egy kis nyaralónk.
Ideiglenesen, menekültként érkeztek, vagy itt is akartak letelepedni?
Menekültként érkeztem, egészen 2009-ig menekültstátuszom is volt, akkor kaptam csak meg a montenegrói állampolgárságot. Nagy, már-már barokkos szegénységben éltünk, lehetetlen volt még a gondolata is annak, hogy pénzünk legyen arra, hogy én és a testvérem valahol, akár Nikšićben vagy Podgoricában egyetemre járhassunk.
Egy idő után rájöttem, hogy én bizony itt is fogok maradni. Ahogy arra is, hogy az írás az egyetlen dolog, amit csinálni akarok az életemben.
Tudtam, hogy irodalmat akarok írni, és noha fiatal voltam, tudtam azt is, hogy sokat ezzel nem fogok keresni, az irodalmi műveimből nem fogok tudni megélni. Majd rájöttem arra is, hogy szenvedélyesen érdekel a politika és szeretek politikai publicisztikákat írni. 1994-ben, húszévesen elkezdtem írni itteni ellenzéki, háborúellenes lapoknak, majd a Monitornak, az akkori fő ellenzéki hetilapnak.
Azóta is az írás az egyetlen olyan dolog ezen a földön, amit szerintem tudom, hogy hogyan kell csinálni – így hát azért írok, mert mást nem tudok. Nem tudok takarítani, nem tudom rendben tartani a házat, jó, főzni tudok, sőt, szerintem jobb szakács vagyok, mint író, de nem tudom megjavítani a porszívót, a zuhanyrózsát, sem megmetszeni a narancsfákat a kertben.
Hol érezné magát még otthon Ulcinjon kívül?
Sehol. Még ahol születtem, Szarajevóban sem érzem magam otthon. Ugyan nagyon szeretem Bosznia-Hercegovinát és erősen bosnyákpárti leszek életem utolsó percéig, van bennem egy erős lekapcsolódás-érzés: amikor kinézek ott az ablakon a várost kémlelve, rájövök, hogy az többé nem az én városom már.
De Ulcinj sem az. Nem itt születtem, nem ezekkel az emberekkel nőttem fel. Persze, itt élek, szeretem őket – de nem mondhatom el magamról, hogy ulcinji lennék. Már csak azért sem, mert pár barátom van csak, nem szoktam átjárni másokhoz, nem járok el keresztelőkre, szlávákra, bajramokra. Tulajdonképpen úgy élek, ahogy most adom ezt az interjút a házam teraszán: egyedül. Ennyi. Az íráshoz ez egy nagyon jó és kényelmes kiindulópozíció, azért azt be kell vallanom. De ha valahol még el tudnék lenni, az Dél-Olaszország. Mondjuk Kalábriában szívesen élnék.
Milyen elviselni itt nyáron a turistákat?
Pokoli. Azt akarom, hogy tűnjön el mind. Nyáron minden egyes nap imádkozom azért, hogy essen az eső – de ne csak eső hulljon az égből, hanem olyan nagy és éles kövek is, amik azonnal véget vetnének a turistaszezonnak. A nyári turistainvázió alatt lehetetlenné válik itt az élet, hirtelen minden óriási problémává válik.
Nem tudsz eljutni az orvoshoz, a szupermarketbe, mert noha az orvos csak másfél kilométernyire van innen, azt két óra levezetni autóval, és nemcsak az utakon van dugó, hanem az utcák is tömve vannak emberekkel. Teljes a rendezetlenség, és nem az a kreatív rendezetlenség vagy természetes káosz, amit amúgy szeretek és erősen propagálok, hanem a legrosszabb, a legelviselhetetlenebb, az ember okozta káosz. Nekem ez pszichológiailag külön megterhelő, mert gyerekkorom óta képtelen vagyok ránézni egy méhkasra, egy halrajra – amikor a turistatestek ezreivel kell szembesülnöm, az ugyanez, egész Montenegró egy nagy méhkas a nyári szezonban.
Szarajevóban van egy graffiti a Baščaršijáról Alija Izetbegović sírjához vezető úton: refugees welcome, tourists go home – ez akkor önre tökéletesen illik.
A Nikolaidis görög családnév. A család apai ágon Albánia déli, görögök lakta részéről, Korça környékéről származik, Albánia 1912-es függetlenné válása után is maradtak, mígnem a nagyapám Ulcinjba költözött. Apámat érdekelte, honnan jövünk, de én soha nem mentem el Dél-Albániába – sokkal jobban szeretek fantáziálni a felmenőimről, mintsem hogy megtudjam, kik voltak ők. Ez könnyebb és kreatívabb, de leginkább könnyebb, ami szerintem egy fontos szempont az életben.
Hol nyaral valaki, aki egy kedvelt nyári turistacélpontban lakik?
Sehol. Nem nyaralok. Európán kívül utazni meg nem akarok: messze van, bonyolult, és nem akarom mások szerencsétlenségében, nyomorában tölteni a szabadidőmet, ahol én vagyok a gazdag európai, akinek minden fasza, miközben ők éheznek. Korábban néha elmentem egy-egy európai nagyvárosba, Budapestre, Rómába, mert olyan helyekre megyek csak, ahol gazdagabbak nálam az emberek. De amint rájössz arra, hogy az ún. kulturális emlékek tkp. egy hoax; hogy Walter Benjaminnak igaza volt, amikor azt írta, hogy a civilizáció minden emlékműve egyben a barbarizmus emlékműve is; és hogy a Louvre nem különbözik Ali baba barlangjától, mert az is össze lett lopkodva, már nem fog érdekelni a turizmus, nem fogsz akarni felkerekedni.
Azért ír politikáról, mert nem bírja ki, hogy ne szóljon bele?
Azért, mert a lap tulajdonosai készek nekem fizetni érte. De sajnos csak a politikáért fizetnek, ha kultúráról írnék, azért nem adnának semmit, pedig ha tehetném, csak kulturális témáról írnék – de itt még azért se szokás fizetni, ha valaki az új Netflix-sorozatról vagy Taylor Swift-lemezről ír. Persze, magamtól is írnék azért néha, havonta-háromhavonta politikáról, de nem havi 8-12 cikket, mint most.
Közép-Európában az íróktól mintha elvárnák, hogy politizáljanak.
A Balkánon is. De ezt elég lenne megtenni mondjuk félévente, nem heti kétszer. Futnom kell a hírek után, hogy mi történt tegnap és azt kommentálni – de én a gyorsaság ezen doktrínájában nem hiszek. Hiba, hogy ma az újságírás fő szabálya az lett, hogy gyorsan reagáljanak. Csakhogy aki gyorsan reagál, az nem tudja eléggé átgondolni a reakcióját. Kissingernek van egy anekdotája Zhou Enlai kínai külügyminiszterről, aki egy sajtótájékoztatón minden újságírói kérdésre kitérően válaszolt, miszerint ezt nem tudja kommentálni, azt inkább nem kommentálná. Egy ponton aztán egy francia újságíró mindezt megunva megkérdezte tőle, hogy de azért a francia forradalomról talán csak van véleménye, nem? A kínai külügyér erre úgy felelt: túl korai volna még azt megítélni. Ezt a kínai perspektívát talán túlzás volna elvárni a sajtótól, de az azonnaliság számtalan hibázási lehetőséget rejt magában.
A gyors kommentárok inkább a narratíva uralásáról szólnak, nem újságírásról.
Pontosan! Én viszont inkább írok egy stilisztikailag hibátlan és jó cikket.
De megfizetik azért is, ami azt jelenti, hogy a közönség is kíváncsi a mondanivalóra. Amivel megérkeztünk oda, hogy feltehessem a kérdést: miért várják el az íróktól a politizálást?
Az én célom mindig a közönség szórakoztatása. A többség remélem, azért olvassa a cikkeimet, mert viccesek, és nem azért, mert azt gondolják, hogy én tudom, hogy mi történik valójában. Jó, több információm van, mint nekik, de közel sem annyi, hogy én mondjam meg, mi az irány – ezért mindig úgy írom ezeket az anyagokat, hogy „nem tudom, mi van, de ha ki kellene találnom, akkor ez meg ez lehet”. Még gyerekkoromban olvastam egy interjút Borgesszel, aki azt mondta, unalmas regényt olvasni bűn. Szerintem ez a politikai publicisztikára is igaz, talán még jobban is. Aki nem tud egy cikket rendesen megírni, hogyan tudna megírni egy jó regényt?
A térségünk egészen jól muzsikál most irodalmi Nobel-díjak terén. Kertész Imre, Peter Handke, Herta Müller, Krasznahorkai László, Svjetlana Alexievich, Olga Tokarczuk, Elfriede Jelinek, az isztambuli Orhan Pamuk. Ez felülreprezentáció, vagy egyszerűen ezen a környéken annyira sűrű és izgalmas az élet, hogy egyszerűen érdekes róla írni?
Ez egy okos kérdés, de nincs rá válaszom. De nincs felülreprezentálva. Miért volna? Peter Handkét leszámítva mindegyikük megérdemelte. Handke borzalmasan unalmas, ha személyesen találkoznék vele, lekevernék neki egy pofont, talán még seggbe is rúgnám, mert politikailag egy utolsó disznó, aki annyit se érdemelne, hogy beszéljek róla. Krasznahorkaiért egyenesen rajongok, az egyik kedvenc írómmal, Thomas Bernharddal van nálam egy polcon. Tokarczuk jó, de nem annyira, mint Krasznahorkai. Pamukot nem szeretem, értem, miért kapta meg a Nobelt, de nekem túl könnyed.
De eleve nem olvasok ma már annyit. Régi dolgokat olvasok újra meg újra. Georg Trakl pár versét minden héten elolvasom, hátha találok benne valami újat. Ugyanez Thomas Bernhard A pince című regényének végével, ugyanazt az öt oldalt olvasom újra meg újra. Korábban rengeteget olvastam, de egy bizonyos ponton azt éreztem, hogy az olvasottak hatása alá kerülök, és elkezdek másolni.
Ezért annak érdekében, hogy megőrizzem a saját stílusomat – ami nyilván nem eredeti, hanem az engem inspirálók bizonyos fokú kombinációja – és annak halvány illúzióját, hogy van saját stílusom, muszáj volt lelassítanom az olvasással. Ha három hónapig Krasznahorkait olvasnék, őt másolnám. Olvasóként ugyanis parazita vagyok, végig arra gondolok, hogy hogyan tudnám az olvasottakat én magam is hasznosítani. A regény végén azt sem fogom tudni, hogy Magyarországon vagy Jamaikában játszódott-e, csak a stílus, egyes mondatok és azok ritmusa marad meg bennem.
Miért rajong Krasznahorkaiért?
A hosszú magyar mondataiért. Miatta írtam egy regényt Magyar mondat címmel. Annyira azért nem lett hosszú a mondat, mint Krasznahorkainál szokott lenni, de ez Montenegró, itt már ez is hosszú. Krasznahorkai stílusa engem olvasóként Winfried Georg Sebaldéra emlékeztet: ugyan fogalmam sincs, hogy miről beszél épp, de azt gyönyörűen teszi. Egyszerűen élvezet olvasni a mondatait.
Az irodalom a szép mondatokról szól. Lehet hibátlan a szerkezet, a narráció, az ötlet a regény mögött, de ha a mondatok nem azok, akkor az nem nekem szól. Krasznahorkai mondatainak ritmusa pedig egész egyszerűen elbűvölő.
A prózában talán még fontosabb is a ritmus, mint a költészetben. Thomas Bernhard úgy működik, mint egy nihilista robot. Krasznahorkai valahogy emberibb.
Lát közös balkáni irodalmi hagyományt?
Igen is, meg nem is. A legjobb térségbeli író szerintem a szerb Borislav Pekić volt. Soha nem voltam Danilo Kiš rajongója. Kiš egy szteroidokon élő Bruno Schulz: túl közép-európai, a Duna a mindene. Őt olvasva mindig azt éreztem, hogy ennyire jól nem tudnék írni, de hasonlót nagyon könnyedén. Pekićnél viszont azt éreztem, hogy akkor se lennék ezen a szinten, ha lenne hozzá kilenc életem. Pekićet nem lehet másolni, ahhoz ő túl nagy. Miroslav Krleža pedig el lett nyugatosítva. Márpedig egy balkáni Thomas Mannt nem lehet eladni a német közönségnek, ők egzotikus hangokat akarnak ebből a térségből.
Ön is azt érzi, hogy egzotikusnak kell lennie?
Én semennyire nem vagyok egzotikus, nem is akartam az lenni. Ha az volnék, nem Krasznahorkait és Bernhardot utánoznám. Ha megkérdeznéd a ChatGPT-t, hogy mondjon eurocentrikus balkáni irodalmat, vélhetően tőlem ajánlana valamit. Ez talán genetikus dolog az én esetemben.
Váltsunk a politikára. Montenegróban 2020-ban volt egy nagy kormányváltás, amikor az országot a kilencvenes évek óta uraló, Montenegrót nyugati irányba rakó, de sokakat egy maffiaszervezetre emlékeztető Milo Djukanovićékat leváltották, majd 2023 óta egy EU-párti technokrata-populista párt irányít, de az EU-ellenes szerb nacionalisták támogatásával, és így is az EU-tagjelöltek éltanulójának számít az ország. Hogyan magyarázná el egy külső szemlélőnek röviden Montenegró működését, jelenét?
Annak bizonyítékaként, hogy aminek elvileg lehetetlen volna működnie elméletben, az a gyakorlatban mégis működik. Egyrészt a Djukanović-rendszer örökségeként óriási mértékű a korrupció, és az új fiúk is vannak már annyira korruptak, mint az előzők. Másrészt a kormányban lévő pártok nagyrésze igazából nem akarja azt, hogy Montenegró egy független állam legyen, pláne nem, hogy sikeres – az a céljuk, hogy az állam működésképtelen legyen, és reális megoldásként merüljön fel egy újabb unió Szerbiával, mint ahogyan az 2006 előtt volt. Ezek a pártok azt sem szeretnék, hogy Montenegró NATO-tag legyen, holott ugye az, és a belépéstől számítva tíz évig ki se léphetünk onnan – ezért CIA-ügynökökről szivárogtatnak az oroszoknak. És igazából
azt sem akarják, hogy EU-tagok legyünk, mégis halad előre a csatlakozási folyamat, de egy ponton mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy ezek a pártok valahogy leállítják majd valahogy azt, és idővel a NATO-tagságra is lesz gondjuk.
Egy nagy és álságos színjáték folyik tehát: a kormány azt mondja, hogy bevisz minket az EU-ba, mi viszont mindannyian tudjuk, hogy a kormánypártok közül az Andrija Mandić-féle párt (ő a szerb nacionalista házelnök, aki előszeretettel provokálja a horvátokat és kb. mindenkit, aki nem hisz Szerbia és a Szerb Ortodox Egyház mindenhatóságában – a szerk.), a demokrata párt és pár kis szerb nacionalista párt egyáltalán nem akarja ezt, és az a legfontosabb céljuk, hogy ez ne is történjen meg.
2009-2014 között politikai tanácsadó is volt, belelátott. Mit látott?
Még egy másik életemben, igen. Az akkori házelnök, a szociáldemokrata pártból jövő Ranko Krivokapić tanácsadója voltam. Jó politikus volt, de tanácsot nem igazán tudtam adni neki. Megpróbáltam, írtam szövegeket, de inkább én tanultam tőle.
Mit?
Hogy a politika nem nekem való, ugyanis teljesen tönkretette azon képességemet, hogy írjak. Nagyon nehéz volt megírni a politika utáni első regényemet, mert azt éreztem, hogy a pozíció, amiből írok, többé nem stabil. Piszkosnak éreztem magam, újra ki kellett találnom magam. Ha már pár évnyi politika is ezt teszi az emberrel, el sem tudom képzelni, mi lett volna velem, ha tovább maradok. De fiatal voltam, kellett a pénz, friss házas voltam. Sokszor bölcsebb nem a pénz után menni.
A tanácsadóságát követően megjelent Kilenc című regényében a főszereplő pont egy publicista, aki politikai tanácsadónak szegődik. Az olvasók majd levonják a tanulságot, hogy sikerült-e önnek újra feltalálnia magát íróként, mindenesetre a regényben oldalakon keresztül gyalázza a fővárost, Podgoricát. Miért?
Mert elképesztő szenvedéllyel gyűlölöm. Ronda. Kaotikus. Agresszívak az emberek. A szarajevóiak békések, civilizáltak, a podgoricaiak viszont már akkor is ordítanak, amikor csak beszélgetni akarnak – ők így kommunikálnak. Meg az az építészet… Édes istenem, az egy merénylet a jóízlés ellen. De nemcsak az új részek, az úgymond régi is. Podgoricát a szövetségesek lebombázták a második világháborúban, megsemmisítve a várost. A mai Podgorica a rigid szocialista építészet és az átmenet utáni kor ízlés és képzettség nélküli gazdagjai által felhúzott vizuális atrocitásainak kombinációja.
Amikor a házaikat látom, mindig az jut eszembe, hogy vajon ha szerintük ez volna a szép, vajon mit gondolataik lehetnek az erkölcsöt illetően?
De legalább funkcionális, nem?
Podgorica?! Konkrétan nem lehet közlekedni a városban. Nem tudom, talán tényleg túlságosan utálom. De ne is vitatkozzunk róla, mert szeretném továbbra is utálni.
Az interjú előtt egy jó héten keresztül Podgoricában interjúztam, és nagyon érdekes kép rajzolódott ki bennem: a helyiek szerint mintha az Európai Bizottság nyomná épp be az országot az EU-ba, a kormánynak kell azért tennie ugyan ennek érdekekében, de az EU minden segítséget megad neki, gyakorlatilag pusholja őket nagyon erősen. Mi lehet ennek az oka?
Az EU eldöntötte, hogy bevesz minket, főleg azért, hogy ezzel mutassa: a bővítés továbbra is napirenden van, ez nem egy halott folyamat. Csakhogy a montenegrói kormányt és a házelnököt ellenőrzése alatt tartó Aleksandar Vučić szerb elnök soha nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen, mert Montenegró EU-tagsága a nagyszerb nacionalista gondolat végét jelentené. Márpedig a nagyszerb nacionalizmus az egyetlen, a sajátjai meglopását elfedni képes politikai terméke a belgrádi elitnek.
Ha tényleg betolnak minket az EU-ba, az unió pedig segít a társadalomnak a jogállamiság, az állampolgári jogok és a demokrácia terén, az egy óriási problémát jelentene Belgrád számára, Brüsszellel ugyanis nem versenyezhet,
onnantól kezdve Belgrád irrelevánssá válik. Azért gondolom, hogy az EU-tagság választóvonal volna, mert ha az emberek rájönnek, hogy jó csak személyivel átlépni a határt vagy akár még azzal sem, hogy több a pénzük és nagyobb a szabadságuk, és hogy eközben akár még szerbként is tekinthetnek magukra, mégis ki akarná elhagyni az EU-t és visszatérni Szerbiához? Épp emiatt gondolom, hogy Vučić ezt nem hagyja majd csak úgy megtörténni, és hogy az, ahogyan a szerb nacionalista pártok most próbálják akadályozni a folyamatot – a Horvátországgal szembeni balhékkal, a második világháborús revizionista szövegekkel –, még semmi ahhoz képest, ami jön.
Én őszintén elhiszem, hogy a miniszterelnök, Milojko Spajić komolyan gondolja. Nem hinném, hogy ő is benne lenne a Vučić-féle klubban. A pártjának nagyrésze azonban –hiába hívják őket Európát most mozgalomnak – közelebb áll Andrija Mandićhoz, mint őhozzá. Brüsszel ezt bizonyára látja, egyszer beszéltem egy ottani bizottsági fejessel és az volt a benyomáson, hogy értik a helyzetet. Azt mondta, kézben tudják tartani a dolgokat. Én ezt erősen kétlem. Pesszimista vagyok, nem hiszek a happy endben.
Ha már happy end: a montenegrói elit tapasztalataim szerint az EU-tagságnak valamiféle eszkatologikus jelentést társít, mintha az valamiféle végső cél volna, ami után minden jó lesz. Mi ennek az oka?
Nekik ez a Fukuyama-féle történelem vége. De ez csak egy narratíva.
Valamiről beszélniük kell, amíg lopnak. Egy zsebtolvajnak is könnyebb kirabolnia téged, ha elszórakoztat valahogy közben.
Micsoda jövőnk lesz két év múlva az Európai Unióban! Húsz éve ezt hallgatom, hogy két év múlva EU-tagok leszünk. Aztán három múlva. Majd megint kettő. De most már tényleg, 2030-ra legkésőbb. Vagy mégsem, mert beelőznek az albánok? Vagy azért nem, mert meg kell várnunk Albániát? Vagy azért nem, mert az USA megint belengeti a borzalmas Nyitott Balkán-koncepciót? Elvégre nem hinném, hogy Trumpék boldogok volnának, amikor bővülni látják az Európai Uniót – emiatt remélem, vannak forgatókönyvek arra az esetre Brüsszelben, ha Trump foglyul akarná ejteni a térséget.
Fukuyamának se lett igaza, nincs vége a történelemnek. Szóval mi következik majd az EU-tagság kipipálása után? Szlovákia, Magyarország, Horvátország, Lengyelország példája a nacionalizmus megerősödése volt.
Ugyanez. Eljön az identitás- és kultúrharcok kora: csetnikek és partizánok, szerbek és montenegróiak csapnak össze, és évtizedek mennek rá erre a hülyeségre. Az elitek imádják a kultúrharcot: ha nem akarsz korrupcióról beszélni, elkezded azt, meg az identitáspolitizálást. Az EU-tagsággal tehát nem szűnnek meg a gondjaink, de talán jobb lesz a jogállamiság helyzete. Mert ami most van, arról mindenki tudja, hogy bullshit, a komplett igazságszolgáltatást a kormánypártok irányítják továbbra is, mint 2020 előtt. A mostani demokratikus káoszból pedig egyszer majd kiemelkedhet egy olyan vezető, aki ismét autoriter irányba terelheti az országot, már csak azért is, mert a montenegróiak ahhoz szoktak hozzá.
Izgalmas a magyar kormány hozzáállása ehhez: miközben minden eszközzel segíti a balkáni országok felvételét az EU-ba, arról beszél, hogy az hamarosan szét fog esni, mert a nyugati országokban polgárháborús helyzetek alakulhatnak ki a rengeteg muszlim miatt. Milyen utolsóként megérkezni a buliba?
Ha ez így is van – szerintem nincs, ez szélsőjobboldali fantáziálás –, hogyan tervezi Orbán Viktor megvédeni a drága erődjét a minden oldalról jövő muszlimok elől? Sosem értettem a szélsőjobboldali bevándorlásellenességet: akinek gondja van a bevándorlókkal, rendezze ezt le a nagytőkésekkel. Ők azok, akik behívják őket, akik foglalkoztatják őket. Ez baromi cinikus. De értem, a jobboldal mindig a félelemre épít, elvégre mindig gyorsabb és könnyebb a félelemre alapozva mobilizálni, mint a reményre, már ha definiálhatjuk a baloldali-liberális politikát ezzel a szóval. Nagyon gyorsan eltolható jobbra egy társadalom, ha kellő félelmet ültetsz el az emberekben.
Ez volna az oka annak, hogy egy Aleksandar Vučić vagy egy Milorad Dodik tud sikeres lenni a térségben, de a Bosznia-Hercegovinában az ottani, etnikai kvótákkal és hovatartozáson alapuló rendszerrel leszámolni akaró, Kállay Béni mintájára közös boszniai identitást hirdető Željko Komšić már nem annyira?
Az előbbiek autoriter vezetők, márpedig a térségben hagyománya nekik van. Komšić ehhez képest egy demokrata, hovatovább, rendes ember, akivel az a többiek fő problémája, hogy nem horvát nacionalista – elvégre a HDZ (a hercegovinai horvátok Zágrábbal rendszeresen egyeztető nacionalista pártja – a szerk.) rendre felteszi a kérdést, hogy tudja-e egy ilyen ember reprezentálni őket, bosznia-hercegovinai horvátokat? Persze, hogy tudja. Kell-e montenegróinak lennem ahhoz, hogy képviselhessem mondjuk én a görög és bosnyák gyökereimmel Montenegrót? Vagy csak a görögöket képviselhetem? Rendkívül irritáló és középkori ez a bosznia-hercegovinai politikában és intézményrendszerben gyökeret vert etnicista elképzelés. Komšićnak emiatt sajnos nincs is jövője: nyilvánvaló, hogy ez etnikai kvóták rendszere marad. Komšić megpróbált ezen változtatni, de elbukott vele.
Vannak hangok, akik Dodik színpadról való lassú távozását látják épp…
Soha nem lesz olyan. Ha lesz is, rögtön jön a helyére egy új Dodik, és ott van a HDZ is. Nekik az a jó, ők abból profitálnak, ha Bosznia-Hercegovina megosztott marad még sokáig. Akár száz évig vagy tovább is kihúzhatják ebben az állapotban. Mindig azt mondja valaki nyugatról, hogy de hát ez így nem mehet tovább. Miért ne mehetne?
Ha Boszniát illetően ellát száz évre előre, hogyan látja a jövőt?
Be kell vallanom, hogy az életemben összesen 50 másodpercet ha töltöttem azzal, hogy a jövőn gondolkodjak. Esztétikai és politikai érveim is vannak amögött, hogy még csak ne is gondolkodjak el rajta. Mindig is szerettem a disztópikus irodalmat, ha el kellene képzelnem a jövőt, valami olyasmire jutnék, mint amiket ott tárgyalnak. Pesszimistaként eleve nem veszem be az utópiákat. Amikor húszéves voltam, biztos voltam abban, hogy harmincasként halok meg. Harmincasként arra számítottam, hogy negyvenesként ér a halál. Most túl vagyok már az ötvenen is, és biztos vagyok abban, hogy 60 évesen meghalok – nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Talán mert sosem tudtam elképzelni magamat a jövőben…
A cikk megszületését a BIRN Reporting Democracy programja tette lehetővé.
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.