Borzalmas hetek, hónapok, évek, évtizedek
Muszáj megszakítanunk egy hosszú hírlevéllel a szünetünket a két ünnep között.
Tegnap elnököt választottak a horvátok, a meccs hajszál híján eldőlt már az első fordulóban: miért hagyta nyerni a horvát államfőt fő ellenfele, a miniszterelnök? És miért következik két borzalmas hét Horvátországban a második fordulóig?
Mi történt, amíg mi karácsonyoztunk? Németország kampányol, Romániának kormánya lett, Szerbiában óriási tüntetések bontakoznak ki, a schengeni övezet meg recseg, de bővül: összefoglaljuk, mit csinált Közép-Európa ünneplés mellett.
Elon Musk az AfD mellett kampányol egy Welt-cikkben, botrány, felmondás: mi történik a német sajtóban, és miért van igaza a tiltakozó szerkesztőségnek?
Öt jó pezsgő szilveszterre/újévre: olyanokat válogattunk össze, amik viszonylag könnyen elérhetőek vidéki nagyvárosokból is, és egyáltalán nem drágák.
Toxikus toxikológia, avagy a hatalomtól megrészegülni: Szabó Zoltán hosszúhetényi borász üzenete az alkoholmentesség felkent papjainak. Jó olvasást!
Borzalmas két hét következik Horvátországban
Volt végül meglepetés a vasárnapi horvát elnökválasztáson: Zoran Milanović, Horvátország regnáló balpopulista-nacionalista államfője a neki előrejelzett 40% körüli eredménynél jelentősen jobban szerepelt, 49,1%-ot kapott, vagyis párezer szavazat hiányzott csak neki ahhoz, hogy már az első fordulóban nyerjen Dragan Primorac, a kormánypártok, vagyis a jobboldali HDZ és a szélsőjobbos DP mindössze 19,4%-ot elért jelöltje ellen. Ez így is kiütésszerű győzelem. A harmadik helyre a függetlenként induló konzervatív-liberális covidkritikus filozófus, Marija Selak-Raspudić futott be 9,2%-kal, és rögtön, a választás éjjelén belengette egy új párt alapítását az eredményére alapozva. A negyedik Ivana Kekin, az újbalos-zöld Možemo jelöltje lett: sem többet, sem kevesebbet nem hozott annál a kb. 9%-nál, amennyit pártja tavasszal a parlamenti választáson kapott. A részvétel alacsony, 46%-os volt, főleg azért, mert a HDZ-tábor nem volt kire szavazzon, annyira gyenge jelöltet választott a kormánypárt, vélhetően szándékosan, ennek magyarázata lejjebb.
Az eredménynek sokféle magyarázata lehet: a most épp nacionalista-szuverenista baloldali arcot mutató Milanović egy ideje EU- és NATO-kritikában utazik, ez nyilván közrejátszott a nagyarányú győzelmében, emiatt óbalosok, HDZ-sek és szélsőjobbosok is szavazhattak rá. Ahogy az is magyarázza a győzelmét, hogy rendkívül erélyesen és hangosan lép fel a HDZ és Andrej Plenković kormányfő egyre autoriterebb kormányzását kritizálva. A horvátok tehát féket és ellensúlyt akartak mind a belföldi, mind a külföldi túlkapásoknak: ezt fogalmazta meg Milanović úgy, hogy a nép egész egyszerűen normalitásra vágyik.
Az 50%-ot az első körben megugrani eddig a HDZ-t megalapító, a független Horvátországot a kilencvenes évek elején Belgráddal szemben fegyverekkel kiharcoló Franjo Tuđmannak sikerült csak, igaz, neki rögtön kétszer is. A hagyományosan jobbos horvát diaszpórát és pár déldalmát települést leszámítva a regnáló elnök mindenhol nyerni tudott, Isztriában és a Muraközben a kétharmados eredmény is meglett neki.
A HDZ számára óriási pofon, hogy Horvátország húsz legnagyobb városa közül sehol sem tudott labdába rúgni a kormánypártok jelöltje. (Itt lehet nézni települési bontásban az eredményeket, főleg Isztria olaszok is lakta településeit érdemes böngészni, ha valaki vesztes jobbosokon akar szórakozni.) Nem csoda. Ennyire nyugodtnak és higgadtnak a zágrábi elemzők nem látták még Milanovićot, aki szinte alig kampányolt. Szlavóniában az elmúlt napokban nagyon kevés plakátot lehetett látni, a közrádión csak Dragan Primorac hirdetett a választási reklámblokkban, különösebben nagy energiákat nem tett a HDZ jelöltjén kívül senki a kampányba.
Milanovićnak szüksége sem volt arra, hogy kampányoljon: azután, hogy Donald Trump nyert az USA-ban és az ukrajnai háború béke felé tolása ígérkezik a nyugati fősodornak, az addig a kelet-nyugat szembenállást erőltető Andrej Plenković kormányfő gyakorlatilag magára hagyta Primoracot. Az eredményvárón be se állt mellé-mögé, a nézők közül nevetgélve tapsolta az eredményt magyarázó jelöltet.
Kampányát a HDZ annyival támogatta csak, hogy a párttól a tuđmani idők óta megszokott külső ellenségképzés jegyében a korábbi ellenséget jelentő szerbek helyére, a horvátság a nyugati kereszténység balkáni védőbástyája szlogennel, bosnyákozással megspékelt iszlám fenyegetés mellé külső ellenségnek az orbáni Magyarországot építették fel, amelynek állítólag területi követelései volnának Horvátországgal szemben, és amelynek vezetőjével történetesen a fő ellenfelük, Zoran Milanović ápol jó viszonyt. Ebben a kontextusban értelmezhető a HDZ-s horvát külügyminiszternek a valamiért pont a kampánycsend előtt posztolt sértődős kijelentése annak kapcsán, hogy egy komplett Kárpát-medencéről szóló, vagyis horvátországi területeken is tartalmazó atlaszt kapott ajándékba a magyar diplomáciától – a budapesti lapok a 444-től a Telexen, a HVG-n át a 24-ig erről a kontextusról valamiért elfelejtették tájékoztatni olvasóikat. Holott ez rávilágít a HDZ fő problémájára: nem tudja vagy nem akarja levetkőzni az avítt, tuđmani nacionalizmust.
A karácsony előtti tévévita volt a kampány legizgalmasabb pár órája, azon ugyanis megjelent és vitatkozott a többiekkel a regnáló államfő is. Ezen mindenki esküdözött, hogy Milanovićhoz hasonlóan ők sem küldenének horvát katonát harcolni Ukrajnába, majd főleg Dragan Primorac próbálta támadni az elnököt többek közt azzal, hogy jóban van a szerb vezetéssel, és hogy rendszeresen találkozik Milorad Dodikkal, a boszniai Republika Srpska elnökével. A horvát államfő azzal vágott vissza, hogy mivel a horvát gazdaság érdemben mindössze három országba, Szlovéniában, Bosznia-Hercegovinába és Szerbiába exportál, talán nem bűn jó kapcsolatot kiépíteni Aleksandar Vučićékkal, Dodik pedig azon párt, a HDZ hercegovinai lerakatának fő partnere a szarajevói kavarásokban, amely Primoracot támogatja az elnökválasztáson. Primorac erre megpróbált replikázni, hogy míg a horvát elnök ezekkel a balkáni kiskirályokkal fotózkodik, neki tudósként amerikai elnökökkel, idősebb és fiatalabb George Bush-sal meg Bill Clintonnal van kapcsolata, de Milanović ezt azzal ütötte el, hogy szégyellje magát, mert ezek gyilkosok. A regnáló elnök láthatóan figyelt arra, hogy a vitán senkit se támadjon, az ellenfelei támadásait pedig neki feltett kérdésekre fordította le, majd türelmesen megválaszolta őket, mintha lakossági fórumot tartana. A többi jelölt ezt követően Primoracot támadta azzal, hogy ő csak a kormányfő bábja.
A január 12-i második forduló az elnöknek az 50%-hoz hiányzó párezer szavazat miatt Milanović vs. Primorac küzdelmet hoz, de a fentiek alapján ez aligha lesz küzdelem, hiába próbál szépíteni a HDZ. A negyedik helyre befutott újbalos Ivana Kekin már az eredményváróján beállt az eredmény láttán a mindenki irányába kinyújtott kezekről beszélő Milanović mögé. Primorac azonban láthatóan elhiszi, hogy lehet esélye, tegnap este arról beszélt, hogy több mint 50% szavazott a változásra, ami most majd be is fog következni, mert végre egy az egy ellen mérkőzhet meg Milanović-tyal. Horvátország ezért két héten keresztül annak fog szurkolni a jóérzés, az emberiesség és a szekunder szégyenérzet elkerülni akarása jegyében, hogy ne mossák fel teljesen a padlót a már így is a földen fekvő, a HDZ által már rég magára hagyott, de még küzdő Primoraccal, aki annyira rossz jelöltnek bizonyult, hogy a HDZ talán akkor is több voksot kapott volna, ha Plenković miniszterelnök aranyhalát indítják.
(Bukovics Martin)
Miért hagyta Plenković, hogy így legyen?
Zoran Milanović, jelenlegi balnacionalista horvát államfőnek nem sikerült a tuđmani bravúr, azaz ki kell még várnia a második fordulót a győzelméhez. Különösebben izgulnia azonban nem kell, a kutatások szerint a keményen jobbos szlavóniai és dalmáciai helyeken sem győzni képes HDZ-s Dragan Primoracot leszámítva a többi jelölt szavazóinak többsége a jelenlegi államfőt preferálja a második fordulóban.
Milanović győzelme persze nem meglepő, a HDZ jelöltje ugyanis különösen gyenge választás volt, a párt számos szavazója vélhetően otthon maradt (a részvétel eleve alacsonyabb is volt, mint öt éve), esetleg valamelyik másik jobboldali jelöltet ikszelte, de vélhetően voltak, akik a jelenlegi államfőt támogatták, aki csak névleg szociáldemokrata, tényleges politikájában és főleg retorikájában sokkal jobboldalibb és nacionalistább, mint Andrej Plenković, a jelenlegi HDZ-s miniszterelnök.
A HDZ jelöltjének totális bukása üzenet Plenkovićnak, amint például Jadranka Kosor, egykori HDZ-s, de a pártot már otthagyó miniszterelnök gondolja? Vagy Plenkovićnak igazából nem is volt különösebben érdeke, hogy pártjának jelöltje költözzék be az államfői palotába? Kosorral ellentétben én az utóbbit gondolom. Azaz
az államfőválasztást Plenković nem elbukta, hanem egyszerűen nem is akarta különösebben megnyerni.
Már az öt évvel ezelőtti elnökválasztás is megmutatta, hogy az államfői posztot a nacionalista szavazatokkal lehet csak elnyerni. Milanović is azért tudta végül legyőzni az akkori HDZ-s, egyébként a mostani jelöltnél, Dragan Primoracnál jóval jobboldalibb Kolinda Grabar-Kitarovićot, mert nacionalista retorikával sikeresen állította maga mellé a harmadik helyre szorult, a politikából mára kilépett Miroslav Škoro szélsőjobboldali énekes-üzletember-borász szavazóit. A hivatalosan szocdem Milanović tehát végül a szélsőjobboldalnak köszönhetően győzte le a konzervatív HDZ-t. Elnökként pedig gyakorlatilag inkább játszott a HDZ-től jobbrább álló tábornak, mint saját baloldali híveinek. Idén pedig nem is volt Škoróhoz hasonlóan esélyes szélsőjobboldali kihívója; a szélsőjobboldal megosztva indult, szavazóik egy jó része pedig a túl mérsékelt és atlantista HDZ-s jelölttel szemben már eleve Milanovićra szavazott.
Plenković nem akart egy sikeres jobboldali HDZ-s jelöltet
A HDZ-nek idén csak akkor lett volna tehát komoly esélye, ha a párt – befolyásos, de Plenković-tyal egyelőre nem szembefordult – szélsőjobboldaláról választ jelöltet. Ha nem is Tomislav Karamarko egykori HDZ-elnököt, akit Plenković teljesen kiszorított a pártból, de például Davor Ivo Stier egykori külügyminisztert. Ebben az esetben azonban Plenković maga értékelte volna fel a párt általa leszorított szélsőjobboldalát. Sőt,
ha egy ilyen, masszívan jobbos jelölt még meg is nyerte volna az elnökválasztást, azzal gyakorlatilag Plenković maga erősítette volna vissza saját párton belüli ellentáborát. Ha ugyanis egy radikálisabb HDZ-s politikus nyer, azaz akár több szavazatot kap, mint Plenković idén a nemzeti és európai parlamenti választásokon, jogos lett volna a kritika: a pártot is vegye át annak szélsőjobboldala.
Plenković mindenképp el akarta kerülni, hogy a párton belüli ellentábora sikeresebb legyen nála. Azaz inkább egy színtelen-szagtalan, mérsékelt politikust támogatott, aki amúgy hivatalosan nem is tagja a HDZ-nek, azaz mostani bukása után könnyen lehet majd mondani: végül is nem is teljesen „a mi jelöltünk“ volt. Plenković erre már a tegnapi eredményvárón rákezdett, mondván Primorac akart mindenáron jelölt lenni…
Plenković nem akarta, hogy Milanović visszatérjen a pártpolitikába
Plenkovićnek azért is jól jön az államfő győzelme, mert máskülönben Milanović visszatért volna a pártpolitikába, ahogy azt már az áprilisi parlamenti választásokkor akarta, amikor államfőként egyszerre akart a szociáldemokraták miniszterelnök-jelöltje is lenni. A HDZ-dominanciájú alkotmánybíróság erre ugyan nemet mondott, de a szocdemek csak azért is az államfővel kampányoltak, és ennek köszönhetően nem is szerepeltek olyan rosszul (mégha a HDZ-t megelőzni nem is tudták).
Ha Milanović nem tudott volna újrázni államfőként, akkor az 58 éves politikus bizonyosan visszatért volna az SDP élére, amelynek amúgy sincs jelenleg ütőképes vezetése; a párt most is – a hivatalosan pártonkívüli – Milanović nevéből él. Egy általa vezetett szocdem párt pedig a HDZ komoly ellenfélévé válhatott volna:
Milanović ugyanis a baloldali tábor (azaz a szocdemek, a különböző liberális pártok és az újbaloldal) számára továbbra is elfogadható, de közben ő képes lenne akár a HDZ-től független (szélső)jobboldallal, mondjuk az ugyan kormányon lévő, de mostanra romokban heverő Haza Mozgalommal vagy az abból kinövő új jobbos pártokkal is összefogni. A NATO- és USA-kritikában ugyanis a baloldali tábor, amely a horvátoknál tényleg balos és nem atlantista, sokban közel áll a szélsőjobbhoz. Azaz Plenković egy heterogén nagykoalícióval találhatta volna magát szemben, ha nem „hagyja“ győzni Milanovićot az államfőválasztáson.
A HDZ Horvátországban egy hatalmas párt, az alig négymilliós országban több, mint 300 ezer tagja van; az isztriai, fiumei és muravidéki megyék, valamint a főváros kivételével a HDZ a társadalom legmélyebb szöveteibe van beépülve, azaz igazából még egy HDZ-s mosógép is meg tud bárkit szorongatni egy választáson.
Az, hogy Plenković most mégis egy mosógépnél is jelentéktelenebb politikust indított, nem egyszerű naivitás vagy mérsékelt jóemberkedés, hanem tudatos taktika lehetett: Plenković nem akart egy sikeres, nála jobboldalibb HDZ-s politikust megerősíteni, ahogy azt sem akarta, hogy Milanović visszatérjen a napi politikába.
A következő öt évben tehát folytatódhat a horvát politikában az Orbán-Gyurcsány-ellentéthez hasonlítható, jól ismert és jól bejáratott Plenković-Milanović-csörte. Ebben Plenković a külföld felé megmutathatja ezután is, hogy ő az igazi „nyugatos“, atlantista politikus (esetleg majd az EU-ban kap is ezért 2029-ben valami posztot), és közben Milanović úgy erősködhet és erősödhet, hogy azzal azért a HDZ pártpolitikai elsőségét – amint az áprilisi parlamenti választás is megmutatta – végül mégsem veszélyezteti.
Plenković egyetlen kényelmetlensége, hogy Milanović nem húzta be már az első fordulót, azaz a konzervatív miniszterelnöknek végig kell szenvednie még egy rövid kampányt és egy, a most vasárnapinál is megalázóbb eredményt hozó eredményvárót. De azért annak emléke elmúlik majd hamar, és a jelenlegi miniszterelnök megőrizheti továbbra is jelenlegi kényelmes helyzetét.
(Techet Péter)
Mi történt, amíg mi karácsonyoztunk?
Románia még mindig a régi
Bukarestben minden megváltozott, hogy aztán semmi se változzon meg: ismét egy PSD-PNL-RMDSZ-kormány vezeti az országot, és ismét az a PSD-s Marcel Ciolacu a kormányfő, aki az elnökválasztás második fordulójába be se jutott és nagyban felelős mindazért, ami az elnökválasztás lefújása körül történt. A szenteste előtt gyorsan lezavart kormányalakítás során a posztkommunista PSD 8 tárcát kapott, a jobboldali PNL 6-ot, az RMDSZ kettőt, de fajsúlyosakat: Tánczos Barna pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes, Cseke Attila fejlesztési és közigazgatási miniszter lett. A kolozsvári Babeş-Bolyai-egyetem rektora, Daniel David végül mégsem államfőjelölt, hanem oktatási miniszter lett, a külügyminiszteri posztot Románia eddigi ausztriai nagykövete, Emil Hurezeanu kapta, a PNL reménységének tartott nagyváradi expolgármesternek, Ilie Bolojannak a felsőház, a szenátus vezetése jutott.
Közben a kormánykoalíció bejelentette azt is, hogy közös államfőjelöltet indít az időközben március 23-ra kitűzött elnökválasztáson (a második fordulót április 6-án tartják), a kétezres évek román belpolitikájának legnagyobb kavaróját, Crin Antonescu korábbi PNL-elnököt, aki a volt EU-biztos felesége mellől, a politikai nyugdíjból tért vissza ennek kedvéért (a Transtelex eléggé elfogult portréját, és a teljes képért az etéren több lépés távolságot tartó Maszolét is érdemes elolvasni róla). Vagyis ezúttal nem lesz magyar jelöltje az RMDSZ-nek, ők is besorolnak Antonescu mögé.
Az egység azonban csak látszat, a PSD-n belül egyre hangosabb az a Victor Ponta exkormányfő vezette szárny, amelyik a szélsőjobbos AUR-ral való együttműködést favorizálja, a PNL-ben pedig a belföldi hírszerzés (SRI) korábbi vezetője, Eduard Hellvig körül gyülekeznek azok, akik a PSD-vel formalizáltabb együttműködésre vágynak, egybeolvasztva a két pártot (2011-2014 között volt már ilyen USL néven), Antonescu jelölése tőlük jött, ezzel elvileg pont a PNL-t ideiglenesen vezető Ilie Bolojant akarnák háttérbe szorítani. Vagyis benne van a pakliban, hogy a PSD-PNL-blokk majd három részre szakadjon. És az is, hogy kihasználva mindezt Nicușor Dan bukaresti főpolgármester a pártellenes elnökjelölti kampányával, mintegy nyugatos protestjelöltként bejusson a második fordulóba, akár a pályafutása alatt végig képviselt EU-kritikus, nyugati kettős mércét számonkérő retorikájával a nacionalistább szavazókat is megfogni képes Crin Antonescu, akár egy szélsőjobbos jelölt ellen. A témák adottak: a románok 24%-a leginkább a szomszédban zajló háború, 23% a kialakult politikai válság, 20% az áremelkedések, 14% a saját egészsége miatt aggódik.
Hogy a szélsőjobbos jelölt ki lesz, nem tudni, az érvénytelenített elnökválasztás első körének győztese, Călin Georgescu (aki egy friss kutatás szerint 63:37 arányban nyert volna a második körben) még mindig aktív, a karácsony előtti Orbán-Ciolacu-találkozó és az RMDSZ-esek fajsúlyos tárcái miatt titokban Magyarországnak eladott Romániát vizionáló politikus azzal riogat épp, hogy ez a kormány tíz éven belül minden román agyába chipet ültet majd. George Simion, a legnagyobb szélsőjobbos párt, az AUR elnöke állítja: Georgescu mögé állnak be, csak akkor lesz saját jelöltjük, ha Georgescu el lenne tiltva az indulástól. A november végén a második körbe jutott Elena Lasconi szintén a pályán van továbbra is a régi-új koalíció fő kritikusaként, pártja, az USR (egyelőre?) ragaszkodik ahhoz, hogy ő maradjon az elnökjelöltjük. Közben kiderült:
a szélsőjobboldal felemelése gyakorlatilag a PSD és a PNL közös műve volt annak érdekében, hogy az ördögöt a falra festve megőrizhessék a hatalmat.
Míg a PSD nyíltan nyomatta az AUR elnökét, George Simiont, annak fő ellenfelét, Diana Șoșoacăt az alkotmánybírósággal kilőve, majd voksokat is átcsatornázva hozzá, hogy a második fordulóba ő jusson be Marcel Ciolacu ellenfeleként, addig a PNL volt az, aki a végül az elnökválasztás első körét megnyerő Călin Georgescu tiktokos kampányát finanszírozta (nem pedig az oroszok, akikre ráfogták, azok csak profitáltak a velük szimpatizáló, a NATO-információk szerint hozzájuk is bekötött jelölt népszerűségéből; vagyis mint azt a Gemišten többször is írtuk, a Georgescu-kampány egy román titkosszolgálati operáció lehetett, aminek ottani sajtóértesülések szerint USA-beli nyomásra vetettek véget az alkotmánybíróság felhasználásával), pont azért, hogy megossza az AUR-szavazókat, és ne Simion, hanem a saját jelöltjük jusson be a második körbe Ciolacu ellen. A román House of Cards végül túl jól sikerült, mindkét párt eltaktikázta magát, a szélsőjobbos szellem pedig kiszabadult a palackból.
Ebből lett végül az, ami most van. A kolozsvári Főtér portál viccet is megfogalmazott a bizarr helyzetet bemutatandó: „– Móricka, nálatok ki volt a miniszterelnök? – Ciolacu! – És ki lett az új? – Há’ Ciolacu! – És ki kérte fel? – Iohannis! – De neki nem járt le a mandátuma? – De!” A G4Media portáltt vezető Dan Tăpălagă hosszú, angolul is olvasható cikkben világít rá, mennyire kiábrándító a helyzet egy bukaresti liberális nézőpontjából: az elnök illegitim, hiszen a mandátuma lejárt, azt az alkotmánybíróság hosszabbította csak meg ahelyett, hogy hagyták volna bekövetkezni a törvény szerinti megoldást, miszerint a felsőház elnöke az ország első embere az elnök mandátumának lejártát követően. A miniszterelnök újra azon Ciolacu, aki a digitalizáció helyett rekordmennyiségű embert foglalkoztatott az államapparátusban, kilőtte a költségvetési hiányt az égbe és pártja még így is történelme legrosszabb eredményét érte el, ő pedig be se jutott az elnökválasztás második körébe.
Az orosz beavatkozás az elnökválasztásba is olyan, mint az állítólagos terroristák voltak az 1989-es forradalom alatt: erről beszél mindenki, de senki se látta. (Ezen, mint később kiderült, nem létező terroristákra hivatkozva katonai beavatkozással vette át az ország vezetését kvázi a forradalom által legitimálva Ion Iliescu és az állampárt második vonala, vagyis a forradalmat kihasználva államcsínyt követtek el.)
Mint Tăpălagă írja, azóta alig változott valami a hatalmi struktúrákban, egy szűk elit váltja egymást a politikai hivatalokban, miközben a valódi hatalom máshol van, az 1989-as puccs haszonélvezői, a szolgálatok ugyanis olyan politikai és külföldre is kiterjedő gazdasági befolyással rendelkeznek, hogy ma már ők diktálják a politikát is: „(…) az állam továbbra is diszfunkcionális. A fékek és ellensúlyok demokratikus intézményei csak papíron léteznek. Románia megőrizte a fentről lefelé taposás, a visszaélések és a puha diktatúra 1989 előtti architektúráját. Az EU-ba és a NATO-ba integrálódott Románia egy üres templomra hasonlít: falait aranyból fényesítették ki, de nincs benne lélek. A politikusokból hiányzik az ideológiai meggyőződés, a nacionalizmus és az európaiság között ingadoznak, mikor melyik szolgálja jobban hatalmuk megtartását. Miközben hazafiságról papolnak, exkluzív külföldi luxusüdülőhelyeken nyaralnak, és egy földalatti hatalmi rendszer puszta fedőszerveként szolgálnak. (…) Románia az ő országuk volt, ma is az, és az is lesz.”
Magdeburg után: a német választók hangulata nem ingadozik
Magdeburg az unalom szinonimája Németországban: pár éve az olasz keserűlikőr, a Fernet Branca az ottani, az élet keserű szlogenre felhúzott reklámkampányában azzal a poénnal plakátolta tele a vasúti pályaudvarokat, hogy „előléptetnek ugyan, de áthelyeznek Magdeburgba: life is bitter”. Szász-Anhalt tartomány 240 ezres Elba-parti fővárosa hiába tartományi központ és hiába fekszik valamennyire Németország közepén, abszolút perifériának számít, mivel sem Berlinhez, sem a nyugatnémet központokhoz (Rajna-menti városok, München, Hamburg) nincs közel. Ezért is döbbentette meg a német közvéleményt, amikor karácsony előtt pont itt hajtott bele a karácsonyi vásárbeli tömegbe egy szaúdi származású férfi tisztázatlan motivációkkal (noha elvileg AfD-szimpatizáns volt és kritizálta az iszlámot, ezt akár megtévesztésnek is szánhatta), hiszen Magdeburgban nem nagyon szokott történni olyasmi, ami országosan is releváns lehetne, a német átlaghoz képest kevesebb külföldi él ott.
Az öt halottal, 235 sérülttel járó támadás fő motivációjaként a jobbos sajtó azt jelöli meg, hogy még a biztonságosnak hitt városokban se érezhessék magukat jól, és hogy az egyre szekulárisabb német társadalomban a karácsonyi vásárt mint a kereszténység egyik utolsó, Jézus születésének története iránt az érdeklődést felkeltő, ezzel a templomba csábító terét is a szenvedés jelképévé változtassák.
Hogy minderre hogyan kerülhetett sor a betonblokkokkal körbevett vásáron, azt épp tárgyalja a német média: kiderült, hogy az előzetes biztonsági tervet hanyagul ültették át a gyakorlatba, illetve pont nem volt ott egy rendőrautó, ahonnan a támadó jött, holott ott kellett volna állnia. Ahogy azt is előásták, hogy az elkövető 2016-ban annak ellenére kapott menedéket Németországban, hogy ott 2014-ben elítélték már amiatt, hogy valakit azzal fenyegetett, hogy egy iszlamista terrortámadás során végez vele, a menekültügyi eljárása során pedig még azt a rutinkört se futtatták le, hogy az illetőről körbekérdezzék a német titkosszolgálatokat és a bűnügyi hatóságokat.
Vagyis a különböző hatóságok között nincs igazán információáramlás, eleve nincs egységes adatbázis. A politika most azt követeli, hogy legyen egy ilyen. A magdeburgi merényletet a szélsőjobboldali, újabban a Brandenburgban Tesla-gyárat is építtető Elon Musk által is favorizált (erről még lejjebb bővebben) AfD próbálja a leginkább használni: a városban még karácsony előtt felvonultak párezer szimpatizánsukkal, Alice Weidel pártelnök-kancellárjelölt pedig arról beszélt, hogy a német hatóságoknak a szélsőjobb és a kormány kényelmetlen kritikusainak megfigyelése helyett inkább a lakosságra leselkedő tényleges fenyegetésekkel kellene foglalkoznia. Ám Weidel személyes népszerűsége egy már Magdeburg után készített közvélemény-kutatás alapján az elmúlt napokban csökkent, igaz, a 21%-os népszerűségi mutatójával még így is ő a legnépszerűbb kancellárjelölt, a 20% által kancellárnak látni óhajtott, pártjánál jóval népszerűtlenebb CDU-s Friedrich Merzet és a csak 16% által favorizált szocdem Olaf Scholzot is megelőzve. A Sahra Wagenknecht-féle balpopulista-szociálkonzervatív BSW megjelenését leszámítva az elmúlt egy évben egyik párt sem tudott jelentősen erősödni vagy gyengülni, a németek hangulata kormánybukás ide vagy oda, nem ingadozott 2024-ben. A karácsony alatt készült kutatás szerint a jobbközép CDU/CSU 31%-on áll, az AfD 20%-on, a szocdem SPD 17%-on, a Zöldek 12%-on, a BSW 7%-on, a liberális FDP küszöb alatt 4%-on, a kommunista Linke 3%-on.
Az egyetlen nagy kérdés továbbra is az, hogy milyen koalíció élén veheti át a kormányrudat Friedrich Merz Scholztól február 23. után: hogy a németek ne unatkozzanak, be lett dobva egy ún. Németország-, vagyis fekete-piros-arany koalíció, amit a CDU/CSU, az SPD és az FDP alkotna. A Zöldektől a CSU fázik, az SPD egyik fele az FDP-vel és a BSW-vel nem akar kormányozni, a másik fele a liberálisokkal talán igen, viszont az FDP az SPD-vel csak akkor, ha az lecseréli a mostani vezetését. A mostani számok alapján a reálisan szóbajöhető konstellációk közül parlamenti többsége csak a régi nagykoalíciónak, a CDU/CSU-SPD-felállásnak lenne. A legnagyobb többséggel a tisztán jobboldali CDU/CSU-AfD-koalíció rendelkezne, ezt azonban a kereszténydemokraták, Merz-cel az élen határozottan kizárják.
Szerbiában a téli hideg ellenére fokozódnak a tüntetések
Amióta pár hete a korábban depolitizáltnak hitt, a felsőoktatási egyetemeket országszerte blokád alatt tartó egyetemi hallgatók és középiskolás diákok vették át a hivatásos ellenzékiektől és civilektől a november 1-jei újvidéki tragédiát követő szerbiai kormányellenes tüntetések szervezését, hirtelen megnőtt a belgrádi utca hangja és ereje. Olyannyira, hogy légifelvételek alapján már azt mondják, a december 22-i fővárosi, a Slavija téren és körülötte tartott tüntetésen többek voltak, mint 2000-ben, Slobodan Milošević bukásakor, a szervezők pedig újabb megmozdulásokat jelentettek be a napokban (a szerb karácsonyt hagyományosan január 7-én tartják).
A kormányellenesség jelképe a vértől vöröslő tenyér lett, miképp 2000-ben a fekete ököl volt, az ugyancsak egyetemisták által szervezett, és az amerikaiak által jelentősen felkarolt Otpor (Ellenállás) nevű mozgalom szimbólumaként. Ezen nyilvánvaló párhuzam miatt mondja most azt a Moszkvával a kapcsolatot tüntetőleg felmelegítő szerb vezetés, hogy ellenséges országok állhatnak mögöttük azzal a szándékkal, hogy bosszút álljanak azért, amiért erősen ellenezték nyáron a srebrenicai népirtásról szóló ENSZ-határozatot, sőt, a kínaiaktól olyan jelzést kaptak, hogy színes forradalom készülődik az országban. Ilyeneket a szerb kormánysajtóban, amióta Aleksandar Vučić hatalmon van, kb. havonta lehet olvasni, és eléggé gyengíti az üzenetet, hogy kiderült, Vučić figyelemelterelő blöffje volt az a bejelentése is, hogy az amerikaiak szankciók alá helyezték volna a legnagyobb, részben orosz tulajdonban lévő szerb olajcéget, a NIS-t.
A tüntetések valóban meglepően szervezett formát kezdtek el ölteni, mintha hirtelen látnák értelmét annak az egymástól földrajzilag-szociológiailag elszigetelt elégedetlen csoportok (a vidéki gazdák, az oktatásban dolgozók, a nyugat-szerbiai lítiumbányák ellen tüntetők és a nagyvárosi ellenzékiek), hogy közösen lépjenek fel:
egymás céljainak nem teljesülésére hivatkozva utasítják el Aleksandar Vučić államfő és a kormány ajánlatait. Így tett nemrég mind a négy tanár-szakszervezet, holott a kormányfő mellett a házelnök és az államfő is leült velük tárgyalni, egy éven belül kétszer 10%-os béremelést ajánlva nekik. Sőt, még a köztévén belül is kiállt kétszáz dolgozó, hogy közölje: a hallgatókkal van. A tüntetőkkel láthatóan foglalkozni nem akaró Vučić mindeközben autópályát adott át, és miután kijelentette, hogy a szerb gazdaság főnixmadárként szárnyalva növekszik a kontinensen a második leggyorsabb ütemben, nagyvonalú osztogatást lengetett be: a nyugdíjakat 10%-kal emelik, míg a 20-35 év közöttieknek, még a munkanélkülieknek is, kedvezményes kamatozású, már 1%-os önrésszel elérhető állami lakáshitel-programot indítanak legfeljebb 100 ezer euró értékű ingatlanok megvásárlására, összesen 5500 lakásvásárlást támogatva ezzel.
Noha erről ők maguk össze-vissza kommunikálnak, az újvidéki tragédiára utalva a „mi mindannyian az előtető alatt állunk” szlogennel tüntetők ki nem mondott célja az elemzők szerint az, hogy egy ügyvezető szakértői kormány vegye át a hatalmat, és olyan választásokat írjon ki és bonyolítson le, amelyen mindenki egyenlő feltételekkel, kormányzati segítség és hátráltatás nélkül indulhat. Vučić, aki az újvidéki tragédiát követően még belengette, hogy népszavazást ír ki arról, maradjon-e ő az elnök, most már arról beszél, hogy majd akkor távozik, ha azt ő akarja, de nyomás alatt biztos nem lép le, és egyébként is, a szerbek egysége, a szerb zászló a fontos, ő kész meghallgatni mindenkit, aki tényleg a szerb népért, nem pedig külföldi ügynökként lép fel. Ígéri: jövőre a hatalmon lévők korrupciós ügyeinek is lesz következménye. A sajtóban közben sorra jelennek meg közvélemény-kutatások arról, hogy a pártok erősorrendje változatlan, továbbra is Vučić elnök a legnépszerűbb politikus: vagyis a dühöt a hivatalos ellenzék továbbra sem képes becsatornázni. Vagy a kutatások félremérnek.
Schengen-ügyileg jó hírek és rossz hírek is jöttek
Románia és Bulgária 2025. január 1-jétől szárazföldön is tagjai lesznek az áruk és emberek szabad mozgását lehetővé tevő schengeni övezetnek, ami többek közt azzal jár, hogy rögtön duplaannyi úton lehet átjárni Romániából Magyarországra és vissza, az eddig a semmibe vezető utakról ugyanis leszedik a betontorlaszokat. Románia és Bulgária a határok 30 kilométeres körzetében szúrópróbaszerűen tart ellenőrzéseket.
Schengen már nem a régi: Franciaország, Németország, Ausztria, Olaszország, Dánia, Norvégia, Svédország és Hollandia is mind visszavezette a határellenőrzéseket, papíron csak ideiglenesen, de valamiért aztán mindig meghosszabbítják ezeket újabb és újabb fél évekkel, így az oldschool európai értékeket leginkább az újonnan csatlakozott tagállamok képviselik és élik meg.
Mínusz Szlovénia: karácsony előtt 2025. június 21-ig a szíriai helyzetre, az Aszad-rezsim megdöntésére hivatkozva további fél évvel meghosszabbították az ellenőrzést a szlovén-magyar és a szlovén-horvát határon, azaz a horvátok a 2023 óta élő schengeni tagságukat még mindig csak Magyarország felé élvezhetik ki teljesen. Sőt, 2025 áprilisában átadják majd az M6/A5 autópályáknak a Magyarországot és Horvátországot négy sávon összekapcsoló, Mohács és Pélmonostor közötti hiányzó szakaszát is, így Budapestről végig lehet majd autózni Bosznia-Hercegovina határáig.
(Bukovics Martin)
Musk vs. Die Welt: kinek van igaza?
Elon Musk cikket írt az AfD mint Németország utolsó esélye mellett érvelve a Die Welt hétvégi kiadásába, amely nyomtatásban és online is úgy jelent meg, hogy mellétették a következő főszerkesztő, az eddig a Welt tévécsatornáját vezető Jan Philipp Burgard ugyanolyan terjedelmű írását arról, hogy miért nincs igaza Musknak. Még a német ügyekben teljesen provinciális magyar médiát – ahol van, hogy Facebook-posztokban kérnek paywall mögötti cikkeket az újságírók, mert a lapuknak még csak egy Spiegel-előfizetése sincs – is megjárta mindez, egyrészt Musk személye miatt, másrészt mert a Weltnél felmondott a véleményrovat szerkesztője, miután az anyag az ő hozzájárulása nélkül, az ellenkezését követően felsőbb utasításra lett publikálva a lapban.
Én 2023-ban dolgoztam a Weltnél, némi kontextust talán hozzá tudok ehhez tenni.
A Welt egy nagymúltú nyugatnémet napilap, a második világháború utáni rendezés terméke, a Bild bulvárlap mellett ez a konzervatív Axel Springer-kiadó hagyományos fő lapja, gyémántja, zuhanó példányszámmal, de büszkén dacolva a berlini zöldbalos korszellemmel. A Springer a balos közegben eleve gyűlölt név, egy retrogád és kapitalista bandát szokás érteni alatta, pláne amióta a CEO és részbeni tulajdonos, Mathias Döpfner külön rá is játszik ezekre – de a Welt nem ilyen, és kényes arra, hogy ne is tűnjön ilyennek, még ha a konkurens balos lapok ilyennek is festik le. Noha fő publicistái és a lap közönsége alapvetően konzervatívak vagy legalábbis jobboldali liberálisok, a Welt nem olyan felszínes és egyszerű, mint mondjuk egy Mandiner, hanem inkább olyan, amilyen az Azonnali lehetne ma, ha kifuthatta volna a potenciálját. Mivel Springer-lap, a Weltnél Németország atlantista irányvonala és Izrael, illetve a liberális demokrácia melletti elkötelezettsége nem kérdőjelezhető meg, ezek a kiadó tudatosan kommunikált, a cikkekben is visszaköszönő alapértékei.
A Welt printlapként hihetetlenül vékony, 16 oldal mindössze, az online már az előző napokban megjelent cikkek válogatása gyakorlatilag – a Welt ugyanis az online first elvén működik, és minden saját cikket fizetőkapu mögé tesz, csak a hírügynökségi jelentések és rövidhírek vannak ingyen. A szerkesztési elv triviális: amiért fizetnek, azt jobban kell nyomni. A kevés azon német nyelvű lapok egyike a svájci konzervatív Neue Zürcher Zeitung és a berlini zöldbalos Die Tageszeitung mellett, ahol már csak a lap címe miatt is (a Welt szó világot jelent) a külpolitikára hangsúlyt fektetnek. De nem a mi térségünk érdekli őket – két ember fedi azt le, egy Varsóból, egy Isztambulból, láthatóan a német közönség számára is fontosabb lengyelországi és törökországi témák iránt érdeklődve –, inkább Nyugat- és Dél-Európa, USA, Oroszország, a Közel-Kelet és Dél-Amerika, a nagy geopolitikai játszmák. A lap a covid alatt kritikus volt az értelmetlen korlátozó intézkedésekkel szemben, a német belpolitika legjobb ismerője, Robin Alexander náluk magyarázza a fejleményeket, a gazdasági rovat az egyik legmegbízhatóbb a tőzsdei tippek és más befektetésen terén, az oknyomozók utánamennek a balos világvégeszekták – mint amilyen a Letzte Generation volt – viselt dolgainak is. A lap számára alapvetés, hogy Slavoj Žižektől Don Alphonsóig – álnév és részben felvett szerep, egy szórakoztató, a woke korszellemen dühöngő Olaszország- és teáscsészemániás idős jobbos bajor férfit takar – minden vélemény megjelenhessen benne, ha az kellően jól és szórakoztatóan van megírva. Ha valaki reggeli mellé elolvassa a Weltet és mondjuk a tazot, kb. teljes képet kap Németországról.
A kulcs ehhez a lap főszerkesztője, január 1-től az operatív munkától eltávolodó leendő kiadója, Ulf Poschardt, aki még arra is külön ügyel, hogy a lap munkatársai között ne csak konzlib arcok, hanem szélsőbalosok és szocdemek is legyenek, mondván vita és abból egy jobb, érdekesebb lap csak így születhet. A filozófiát végzett, az életmód-kontentek világából érkező, a dj-kultúráról és a Porschék nagyszerűségéről könyveket író, meggyőződésesen liberális, Ferrari-tulajdonos, vállaltan FDP-szavazó, amúgy frankföldi származású újságíró lételeme ugyanis a vita, a provokáció és a minőség, gyakran fogalmaz meg maga is kényelmetlen véleményeket a nála balosabb, gyakran túlságosan konformista, fővonalakban a felkészültségben, minőség iránti igényben, öltözködésben a magyartól így is fényévekre levő német újságírómainstreambe simuló szerkesztőséggel szemben is. Van, akinek inspiráló Poschardt, van, akinek idegesítő: az igazi karakterek már csak ilyenek.
Az, hogy felmondott a véleményrovat szerkesztője a Musk-cikk miatt, érthető: felülírták a döntését, oda a szakmai integritása, nincs keresnivalója a lapnál. Még ha fura is az optikája annak, hogy egy véleményrovat vezetője pont ütköző vélemények kinyomtatása miatt távozik egy laptól. A Weltnél most eleve kezdődik egy előre tudott létszámleépítés, mivel összerakják velük a német Politico és a Business Insider szerkesztőségét – ez lesz a Springer ún. prémiumszerkesztősége –, másrészt Poschardt alatt eleve voltak, akik kacsintgattak más lapok felé, ahol úgymond kényelmesebb és könnyebb az élet, nem kell magyarázkodni annyit kifelé, volt tehát fluktuáció bőven – az ilyen kollégák jellemzően balos(abb) lapokhoz mentek át, azokból ugyanis sok van, míg jobbosból kevés. Egy ilyen harcias felmondás egyben munkaerőpiaci ajánlat is: itt vagyok, felszabadultam a Springer-iga alól, várom a lájkokat meg az ajánlatokat.
Mégis: a felmondott rovatvezetőnek igaza volt, Musk cikke ugyanis egész egyszerűen gyenge, nélkülöz minden német kontextust, a Tesla-vezér érdemi érvei a Scholz-koalíciót hetekkel ezelőtt robbantó liberális FDP jobbszárnyának politikáját támasztják alá, nem az AfD-ét, már amelyek egyáltalán komolyan vehetőek, van ott ugyanis olyan szintű paródia is, mint hogy Alice Weidel, a leszbikus AfD-elnök élettársa srí lankai, hát hogyan lenne így olyan, mint Hitler – innen egyrészt két lépés az, hogy Hitler vegetáriánus volt, tehát zöld, másrészt nem hiába Weidel a kirakatarc a szélsőjobbnál.
Ha egy cikk gyenge, azt tisztelettel vissza szokás küldeni a feladónak – jobb helyeken konstruktívan, mondván ez meg ez hiányzik belőle, jobb érvelés kell, tehát beletéve fél-egyórás szerkesztői munkát. Musk, aki a cikket a Springer CEO-ja, Mathias Döpfner kérésére írta meg, láthatóan nem akart tovább vesződni ezzel,
a Weltnél pedig belső vita, értekezletek tárgya lett a publikálás, a szerkesztőség nagyobbik fele, élén a német belpolitikai újságírás legnagyobb alakjával, Robin Alexanderrel, Tim Röhnnel, az oknyomozók főnökével és a külpolitikai rovatvezetővel, Klaus Geigerrel márpedig amellett volt, hogy ha gyenge az anyag, az nem érdemli meg, hogy Welt-logó alatt jöjjön le, Musknak ott az X, posztolja ki oda. Eleve nagyon weltes, hogy ennyit vitázik egy szerkesztőség azon, hogy használhatja-e őket egy befolyásos személyiség, de van miről: a zöldbalos buborék kedvenc lapja, a Die Zeit 2021-ben minden további nélkül lehozott vitaindítóként egy Putyin-vendégcikket, a New York Times pedig 2020-ban a tálibok vezetőjének írását. Igaz, ezek Muskhoz képest tényleg érdekesek és vitaképesek voltak, új szempontokat hoztak be.
Egy kis hazai: az általunk vezetett 2017-21 közötti, az internetről mára eltávolított Azonnalinál a cikkek visszaküldése rendszeres gyakorlat volt, nem egyszer több körben, heteken át készült így egy publicisztika, hogy az tényleg ütős legyen. Akadt olyan (igaz, nem történelemalakító) hazai sztárszerző, aki ezen rögtön meg is sértődött, mondván ő híres, neki ne pofázzanak-javasoljanak, eleve kik vagyunk mi hozzá képest, így nem is jelent meg írása nálunk. Az Azonnalinál hiába volt jóban ez a szerző a laptulajdonosokkal, nem az ő akarata győzött, hanem a szerkesztőké, vagyis a szerkesztőségi függetlenség, szuverenitás nem sérült (akkor: évekkel később viszont a kirúgásomkor hirtelen már erre is hivatkoztak az alkalmatlanságomat bizonyítandó) – a Die Weltnél ez pár évvel később nem, vagyis nem teljesen adatott meg.
A Welt épp egy interregnum kellős közepén van: egyrészt a német politika miatt, másrészt a szerkesztőségi összevonások és a főszerkesztő-váltás miatt, így Mathias Döpfner, a Springer CEO-ja könnyebben be tudott avatkozni. Az üzletember köztudottan évek óta az amerikai piacra fókuszál, a németben legfeljebb fejőstehenet lát, neki az, hogy jó pontokat szerezzen a Donald Trump bizalmi embereként emlegetett Elon Musknál, hetekkel az új elnök beiktatása előtt nagyon fontos. Egy véleményrovat vezetője ehhez képest nem veszteség, sőt, neki még jó is, ha távozik, akinek nem tetszik az irány. Láthatóan az operatív munkát otthagyó, Musk-rajongó, de az AfD-t szívből gyűlölő Ulf Poschardtra volt bízva, hogy menedzselje a Musk-cikk lehozatalát, és ő ezt a lehető legposchardtosabban oldotta meg: lejött Musk rövid anyaga, az utódjának pedig átadta a lehetőséget, hogy rögtön annak szétcincálásával köszönjön be – így ő továbbra is nyugodtan haverozhat vele –, míg a Musk-cikk ellen lázadozó kollégák ugyancsak megírhatták, mi bajuk a cikkel. Poschardt tehát szokása szerint megfürösztette a népet a vélemények sokszínűségében, demonstrálva, milyen nagyszerű hely a Welt, ahol még a főnököket is nyíltan, a lap hasábjain lehet bírálni, Musk véleménye pedig úgy jött le, hogy volt mellette ellenvélemény. Pezsgő vita!
Döpfner és a Welt-vezetés sajtóminőségileg véleményesen, üzletileg azonban bizonyára jól döntött – már csak azért is, mert az előfizetők egyrésze vevő az AfD-s ízű kontentekre –, a médiát azonban izgalmas kérdés elé állítja: elveheti-e a szemét a helyet/erőforrást más témák/anyagok elől, csak mert fontos/híres/gazdag emberé?
(Bukovics Martin)
Öt jó és viszonylag könnyen elérhető pezsgő szilveszterre
Ezeket még ma vagy akár holnap délelőtt is beszerezheted, hogy koccinthass velük éjfélkor vagy úriasan újév napján 11:15-től, a bécsi filharmónikusokat hallgatva: a pécsi Cornel’s borbárban évek óta hagyomány, hogy közszolgálati jelleggel kiválogatnak tizenpár nem drága, és különösebb utánajárás nélkül megvásárolható buborékost, majd ezeket Szabó Zoltán hosszúhetényi borász kalauzolásában végigkóstoltatják a kíváncsi nagyközönséggel. Jöjjön tehát a válogatás válogatása!
5. Egy jó prosecco
A legkockázatmentesebb buborékos – természetesen a régió legjobb ár-érték arányú Hungária-pezsgőit leszámítva – mindig a prosecco: pontosan tudni lehet, mire számíts, tiszta és visszafogott gyümölcsökre, intenzív, de nem annyira finom habzásra. Tökéletes marketingtermék, az olaszok borászati értelemben vett Kiskunságából csináltak nemcsak szép profittal eladható divatos tömegterméket, de mivel a területek külcsínre már-már Toszkánát idézik, egyben népszerű turistadesztinációt is. Én emiatt Olaszországban – ahol a prosecco a belépőszint, egy Trento DOC-hoz, pláne Franciacortához képest, amiket aperitivózáshoz eleve szívesebben iszok, száműzve a proseccót a helyére, spritzbe, Campari mellé – nem is szívesen adok ki palackjáért többet 10 eurónál, sőt, 8-nál sem, akkor sem, ha a proseccotermelők kifejezetten ambicionálják, hogy többre tartsák őket, ezért jó ideje elkezdtek szűkebb apellációkból válogatott cuccokat kihozni, mint amilyen ez is. Fullos, a műfaji kereteket feszegető prosecco ez, mikor tegyünk kivételt, ha nem a boldog új évre koccintva?
Montelvini Asolo superiore brut, Pannon Borbolt (Pécs), Bor-Pont (Győr), 5490 forint
4. Ilyen gázszerelőt mindenkinek!
Tokaj-Hegyalján sok dologban gondolkodtak már a borvidék megmentését illetően: eleinte a száraz boroktól, főleg a borvidék geológiai adottságai miatti változatosságot a borok karakterében megjelenítő dűlőszelektált furmintoktól várták a pénzesőt, majd miután ez egyrészt elmaradt, másrészt túl nagy lelkesedést sem váltott ki a fogyasztókból, páran a pezsgőkben reménykedtek, miután – az édesborokkal ellentétben – mind a furmintot, mind a hárslevelűt könnyű és kockázatmentes dolog korán leszüretelni. A tokaji pezsgő esetében adná magát, hogy a cukorfokot (akár csak részben) tokaji édesborral állítsák be és ez adja meg a karakterét, különlegességét, ilyet azonban sajnos csak kevesen csinálnak, a mainstream profi iparosmunkát állít elő nagy palackszámban. A legszebb magyar hagyományokat felelevenítve Budafokon pezsgősítő Sauska pincészet mellett a Mészáros Lőrinc kezébe került Chateau Dereszla a másik nagy játékos a tokaji pezsgőpiacon, az ő piroscímkés brut pezsgőjük arra biztosan képes, hogy tompítsa az esetleges frusztrációkat az oligarcha gyors felemelkedését illetően: ez ugyanis nemcsak szép, de jó is, a palackos érlelés miatti klasszikus, de visszafogott briósos jegyek mellett benne azzal a finom sóssággal, amitől legszívesebben mindenki megrohamozná a legközelebbi halpiacot.
Chateau Dereszla tokaji brut, Spar, 2990 forint
3. Egy borszerű pezsgő
A crémant azon francia pezsgők elnevezése, amelyek a champagne-i hagyományos technológiával Champagne határain kívül készültek: ez egy ilyen, egyenesen Elzászból, az ottani egyik fő szőlőfajtából, a pezsgők terén a műfajhoz képest már túl karakteresnek számító íz- és illatjegyei miatt ritkaságnak számító rajnai rizlingből készítve. Mivel tényleg süt róla, hogy rizling van a pohárban, azok pezsgője ez, akik pezsgőzve is inkább bort szeretnének inni, inkább az alapborból származó ízekre kíváncsiak, nem a második erjesztés során kialakulókra. Kifinomult és elegáns ital, már az alapborból származó tercier jegyekkel, azaz tudatosan úgy állították össze a cuvée-t, hogy abba kerülhetett párszázaléknyi régebbi bor is – érdekes lenne egyszer összekóstolni a hasonló koncepcióval, szintén rajnai rizlingből készült német tankpezsgősztárral, a Fürst von Metternichhel.
Arthur Metz crémant d’Alsace, Pannon Borbolt (Pécs), 5390 forint
2. Magyarország válasza a Champagne-ra
A szombathelyi építési vállalkozó, Kreinbacher József a Somlón először országos hírű borászatot hozott létre, majd meghallva az új idők szavát tizenéve a világszínpadot megcélzó pezsgőpincét kezdett el kiépíteni a hegyen, Champagne-ból hozott knowhow-val és pincemesterrel, de annyi csavarral, hogy az alapbor nem a klasszikus pinot noir, chardonnay és pinot meunier hármasából készül, hanem használva ezeket is persze, főleg a furmintra támaszkodnak, nehezített pályán mozogva,
feltéve a kérdést, hogy vajon lehet-e itt is ugyanolyan elegáns pezsgőt készíteni, mint az ezer kilométerrel nyugatabbra lévő franciaországi referenciaborvidéken?
A válasz az, hogy lehet. A Kreinbacher-pezsgők évek óta fixen a legjobb magyar pezsgőknek számítanak, mi pedig csak megerősíteni tudjuk azt a Művelt Alkoholistán gyakran megfogalmazott tételt, hogy a Kreinbacherek megérintik mára a Champagne-ok belépőszintjét, ugyanis ebbe nemhogy belekötni nem lehet, de nem is érdemes, hiszen olyan, mint a tankönyvekben a maga intenzív, de kifinomult habzásával, apró buborékjaival, briósosságával, sósságával, gyönyörű savszerkezetével. A patrióta borfogyasztás csodája, hogy két palackkal is vehetünk belőle a legolcsóbb Champagne áráért, vagy ami még jobb, rögtön egy magnumpalackot.
Kreinbacher brut nature, Bortársaság, 7900 forint
1. Jobb, mint a Champagne
Rejtély, hogy miért a Champagne foglalja el a pezsgővilág trónját és miért nem a katalánok hasonlóképp készülő pezsgője, a cava, ezekben ugyanis
egyszerre jelenik meg egy pezsgő teljes életciklusa, kezdve a primer-gyümölcsös jegyekkel, folytatva a szekunder, erjesztésből származó jegyekkel a tercier, azaz érlelésből jövő jegyekig bezárólag: ilyet a Champagne nem tud, ott a másodlagos és legfőképp a harmadlagos, autolízises aromák (briós pl.) dominálnak.
További pozitívum, hogy a degorzsált, vagyis üledéktelenített pezsgő végső formáját, strukturális egyensúlyát az élesebb savakat kiegyensúlyozandó és a pezsgő eltarthatóságát növelendő jellemzően egy ún. expedíciós likőr hozzáadásával alakítják ki az őshazában (erre írtuk azt a Dereszla-pezsgőnél, hogy Tokajban érdemes lenne édesbort használni) – a cavák esetében azonban ez ritkább jelenség, hiszen maga az alapbor eleve rendelkezik már ezzel az egyensúlyra, utólagos fazonigazításra nincs szükség. Azaz hiába tekintik Champagne-t elsőnek, a cavák természetesebbek, adjusztálatlanabbul születnek meg, többnyire nyerspezsgő (ilyenkor szerepel a brut nature kifejezés a címkén) formájában vehetjük őket magunkhoz.
Arról nem is beszélve, hogy az alacsonyabb alkohol és a kezeletlen, szabad kéntől gyakorlatilag mentes pezsgők egy esetleges szilveszteri túltolás esetén is enyhébb másnapra számíthatunk. Míg a Champagne az arisztokrácia, az elit pezsgője, a prosecco meg a tömegeké, addig a cava az arany középút.
U Mes U Cygnus Sador brut nature, Pannon Borbolt (Pécs), Bor-Pont (Győr), 5190 forint
(Bukovics Martin, Szabó Zoltán)
Toxikus toxikológia, avagy a hatalomtól megrészegülni
A honi boros szubkultúra nemrégiben nyílt hadüzenetként értelmezte Zacher Gábor beleállását – miszerint nem létezik egészséges mértékű és formátumú alkoholos ital – egy szerencsétlenül megfogalmazott, ám kellő jószándékkal nyilván érthető hivatalnoki szövegbe, ahol éppen a borkultúra népszerűsítésének, a fiatalok megszólításának fontosságát igyekeztek promotálni.
A sztártoxikológus szinte minden témában kifejti a véleményét, foglalkoztatott médiaszemélyiséggé lett. Elsőre gondolhatnánk azt, hogy ennek oka laza megjelenése, közérthető, kérlelhetetlen, ámde emberközeli megnyilvánulásai. Biztosan ezek is számítanak, de úgy vélem, van egy másik, ennél sokkal nyomósabb ok is: nagyon passzol a korszellemhez, amit képvisel. Egész pontosan ahhoz a túltolt, egészség- és környezettudatosnak nevezett attitűdhöz, amit sokkal inkább neveznék kényszerességnek, szorongásnak – ami az addikciók melegágya –, pózolásnak, jóemberkedésnek – ami ki nem alakult vagy károsodott személyiségről árulkodik. Ahol a magukat haladóként definiálók dogmatikusan gondolkodnak és korlátozásokban, tiltásokban, kulturális kiközösítésben látják az üdvözítő megoldást a társadalmi párbeszéd, az edukáció helyett.
A WHO 2010-ben egy húszéves tervében az alkoholfogyasztás 20%-os csökkentését tűzte ki célul. Azóta jelennek meg sorra tanulmányok, miszerint nincs egészséges alkoholmennyiség és forma, hovatovább brit tudósok az alkoholt már egyenesen a legveszélyesebb drogként tartják számon, a heroint és a cracket is megelőzve. Az Egyesült Államokban, a pénzvallás őshazájában pedig azzal érvelnek, hogy egy alkoholista rehabilitálása nyolcszor többe kerül, mint egy cannabisfogyasztóé, az egyik serpenyőbe a függés szélsőértékét, a másikba a legmérsékeltebb változatot pakolva.
Ezen a ponton azért felsejlik a kilógó lóláb. A legszebb az egészben pedig az, hogy a (könnyű?)drogok legalizálásáért síkra szállók jellemzően abban az áldozati pózban tetszelegtek, hogy a tabusítás, tiltás, a kriminalizálás helyett edukációra, empátiára vagy éppen segélyszolgálatok létrehozására lenne szükség.
Vagy rövid a memória, vagy kettős a mérce.
Az egészségtudatosság globális áttörését a covidjárvány hozta meg, ahol az emberek minden reggel esetszámokra, halálozási adatra (hovatovább szennyvíz-koncentrációra!) ébredtek a kütyüik kézhezvételekor. Ha romlottak a mutatók, el volt baszva a napjuk. A média lubickolt önnön fontosságában, megtalálta az aranytojást tojó tyúkját, minden cikk felett a legfelső sorban hozták a legfrissebb eredményeket és kapaszkodtak az újabb aranykorba tíz körmükkel, mígnem az orvosi Nobel-díjjal indokolatlanul ki nem tüntetett Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin fel nem fedezte a kór ellenszerét, a vakcinák vakcináját: egy ütősebb hírt, egy konkrétabb parafaktort.
Nem múlt el viszont nyomtalanul a kétéves konstans retteg(tet)és, az emberek nagyrésze traumatizálódott, elkezdte jobban félteni a tyúkszaros életét, mint annak előtte. Éberség, elvtársak, a ragály mindenféle formában leselkedik ránk, bármelyik utcasarkon megbújhat, most már tényleg nem babra megy a játék! Tudatosság minden téren! Némi ellentmondással többnyire azok mutatnak erre fogékonyságot, akik amúgy az intuíciót és az emocionalitást vallják inkább sajátjuknak, talán egyfajta kompenzációképpen.
Életmód, táplálkozás. Csupa szemetet, csupa szart fogyasztunk, mindenféle vegyszert akarnak lenyomni a torkunkon, ezzel egyet is értek, csak az arra adott válasszal nem.
Nem a nagyipar mohó profitmaximalizálását, az EU-szerte is lazának mondható magyar élelmiszeripari előírásokat, illetve a hatóságok korrumpálhatóságát pécéztük ki magunknak és bojkottáltuk a gusztusosan csomagolt ipari hulladékot, hanem mindenféle bűnbakokat kerestünk pótcselekvés, önfelmentés gyanánt.
Ez az a pont, ahol egymásra talált a woke hipsztergeneráció és a médiadoktor. A mindenmentesség lett az új vallás. Fel nem foghatom, hogyan kerülhetett át egy alapvetően negatív előjelű jelző (mentes: valaminek híján van, hiányzik belőle) a pozitív tartományba. Korábban koffein, nikotin, aztán zsír, hús, laktóz, glutén, vagy éppen a kén (a sor hosszan folytatható), de most újra az alkohol a public enemy.
Ezt pedig egyszer már lejátszottuk. Mikor is indultak meg a szesztilalmak, hol és kik indították meg ezen mozgalmakat? Többnyire a földgolyó északabbra eső felén gondolták úgy, hogy az általános tiltás lesz az üdvözítő az egész társadalomra nézvést. Mind közül a leghíresebb az amerikai szesztilalom, a háttérből egyfelől az iparmágnások szerették volna a munkásokat termelékenyebbé varázsolni, a frontvonalban pedig a bigottabb protestánsok hasznos hülyéi munkálkodtak, illetve a nemrégiben választójoghoz jutott nők legszélsőségesebb szervezetei szerették volna megvonni férjeiktől azon jogot, hogy máshol, mással érezzék jól/jobban magukat.
Beszédes, hogy jellemzően északon léptek életbe az alkohol minden formáját tiltó rendeletek, ahol a sötétség kiváltotta szorongás és depresszió ellen nyúlnak előszeretettel magasabb alkoholtartalmú italokhoz. Onnan nézvést értelmezhetetlen a délszaki népek ebéd mellé elfogyasztott, érdemben nem tudatmódosító mennyiségű pohár borának funkciója, a differenciált gondolkodás. Etéren mi is északinak (valójában sokkal inkább kelet-európainak) számítunk, lásd a többségi társadalom heves bólogatását a zéró toleranciára. Az említett USA mellett Kanada, Izland, Norvégia, Finnország élt még a szesztilalom eszközével, jellemzően mind a XX. sz. első felében, szerencsétlen Feröer-szigetiek számára viszont mindez 1992-ig tartott.
Az oroszok kétszer is megpróbálkoztak az alkoholizmus visszaszorításával: az első alkalommal a cárság kora ért véget, a második nekifutásnál a Szovjetunió hullott darabjaira. Idehaza pedig a Tanácsköztársaság idején volt közel fél évnyi szesztilalom. Hiába no, a szélsőséges nézetek könnyen megtalálják egymást.
Ilyesmik felé tartunk manapság is, nagyjából félúton járhatunk: ellenirányzatból hatalomra jutás, hatalommal való visszaélés, túlkapás, majd legvégül bukás, és mindent vissza. Szerintem spóroljuk meg magunknak ezeket a lefutott köröket és húzzatok vissza a frusztrált kurva anyátokba a társadalmi megosztás helyett, köszi! Arról nem is beszélve, hogy az autoriter faszkalapok legitimitását is elsősorban ezzel teremtik meg, akik az ún. normalitás zászlaja mögé bújva, szintén a hatalom bűvöletében kérnek mind több és több felhatalmazást a néptől a túltolás megfékezése érdekében.
Zacher Gábor pedig azon gondolkodhatna el a saját szempont- és érvrendszerénél valamivel távolabbra is tekintve, hogy amióta ember az ember, mindig használt valamiféle tudatmódosítót, mindennemű veszély vagy tiltás ellenére is. Ennek tükrében talán mégse olyan szerencsés a törvényileg szabályozott, ismert, kulturálisan, társadalmilag beágyazottabb, elfogadottabb változatnak a legkevésbé kártékony formáját (is) támadni, ami nem mellesleg közösségépítő, kultúrateremtő, gazdaságélénkítő szereppel is bír. Persze értem, szivacsosra telefonozott agyú, közösségimédia-függő embereket nem visznek be hozzá a detoxba, ahogyan hatalommániás szociopatákat se, az a fajta addikció nem szúr szemet a doktor úrnak...
Mindezektől függetlenül nem szeretném mosdatni vagy relativizálni az alkoholizmust és annak veszélyeit, továbbá kívánok doktor úrnak kevés melót újévre, hogy nyugodtan megihasson egy-két pohár pezsit otthon a családdal. Szigorúan alkoholtartalmút, a mentesek szarok, az alkohol ugyanis nem csupán bódító funkciót lát el, hanem a struktúra, az ízérzet elhagyhatatlan része.
(Szabó Zoltán)
Köszönjük az egész éves figyelmet, találkozunk 2025-ben. Akár már január 4-én, szombaton, a kiváló Made in Pécs fesztiválon, írott formában január 9. csütörtök körül. Bőven lesz miről írnunk az új évben: jövőre Németország, Románia, Burgenland, Bécs, Lengyelország, Csehország és Koszovó is választ. Meg persze ott lesz a január 12-i horvát második forduló is, Eszékről jelentkezünk majd. Boldog új évet kívánunk!
Keep reading with a 7-day free trial
Subscribe to GEMIŠT to keep reading this post and get 7 days of free access to the full post archives.
 | A guest post by
|