Ez csak a kezdet Szerbiában

Az egyetemisták Vučić foglyai? Helyszíni riport Belgrádból

Üdv a nyirkos Belgrádból, ahol szombaton nagyon sokan voltak egyszerre nagyon elégedetlenek és rendkívül felszabadultak. A március 15-i forradalom persze elmaradt, de így is Szerbia történetének valaha volt legnagyobb tüntetésének lehetett tanúja a világ (a Gemišt Facebook-oldalának követői biztosan, nálunk ugyanis óránként volt update valamelyik helyszínről). A mai hírlevél ezért csak a szerbiai eseményekről szól.

• Milyen volt a nagy szombati tüntetés, miért skandálnak pumpálásról, milyen arcát mutatja a szerb hatalom, és miért meg hogyan fenyegettek meg vörössapkások?

• Mit mond a szerb ellenzék, és miért nem kérnek belőlük a tüntető egyetemisták annak ellenére sem, hogy a megoldáshoz ők is kellhetnek? Az elemzőből politikusnak állt Rastislav Dinić szerb ellenzéki parlamenti képviselőt kérdeztem.

• Miért van ennyi Ferrari-zászló a szerbiai kormányellenes tüntetéseken?

A csütörtöki hírlevélben pedig lesz szó külön az egyetemistákról is majd. Jó olvasást!

---

Pumpaj, pumpaj, pumpaj

A horvát-szerb határon eddig mindig lazán át lehetett jutni, most azonban hosszú perceken keresztül várakoztattak és faggattak, hogy mégis minek akarok pont most Belgrádba menni. Végül beengedtek az országba némi gyanakvást és egy csomó, a belgrádi tartózkodásommal és esetleges terveimmel kapcsolatos keresztkérdést követően – jól jártam, mivel számos horvát újságírót nem engedtek be a hétvégén Szerbiába. Biztonsági okokból, indokolták meg: a Vučić-rendszer ugyanis hetek óta építi azt a narratívát, hogy a tavalyi újvidéki tragédia, a frissen felújított vasútállomás előtetejének 15 ember halálát okozó leomlása okozta tömeges felháborodást nyugati hatalmak „horvát kémek” segítségével egy színes forradalomba akarják becsatornázni. Keménynek kell tehát lenni. Vagy legalábbis látszani.

A helyzet márpedig kemény Belgrádban. A határőrök viselkedéséből is kitűnik: a hatalom befeszült. Az újvidéki tragédiát követően kibontakozó, az egyetemi épületeket a budapesti SZFE-hez hasonlóan elfoglaló, majd onnan időközönként az utcákra tüntetni kivonuló hallgatókra először csak legyintettek ők is, mi is: a kimondatlan konszenzus az volt, hogy pár hétig elbohóckodnak, aztán jön a karácsony.

Nem ez történt – részben egyébként számos egyetemista meglepetésére is –: az országszerte egyre több egyetemi tanszéket blokád alá vevő egyetemisták politikai tényezőkké váltak, egyre inkább ők és a követeléseik tematizáltak, nem a hivatalosan 2014-től, de lényegében 2012-től hatalmon lévő Aleksandar Vučić, a mai szerb államfő. A követeléseiket szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy azok a kormánypárttal szimpatizálók számára is vállalhatóak legyenek: elvégre

független intézményeket és rendesen, a közjó érdekében dolgozó államot szeretnének, semmi többet – ezen felfogás mentén egyébként az informálisan, a pártján keresztül mindent irányító Vučić-tyal ignorálva az államfő nárcizmusát a számos felhívása ellenére nem is ülnek le tárgyalni, mondván az ő szerepe a szerb alkotmány szerint ceremoniális, a követelések teljesítése nem az ő hatásköre.

A bázisdemokratikus alapon szerveződő, országos hálózatba tömörült, szándékosan vezetők nélküli egyetemisták azt szeretnék, ha Vučićék nyilvánosságra hoznák az újvidéki pályaudvar-felújítással kapcsolatos összes dokumentációt – az elnök ugyan állítja, hogy ez megtörtént, a mérnökhallgatók és az őket tanító professzorok szerint azonban még mindig nincs meg a teljes csomag. Szeretnék azt is, hogy felelősségre vonják az összes olyan embert, aki november óta rátámadt a tiltakozókra és ha bebizonyosodik, hogy az illetők közalkalmazottak, úgy bocsássák el őket. Leállíttatnák a letartóztatott hallgatók elleni büntetőeljárásokat – Vučić időközben több hallgatót is elnöki kegyelemben részesített, igaz, pár napja közölte, hogy ezt azóta megbánta. A negyedik követelés a felsőoktatási büdzsé 20%-os emelése. A tüntetéseket szervező egyetemisták tehát nem az elnök távozását, nem átmeneti szakértői kormányt, pláne nem új választásokat szeretnének – még ha sokak szerint a hatalmon lévők természete miatt a követelések eleve akkor tudnának csak teljesülni, ha Vučićék valahogy eltűnnének és/vagy egy, az eddiginél fairebb és tisztább választáson leváltanák őket.

A hatalom ellenegyetemistái

Ahhoz, hogy jobban érteni lehessen Vučić cinizmusát és társadalmi csoportokat egymás ellen fordító, a saját médiáiban a csak a maga valóságát felrajzoló és rendre azt erősíteni-igazolni akaró politikáját, elzarándokoltam annak eddigi legszebb jelképéhez, egyben a tüntetés előtti napok fő műsorszámához, a Belgrád központjába, a parlament és az elnöki palota közötti, korábban szépen gondozott Pionír parkba felhúzott spontán sátortáborhoz. Ezt ún. tanulni vágyó egyetemisták hozták létre – ők volnának azok, akiknek elegük van abból, hogy csoporttársaik hónapok óta blokád alatt tartják az egyetemeket, emiatt nem vizsgázhatnak, nem járhatnak órákra. Egyetemisták 2.0: azt követelik az elnöki palota előtt, hogy az elnök tegyen meg mindent azért, hogy tanulhassanak. Vučić pedig gondosan fogadja őket mellettük a hivatalában, és elnézésüket kéri, amiért nem tudják felszámolni a blokádokat.

A hatalom célja az lehetett, hogy felmutassa a közvéleménynek: vannak más egyetemisták is. Némileg elkalkulálták magukat. Ilyenek valóban vannak, de nem az elnöki palota előtt kell őket keresni. Ott ugyanis múlt héten egy legalább kétszáz kisebb-nagyobb sátort felhúzó, a 2015-ös balkáni menekülttáborokra hasonlító körülmények között csövező, testalkatra-kinézetre főleg kidobókból és testépítőkből álló különítmény vert tanyát. A helyszínen forgató médiák a fotóikon lévőket felismerő olvasók segítségével gyorsan kiderítették, hogy a többség nemhogy nem egyetemista, de vagy pártaktivista, börtönből szabadult, szerencsétlenebb sorsú vagy munkanélküli, akiknek mint kiderült, a többsége pénzt – napi 50-80 eurót – és teljes ellátást kap azért, hogy ott legyen, a toborzás pedig folyamatos volt egészen a nagy tüntetés napjáig, mert látványos ellentömeget akartak látni a parkban – mindezt a szoros állami irányítás alatt álló szerb közmédia újvidéki magyar rádiója is bemondta a híradójában.

A rendőrök már korábban gondosan elkordonozták a sátortábort, és gondosan őrizték – a vučići mitológiában ugyanis mindig az elnök és a vele lévők az üldözöttek. De nemcsak a rendőrök őrizték őket, hanem sokkoló módon felbukkantak a kilencvenes években a Milošević-rendszer számára fontos politikai merényleteket végrehajtó, azóta feloszlatott elitalakulat, a rettegett vörössapkások tagjai, mindezt az általuk meggyilkolt nyugatos miniszterelnök, Zoran Đinđić halálának évfordulója körül.

Az ellenzékiek számára fájó, a múlt sebeit feltépő, pesszimistává tevő tabló volt ez, mondván itt vannak, akikre Vučić a hatalmát alapozza: a csőcselék és a gyilkosok.

Pénteken aztán felbukkantak traktorok is a sátortábort lehatároló kordonok körül – ezeket országszerte gazdáktól gyűjtötte be a hatalom, majd szállította őket a fővárosba, azt akarván mutatni, hogy nemcsak a tüntető egyetemistákkal vannak gazdák, de a tanulni vágyókkal is. Vučić kiváló trashreality-rendező: a nap folyamán a traktorok és a kordonok között kisebb tömeg alakult ki, hogy a sátoraikra gondosan nemzeti szimbólumokat és Koszovó Szerbiához tartozását hirdető transzparenseket aggató ún. tanulni vágyókat szidja, akár vízipisztollyal locsolja. Projekciós felületet teremtett nekik. A bentiek mindezt többnyire némán tűrték, különösebb visszaszólások nem voltak, legfeljebb bemutattak egyet vagy kamerázni kezdtek ők is, de a többség odabent maszkot vagy símaszkot húzott magára a majd’ 20 fokos tavaszi napsütésben, hogy a feje inkább ne is látszódjon a kintiek felvételein.

A kontraszt látványos a tüntető egyetemisták és a hatalom kamuegyetemistái között. A tüntetések szervezői körében felszabadult a hangulat, sokan vannak, eltökélt és felszabadult arccal teszik a dolgukat, nyilván azért is, mert látványosan szimpatizál velük Belgrád népe, úgy a Vučić előtt sátorozókra vegyesen dühösek és röhögnek rajtuk – a kordonokra „a bentieket etetni tilos” feliratokat ragasztottak végig. Bent teljes nihil uralkodott, nem direkt demokrácia, hanem hierarchikus állapotok voltak, egy-egy szervező ugrasztott és állított munkába addig látványosan és céltalanul unatkozó, még egymással sem beszélő, inkább a telefonjukat nyomkodó csoportokat, hogy mehetnek enni – szendvics és előrecsomagolt tésztaétel volt a menü –, vagy mehetnek pakolni, mert meghozták a vizeket. Míg az egyetemista tüntetők egymásnak adtak, hogy nyilatkozhassanak nekem, és kérdezték, hogyan és mivel tudnának még segíteni, itt senki nem akart mondani semmit semmilyen médiának.

Ún. tanulni vágyó egyetemisták, a Ćacik, meg a vörössapkások. Fotók: BM, 2025

A sátortábor két részre volt osztva: volt egy belső rész, amit szekuritisek védenek, és egy két kordon közötti szűk sávon lehet bejutni, facecontrollt követően. És egy félig nyílt rész az elnöki palota és a városháza között, ami részben logisztikai ellátóterületként funkcionál, részben pedig itt állították fel az újonnan csatlakozók sátrait, mert folyamatosan ment a toborzás. Noha Aleksandar Vučić – úgy tudni, a nyugati nagykövetek nyomására – még csütörtök este megkérte az ún. tanulni vágyók képviselőjét, hogy azok 24 órán belül, a nagy szombati egyetemistatüntetés kezdetéig hagyják el a területet, az illető közölte, erről ő egyedül nem dönthet, mert ahogy a tüntető egyetemistáknál is, úgy náluk is, közvetlen demokrácia van, meg kell ezt vitatniuk és szavazniuk róla. Úgy tűnik, a maradás mellett döntöttek, mert pénteken rendre hoztak új „egyetemistákat”, három klasszik verőember előttem szállt ki egy szlovén rendszámú kocsiból, hogy csatlakozzon egy-egy nagy hátizsákkal a sátorozókhoz, az őket kísérő arc pedig szépen lepacsizott a rendőrökkel.

Számomra is rejtély, hogyan – talán a méregzöld esőkabátom miatt –, de bejutottam nemcsak a sátortábor félig nyílt részére, de a belsőbe is, ahol vagy tíz perc után, miután lefotóztam a rettegett vörössapkások nagy központi sátrát, ahol éppen eligazítást tartottak, körbeálltak vagy öten és azt kérdezték, kinek dolgozom, miért vagyok itt, mit fotózok. Hiába mondtam, hogy magyar újságíró vagyok, nem hitték el, a sajtóigazolványomon a Bukovics nevet, majd a Martin keresztnevet látva szörnyülködve megállapították, hogy „horvát lesz ez”. Kerítettek azért egy vörössapkást, aki tudott magyarul, hogy csekkolják, hazudok-e, az közölte velük, hogy nem vajdaságiasan beszélek magyarul, úgyhogy csak elvették a telefonomat és azzal fenyegettek, hogy a földhöz vágják, ha nem írom be a jelkódomat és törölhetik ki az ott készült fotókat. Lecsekkolták a híváslistámat és a Whatsapp-üzeneteket is, hogy mit kerestek, nem tudom, az egyikük mindenesetre lefotózta a sajtóigazolványomat.